Zajcev: Farkasok
I
Már egy hét óta tartott. Majd minden nap bekerítették és lőtték őket. Aszottan, szőrtelen oldalukkal, kiálló bordáikkal, élettelenül a semmibe néző, fehér, hideg mezők rémlátomásaira emlékeztető szemeikkel – ott voltak kiterítve, össze-vissza egymáson, egymás mellett, ahogy ledobták, vackaikból kihajtották őket, s azok csak szaladgáltak – forgolódtak egy helyben. A vadászok pedig biztos kézzel, akkurátusan lőtték agyon őket.
Nap közben úgy – ahogy elrejteztek a sűrűbb bokrokban, öklendeztek az éhségtől, sebeiket nyalogatták, este összegyűltek, és libasorban vándoroltak a végtelen, puszta mezőkön. A fehér hó fölé sötét, ijesztő égbolt terült, ők pedig komoran vánszorogtak, remélve, elérik, az azonban mindig elfutott előlük, és minden oly messze volt, és oly sivár.
Nehéz és szomorú volt az élet a mezőkön.
És a farkasok maradtak, csoportokba verődtek, és üvöltöttek; fáradt és fájdalmas üvöltésük kúszott a mezők felett, egy – másfél verszta után lassan elhalt, s már nem maradt elég ereje, hogy felröppenjen a magasba, az égbe, és onnan kiáltsa, fázik, sebesült és éhes.
A mezőt borító fehér hó csöndben és egykedvűen hallgatta: daluktól időnként megremegtek és felhorkantak a muzsikok sorban haladó gebéi, azok meg káromkodtak, és ostoraikkal ütötték – verték őket.
A szénbánya kis állomásán, amikor otthonról az fordulójában álló vendégfogadó felé igyekezett a mérnökné nagysága, úgy hallotta, mintha haldoklóért imádkoznának; ilyenkor ajkába harapott, sebtében visszafordult, ágyba feküdt, fejét párnákba dugta, és fogát csikorgatva csak ezt hajtogatta: „Átkozottak, átkozottak.”
II
Leszállt az est. Kellemetlen szél fújt, és hideg volt. A hó kemény, száraz hártyába burkolózott, s alig – alig reccsent, amikor farkas lépett rá, s a könnyű, hideg hó kígyózva keringett a jégkéreg felszínén, és csúfolódva, finom porként lopózott be a farkasok pofájába és lapockái közé.
Pedig nem is esett hó, és nem volt sötét, a felhők mögül kibújt a Hold.
A farkasok, mint mindig, most is libasorban vánszorogtak: elől a szürke szőrű, komor öreg, kartácsgolyó-sebesítette lábát vonszolta, a többiek – mogorván és lerongyolódva – igyekeztek a lehető legpontosabban az előttük haladók nyomaiba lépni, hogy kíméljék mancsukat a kellemetlenül éles, megkérgesedett jégen.
Mellettük sötét foltokként vonultak el a bokrok, a hatalmas, sápadt mezők, rajtuk szabadon és pimaszul sétált a szél – és minden egyes bokor hatalmasnak és félelmetesnek tűnt; nem lehetett tudni, nem ugrik-e fel hirtelen és nem fut-e el… – és a farkasok dühödten hátráltak, mindegyikőjük egyre gondolt: „Csak el innen, megdögölhet mind, csak nekem sikerüljön!”
S amikor messzi kertek mentén osonva elértek valahová, hirtelen belebotlottak egy, a hóból kiálló oszlopba, melyen dühösen lengetett a szél egy fagyott rongyot, mindnyájan egyszerre ugrották át sánta, öreg vezérüket, és szaladtak szanaszét minden irányba, és csak jégszilánkok csaptak föl lábuk alól, és zizegve siklottak el a havon.
Amikor újra együtt voltak, a legmagasabb és legsoványabb, hosszú pofájú és a rémülettől eltorzult szemű farkas sután – furcsán leült a hóra.
-Nem megyek tovább – mondta dadogva és fogait csattogtatva.
