Németh István Péter: Fanni modern és örök áriája
(Czigány György Kármán József-omázsáról Batsányi mécsvilágánál)
Már tucatnyi esztendeje is van, hogy Czigány Györggyel és feleségével, Erikával a tapolcai Malom-tó partján fagylaltozhattam a Batsányi feleségéről, az osztrák költőnőről, Baumberg Gabrielláról elnevezett szálloda teraszán. Harminc évvel ezelőtt ideális helyszín lehetett volna a mediterrán hangulatot magába záró ékszerdoboz, amit mini Velencéhez vagy liliputi Splithez is hasonlítottak már errefelé járt írók, művészek. A szomszédos Batsányi utcába – nyárias és sportos öltözékben, az olasz labdarúgó válogatott azzuri-kék mezében – jött a városka könyvtárába Petrovics Emil zeneszerző. Fél tucat esztendeje csak, hogy fénymásoltam még neki.
Tapolcán évente megemlékeznek a polgárok, hogy május 9-én 1763-ban itt született a neves költő, Batsányi János. Minden májusban magam is farigcsálok egy-egy emlékbeszéden, amit tiszteletem jeléül föl is szoktam olvasni, hol a könyvtárban, hol a temetőben a költőházaspár sírjánál. Most Czigány György egyik verse állított meg tűnődésre késztetőn, hogy mennyi szállal kötődik a szerző életműve – a kissé tán elnagyoltan is – felvilágosodás korának nevezett kultúrtörténeti periódus alkotóihoz és műveihez. Sőt. Kimondhatom, Batsányi Jánoshoz. Czigány György költeményei között – több kötetében is – ott találom a Fanni áriája című verset. A Fanni hagyományait író Kármán József emlékének ajánlotta versét. E lírai szöveget Petrovics Emil zenésítette meg 1978-ban. Kantátái sorában ez a harmadik opusz. A hét és kb. háromnegyed perces műről lemezfelvétel is készült. (Szopránhangra és kamarazenekarra.)
Kármán József közeli barátja volt Batsányi Jánosnak, diákkorukban még színpadon is együtt szerepeltek Voltaire Mahomet című darabjában.
Czigány György Kármán barátjáról, Batsányi Jánosról egy külön versében, amolyan kisszerkezetében emlékezett meg. Ismerősnek találom a Játék és muzsika tíz percben műsorvezetőjétől és a muzsikáló költőtől (Verseghy szintén játszott orgonán), hogy szintén dalt jelöl meg versének már címe is:
Sanzon, életveszélyben
Nem halok meg, hanem élek,
Teli a pillanat. Üresek az évek.
Együtt van, ami volt
s örökre megmarad.
Elme, szív kipakolt –
a semmibe lépett.
Együtt van, ami volt –
Nem halok meg, hanem élek.
A könnyű zene, főképpen franciás világát idéző dallam szövege csupa ellenpontot tartalmaz, ha komoly, klasszikus muzsikának kellene kifejeznie azt a feszültséget, amely élet és halál, telítettség és üresség, ész és szív, édes és kényszerű, gyönyör és bánat között teremtődik, tán szétvetné a formát is, dal helyett atonális zengzést, diszharmonikus sivítást, zörejt árasztana, nem pedig, ahogy mégis teszi, a dúdolt teljességet. Ezen pólusok közé belefér Batsányi Jánosnak és feleségének Baumberg Gabriellának hányatott s mégis boldog élete, szerelme. Nem véletlen, hogy Czigány György ezt a költeményét a Példa és útmutatás – Batsányi János és Baumberg Gabriella a költőutódok szemével című antológiában is közreadta, megkülönböztetett figyelemmel választhatta ezt a sanzonját a versgyűjtemény számára. (Kiadta a Cserhát Művész Kör 2004-ben az Uránusz kiadónál. A költő verse az 51. oldalon található.)
