Esszé

április 2nd, 2017 |

0

Egy verseskönyv forrásvidéke

Válogatás Búzás Huba és Suhai Pál levelezéséből

Előszó

Egy verseskönyv forrásvidéke – második válogatása ez már a szerzőpáros, Búzás Huba és Suhai Pál levelezésének. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg az előző [A tükröd én vagyok, nézd, 2006–2009, Káva Téka 69.] a mostaninál nagyobb időszak, mintegy négy év termésének a szemléje, a mostani mindösszesen néhány hónapé. S ami ennél is fontosabb, jelen kötet Búzás Huba egyetlen könyvére, a Kúszmászva Európa zsámolyán [Napkút, 2015] című, időközben már meg is jelent verseskötetének világára reflektál. Részben Suhai Pálnak a lektor szerepében megfogalmazott levélesszéi, részben pedig a szerzőnek, Búzás Hubának a kötetével kapcsolatos spontán megnyilatkozásai, illetve a kritikai fölvetésekre adott megjegyzései-feleletei kapcsán. Fontos azt is megjegyezni, hogy e levelezés a föntiek ellenére sem marad meg a szóban forgó kötet keretei között – mindkét költő az irodalmi alkotásokkal kapcsolatos nézetei legtágabb horizontja előtt fejti ki mondanivalóját, melynek révén e füzet olvasója két egymáshoz közelálló, ugyanakkor bizonyos kérdésekben (leginkább a személyesség felfogásában) egymástól mégis csak eltérő esztétikai nézőpont eleven párbeszédének lehet a tanúja. Ráadásul keletkezése közben, in statu nascendi lesheti meg a műalkotást, szerkezeti formájának, nyelvi-stilisztikai megoldásainak alakulását, sőt, az alkotóknak e folyamatokkal kapcsolatos véleményét, reflexióit is. Mindezek eredményeként az olvasó tanúja lehet izgalmas véleménycseréiknek, baráti gondolat- és értékegyeztetéseiknek (néha felhorkanásaiknak), az alkotás-folyamat némely titkai feltárásának, szakavatott esztétikai ítéletalkotásaiknak, a művészlélek vívódásainak, hovatovább a legtöbb irodalmi mű létrehozását kísérő küszködéseknek, olykor még tréfacsinálásnak is, tétovaságoknak és „szellemidézéseknek”, majd az egyre céltudatosabbá vált alkotómunka sikerének; ezúttal egy nyolcvan verset felölelő mű születése pillanatának.  Egyébként a szerzők kifejezett szándéka szerint. Mindketten műhelylátogatásra invitálják kíváncsi olvasóikat.

2014. január 12.

Palikám, drága Barátom, köszönet reám gondoló soraidért, mind a gondoskodásért, mind a hírekért! Szondi Gyurinak egyébként is szándékoztam már írni, így eggyel több okom lesz rá. A kötet kapcsán: a helyi Művészetek Háza talán tenni tud a kiadás érdekében, de ha nem,  február közepéig, úgy kísérletet teszek Szondi Gyurival. A Te sikereidnek viszont mindig is örültem, tapsolok. Ami pedig Pistinket illeti, az egyik legihletettebb költő, akivel eddig találkozhattam. Édesanyja halála nagyon megviselte, talán most kezd „lábadozni”. Magamról? Gyűjtögetem a hetedik verskötetembe valókat, talán összejön; olykor reménykedem, hogy sikerül jókat írnom, máskor el-elfog a kétség. Editem puszil, hív, ha tudsz, gyere, én ölellek, barátsággal:  Huba 

2014. február 18.

Kedves Huba! Örülök, hogy láthattalak. Még annak is, hogy részemről nem sikerült a nyúlugratás. Pedig, Isten látja a lelkemet, az interjú során ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból. Hogy egy olyan született nativista, mint Te, expresszionistának csapna föl [célzás Laczkó András Napút-beli tanulmányára, melyben Búzás állítólagos expresszionizmusáról értekezett – SP]. De nem. Nem sikerült, mert Te ellenálltál Laczkó csábításának. Dacára annak, hogy egy ilyen kalitkával (egyáltalán: kalitkával) már karriert lehetne csinálni. Ha benne vagy (benne lehetsz) egy skatulyában, már vagy valaki. (Könnyű megjegyezni a neved.) Enélkül meg csak valami lézengő ritter. Holmi nativista. Ki tudja, mi az? De ez se baj. Az expresszionistát már úgyse tudod levakarni magadról, hiába próbáltad „gyanúját” is elhárítani. Most örülj. Önbecsülésed megőrzésével lehetsz valaki. Ez ám az igazi teljesítmény. Gratulálok és ölellek: Pali

2014. február 19.

