Merza József: Bözsi néni
Kora délután van. Bözsi néni felfelé igyekszik az úton.
– Jó napot, Bözsi néni – köszöntöm –, vége a napnak?
– Ne is mondja, Józsi bácsi, elég volt mára. Reggel hatkor már itt voltam, azóta meg sem álltam. Tegnap egész nap meszeltünk, előtte téglát rakodtunk. Fáj már minden ujjam hegye.
– A negyed négyessel megy haza?
– Azzal. Van még időm, nem kell sietni. Mire elmondom az imádságot, már fenn vagyok a tetőn.
– Hát akkor, Isten áldja holnapig!
– Magát is.
Bözsi néni továbbmegy, pár perc múlva eltűnik az út kanyarulatában, s ezzel bevezető történetünk véget ér. E pár szóval ugyanis nem falusi életképet akartam rajzolni, csupán soron következő gondolataim eredetéről kívántam számot adni. Hiszen járunk-kelünk a világban, szavak, mondatok, dallamok serege ér el minket, s foszlik le rólunk hatástalanul. Üres kézzel megyünk el fontos helyekről, fennkölt eszmék bizonyulnak értéktelennek a mindennapok során. Eközben pár szót váltunk egy korosodó asszonnyal, s mélyen megérintenek a szavai.
Bözsi néni parasztasszony, úgy, amint az megtalálható a magyar nyelv értelmező szótárában. Kel és fekszik a nap járása szerint, közben bajlódik a földdel, az állatokkal, rövid kisegítő munkákat vállal. Beszerzi a szükséges élelmiszert, gondot visel férjére. Ha rossz kedve van, cifrákat is mond, minden erkölcsromboló szándék nélkül. Most azonban azt közölte velem, hogy a tetőn lévő buszmegállóig imádkozni fog.
“Ha rossz kedve van, cifrákat is mond, minden erkölcsromboló szándék nélkül. Most azonban azt közölte velem, hogy a tetőn lévő buszmegállóig imádkozni fog.”
Tartózkodni szeretnék az általánosító, tehát ritkán igaz kijelentésektől. „A somogyi baka a világ legjobb katonája” – mondogatta Zoli bácsi, akit tizenhárom évnyi politikai fogság sem tört meg. Tőle hallottam azt is, hogy a magyar paraszt bölcs. Valószínűleg mindkettőre lehet példát mondani, mert az általánosságoknak is van alapja. Ha a legidősebb fiú erős is volt, dolgos is volt, bizonyára rá maradt a gazdaság, a föld, míg kevésbé használható, álmodozó öccsét inkább iskolába adták. Így maradt meg paraszti bölcsnek az idősebb, s lett átlagos értelmiségi az ifjabb, példát adva egy sommás megállapítás kimondásához. Engem is elfoghat a kísértés, hogy általános tételt fogalmazzak meg a parasztasszonyok mély vallásosságáról, hiszen nem kellene sokáig keresgélnem. Anyósom – például – nem volt látható az esti harangszó idején, de tudtuk, hogy kendőjébe burkolva ül a folyosóvégi homályban és imáját mondja. Hét gyermeket nevelt fel, apjára, férjére s ki tudja, kikre volt még gondja, de az este – időszámvetés nélkül is – megszokott helyén találta. Élete része volt az imádság. Ennek ellenére nem általánosítok, csak nagy figyelemmel tekintek azokra az emberekre, akiknek életében egybeolvad a föld és az ég.
Bözsi néni nem tartozik lelkiségi irányzathoz, nem tartozik kiscsoporthoz. Férje van, átlagos, s nem vettek részt családi hétvégeken, hogy magasabb szintre emeljék kapcsolatukat. Ha méregbe jön, biztosan leteremti emberét, talán csúnya szavakat is mond neki, amelyeknek mégsem az az értelme, mint ami a városi suhancok nyelvén megjelenik. Aztán elszáll a feszültség, várja a munka és indul az útjára. Jártában-keltében pedig, ha úgy adódik, imádkozik. Nemrég fordított volt a helyzet: én indultam útnak, ő pedig nagy munkában volt. A sok vendég után kimosott ágyneműt teregette. „Teregetek, s közben imádkozom” – mondta pirospozsgás arccal. „Imádkozzál és dolgozzál” – jegyeztem meg. „Helyes” – nyugtázta ő, és tovább díszítette fehér foltokkal a friss, zöld hátteret. Most én vághattam neki a dombnak, kóbor gondolataimat rendezve.
