Boga Bálint: A huszonegyedik lakhelyemre költözés előtt…
“Hol egykor állandó ház állt,
most csak képzelt képet látunk, furcsán, tisztán a gondolt
létezés része, mintha ott volna telkén az agynak.”
Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák – A hetedik elégia
(Fordította Tandori Dezső)
Kétszáz méterre lakom attól a helytől, ahol születtem. Úgy látszik bezárul a kör. Hetvenkilenc évem sok mellékhajlattal bíró nagy köríve után ide tértem a kiindulás közelébe, még csak közelébe, tehát még van időm széttekinteni a múlt tájaira és a ma roskadozó világára. Nem mintha a múlt nem lett volna tele acsargó veszélyekkel, de valahogy kitértem belőlük és talán az is mondható, hogy sikerrel, mert hát itt vagyok még ép ésszel és – bár meg-megroggyanva – loholásra is képes testtel.
Húsz helyen laktam életemben. Végigkövetésükben benne az életem magántörténelme, de benne a Nagy Történelem, ahogy a hordó borának egy cseppjében a több hektoliter bor minősége.
Tehát első lakhelyem – bár nem így szokták számon tartani, de én így veszem számba – a kórház szülészete volt. A mostani Sportkórház egyik épülete volt ez. Akkor a Vöröskereszt Szent Erzsébet Kórháza nevet viselte, és aki világra segített, a nagy Semmelweis unokája volt, Lehoczky-Semmelweis Kálmán főorvos. Mindennek ellenére anyám gyermekágyi lázat kapott, minden valószínűség szerint nem volt súlyos, mert az antibiotikumok érája előtt viszonylag hamar rendbe jött, talán Ultraseptylt kapott, ugyanis ez már létezett. Az épületben most iroda van, de az emeleten, ahol a szülészet volt és ahol én is tartózkodtam életem első napjaiban, egy lezárt raktár. Mostani látogatásomkor néztem a felvezető lépcső díszes vaskorlátját és anyámra gondoltam, aki itt jött fel méhében engem viselve, és itt ment le apámmal, aki engem tartott karjaiban.
A kórház akkor Buda I. kerületéhez tartozott, bár 1934-ben hoztak rendeletet a Szilágyi Erzsébet fasortól délre eső budai egységes I. kerület felosztására, azaz a XI. és XII. kerület megteremtésére, de a mostani XII. kerület – ahová a kórház is esik – közigazgatásilag csak 1940-ben alakult meg. Ennek megfelelően szüleim közeli lakása is, ahová hazavittek, az első kerületben volt. A Ferry Oszkár utca 24/e számú házában béreltek lakást. Első fényképem ezen lakás erkélyén készült. Az utca névadója egy csendőr altábornagy volt, akit 1919-ben, a kommün alatt kommunista különítményesek meggyilkoltak: felakasztották, majd a Dunába dobták. A háború után – természetesen – az utca nevét megváltoztatták, Kiss János altábornagyról nevezték el, aki a nyilas uralom elleni katonai ellenállás szervezésének egyik vezetője volt és ezért kivégezték. Íme, az utcanevekben a történelem!
Innen az akkor még szintén I. kerület egy másik részére költözött a család, a Kissvábhegyre, a Bánffy utcába (ma Acsády Ignác utca), amely ligetes környezetben foglalt helyet, nem sokkal a Városmajor utca felett volt ez a lakás. Apám gyakran vitt sétálni a Városmajorba. Ebből az időből több fényképem maradt fenn, például a nagy csizmában lépdelő Hüvelyk Matyi-szobor (Telcs Ede) mellett készült kép.