Palikám, elmondhatom, hogy benned kivételesen nagyszerű barátra leltem! Élet-szerencsémnek vélem. Nem ömlengek tovább e tárgyban, csak annyit hozzá, hogy íróként is tiszteletreméltó nagyságnak tartalak. Ennyit magunkról, azazhogy eszembe jut: miért is ne viszonozhatnám hozzám ez úton is időnként érkező verseidet azzal, hogy hasonlóképpen küldök vájtfülűeknek szánt néhányat. Láthatod régi-új versformámat. Csakugyan adhatnál ennek is valami fülbemászó nevet. Névadásaidról is nevezetes lehetnél. Baráti szeretettel ölellek: Huba

Gombolyég alatt

Könnyen felejtő nővérem, halál,

Ha megcsókolsz, olyanná válok,

Mint aki alszik

Giuseppe Ungaretti

pár mauzóleum, az egyik Senecáé, Horatiusék sírja ím’

a píneákkal, egy lávakő-torony és nimpheum-romok…

micsoda dölyfös elmúlás-parádé, mikor a kozmosz

nesze ide áthall, eh, verset is mivégre mormolok,

vigaszt se hoz… imákat kéne tán lehelnem? atomra hullásunk

mely istenek talánya, hány költő, festő, filozófus állt meg itt

személyiségük porladása ellen, hány gyilkos mondta rég,

hogy szánja-bánja? legyilkoltakon már ez mit segít…

ember, ki vagy? otthonra máshol sem találnál, sátáni lényedet ki van

ki megbocsássa, e mártírok fölött, na, mintha sejteném

elmúltodat… a Via Appiánál paranoiás

patkányok vonulása, új síremlék a kivégzés helyén  

Majdnem találkoztam Sanguinetivel

a valaha volt kislány: aki hipnotizált engem (persze csak akkor,

amikor már aludtam, úgy könnyű): ő nyújtja ki felém szelíd kezét

Edoardo Sanguineti

ezerkilencszázhetvenkettő nyárutó volt és Santa Margheritában

~ ’hogy reggeliztem ~ a bisztrós lány elém tett pár olasz lapot

közölve: éjjel parti szél dorombolt és Edoardo ~

feje fájt emitten ~ vad-sistergősen tovautazott,

csak üdvözöl, netán keressek menedéket (habár biz’ gonoszok

a fantomok, a villik) esetleg rám testálja őt, ha kell a mell…

az ember ilykor gyógyfüveket éget és levlapokat ír

ahogy az illik, teszem hozzá: elkányad, patkol el…

önnön-fojtásom szünte indította újra az időszámítást

emlékezéseimhez ~ megvarrhatatlan sorshoz ördögcérna gőg ~

ne adjam föl sosem? eszem tanulja, avagy csak képzelem,

talán te intesz? dum spiro sperma, mindhalál s a nők

 Ki római – magasztos

… a századok nem zúztak minket össze…

Alfredo Giuliani

hallottatok felőle? mindegy, elbeszélem, pudingmellű gepárd volt,

emlékszem Liára, novíciának állt vagy inkább mérgedett?

és hallgatott ~ mondják ~ azon a télen, akár a chartreusiek

néma vára, de nemlétemből sarjadt létemet

nem kárhoztatja már, csak int, hogy ebugatta, hová a végtelen és

szótlanul a séta? véletlenek csomóztak össze rég vele,

zarándokok között ~ na, né! ~ mutatta: Giuliani ott,

a római poéta, biceg, a novissimi pásztor szelleme,

s a Chiostro della Certosa egy kerti padján, elég bizarr, sokévi

hallgatást fogadtam: nem léteztünk korábban, többé sem fogunk…

mi más se hallatszott ~ a semmi? hagyján! ~ amíg egész világ

hevert alattam, csak éj-nap összekoccanó fogunk

 Szotyolát pöködtünk

                                                        Forgolódunk, mint játszó gyermekek,

s aztán én régen nem vagyok

(František Hrubin)

ki gondolná, hogy én még szotyolát pöködtem a Palackého mostról

              František Hrubinnal holdbéli időszámítás szerint – lazán –

a kedd is szerdára esett mögöttem (noszajtva sütödést,

              ki halat irdal) tudtam felőle egyet-mást talán?

úgy vélte, pusztulunk: egyiptomi, görög – rég – latin meg perzsa – mind! –

              a mát is majd lebontják a háborúk, az új és legújabb korok…

a jégvirágon nyáron sem röhögnék, ládd: romba dönti

              ember Babilonját – nem kósza üstökösről brummogok –

az ember önmaga, az elmehasadásos… a baglyok tollkabátban

              néztek innen-onnan, e naplement után ugyan mivé leszek?

na, int a sütödés, vacog a város, együnk – ő mondta tán

              vagy én se mondtam – a vacsoránk pár elúszott keszeg

2014. február 19.