Kérem a szigorú kritikust, aki arra hívja fel a figyelmemet, hogy összekeverem a kegyeletes dolgokat a bűnösökkel, a szentet a profánnal, legyen kissé megértő az emberek iránt. Fényből és árnyékból vagyunk mindnyájan, legfeljebb egyesek, valamilyen okból, mindig a fényes oldalukat mutatják és elrejtik a homályosat. Ezért szokatlan kissé, ha természetes jelenségekkel találkozunk. Pedig csak természetes dolgokkal érdemes foglalkozni. A sápadt aszkézis vagy a lenyűgözően sodró prófécia utólag mindig vizsgálandó.
“Fényből és árnyékból vagyunk mindnyájan, legfeljebb egyesek, valamilyen okból, mindig a fényes oldalukat mutatják és elrejtik a homályosat.”
„Tehát most valaminek az ellenkezőjét akarod hangsúlyozni?” – kérdezheti valaki. Ennél azért már tovább jutottam. Hatvanhat év alatt elég sok véleményt, elméletet, valamint ellenvéleményt és ellenelméletet hallottam. Emberek és rendszerek voltak a ló innenső, majd túlsó oldalán. Csak azért, hogy okosnak tartsam magam, nem fogok kimondani semmiféle ellenvéleményt. Többet szeretnék, még ha merészségnek is látszik. A valóságot szeretném megismerni, amennyire lehet, s a valóságnak gyakorta nem két, hanem több oldala is van.
Az imádkozásról és az elmélkedésről összegyűjtött bőséges ismeret birtokában nem színvonal alatti dolog túlértékelni és bőbeszédűen tárgyalni egy egyszerű példát? Talán nem is becsülöm azokat az értékeket, amelyeket életem során megtaláltam? Nos, ha éppen védekeznem kell, könnyen megidézem a nagy formátumú és szent életű Gellért püspököt, akit mélyen megindított egy nő munkadala, még csak nem is imádsága. Magam előtt látom az akadémiai műveltségű Bartókot vagy Kodályt, amint kevéssé iskolázott énekesek dalát hallgatják nagyon figyelmesen. Sikeres képzőművészek vizsgálják gondosan azokat a motívumokat és mesterfogásokat, amelyekkel naiv alkotók hozták létre faragásaikat, épületeiket, festményeiket. Mert lehet háború vagy béke, szegénység vagy gazdagság, az alkotó embert az érdekli mélységesen: mire jut, mit valósít meg egyetlen ember mindazokból az adottságokból, amit születésnek, nevelésnek, élménynek, hitnek és becsületnek hívnak. Ha nyitott a szemünk, azt kell látnunk: mindenki mást. Érdeklődéssel és tisztelettel figyeljük tehát, ki mivé érlelte élete vetését.
“Mert lehet háború vagy béke, szegénység vagy gazdagság, az alkotó embert az érdekli mélységesen: mire jut, mit valósít meg egyetlen ember mindazokból az adottságokból, amit születésnek, nevelésnek, élménynek, hitnek és becsületnek hívnak.”
Nem én vagyok az első, akit megfog az egyszerűségben megvalósított teljesség. A világirodalom és a világtörténelem históriái visszaadják azt a meglepetést, csodálatot, titkos irigységet, amelyet nyugtalan lelkű nagy emberek éreztek harmonikus életű kisemberekkel szembesülve. A boldog embert kereső királyok, a szénégetőt megtisztelő, a becsületességet álruhában kutató uralkodók mind olyan példát jelentenek, ami – igaz vagy nem igaz – lelkük megnyugvásra és egységre törekvő vágyát fejezi ki.
Idős ember írja e sorokat, tehát nem kell ismerethiánnyal gyanúsítani. Azt sem kell hinni, hogy elfogult akar lenni valamilyen irányzat javára. A gondos vizsgálat kiderítheti, hogy a végcél, a létrehozható és vállalható teljesítmény érdekli a tökéletesség ege alatt. Mivel tökéletesek – doktrinálisan – soha nem leszünk, hiszen magas az ég, és a földből nő ki a virág.