1939-ben változás állt be családunk életében, apámat kinevezték a Karcagi Járásbíróság elnökének, így ekkor oda költöztünk, de ott egy jó évet töltöttünk csupán. Ekkor lépett be – ismét – a család életébe a Nagy Történelem. Azért ismét, mert az első világháború utáni trianoni békediktátum következtében rendült meg családom biztonsága és kerültek ki erdélyi szüleim az anyaországba. 1940-ben, a második bécsi döntés határozata alapján visszakaptuk Észak-Erdélyt, és apám örömmel ment vissza szülei ősi földjére. Kérésére kinevezték Marosvásárhelyen a járásbíróság helyettes elnökének. Így hát ment a család Székelyföld fővárosába. Itt lakást béreltünk a promenád felső részénél. Ezután nem sokkal, 1941 márciusában született meg az öcsém. Később egy teljes családi házat béreltünk, szép udvarral (Rákóczi Ferenc u. 6., a román érában Avram Iancu utca lett). Tulajdonképpen első összefüggő emlékeim ide kötődnek: 1943 karácsonya plafonig érő karácsonyfával, az udvar hátsó részében egy habarcsfal, amelyben egy tenyérnyi lyukat készítettünk a szomszédban lakó kislánnyal és ezen át beszélgettünk, érintettük össze kezünket. Ez volt az első emlékem arról, hogy egy kislány irányában valami érdekes belső érzést lehet érzékelni. Kellemetlen emlékek is kötődnek ide: elestem egy porcelánedénnyel, felhasította a karomat, össze kellett varrni; apám egyik bátyjának halála, unokanővérem pár napot tölt ekkor nálunk, és egy szürke reggel, amikor az ablakunk előtt hajtják, mint a barmokat az összeszedett zsidókat. Borzasztó emlék! Aztán félve a bombázásoktól, 1944 tavaszán a közeli Udvarfalván béreltünk lakást, persze a városi megtartásával. Ide kapcsolódó emlék: öcsémre zuhant a betámasztott kapu, és eltörte a kulcscsontját. A falu főterén német tank állt, ez már a német megszállás időszaka volt. Mi, gyerekek élveztük, hogy a fiatal, kölyökképű német katonák engedték, hogy felmásszunk a tankra. Hatéves voltam és ez már a hetedik lakásunk volt.
Ezután jött azonban az igazi lakásváltási életszakaszunk. 1944. augusztus 23-án a románok – látva, hogy a németek elvesztik a háborút – átálltak Hitlertől Sztálinhoz. Emlékszem, ezután anyám öccse (József), aki páncélos-oktató százados volt a vásárhelyi hadapródiskolában, látogatott meg minket, és vészjósló arckifejezéssel mondta el, hogy a románok átengedték az oroszokat egész Románián, és a front már egészen a közelünkben van. Így hát összepakoltunk és egy hétre rá két bőrönddel elindultunk – ahogy anyám mindig mondta – a nagyvilágba. Nem várhattuk be, mert nem tudták már feltartóztatni őket, a szovjet és román csapatokat. A legfőbb hajtóerő az volt, hogy anyám végtelenül félt az oroszok meggyalázásától.
Első megtelepedési helyünk Hatvan volt, ahol anyai nagyanyám testvére és annak végzős gyógyszerész lánya élt. A családfő (Imre bácsi, aki a Hatvani Járásbíróság elnöke volt korábban) pár éve halt meg. Innen rövidesen továbbmentünk, mert jött a front utánunk. A következő állomásunk Kápolnásnyék volt, ahol apám János bátyja – Erdélyből menekülvén a Nagyatádi Szabó-féle földreformhoz kapcsoltan – földet kapott, tanyát épített. Budapesten át jöttünk, a Keleti pályaudvarról a Délibe kellett átkerüljünk, taxival mentünk az Erzsébet hídon keresztül, néztem a szép hidat, a régit, amelyet aztán már nem láthattam, a németek felrobbantották.