Kedves Huba! Az állam is leesik a csodálkozástól. Jellemző, hogy a versek átmásolása céljából nyitottam meg levelezésünket, s miután elolvastam négysorosaidat („Négysorosok Mestere!”– tudod, hogy volt-van Tízsorosoké), az átmásolásról teljesen meg is feledkeztem. Annyira elálmélkodtam. Hogy miket tud ez az ember. Már én sem ismerek rá. Sok mindenből persze igen, a jellegzetes Búzás-hang megmaradt, de némileg más hangfekvésben. Egy kicsit (vagy talán nem is kicsit) minden olyanabb lett. Hogy nativistább-e, ezt végül is nem merném állítani. Nativista: üres szó egy alig megnevezhetőre. Egy még behelyettesítendő fogalom. Nem irányfogalom, de irányfény. Hogy erre vagy arra van a szomszéd település. Toronyiránt. Aztán ki-ki botorkáljon el odáig, ahogyan tud. Ilyen-olyan kerülőkkel, mert mindenféle meglepetés közben-közben azért esik. Zsombékos vagy elcsatangolt kutya, amellyel talán mégsem kívánatos a közelebbi ismerkedés. Temetők is meg templomok, amelyeket viszont mégsem lehet kihagyni. És így tovább. Egyébként az egész kötetrész a múlt múzeuma, álom-utazás benne. A tovairamló (tovairamlott!) idő ébresztése. À la Proust, vagy amit akartok. És helyeké is, csupa egzotikum. De nem ám úgy. A nosztalgiák tárgya teljesen feloldódik és felszívódik a beszéd jelenének nyelvi akrobatikájában. Kitalálom idődimenzióját: jelenmúlt. Baglyok tollkabátban. Itt huhognak és dideregnek. Az elúszott keszeg folyóidejében. Stb. A versek alapszövete legalább annyira megfoghatatlan, mint amennyire megfog. Mintha a Moldva sötét mélye dobná föl vibráló hullámait (melyeket aztán ismét mélyébe merít). A lét sötét oldalára ördögcérnával hímezve az élet varázslatosan-színes mintázata. S külön a betűk kacskaringói, a sajátos vonalvezetés, a toll dőlésszöge, a tinta színe – mind-mind jelentés és jelentésteli egység. De ki a megmondhatója mindennek, ha a beszélő (éppen sokatmondó szavaival) hallgatásba burkolózik. A delphoi jósda orákulumszerű beszéde ez, amely „nem mond ki semmit és nem rejt el semmit, hanem jelez”. Minden ízében még megfejtésre vár, miközben máris gyönyörűséget kelt és élvezetet szerez. S mindehhez hadd vegyem még a régi-új versformát is. Régi, amennyiben (állítólag) genetikusan adott a rövidülő sorok lejtmenetében. S amiért egyöntetű. S még amiértebben: hogy indulatmenete van, sajátos tűzhányókitörése (más az Etnáé, gondolom én, mint a Strombolié). A négysorosoké is más, mint a pentagrammáké. Miközben olyan. Olyanok. Nagyon jól eltalált forma: pontosan illik a kalácsra. Ismét stb. De most már utoljára, Hubám. Megpróbálom (végül) a nativista nagy X-ét e versekre (s talán az egész kötetre is?) behelyettesíteni. Lettrista versek, amelyeknek mégis csak van jelentésük: álarc mögül kivillanó arc. Vakversek, amelyek látnak és láttatnak. Ha hermetizmus ez, akkor (à la Hérakleitosz) olyan, amely nem rejt el semmit. De mindent jelez. (Akár egy jó házőrző.) Értjük a nyelvét, halljuk a hangját (tisztesség ne essék szólván – az ugatását), de nem beszéljük. Utánozhatjuk, paródiát is szerkeszthetünk róla, mégis titok marad. Búzás Huba titka. És mégsem rejt el semmit. Minden napfényre tárva és esetenként szépen csillog is. Csupa felület az egész, mely érintésre vár. Csipkerózsika ébredés előtt. De ki a királyfi? Nem akárki. Jön. Hófehér paripán. Akiről álmodik a lány. S hogy miért éppen ő? Miért ne? Hogy igazuk legyen e merőben különös költészet bűvös körében a legelcsépeltebb közhelyeknek is. Ennyit még muszáj volt megjegyeznem, kedves Hubám, mielőtt indulnék (el ne felejtsem) átmásolni, elmenteni a verseidet. Tőled búcsúzom: ölellek barátsággal: Pali

Vö.: Levélféle a Négysorosok Mesteréhez (megjelent: Bábeli adottságok, Napkút, 2014)

2014. február 20.

Köszönöm Palikám eme hirtelen jött – voltaképpen első – érzéki „jelentést” leendő kötetem vélhetően uralkodó versformájáról. Sokatmondó megfogalmazásban láttatod, amit írás közben legkevésbé se látok, utóbb meg én se tudnám utánozni saját „nyelvi akrobata-mutatványaimat”. Egyszóval még hónapok, amíg egy igazi kötetrevaló cseppbarlangomban összecsöpörészik. Csak megérjem! Köszönet drága Barátom megerősítő szavaidért! Ölellek:  Huba

2014. április 18.

Kedves Huba! Húsvét alkalmából áldott, békés ünnepeket kívánok nektek, a mellékelt Rilke-verssel [Mária kiengesztelődése] is nyomatékosítva a jókívánságokat. Egyébként Rilke jön, ha minden igaz, a könyvhétre. Már szerkesztik. Barátsággal, puszikkal, kinek mi jár belőle: Pali

2014. április 20.

Palikám, drága Barátom, ezúton dedikálom Neked e mellékelt – szerényke – griphtichont. (Legújabb – elmélyült művészi igénnyel készülő – kötetecském uralkodó versformáját ugyanis – végérvényesen – mivel jobbat nem ajánlottál, griphtichonnak neveztem el. Fárasztana, ha okát kéne magyaráznom.) 