Az egyszerű dolgokat akkor kezdi becsülni az ember, amikor nagyon lenn érzi magát. Menő koromban, egy-egy hiba elkövetésekor, nagyon nagyra tudtam becsülni Bandit, a fogorvosunkat, aki reggel hattól éjfélig betegei rendelkezésére állt, s az asztalán összevissza heverő papírok között szüntelenül szóló elemes rádiója hangjánál jelentett biztonságot a hozzá fordulók számára. Bandi nem tudta tartani a száját, nem volt erőszakmentes, de szelíd volt a fájdalommal küszködőkhöz és kemény a recski ávósokhoz. Tabódy szerint tizenegyszer küldték büntetőmunkára, mert védte a gyengéket. Amikor teológiai szárnyalásomból földre estem, Bandi mackós alakja különös dicsfényben mozgott a homályos üvegű ajtó mögött. Nem most, hiszen már több éve halott, hanem húsz évvel ezelőtt is. Korábban is küzdelmes volt az élet, legfeljebb másként, vagyis minden korban másként.
“Az a jó, ha sokfelé van támaszunk, ha sokféle a segítség, amit nyugtalan lelkünk remél. Színesebb a világ, valóságosabb a példa.”
Az a jó, ha sokfelé van támaszunk, ha sokféle a segítség, amit nyugtalan lelkünk remél. Színesebb a világ, valóságosabb a példa. Borús időben hol ezt, hol azt a csillagot takarják el a felhők, s bár öntudatosan lehet állítani, hogy egyedül a sarkcsillag mutatja az északi irányt, a jó navigátor, a megszorult hajós időnként mégiscsak arra kényszerül, hogy egyéb, nem oly kiváló csillagok állásából következtetve határozza meg a helyes irányt. Nyilván kevésbé kiváló az a plébános, aki azt kívánja, hogy az Isten szakassza rá az eget bizonyos gazemberekre, mégsem tudom elítélni ezért a hangért. Komisz a kijelentés, de mögötte egészen mást érzek. Nagyot nevetek, s megerősödik jóakaratom, mivel a jókedv maga az élet. Bözsi néni sincs a csillagkatalógus főhelyén, de ott, ahol van, vonatkoztatási pont, igazodni lehet hozzá.
Miben igazodom hozzá? A harmónia keresésében. A magam harmóniájának a keresésében.
Sokféle harmónia van. Az erdő harmóniája a csendes susogástól a vihar alatti félelmetes dübörgésig terjed. Laci és Szabina két furulyából fújja a hangok összecsavarodó indáját. Valahol egy citerás keze alatt ébred a katedrálisok sokregiszteres orgonáinak harmóniáihoz mérten nagyon szegényes összhang. Járkálok az erdőben, ülök az udvaron, meghúzódom a templom szögletében, és keresem és építeni próbálom az én harmóniámat. Élni akarok, harmóniát akarok. A harmónia egyensúly, egyensúly nélkül elesik az ember. Drága szép szentképeim, dicsőségesen feltámadt Krisztusom, szeplőtelen szűz Máriám, kereszthalált szenvedett Isten Fia, tűzben megtisztult lelkek, merre vagytok? Felhők mögött bujkál a hold, hosszúak az éjszakák, homályosak a reggelek.
“Sokféle harmónia van. Az erdő harmóniája a csendes susogástól a vihar alatti félelmetes dübörgésig terjed.”
És mégis, itt a föld! Ha van Isten és az ő kezéből került ki a világ, akkor a föld sarában, a füves rétek illatában, a ködből kicsapódott zúzmarában, a szétszakadó esőfelhőkben egyaránt az Ő kezét érintem. Kezdek mindent elölről s nagyon alulról. Mindent újból megfigyelek, jobban megnézek.
S ekkor, egészen lenn, belül remegve a fáradtságtól, már tudom, hogy egy vagyok azok sorában, akik botladozva járják az életet, de vállalják, mert a saját útjukat járják. Már természetes, hogy önmagamban azt teszem, amit nagy korszakokban jobban észrevehetően megtesz az emberi megismerés. Újrakezd mindent, szégyen és félelem nélkül leás az egyszerű dolgokig. Tudós és tudatlan egyszerre, hívő és hitetlen egyszerre, reménykedő és reménytelen egyszerre. Ez a sorsa. Emberi sors.
A sorsa a holnap, amíg él. Drága, jó álom, miért gondolom, hogy érdemes holnap felébrednem belőled?