-Nem megyek, körben a fehér… minden fehér… a hó. Meghalunk, mind itt halunk meg.
A hóra hajolt, mintha hallgatózna.
-Hallgassátok… beszél!
Az egészségesebbek és az erősebbek, bár ők is reszkettek, megvetően néztek rá, és tovább vonszolták magukat. Ő pedig csak ült ott, a havon, és egyre ismételgette:
-Fehér… Minden fehér köröttünk…
Amikor felfelé kapaszkodtak a hosszú, végtelen emelkedőn, a szél még élesebben fütyült a fülükbe; a farkasok összehúzódtak, és megálltak.
A felhők mögül a Hold kilépett az égre, melynek egyik részén most elhalványodott a felhők felé húzódó, élettelen, sárga pont: fénye a hóra és a mezőkre hullt, és valami titokzatos és beteges volt ebben a gyönge, tejszerű félhomályban.
Lent, a domboldal aljában pontnak tűnő falu látszott; ott valahol tüzek fénye világított, és a farkasok mohón szívták magukba a lovak, disznók, tehenek szagát. A fiatalabbak izgultak, féltek.
-Menjünk le, menjünk le, oda, most már mindegy… Gyerünk! És csattogtatták fogaikat, s kéjesen szimatoltak a levegőbe.
De a sánta öreg nem engedte őket.
És kullogtak tovább a lejtőn, azután rézsút a völgyhajlatban, szembe a széllel.
A két utolsó farkas még visszanézett a bátortalan fényű tüzecskékre, a falura, és vicsorítottak:
-Úúú, átkozottak – morogták – úúú! átkozottak!
III
A farkasok lépésben haladtak. Az élettelen havas táj sápadt szemekkel nézte őket, felettük valami haloványan fénylett, alattuk a bányavasút mérgesen fütyült, és cikk-cakkban kígyózott a jeges pályán, és mindez úgy tűnt, mintha ott, a mezőkön bizonyosnak vennék, hogy senki sehová nem futhat onnan el, hogy nem is lehet futni, hanem békésen, halottak módján ott kell állni, és hallgatózni.
A farkasok ekkor kezdték elhinni, hogy elmaradt társuknak igaza volt, és a fehér pusztaság valóban gyűlöli őket? gyűlöli őket, mert élnek, mert még futnak, toporognak, zavarják az alvókat; érezték, a síkság elpusztítja őket, határt nem ismerve nyújtózik mindenfelé, és magához szorítja, eltemeti őket. Kétségbe estek.
-Hová vezetsz minket? – kérdezték az öreget. – Ismered az utat? Kivezetsz valahová minket?
Az öreg hallgatott.
Amikor azonban a legfiatalabb és legtudatlanabb egyre kitartóbban zaklatta, odafordult feléje, kimerülten ránézett, és hirtelen, minden maradék erejét összeszedve, felelet helyett tarkón harapta.
A farkaskölyök felvonított, és megbántva félreugrott, horpaszával ráesett a hóra, ami a jégréteg alatt hideg és porszerű volt. Néha még össze-összecsaptak – ezek az összecsapások kegyetlenek, feleslegesek és kellemetlenek voltak.
Egyszer a két utolsó lemaradt, és úgy érezték, jobb, ha most lefekszenek, és rögtön meghalnak; a halál előtt még kedvükre üvöltöttek egyet, de amikor az előttük haladók most oldalra húzódtak, s alig mozgó fekete vonalkává változtak, mely időnként elsüllyedt a tejszerű hóban, oly szörnyű és rémisztő lett egyedül maradni az ég alatt, mely a közvetlenül a fejük fölött szitáló hóban kezdődött, és a körülöttük megállás nélkül fütyülő széllel mindenhová eljutott, mindketten negyed órai futással utolérték társaikat, akik gúnyosak, éhesek és mérgesek voltak.
IV
Hajnalig másfél óra maradt. A farkasok csapatban álltak az öreg körül. Az, bármerre fordult is, hosszúkás – hegyes pofákat, kerek, villogó szemeket látott, érezte, hogy valamilyen sötét, nyomasztó dolog függ fölötte, és ha csak egy mozdulatot tesz is, az rázuhan, és agyonnyomja.