Tudott tény: verseink szövegei a legkevésbé sem céltudatosan alakulgatnak, legföljebb esetleges a szándék (dolus eventualis). Így ihletnek nevezett lélek-zuhatagaink falevélként sodornak ide-oda egy-egy szót, majd ejtenek alá a vers valamely hegyvonulatára, vagy épp bozótjai közé, esetleg sodorják tovább.

Nos, így volt ez eme vers címével is, amikor abban kellő komolysággal megneveztelek. Az irodalomtörténészeknek aligha kell sokáig fejüket törniük, vajon, ki az a Pál, akihez szólhatna ez az elképzelt levél; viszont az olvasó nem baj, ha Pál apostolra asszociál – kézenfekvő képzettársítás.

Azt hiszem, e verset a Napútnak lehetne fölajánlanom; barátságunk közvetlen ismerői – úgy gondolom – örömmel közölnék. Nemde? Miként vélekedsz felőle? Baráti szeretettel ölellek: Huba

Levélben kérdezhetném Páltól

                                                                                                          Kockázik-e Isten

és a mindenség a tét?

                                                                                                                      Elio Paglianari

                        a bolzanói nagypiacra mennek éppen Renon lejtőinek

                                    vörösagyag kofái… ülök ~ fejükön kőkosarat hordozó ~

                                    esővert földpiramidók tövében, nem tréfa tán,

                                    de jópofa, haláli, mit gleccser, jég felejtett itt s a hó,

                        bohózat lenne, csakhogy légüres a tájék, a hullámzó ég meg-

                                    szilárdult reggel óta… barátom! Paglianarit olvasom hason

                                    ~ rokonvér ~ és ma nyomdokán, ha járnék (vagy majd, ha

                                    hajgatón hanyatt e kósza felhőcskéinket összefogdosom)

                        úgy ám, rimálva kérdeném: ki ez az isten? kockája én vagyok?

                                    a fals ebadta ember? röhögnöm illenék, de nyálzanám, holott

                                    kockázata, teremtőm, eh, de nincsen: a mindenség galádabb,

                                    mint a tenger, s velem csupán egy félhatost dobott

2014. április 21.

Kedves Huba! „Griptichon” – ízlelgetem a szót s valami műanyag íz marad a számban. Ízlésem-ízlelésem tiltakozik ellene. Ez akkor is így lenne, ha megmagyaráznád. (Szerencsére „fáraszt”.) Bevallom, engem is fárasztana. Hanem a versed! Az remek. Úgy, ahogy van. Ha nekem ajánlod, nem győzöm köszönni. De érzésem szerint ezt senki rajtunk kívül még csak nem is fogja sejteni. Sebaj. Én biztosan nem árulom el senkinek. Ami pedig a megjelentetését illeti: tégy egy próbát – küldd csak el a Napútnak. Nem nehéz megjósolnom: örömmel fogadja majd. Ahogy én kalaplengetve máris: Pali

2014. április 22.

Palikám, drága Barátom, szépségeket hordozó verseid – az imént pedig Rilke-fordításod – olvastán dionüszoszi erődet be sokszor élveztem! Most művészi ízlésvilágod tapasztalatait is – lámcsak! – újfent és méltán fitogtatod. Egyfelől csodállak, másfelől köszönöm. Hát, persze, hogy igazságod vagyon: a „griphtichon” műszó, ennélfogva műanyag íze-bűze kissé fertelmes; de ennyire? Ez esetben vonakodva bár, de eltekintek attól, hogy szóbanlévő versformám ilyetén elnevezését „végérvényes”-nek mondjam. Hagyjuk, ha jobb nem jut eszedbe, legföljebb neve se lesz. Egyebe van? – Más. Te mondád, hogy a Levélben kérdezhetném Páltól címűt küldhetem a Napútnak; valószínűleg így teszek vele. Hja, hogy a címe! Gondolod, elősegítenem kéne valami módon majdani irodalomtörténészeink fejtöréseit, hogy valamire jussanak? Hát, utóvégre megtehetem. S tenni fogom. Baráti szeretettel ölellek:  Huba 

2014. április 22.

Drága jó Hubám! Ennyire. Ennyire fertelmes. De van helyette jó magyar szó: Négysorosok. Te pedig, ahogy mondám, legújabban máris a Négysorosok Mestere vagy. Már nem lehet visszacsinálni – így emlegetlek Könyvhétre készülő könyvemben [Bábeli adottságok – SP] (Napkút). Apropó Napkút. Gyuriék most nagyon nem érnek rá a Könyvfesztivál és a Könyvhét munkálatai miatt. Képzelheted: vagy száz könyvet hoznak ki. Ebben lepipálnak mindenkit. És ketten csinálják Bencével [Szondi Bencével – SP]. S mennyire rugalmasan – ezt csak az tudhatja, aki másokkal is kapcsolatba került. Ne kísértsd őket. A verset pedig küldd csak el a Napútnak – jó helye lesz ott. Gyors válaszra azonban ne számíts. Mikor jössz már a Félrevert harangokkal? Csak nem előzik a Négysorosok? Lám, milyen jól hangzik. Te is láthatod-hallhatod. Baráti öleléssel: Pali

2014. június 21.