Vajon fel tudnám-e sorolni azokat az otthonokat, amelyek falán ott függ a házastársak esküvői képe? A gyerek sokszor értetlenül vidul a komoly arcokon, a falusi fényképész romantikus hátterein, a furcsán álló kölcsönruhákon, a mesterséges beállításon. Felnőve már az egykori mosolyt keressük a velünk szemben ülő ráncai között, a vidám csillogást az erekkel átszőtt szemekben. Vajon van-e Bözsi néninek esküvői képe? Ha igen, mi élt akkor a homloka mögött és benn a szívében? S mi maradt mindabból mára, amikor nekiindul, hogy negyedórás imádság után autóbuszra szálljon? Mitől van béke a szívében, amikor a kiszámíthatatlan holnapra gondol?
Nem tudjuk, mire növünk fel. Tanárok leszünk-e vagy próféták, feltalálók vagy üzletemberek? Munkások, parasztok, vagy értelmiségiek? Hívők vagy hitetlenek? Érettségi tablóink ablakából nézünk a kirakatüveg túlsó oldalán nyüzsgő nagyvilágba. Vár ránk a térbe és időbe öltözött jövő. Mindig vár. Ma is vár, távol a fiatalság éveitől. Visszagondolok egykori céljaimra, megpróbálom sorra venni őket. Megpróbálok emlékezni rájuk. Azokra, amiket ma is vallok, s azokra, amelyek elhalványultak az évek során. Melyekért küzdöttem megalkuvás nélkül, mikben voltam engedékeny, változó? Miben voltam mániákus, miben türelmes, meggyőzhető? Nemcsak tőlünk függ a sorsunk, sokféleképpen fordulhat az élet. Türelmesen el kell fogadnunk a megváltoztathatatlant.
Gondolatokat, szempontokat írok egy ív papírra. Elidőzöm mindegyiknél, aztán elvetem némelyiket, meghagyom a másikat. Ez tartalmasnak látszott tegnap, ma semmit sem tudok kezdeni vele. Gyakorta így zajlik az élet is. Ma teljes erővel küzdök valamiért, holnapra érdektelenné fakul a tegnapi cél. Összevisszaság ez, vagy csak egyszerűen a lét mozgása? Mint a hullámoké, amelyek tarajos-fehéren futnak a part felé, hogy aztán kisimuljanak-elenyésszenek a fövenyen? S kezdődik minden elölről: a lét energiái új és új hullámokat emelnek és görgetnek a megsemmisülés felé. Ez az örök keletkezés és elmúlás az élet. Az örök nem az egyszer-volt maradandóságában, hanem a múló életek halhatatlan ismétlődésében áll. Igyekszem messze nézni, s ugyanakkor megformálni azt az életdarabot, amelyben vagyok, s amelyet én is alakítok. Egyszerű bölcsesség: azé a hullámé, amely látja az előtte haladók elmúlását, s mégis, energikusan fut sorsának beteljesüléséig. Egyedi a sors, mindeneket átfogó a törvény. Belesimulok, igyekszem megérteni, megérezni, elfogadni, megtalálni benne életem vonalát.
“…az idős asszonyok ölbe tett keze, csendes megülése arról tanúskodik, hogy ismerik a megnyugvás, az elmélyedés, az önmagukról elfelejtkezés pillanatait…”
Bözsi néni nem ismeri a taót, nem végez zen-gyakorlatokat. Él, gondoktól sem mentesen, azon a földön, amelyből vétetett és ahová visszatér. Nem álmodik megsemmisülésről, emberfeletti élményekről. Magyar parasztasszony a második évezred végén. De az idős asszonyok ölbe tett keze, csendes megülése arról tanúskodik, hogy ismerik a megnyugvás, az elmélyedés, az önmagukról elfelejtkezés pillanatait. A dombháton távolodó, messzeségbe vesző alakjuk ősi, valódi engedelmességről beszél, miként az esti égen kigyúló s pályájukat örök renddel követő csillagok.
Kár lenne érdemtelenül felnagyítani egy ember életét, vándorlását dombokon, völgyeken keresztül. De bár a példa, a szereplő egyszerű, igénytelen és törékeny, mégis bepillantást adhat az örök, a folyton változó, teremtődő és elenyésző világba. Még azt sem mondom, hogy ez a minta, ezt kell követnem. Csupán abban vagyok biztos, jó volt odafigyelni valakire ezen a délutánon, hogy holnap majd más élmények és felismerések alapján folytassam utamat, felfelé a lejtőn, miközben csendesen beszélgetek azzal a hanggal, amely titokzatosan szól a lelkemben.
1998. július
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