Nagybátyám, aki egyúttal keresztapám is volt, kis épületben élt, amelyben egy szoba volt konyhával, és az istálló is ebben volt elhelyezve. Ezért néhány kilométer távolságra egy nagyobb, polgáriasabban felépített villában béreltünk lakhelyet. Ez a tanya közigazgatásilag már a szomszédos Baracskához tartozott. Itt pár hónapot töltöttünk, közben a tél is beköszöntött. Éles emlékeim ebből az időből: Kápolnásnyéken a faluban járunk, amikor a tőlünk körülbelül száz méterre levő vasútállomásra zuhanórepülésben repülőgépek ereszkednek, és az éppen akkor ott tartózkodó, vonatból kiszálló civil menekülteket legépfegyverezik, mi gyorsan az út melletti árokba hasalunk, mint később hallottuk, többen, köztük egy terhes asszony, meghaltak. Máskor: anyám ébreszt egy hajnalban, hogy lássam a Sztálin-gyertyák karácsonyfához hasonló fényes alakzatát, ezzel világították be Székesfehérvárt az orosz raták, hogy jobban lássák, hova dobják bombáikat.
A front közben már bőven Magyarország területén húzódott, az oroszok közeledtek Budapest felé. Így aztán mi továbbálltunk. A sors úgy hozta, hogy további elhelyezésünkhöz is közeli rokonaink adtak lehetőséget. Anyám már említett katonatiszt öccse a hadapródokkal a Vas megyei Vasvárra került, ő viszont feleségével a közeli Rum községben kapott elhelyezést egy üresen maradt családi házban. Ide fogadtak ők be minket. Az odautazás azonban ebben a felfordult világban nem volt egyszerű, végül egy katonai teherautón kaptunk helyet, amely éjszaka ment célunk irányába, zsúfolt, rossz utak, lassú haladás, az autónk egy sáros gödörben el is akadt, apám a nyílt fedélzeten szorongott a hideg éjszakai időben. Így érkeztünk meg Rumra, ahol a lakás anyai nagybátyámékkal egy épületben egész elfogadható volt. Itt az udvarunkon még egy disznóvágásnak is tanúi lehettünk, sőt részesültünk is a hústermékekből. Itt ért minket a karácsony. Az ajándékot nagybátyám hozta: mindketten, öcsém és én egy-egy, nekünk akkor nagynak tűnő fatankot kaptunk, amelyek eredetileg terepmodellek voltak a páncélos-tanórákon. A hadapródiskola azonban hamarosan továbbment nyugatra, Németországba, a háború végén már Dániába érkeztek. Így nagybátyámék is elmentek velük, egyelőre egyedül maradtunk a házban. Pár hét múlva a visszavonuló német csapatok lepték el a községet, minden szabad szobát elfoglaltak, így a mi házunkba is elhelyeztek a szobánk melletti helyiségbe két tisztet, a többibe legénységet. A háború elvesztése már egyértelmű volt a németek számára, demoralizáltságuk kifejezte ezt. Máig borzalommal gondolok arra a napra, amikor apám vásárolni ment, egyedül maradtunk anyámmal és a részeg katonák randalíroztak a házban, szobánkba is be akartak jönni, ököllel verték az ajtót. Anyám átkiáltott a tisztekhez, akik lecsendesítették a katonákat és megmentettek az esetleges atrocitástól. Rumról anyám másik fiútestvére, bátyja (László) menekített tovább. Ő Sopronkövesden, már Ausztria, akkor a Reich határához közeli településen tartózkodott családjával. Jogászként politikai jellegű feladatokat kapott (előzőleg rövid ideig Zenta polgármestere volt), ekkor a zsidóktól összegyűjtött értékek vonatának (ez volt az egyik ún. Aranyvonat) irányításával bízták meg. A parancsnok egy Toldy Árpád nevű ezredes volt, de az csak névlegesen foglalkozott a vonattal, nagybátyám volt az operatív főnök. Kis családunk így aztán átment Sopronkövesdre. Közben telt az idő, eljött a tavasz és a front csak közeledett. Nagybátyám feladata volt elmenekíteni a magyar vagyonnak tartott értékeket az orosz csapatok elől. Még ekkor a németek sok orosz foglyot ejtettek, láttuk, ahogy a falun keresztül hajtották őket nyugatra, marcona, vad, számunkra félelmetes arcú emberek voltak, sok volt köztük az ázsiai népekből származó. Az értékekkel teli vonat Brennbergbányán állomásozott és innen kellett továbbmenjen a Német Birodalom területére. A mi sorsunk ettől kezdve ehhez a vonathoz kapcsolódott, mivel továbbra sem akartuk bevárni a szovjet ármádiát. Lehetőség volt néhány család számára a vonathoz kapcsolt marhavagonokban elhelyezkedni, és azzal együtt elhagyni Magyarországot. A vagont négy részre osztották, az ajtajától jobbra-balra két-két, egymástól lecsüngő vastag szőnyeggel elválasztva. Mindegyik résznek ácsoltak egy magas asztalhoz hasonló alkalmatosságot, amely két szintre osztotta a negyednyi vagonrészt. Ebben helyezkedtünk el, felül szüleim aludtak, mi, gyerekek lent, és oldalt helyeztük el dolgainkat. Ez volt tehát életem tizenegyedik lakhelye, ebben töltöttünk körülbelül egy fél évet.