Palikám, drága Barátom, leveleid mindig boldoggá tettek és tesznek továbbra is. Személyes találkozásaink pedig élményt jelentenek számomra. Most – mert sietőben vagyok! – csak pár szót dolgainkról! Gondolhatod, mihamarabb szeretném látni, olvasni Bábeli adottságaidat! Tempevölgy? Azért ne mondj le róla; egyébként nem tudom, mi zajlott a háttérben. Mihály szellemisége minden szempontból pótolhatatlan. Remélem, nem dobja a gyeplőt a lovak közé, még ha bízom is a fiatalok érték-ítéleteiben. Mihelyt „pesti időm” lesz, időben értesítlek és egyeztetünk. Zebegénybe is mennénk, csakhogy Masninknak két éve ún. hőstressze van, a gépkocsi forróságát nem tudja elviselni, így számos nyári programról kényszerűen lemondunk; persze, a hűvös hajnali órákban nem kizárt a közlekedésünk. Végül, ha erre vetődsz, teraszunk oázisában vendégül látunk, jó szóban, de még ebédben is reménykedhetsz. Azt se mondom, amit Catullus írt a barátjának (hogy’ is lennék én hozzá mérhető!), na, hogy „Be jól ebédelsz holnap, ó, Fabullus,// nálam, ha kegyben állsz az isteneknél.//Ám az ebédet hoznod kell magaddal://pompás ebédet, bort és víg kacajt is,// de főként, jól jegyezd meg, szép leánykát.”  Hisz rég megkaptam én már az intő „fricskát” egy számunkra ismeretlen cseh költőtől, akinek pedig szobrot is állítottak Prágában, hogy legföljebb zárójelbe tett „évszámok” lehetek valami poros almanachban. Eme képzeletbeli intelem tárgyában írt versemet – emlékeztetőül reám – csatoltan küldöm. Sok-sok baráti öleléssel: Huba    

 Földöntúlon túli fricskák

   aranycsinálók utcáján ~ Zlatá uličkán ~ Chotek kertjébe át

              nem egyszer bandukoltam, ahol ~ ki ő? ~ egy költő emlékműve áll,

              ki mintha mondaná: ez ám a fricskám, találgasd idegen

              ~ na? na? ~ ki voltam, ki szintén kérdőjel leszel, medál,

   szobor? talán pár könyv az antikváriumban, vagy annyi sem, évszámok

              zárójelbe téve, szétmállt talapzatodról láthatod, ki fut,

              lohol vagy őgyeleg zord-mélauntan, iszonytatók

              a napjaik sok éve… az életből ~ nem tudtad? ~ van kiút,

   ne félj, számodra is, meg nem tagadja sorsod (habár tőled függetlenül

              ma elutazna, meglátogatna kurvát, léha szenteket)…

              többé árnyékodat sehá se hordod… hja, és az utolsó

              napod, mihaszna, személyre szabott élményed lehet

2014. június 21.

Kedves Hubám! Puccs történt, puccsisták rám ne számítsanak. Téged is kérlek, ne akarj meggyőzni az ellenkezőjéről. Egyébként bízzunk a találkozásban. A miénkben. Versed igazi Búzás-vers. Gratulálok, baráti öleléssel: Pali

2014. október 30.

Palikám, drága Barátom, baráti és tiszteletteljes kérelemmel járulok elébed: vállald Kúszmászva Európa zsámolyán c. verseskötetem lektorálását egyik részről. Amint legutóbb hallhattad: a kötetet a jövő év első felében Szondi Gyuri (a Napkút) adná ki. Mindössze 5-6 vers hibádzik még a tervezett 80-ból és némi stilizálásokkal összefüggő küszködéseim és szerkesztői munkálatok vannak hátra. (Jövőre ugyanis kettős jubileumot köszönt a létem: nemcsak 80 éves leszek, de éppen 20 esztendeje lesz, hogy újra megszólaltam: 1995-ben kezdték újra közölni verseimet. Mielőtt tehát eldobnám a kanalat, szeretném magamban az alkotás ünnepét megülni.) Elképzelésem szerint év vége előtt el is juttathatnám hozzád a kész kötetet alkalmas adathordozón, vagy átküldhetném e-mailen (ami már csak technikai probléma). Valamint véleményedet kérem, vajon Mátyus Alizt lektor-párodul elfogadnád-e? Ha igen, úgy add meg, kérlek, telefonszámát, hogy ez ügyben felhívhassam. Gondolom, igent válaszolsz erre, hiszen nem először látom bemutatóidon melletted ülni. Bizonyára Gyuri is bízik benne. Helyeselném, hogy előzőleg Te járj közben nála, vállalná-e szívesen az ezzel kapcsolatos teendőket. (A lektori véleményekből persze pár mondatocskákat önkényesen kiragadnék a kötet fülszövegei számára). További tájékoztatásodul elmondom, hogy korábbi, kéziratban meglévő – Félrevert harangjaim című – kötetem kiadása számításom szerint 2016-ra csúszik; lehet, hogy akkor azt is Gyuri adhatná ki. Most mindenesetre azt látom fontosabbnak, hogy a most elkészülő kötet megjelenhessen; hálás is vagyok Gyurinak, hogy kieszelte a megoldást. Baráti szeretettel ölellek:  Huba  

2014. november 1.