Kármán és Batsányi érzékeny, eszmélő fiatalságának ideje Czigány György szerint egy igen gazdag korszakkal esett egybe. Személyes levelében a következőket írta Faludi Ferenc halálának esztendejéről, az 1779. évről: „Mozart salzburgi Esz-dúr zongoraversenye, C-dúr “koronázási” miséje és a Kommet her, ihr frechen Sünder szoprán-áriája, amiről eszembe jut mennyiszer orgonáltam a népéneket: Ifjak, szűzek sírjatok, / mélyen szomorkodjatok, / keseregjen minden szív… Költőnk halála évében születtek ezek a Mozart-darabok, míg Goethe hozzákezd épp az Iphigenia Tauriszban drámájához, és Lessingé, A bölcs Nathan is ekkor születik…”
Batsányi 1779-ben 16 esztendős diák, Sopronban, ahol érettségizni fog, Kármán József pedig még nálánál is kisebb iskolás Losoncon, még öt-hat esztendeje van addig, hogy Pesten jogászhallgató legyen.
Mind Batsányi, mind Kármán fiatalkorát megédesíti és megkeseríti a nagy szerelemérzés. Batsányi életét a matuzsálemi korig meghosszabbítja.
Kármán József életét a legtragikusabban megkurtítja, s már 26 esztendősen kioltja.
Batsányitól néhány igen szép szerelmes vers maradt ránk, Kármántól pedig a Fanni hagyományai című kisregény, egy női, fiktív napló. Pszichológiai elbeszélés. Páratlan remekmű.
Czigány György Fanni áriájá-ban ezt a lányhangot imitálja, de nem azonosul vele. Az Anima mellett megtartja az Animus-t, férfi és 20. századi orgánumát:
Fanni áriája
(Kármán József emlékére)
Petrovics Emilnek
Ha tágas irtózat barlangja volt e föld,
eztán lakhelye lesz az elragadtatásnak!
Legyűr, s én szomjan tűröm édes kényszerét:
betakar álmaimmal a gyönyörű bánat.
Minden messzeség enyém, minden itt van:
rám a kékellő hegyek veled néznek,
csengő patakra lelve szavaidban
a rózsák mézét – légy te bárhol –
veled iszom én a természet
jótevő poharából!
Mint levelek a fán –
két árnyék moccan,
árnyékunk dereng, játszva
a major hűs falán…
Míg varrogattam, ő mellettem állt.
Sebes, enyelgő szárnyakon kél útra
az éj: hiába sarjaz újra
a rét s mézével az égbolt hiába áld!
Szívem érthetően kiáltoz: csatát
vágy veszteni: a boldog rettegés, finom
s pusztító láng csap át
ínaimon –
talán a gyötrelem is éltet
– ki nem szeret, hiába él –
lám, a kakukk a bükkerdő temérdek
fái közül vidáman kibeszél!
Vígan leszünk, ugye, Fanni kisasszony? –
enyelgve, szökellve sodratom táncba!
Lázát tüzelő viasztest: rokon
gyertyám! Eszelős-karcsú-lány-alak!
– Veled világolok s fogyatkozom.
Kármán József Fanni-regényéből – Petrovics Emil kantátája előtt – született már a magyar zeneirodalomban opera. Mégpedig 1927-ben, Petrovics születése előtt mindössze három esztendővel. Érdekesség, hogy a librettójában Batsányi Jánostól szerepel egy szerelmes duett-dal:
1.
Szedjük életünk virágit,
Most, mikor még illatoznak,
S a tavasz vidám szellői
Lengedezve játszadoznak.
2.
Kert az élet: de rózsáit
Óva kell s vigyázva szednünk,
S a tövistől, hogy kezünket
Meg ne szúrja –, őrizkednünk!
1-2.
Szedjük, óva s őrizkedve,
Szedjük hát, míg illatoznak;
Míg a víg tavasz szellői
Fürteinkben játszadoznak!