A vonat 1945 nagypéntekén hagyta el Magyarországot. A határátlépést engedélyező dokumentumon két pecsét: a kiterjesztetett szárnyú sas körmei közti körben a horogkereszt, és a nyilaskeresztben elhelyezett koronás magyar címer. Ugyanis közben a nyilasok átvették a hatalmat hazánkban. Osztrák területen sokfelé vitték a vonatot. Nagybátyám mindenkivel szemben védte az értékeket és a családokat, így nem adta át az akkor ide menekült Szálasinak, sem az SS-nek, pedig azok elutasítás esetére megígérték, hogy szétlövik a vonatot. Igyekezett a nyugati osztrák részre jutni, hogy mind az orosz, mind a francia megszállási zónát elkerülje, és az amerikai részre jusson. Ez sikerült is. Közben ugyanis befejeződött a háború, eljött – ahogy a szövetségesek ma is ünneplik – a Győzelem Napja. Ebből – mint ahogy az utolsó hetek harcaiból sem – mi közvetlenül nem érzékeltünk semmit, legfeljebb annyit, hogy az egyik osztrák faluban a már győztes amerikai katonák teherautókról csokoládét dobáltak szét a gyerekeknek, és ebből mi is részesültünk. Utunkról két emlékezetes helyet érdemes említeni. Az egyik: Werfen, a Salzach folyó mellett, szép hegyek között helyezkedik el, az egyik hegycsúcson szinte mesebeli várkastély, ahová ekkor már az amerikai parancsnokság telepedett be (1969-ben, Párizsba utaztamban itt vitt át a vonat, és ismét láthattam!). Itt hetekig vesztegelt a vonatunk. Mi, gyerekek kilőtt tankokon játszottunk, az ott hagyott töltényekből kivettük a puskaport és tűzijátékot rendeztünk belőle. A másik: Böckstein, amelyet igen magas hegyek vettek körül, szinte dél volt, amikor feljött a nap és kora délután már lement. Itt volt egy hosszú alagút, ahová éjszaka védelmi céllal bevontatták vonatunk értékeket tartalmazó vagonjait. Itt adta át nagybátyám ezt a vonatrészt az amerikaiaknak, mint a győztes hatalmak egyikének. Ahogy később megtudtuk, az értékek nagy részét Amerika felé vivő útján elrabolták. Minket a vonatról elhelyeztek egy táborba (Radlager, Radstadt és Altenmarkt közelében), ez a hely kellemes volt, szinte egy üdülőtelephez hasonlított. Innen azonban átvittek egy másikba, amely Salzburg közelében volt, és tulajdonképpen átalakított istállókból állt. Itt más nemzetiségűek is el voltak szállásolva, például lengyelek. Nem voltunk foglyok, szabadon járkálhattunk. Így egy alkalommal belátogattunk Salzburgba, ma is emlékszem egyik főterének kiszáradt szökőkútjára.