Kedves Huba! Ne légy illetlen. Úriember késsel-villával eszik, s nem dobálódzik a kanállal. Köteted címe egy kissé meghökkentő: Kúszmászva Európa zsámolyán. Zsámolyra ülni vagy térdelni szokás. Valami magyarázatot kérnék. A kötetet egyébként örömmel és kíváncsisággal várom. Hogy Mátyus Aliz elvállalja-e s hogy éppen ő lenne e feladatra a legalkalmasabb, ezt nem tudom. Annyit igen, hogy főállásban (igen sokat) dolgozik, s hogy ezen felül újabban két folyóiratot is főszerkeszt. Lélegzetvételnyi ideje sincs. Én nem merem őt megkérdezni. S még csak javasolni se tudok senkit helyette – nem is egy barátban kellett az utóbbi időben csalódnom. Ez nem panasz. Néha elképedek, kikkel vagyok (vagyunk) körülvéve. Vagyunk – mert mi mégis csak vagyunk. Remélem, még egy jó darabig. Ezzel a reménnyel és a régi barátsággal búcsúzom: Pali

2014. november 1.

Köszönöm Palikám a másik lektorra vonatkozó aggodalmas véleményedet; gondolkozom más megoldáson. Viszont egyéb csalódottságaidat megértve aligha érdemes elképednem: gyakorta találkozunk a szellemi élet nihiljében hempergőkkel, az Írószövetség se sokkal különb társaság; tisztelet sok érdemes írónk előtt! – Ami a kötetcímet illeti, mindössze metafora: Európának óriási földrajzi, történelmi, kulturális „zsámolya” van, amelyre vannak, akik felhágnak, vannak, akik reá térdepelnek.  Vagy talán maga Európa  egy efféle kontinensnyi zsámoly? Amelyet nehéz bejárnia bárkinek. Így rajta én  (fikarcnyi senkiházi elme a 21. század elején)  csak kúszmászva viszontagságosan közlekedhetem, e lépcsőre szinte fölhágni se tudok, mindössze néhány személyes élmény kifejezésére futja. Avagy – mint valami oltár zsámolyán – időnként csakugyan térdepelek, ami nem zárja ki, hogy eme helyzetig bizony csak kúszmászva juthatok.  Valahogy ekként kövült belém e cím: Kúszmászva Európa zsámolyán. – Köszönöm, hogy vállalkozol lektorálására. Remélem, nem adok sok munkát. Könyvbemutatódon pedig ott leszek. Baráti szeretettel ölellek: Huba   

2014. december 21.

Drága jó Hubám! Reményem horgonyát már csak feledékenységed folyómedrébe tudom vetni. Mással nem, semmi mással nem tudom magyarázni ugyanis Kúszmászod elmaradását. (Különösen azok után, hogy már Horváth Feri barátunk is rám irigykedik szerencsém, lektori kinevezésem miatt.) De hol a kötet, Hubám? Hozzám ugyan meg nem érkezett. Lehet, hogy suhaipal címére küldted? Ebben az esetben bizony alaposan félreismertél engem. Én egy ideje ugyanis már más vagyok (ahogy legutóbb be is mutatkoztam neked). Nem léphetsz (kétszer?) – egyszer sem egyazon folyóba. S ami ezt a kicsi kis pontocskát illeti: láthatod, mekkora jelentőséggel bír. Felhívom becses figyelmedet rá. Ha igyekszel, még ebben az évben el tudod juttatni címemre a küldeményedet. Ebben reménykedem. S közben elfog a kicsinyhitűség – mi dolga lehet még egy kész köteten egy lektornak? Nekem. Mindazonáltal illendőn búcsúzom, mindkettőtöknek áldott, békés karácsonyt és boldog új évet kívánva: Pali

2014. december 22.

Palikám, drága Barátom, hánykolódtam éjjel ama kérdés-föltevéseden gondolkodva, hogy vajon, hát, csakugyan, mi tárgyú teendője is van egy lektornak? Lehet, mosolygásra késztet, de segíteni próbálok „gondodon”, habár erősen sejdítem, hogy eme kérdőjel, csak ironikus munkásságod része. Arra jutottam, hogy az általam mindeddig olvasott (nem sok) lektori véleményekben többnyire – szinte! – összegződtek némely kritikusok harapós látásmódjának, bársonyos irodalom-esztéták értékítéleteinek, valamint érdemesebb könyvkiadók nézőpontjainak erényei. Nem véletlenül küldtem meg például Szondi Gyuri könyvemhez írt „szinopszisát” (amit Horváth József mérnök barátom szerkesztgetett gépünkre, hogy Gyuri a pályázati csomaghoz csatolhassa azt is néhány életrajzi adatommal együtt). Nos, ebből is kiviláglik e versvilág és szerzőjük számos jellemzője; talán az nem kapott kellő megvilágítást, hogy eme lírai kötet nem holmi olcsó „verses útirajz”-gyűjtemény, hanem „csavargásaim” személyesen átélt-megszenvedett – hol életkedvünket fölajzó, hol megrendítő – érzés- és gondolatvilágának sok-sok érzelmi áttételen át-meg-átszüremlett nyelvi kifejeződése.  Nehéz megfogalmaznom, de azt hiszem, egy – a lírának akkoriban (élményei átélésekor) hátat fordított, ám az európai kultúra sokszínűségére akkor is rá-rácsodálkozó – magyar szellemi hobó érzelem- és gondolatvilágának dokumentumai ezek a versek, hja, és talán a költészet kifejezésmódjaihoz, eszközeihez való visszatalálásának története. Lehet, hogy valami más? Több vagy kevesebb? Hát, ítéld meg Barátom. (A telefonban említett „gordonokkal” szót szövegeim közt nem találtam; nem talán az „undorokkal” szóra esett a pillantásod?) Érezd baráti ölelésemet:  Huba

2014. december 23.