Sonkoly István a következőket írta róla: „Az első Batsányi-dal kis népszerű, hangulatos, népies műdal, a Szedjük életünk virágit című kis versre [a címe: Serkentő ének – megj. tőlem: NI], melyet mint énekbetétet alkalmaz Szabados Béla a Kármán Fannija nyomán szerezett operájában. De a 4 felvonásos lírai opera kissé megkésett, 1927-ben került Pesten bemutatóra, bár hanglejtése inkább a XIX. század törekvéseire emlékeztet. Csupán hat előadást ért el a Fanni, betétszámát annyira szerethette a szerzője, hogy külön is megjelentette még operája bemutatójának évében a pesti Bárd cégnél. A kis dal kétrészes dalforma, la szótagra gördülő kis kadenciával végződve. Szabados dala a régi biedermeier világ zenei tükre. Külsőségeiben csatlakozik a városi népies műdalhoz, s ennek hanglejtésére alapoz. Tudatos szembefordulás ez a falusi népzenével, s inkább az Erkel-Poldini fonalat gombolyítja tovább.”
Czigány György Fanni áriája sem nem városi, sem nem falusi, de olyan vidéki hangkép, amely a szerelmes lélekállapot legbensőbb táját képes megörökíteni. Festi és előre is kottázza Czigány György ezt az éneket. Scenikailag a következő térélményben részesít minket: bolygónk teljes látványától (irtózat barlangja volt e föld) az intim, gyertyavilágos szobáig szűkítik képalkotásai a teret. A szerelmes szívben együtt van „minden messzeség” és az itt lét (minden itt van).
Bessenyei György épít – Palóczi Horváth Ádám is hasonlón – először paradoxonokból, ellentétpárokból művészi költeményt a magyar irodalomtörténetben:
Létemet táplálván testemet emésztem,
Élni törekedtem, s életemet vesztem.
Gyötrelmek közt vígad szívem a veremben,
Fájdalommal öröm így laknak szívemben.
Halandó sorsomat ekként ha szemlélem
Benne szabadságom rabságával lelem.
(Bessenyi György: Bessenyei György magához)
Láttál-e oly jeget, melyben meleg legyen?
S tüzet, mely fagylaló borzadást tegyen?
Jer tapogasd! én azt mellyemben viselem,
Meleg jég, hideg tűz, a tilos szerelem.
Meleg jég, hideg tűz a tilos szerelem.
Oly keményszívűek sokszor a leányok,
Mint marpesszusi kő s parusi márványok,
Pedig lágy húsnak kell ott a szívnek lenni
Ahol minden nyílnak könnyű sebet tenni.
De én a lágyságot, nem a keménységet
Érzem, engem e tűz fagylal s ez jég éget;
Lágy is lehetsz szívem, ha mind hús lehetett
Vólna is ami már éltemben illetett.
Ah! de bár se kemény, se lágy ne lett volna
Szívem, hogy ennyi sok kín ne marcangolna;
Ah! könnyebb szív – könnyebb vér nélkül hagyatni;
Mint szeretni a hív szívet s nem láthatni.
Seb ez, s nagy tűz, égni, s meg nem emésztetni…
(Pálóczi Horváth Ádám: Sóhajtás és vallástétel)
Czigány György Fanni áriájában még a földi és az égi mézet is megkülönbözteti, ellentétek, amelyek mégis együtt adják a teljességet:
csengő patakra lelve szavaidban
a rózsák mézét – légy te bárhol –
veled iszom én a természet
jótevő poharából!
– – –
Sebes, enyelgő szárnyakon kél útra
az éj: hiába sarjaz újra
a rét s mézével az égbolt hiába áld!
Mindkét strófa misztikus értelmű. A rózsa Mária-szimbolikájától és a mézet ontó égnek a megváltásígéretétől az ária több lesz, mint panteisztikus kép-füzér. Krisztianizálódik a felvilágosodás természetkultusza:
veled iszom én a természet
jótevő poharából!
A ’természet’ és a ’jótevő’ szavakat akár Csokonai vagy Batsányi is használhatta volna, de a 20. századi költő ’pohár’ szavától egyszerre jut eszünkbe Jézus utolsó, keserű kelyhe a liturgia szerinti szentáldozás kortyával, mely utóbbi már édes bor színe alatt rejti a megfeszíttetett kiontott vérét.