Ebből a táborból jöttünk haza. Szüleim így döntöttek: akármilyen rendszer is van, mi a hazánkba visszatérünk. 1945 novemberének egy borús napján érkeztünk meg ismét a marhavagonbeli utazás után Budapestre, a Keleti pályaudvarra (apám pár nappal később, mert a férfiakat Győrben igazolási procedúra miatt visszatartották). Megtaláltuk egyik apai unokatestvéremet, Jolánkát (édesanyja volt apám nővére), a Ferenc körút 3-ban laktak. Befogadtak lakásuk cselédszobájába. Én csaknem nyolcéves voltam, és egy napot sem jártam iskolába. A közeli Bakács téri iskolában kezdtem el tanulóéveimet, túlkorosként, és csaknem a tanév felénél. Apám állást kapott, a törvényszéken bíróként, tanácselnökként dolgozhatott. Így aztán kerestünk albérletet, és megfelelőt Budán, a XI. kerületben találtunk, a Budafoki út 10/c-ben. Az albérlet akkor azt jelentette, hogy egy nagyobb lakásban – külön szobában –együtt lakunk a főbérlővel (nemrég tettek ki emléktáblát a házra: itt született Szeleczky Zita, a híres színésznő). Az első osztály anyagából még vissza kellett menjek vizsgázni a Bakács térre. 1946 márciusa volt. Ez emlékezetes eseményként maradt meg bennem, nem a vizsga miatt, hanem, mert csónakkal mentünk Budáról Pestre, ugyanis a németek által felrobbantott hidak még – természetesen – nem álltak, a pontonhidakat pedig elvitte a tavaszi ár. A Bartók Béla úti iskolában folytattam a tanulást a második osztályban. Ekkor zajlottak a súlyos gyerekkori fertőző betegségek nálam és öcsémnél is, sőt a diftériát anyám is elkapta, nála nagyon súlyos volt. Mind a László-kórházban feküdtünk.
Önálló lakáshoz 1946 őszén jutottunk. A véletlen segített, és ismét a rokoni segítség játszott szerepet. Nagyszüleim közül csak anyai nagyanyámat ismerhettem, a többiek több évtizeddel születésem előtt meghaltak. Ez a nagyanyám az ostromot a budai vár melletti Pauler utcában élte át, és véletlenen múlott, hogy élve maradt a telitalálatot kapott házban. A harcok után Óbudára, a Kiskorona utca 3-ba, barátnőjéhez, Bodolay nénihez költözött, oda lett bejelentve.
Így, amikor az idős hölgy idősek otthonába költözött, övé lett a lakhatási jog, főbérlő lett, és ő befogadott minket. A lakás egy háromemeletes ház földszintjén volt, a környezetünkben többnyire földszintes házak, valamint két nagy textilgyár. Most magas, házgyári elemekből épült házak veszik körül az épületet, a két gyár más célra át lett alakítva, emlékük is csak az öregek tudatában él. Szobánk ablaka a szomszédos Lajos utcára nézett, a szemközti, háborúban megsérült kis ház magára maradt falára, amelyen ott volt a házban működő, bolti kasszagép-készítő Monhalt mester hirdetőtáblája, az akkor használatos gép jellegzetes képével. A lakás egyszobás, félkomfortos bérlemény volt, azaz volt konyhája, fürdőszobája, WC-je, de a szénkályhát be kellett télen fűteni, és persze nem volt meleg víz. Ekkor távfűtés nem is létezett, helyi központi fűtés is alig. De hát végtelenül örültünk, hogy volt saját lakásunk, ugyanis nagyanyám valóságosan nem lakott ott, elvált fiának gyermekeit nevelte, látta el annak lakásában. Ebben a lakásban huszonhét évet éltem/éltünk. A közeli Tímár utcai iskolában kezdtem a harmadik általánost, majd negyediktől a csaknem szemben levő Kiskorona utcai iskolában folytattam, végig a nyolcadikig. Az ebben a