Kedves Huba! Maszkabál Drezdában. „Gondorkák.” Szerintem „gordonkák”. Nézz csak utána. Üdv: Pali

2014. december 29.

Palikám, drága Barátom, nyakunkon az új esztendő! Remélem, nem szegi nyakunkat. Nem azon, hanem még ezen alkalomból egy – mellékelt – levélesszével köszöntelek [Levélesszé a nativista költői nyelvről Suhai Pálnak – e levél után olvasható – BH]. (Ezúttal nem kézírással teszem, hogy holmi „begépelésekkel” se fárasszalak. Elég ahhoz maga a melléklet.) Miután keresztül-kasul megfontoltad, tégy vele, amit akarsz. A Te kompetenciád, hisz Te vagy címzettje. Lehet, hogy tán Szondi Gyuri is közölné (előbb vagy utóbb?) a Napútban, esetleg valamely kiváló (kapcsolódó?) írásod kíséretében (amiként Don Quijote-t kísérte hűséges Sancho Panza-ja; vagy Rosinante?). Még egyszer: egy boldogabb új esztendőt, országot, népet és benne minket! Ám addig is – legalább virtuálisan – koccintok veled szilveszterkor. Baráti szeretettel és öleléssel: Huba 

Levélesszé a nativista költői nyelvről Suhai Pálnak

Drága Barátom, régi igazság: az ember ne írjon, csak ha fontosságot tulajdonít a mondanivalójának. Úgy vélem, amit most papírra vetni készülök, fontos. (Az se baj, ha más is annak tartja.) Azért vélekszem így, mert reflektálnom illik Bábeli adottságok című esszéköteted (Napkút, 2014) egy helyén írt azon cizellált véleményedre, miszerint „Nativista: üres szó egy alig megnevezhetőre. Egy még behelyettesítendő fogalom. Nem irányfogalom, de irányfény.” Helyes. Irányfény, amely feltételez egy vagy több fényforrást. (Tudom, hogy provokálsz eme – ide idézett – minősítéseddel, de visszakacsintok.) Hja, és azért is illenék fölszólamlanom, mert 2006-ban kezdődött (és 2009-ig töretlenül folytatódott) levelezésünk során – amit a Napút-füzetek 69. számában a folyóirat főszerkesztője, Szondi György közzétett – a művészeti nativizmus alapvetését (igaz, szűkszavúan) nem mulasztottam el. Azt, persze, megismételni haszontalan, de (ugyancsak szűkszavúan) kiegészíthetem.

Mindezen túl eme levelem megírására az is késztet, hogy némiképp kiteljesítsem a rólam (írásművészetemről?) alkotott vázlatos képet, hisz – ugyancsak nagyra becsült barátommal, Babics Imrével egyetemben – vállalkoztál arra, hogy Kúszmászva Európa zsámolyán című verseskötetem lektora légy. (Ami, bizony mondom néktek, hálával tölt el.)

Vajon e szándékolt „kitárulkozásom” annak tulajdonítható-e, hogy lírikus vagyok? Nem kizárt. Csakhogy prózai műben a vetkőzés szégyenérzetféle viszolygást okoz. Le kell küzdenem, mert karikatúrám néhány vonással történő kiegészítése nem tűr halasztást; le kell küzdenem mielőtt fogyó időm végképp takarodót fúj. Annak ellenére is fontosnak érzem e kiegészítést, hogy Szondi György (akit korunk magyar írói egyik legfőbb mentorának tartok) kötetemhez tanulmány-rangú szinopszist írt mind korábbi köteteim, mind a kézhez kapott kézirat, mind pedig irodalmi levelezésünk ismeretében. (Ebben számos jellegzetes írói vonásomat – és a kötet lényegét – összefoglalva hangot adott megtisztelő véleményének.) Nem teszi feleslegessé mondanivalómat az sem, hogy Ágh István – egy 2008-ban kelt tanulmánya erről szólt! – „a költészet csillagrendszerében” meghatározta helyemet (Lyukasóra, 2008/5. száma). Végül annak ellenére fontosnak ítélem e tárgyú reflexióimat, hogy e versvilág legbehatóbb ismerőjeként éppen Te szenteltél „beharangozó” tanulmányt ún. „négysorosaimnak” Bábeli adottságok című írásaid között. (Kiváló írás!)