-Hol vagyunk? – kérdezte egyikük hátul dühtől elfulladt hangon.
-Na! Mikor jutunk már el valahová?
-Bajtársak – szólt az öreg farkas – , körülöttünk mezők, hatalmas mezők, ahonnan nem tudunk azonnal kijutni. Ugye, azt gondoljátok, titeket is, magamat is a pusztulásba vezetlek? Igaz, nem tudom biztosan, merre menjünk. De van-e, aki tudja? – reszketett beszéd közben, és nyugtalanul nézelődött körbe, és ennek a tiszteletre méltó, ősz öregnek a reszketése súlyos és kellemetlen volt.
-Nem tudod, te sem tudod? – kiabálta ugyanaz a kegyetlen, érthetetlen hang. – Neked tudnod kell! – És még mielőtt az öreg kinyithatta volna a száját, valami égetőt és éleset érzett a torka alatt, néhány versokra az arcától valamelyikőjük sárga, őrjöngéstől elvadult szemei villogtak, s azonnal megértette, hogy vége. Ugyanilyen éles és égető fogak sokasága egyként hatolt be testébe, tépték, szaggatták bensőjét, haraptak ki belőle egész bőrdarabokat; mind egyetlen, földön hempergő csomóba álltak össze, mind addig szorította össze állkapcsát, amíg nem csikordultak a fogaik. A csomó ordított, benne időnként szemek szikráztak, fogak, vértől csöpögő pofák tűntek elő itt – ott. A gonoszság és az elkeseredés, ami ezekből a lenyúzott, sovány testekből áradt, fojtó felhőként terült szét a hely fölött, még a szél sem tudta eloszlatni. A havas szél mindent apró hólabdácskákkal szórt tele, gúnyosan fütyült, tovarohant, és puha hóbuckákat hagyott maga után.
Sötét volt.
Tíz perc múlva minden befejeztetett.
A havas földön ronggyá tépett húsfoszlányok, apró, véres pontok gőzölögtek, a talaj mentén végigsöprő hófúvás azonban gyorsan betemetett mindent, s a hó alól csak vicsorító pofájú, átharapott nyelvű fej állt ki; fakó – homályos szeme megfagyott, szinte jégcsappá vált. A fáradt farkasok szétszéledtek minden irányba: eltávolodtak ettől a helytől, meg-megálltak, körül-körülnéztek, és csöndben tovább vonszolták magukat; mentek, csak mentek lassan – lassan, de egyikőjük sem tudta, hová és miért megy. De valami megközelíthetetlen szörnyűség, ott, a vezérük csontja fölött, ellenállhatatlanul sodorta őket a hideg sötétségbe; ez a sötétség behálózta őket, és a hó eltemette a nyomokat.
Két fiatal lefeküdt a hóba, egymástól mintegy ötven lépésnyire, és csak feküdtek, tompán, mint két fahasáb; nem nyalogatták véres orrukat, és a piros csöppek az orrukon kemény jégdarabkákká fagytak, hó csapott a pofájukba, de nem fordultak a szélcsendes oldalra. Most mindnyájan szanaszét szóródva lefeküdtek, és csak feküdtek. Majd ismét üvölteni kezdtek, de most már mindegyikük külön – külön, egyedül, és ha kóborlásuk során egyikük a társába ütközött, akkor mindkettő más – más irányba vette útját.
Itt – ott a hóból még felhallatszott daluk, amint a feltámadó, és most már egész hóoszlopokat kergető szél gonoszul és gúnyosan darabokra tört, megtépett és mindenfelé szétszórt. A sötétségben semmi nem látszott, és úgy tűnt, hogy maguk a mezők jajgatnak.
Fordította Kun Tibor
in: Б. К. Зайцев: Дальний край. Рассказы. Повести. Москва, Дрофа, 2009. 398 old., 224 – 228. old.
Illusztráció: Farkas (pixabay.com)
Cimkék: műfordítás, próza