lakásban töltött évek alatt rengeteg minden történt velem, a családdal és országunkkal. A legnagyobb csapás számunkra öcsém halála volt 1947-ben. 1949-ben a kommunista párt átvette az ország irányítását, nyílt diktatúrát vezetett be. Féltünk a kitelepítéstől, mert hát apám horthysta (a Horthy-érában dolgozott), nyugatos (elmenekült az oroszok elől) bíró (Rákosit egy bíró ítélte el a háború előtt) volt. Anyám becsomagoltan tartotta a legfontosabb holminkat, ugyanis annak, akire sor került, egy szűk éjszaka maradt az összepakolásra. De hát – hál’ Istennek – kimaradtunk az embertelen meghurcolásból, úgy látszik, nem kellett senkinek a mi kis lakásunk. Apámat 1950-ben nyugdíjazták, majd egy évre rá teljesen elvonták a nyugdíját, ezért egyrészt ő valamilyen, a jogi diplomáját tekintve megalázó munkát kellett vállaljon (liftkezelő egy szakrendelőben), másrészt anyám elment dolgozni, felújította régi gyors- és gépírói tudását, és mivel Pesten nem kapott állást, az akkor épülő Sztálinvárosba ment. Utcánk neve sem maradhatott meg, hiszen benne volt a korona szó, és mi még jól jártunk, mert egy neves magyar festőről, Fényes Adolfról nevezték el. Itt laktunk az 1956-os forradalom, majd a Kádár-féle ún. puha diktatúra kialakulása ideje alatt. Éltünk, ahogy élni engedtek, meghúzva magunkat, rejtve véleményünket a minket körülvevő világról. Például a forradalom alatt összegyűjtött napilapokat anyám egy viaszosvászon zacskóba varrta, és utána a ház pincéjében, a számunkra elkülönített részben a szénrakás alá dugtuk el. Ha megtalálják, börtön járt volna érte. Az általános iskola elvégzése után a közeli Árpád-gimnáziumban végeztem a középiskolai tanulmányaimat, majd a Budapesti Orvostudományi Egyetemen (csak a második fellebbezésre vettek fel!) a hat kötelező évet, és 1962-től elkezdtem orvosi munkámat az újpesti kórházban. 1960-ban meghalt az apám.
A hatvanas évek végén beadtuk nagyobb lakásra szóló igényünket, főleg a családalapítás lehetőségének biztosítására hivatkozva. 1973-ban egy négyszobás lakótelepi (óbudai Berend utca 4.) lakásra kaptam kiutalást, amely egy háromemeletes ház földszintjén volt, a környezetben régi épületek, így a ház és a lakás kellemes környezetben volt, nem a magas lakótelepi blokkházak miliőjében. És a sors adta szerencsés egybeesés következtében ekkorra érlelődött meg házasságra egy kolléganőmmel való kapcsolatom. A teljes komfortot biztosító lakásban anyám viszonylagos elkülönüléssel tudott élni. 1974-ben és 79-ben megszülettek gyermekeink, felcseperedésük, első évtizedeik ehhez a lakáshoz kötődnek. Nagyszerű, egyszerre földi és transzcendentális feladat és élmény végigkísérni életüket a csecsemőkortól az egyetemista korig. Ebben az időszakban gyakran meglátogattuk unokabátyámat Erdélyben, aki kisgyerekkorom városában, Marosvásárhelyt élt. 1980-ban az újonnan épült dél-pesti kórházhoz tartozó fekvőbeteg osztály vezetője lettem Pesterzsébeten, majd 1993-ban visszahívtak Újpestre és itt lettem egy aktív belosztály vezetője. 1993-ban meghalt édesanyám. És közben bekövetkezett a világ földcsuszamlása, a már rég nem remélt kommunista hatalom eltűnése, ami után persze a túlszabadság mellett megjelentek a kapitalizmus Lenin által leírt ótvaros bibircsókjai. De a világ megnyílt, bejárhattam még tengerentúli tájait is.