A versben a táj az udvarház, annak is majorjának a látványáig szűkül, mintha egy kamerán át mutatná a világ kisebb szeletét a költő. A falra vetült árnyjáték a 18. század képfestésének igen egyszerű, de kedvelt műfaját idézi. Az árnyképfestés nagy divat volt. Kazinczytól Batsányin át a bécsi költők, köztük Baumberg Gabriella is szívesen adott ki kezéből ilyen emléket arca sziluettjével. Szentjóby Szabó László árny-portréját maga Batsányi János rajzolta meg. Czigány György az egymásba kapaszkodó szerelmespár árnyalakját a fán moccanó levelekéhez hasonlítja. A levelek összelibbenő és szétváló mozgásához hasonló férfi és nő mozdulata a szellőt, azaz a Lélek fúvását feltételezi.
A strófányi jelentőséget kapott egyetlen sorocska a nőt aktív (Míg varrogattam), a férfit passzív szerepben (ő mellettem állt.) mutatja be. Mintha csak pihennének a szereplők, mielőtt érzelmi gazdagságukat szenvedélyes, viharos dinamikával megvallanák.
Az egysoros tengely után elemi eruptív erővel szólal meg a vágy a gyötrelem és a vidám kibeszélés között hányódva. A XVIII és XIX. század retorikai hagyományainak megfelelően egy közbevetett velős mondás is elhangzik (ki nem szeret, hiába él). Nyilván ez az ária egyik legfontosabb, értelemmel is dekódolható üzenete. Az érzésünk már-már zavartalanul tiszta és egyértelmű. Szeretek. S szeretnek engem. Igen ám, csak hogy a költői kérdést követő sorban a boldog mozgássorban szenvedő szerkezetű ige található… Az érzelmi hullámzás egészen nem oltódott ki, legalábbis ezt hivatottak kifejezni a mondatzáró kérdő és felkiáltó jelek:
Vígan leszünk, ugye, Fanni kisasszony? –
enyelegve, szökellve sodratom táncba!
S a kérdést és a felkiáltást már nem Fanni, hanem a férfi szereplő mondja. (Czigány György verse is duett tehát, akár Batsányi Serkentő éneke.) A befejező sorokat is. Czigány György szép metaforája egyszerre modern, s már a klasszikus Batsányinál is föllelhető.
A névátvitel egyenlőségjelet tesz a karcsú női test és a vékony gyertyaszál közé. Ám ez csupán a felszínen mutatkozó látvány-hasonlóságon alapul. Hordoz ugyanis egy rejtettebb, pszichológiai és filozófiai szempontból mélyebb összefüggést is. Az önmagát adó és elveszítő fél hogyan találja föl magát a másikban, hogyan támadhat föl saját halálából életre. S a másik fél is viszont… Shakespeare és Weöres Sándor is e talánynak és misztériumban eredt nyomába már. S Batsányi János szintén beírta a felvilágosodás motivikájának tárházába ezt a képet:
„Mint az égő fáklya, mely setétben lángol,
S magát megemésztve, másoknak világol.” –
(Batsányi János: A magyar író)
Batsányi olyan önfeláldozásra gondolt, amely nem csupán egyetlen szerelmes társért lehetséges, de országnyi, világnyi emberközösségért.
Czigány György Kármán József emlékére írott vers-áriája sem szól kevesebbről, hiszen az elbeszélő egész életével ragaszkodik a szeretett másik életéhez. Ellobbanásról és sötétségről nem eshet szó a „Veled világolok” világosságában és a „fogyatkozom” fényében. A befejezés katolikus: vagyis egyetemes. Gyönyörű rímei a megzenésítés előtt – ellentétben a retorika törvényeivel, amely a logika lépéseit követik – érzelmeinket már el is varázsolták a mondhatatlan síkjáig.
Illusztráció: Kármán József és Fanni (fotó: OSZK)
Cimkék: kritika, műelemzés