Családom közben elhatározta, hogy komplettebb, modernebb lakásba kell költözzünk. Mindkét gyerekem így akarta, pedig lányom már férjhez ment és nem lakott velünk. Én nagyon jól éreztem magam ebben a régi lakásban, nem akartam elköltözni, másik változás is elért ekkor életemben: főállásomból nyugdíjba mentem, de végül elnyerték beleegyezésemet, és harmincegy év után, 2004-ben átköltöztünk az új lakásba. Ez egy újonnan épült lakópark egyik épületének harmadik emeletén foglalt helyet, egy nagy, közös terű és három kisebb szobával, tetőterasz is tartozott hozzá. Ebben a lakásban idegennek éreztem magam, úgy közlekedtem benne, mint egy vendég. A lakópark a külső Bécsi út mellett (Lángliliom utca 3.), a volt szovjet laktanya helyén épült, az óbudai temetőnél. Mondtam gyerekeimnek: ha meghalok, nem kell hullaszállítót rendelni, kordélyon toljatok át az út túlsó oldalára. Hogy itt fogom befejezni az életemet, az is megerősítette, hogy amikor először beléptem a berendezett szobámba, az ágyamon teljes hosszában szürke, áttetsző fóliába tekerve feküdt valami, ami így az utcán lefedett holttesthez hasonlított.
És hát a sors úgy hozta, hogy mégsem onnan visz el Szent Mihály lova. Feleségemmel megromlott kapcsolatunk, 2009-ben elváltunk és én elköltöztem. Tehát így kerültem mostani, huszadik lakóhelyemre, születési helyemtől pár száz méterre, a Déli vasút közvetlen közelébe, Kuny Domokosról, egy tehetséges, de hányatott életű, elzász-lotaringiai származású keramikusmesterről elnevezett utcába (itt volt a 18. század végén a műhelye). Ebben a lakásban első perctől otthon éreztem magam. A sínek talán száz méterre vannak az ablakomtól, kedvelem a képet, ahogy a szerelvények jönnek-mennek. Amikor felébredek, az első az, hogy kinézek, és látom, éppen elindul egy vonat valamerre délnyugatra. Későn este pedig jönnek az utolsók, de gyakran éjfél után fekszem le, és ekkor mennek ide-oda a mozdonyok, csikorognak a kerekek, helyezik el a kocsikat a másnapi menetrendnek megfelelően. Úgy érzem magam, mint a gazda, aki reggel figyeli a gulyát, mikor kihajtják legelni az állatokat, majd megint este, amikor hazaterelik őket. Ugyanígy kedvvel, örömmel ül meg a tekintetem a vonuló kocsikon. És ide besuhan időnként az Istennek lelkemet az élet lényegével szembesítő angyala.
Két szobám falai körben könyvpolcokkal telítettek, a könyvek a hajók – ahogy Emily Dickinson írja –, melyek bármilyen távolra elvitorláznak velem. A kikötőből ki sem kell lépjek. Innen, közülük fogok – ha Isten is megsegít – csöndben az örök vizekre is elvitorlázni. Könyvek közül, ahogy Puskin is végzetes párbaja után. Onnan még hazavitték, és a könyvek közül szállt el a lelke.
A huszonegyedik lakhely a temető lesz, a béke udvara (Friedhof), ahogy a németek mondják. Vajon melyik? A Farkasrétihez vagyok közel, de anyám, apám, öcsém együtt fekszenek az Óbudaiban. Igen, nekem is ott a helyem. Amikor majd búcsúztattok, ne sírjatok, a Nagy Kapun lépek át, hallgassátok a fenséges zenét (Muszorgszkij–Ravel: A kijevi Nagykapu).
Illusztráció: Boga Bálint portréja
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