Kitárulkozásomat – irodalmi sztriptízemet – azzal kezdem, hogy reád hivatkozom. Példának okáért arra, hogy Te irányítottad szétszórt figyelmemet Eliot A költészet három hangja című értekezés-kötetére. Thomas Stearns Eliot költői munkásságát valamelyest korábban is ismertem. Babits őt emlegette kortársai között legnagyobbként. Nem kis hatást tett rám ifjabb koromban Átokföldje (The Waste Land) című ötrészes (kötött és szabad verselésű) műve, melyhez hasonlót évtizedekkel később csak Babics Imre Gnózis-ának olvastán éreztem.

S. Eliot értekezésének ajánlott eszköz-világa ébresztett rá, hogy Ágh István felsoroltjain kívül szellemi rokonomat tisztelhetem az angol költőben. Igaz, távoli rokonság, de fontos kapcsolódások voltak felismerhetők „törekvéseinkben”. Ha egyáltalán törekedett bármire akár ő, akár én. Mert inkább csak hasonlatos ösztönéletünk sarkallt arra, hogy korábbi költészetek – vérmérsékletünknek, szokásainknak is megfelelő – vívmányait „közös tető” alá hozzuk verseinkben. A stílus-eszközökben való szintézisre törekvés tradícióin túl szellemi rokonságra vall a lírai, epikai és drámai hang egyidejű használatának készsége (nálam különösen Félrevert harangjaim c. kéziratban maradt verseskötetem költeményeire utalok; Te voltál annak lektora is), valamint egy teljesebb költészet és összetettebb műélvezet megteremtésének szándéka. Más párhuzamosságra is rácsodálkoztam: nálam a francia, német, cseh, magyar, olasz kultúra – irodalom, képzőművészet, zene, építészet, életvitel, szokások, stb. – egymást és napjainkat is átszövő jellegzetességeinek (műveknek és alkotóiknak) az érzés és gondolat felvillanó pillanataiban történő megragadása „a téma”; nála a hiperművelt költői elme (szintén szigorral szerkesztett, nyelvi teremtőerőre valló költeményekben) rejtett analógiákat jelentet meg, kevéssé ismert legendákra, mítoszokra, alig hallott szerzők műveire tesz utalásokat.

Eliot természetesen ráébredt (én magam is tudatában vagyok), hogy ezáltal nehezítjük az olvasó azonnali műélvezetét , késleltetjük a mű értékeinek felismerését a lábjegyzetekkel, különféle műalkotásokra és szerzőikre hivatkozásokkal, az „idézetszerű műveltség beáramlásával” a versbe. Ungvári Tamás T. S. Eliot és a modern líra című tanulmányában egy helyütt írja is, hogy az angol költő mindezen „befogadott elemek” ismeretét feltételezte olvasóiról, sőt a vers élvezetének egyik feltételeként szabta meg. Írja továbbá, hogy a tárgy és jelentés, a forma és gondolat belső feszültsége határozza meg „költői homályának” természetét. Kritikaként megjegyzi, hogy sajnos az utalások és célzások eme rendszere a nyomozás és merengés édes szenvedélyét felébreszti ugyan, de „az élmény lázát” nem.

Nos, e ponton döntő különbséget érzek angol „szellemi rokonom” emlegetett költői mentalitása és az én habitusom között. Míg ő tudatosan, mondhatni programszerűen a személytelenebb lírát művelte, addig az én versvilágomra éppen a tömény „személyességet” érzem jellemzőnek. Nemcsak én; Deák László írta reám vonatkoztatott néhány sorában: „az elveszített s újra megtalált teljesség költője. S mi lehet ennél megrendítőbb élmény? Felkavaróbb élmény? A nyelv, az anyanyelv, a beszélt nyelv valamennyi szépsége, kifejező és láttató ereje közvetíti, segíti napvilágra azt a sokszínű indulatot, képet és formáló találékonyságot, ami versvilágát élővé és egyéni ízűvé varázsolja. Mert aligha van fontosabb ismérve egy lírának, mint éppen a személyesség kézjegye…”

Vagyis Eliot „modern lírájának” meghatározó jellegzetessége – velem szemben és általa bevallottan – „nem a személyiség kifejezése, hanem menekülés a személyiségtől” (idézet Hagyomány és az egyéni tehetség c. tanulmányából). Voltaképp R. M. Rilke is az Eliot-iskola követője volt, amennyiben azt vallotta, hogy „a vers lényege nem az érzelem, hanem a tapasztalat”. (Szerintem mindkettőnek helye van a műben: tapasztalat – költői! – nincs érzelem nélkül és fordítva.) Mindezzel szemben én „érzéki pillanatnyiságaimra” figyelek, verseim meghatározó ismérvének ismerem el a személyesség kézjegyét: az élmény lázát közvetítem; még akkor is, ha korunk európai kultúrája némely alkotóművészeinek, műveiknek, helyszíneinek (pl. a Marché de la Poésie-nek) a versbe szüremlése nehezíti talán az értést; maga az élmény közvetlen és az indulatok valamely árnyalatát kifejező történés (tapasztalat). Egyetértek viszont Eliot-tal abban, hogy „a költő a mai civilizáció állapotában természetszerűleg nehéz… ezért egyre többet kell összefoglalnia, sejtetnie, indirektebbnek kell lennie…” Ez maga a szintézis.

1995-től szellemi újjáépítésem a magam „függetlenségi háborújával” folytatódott: szintézisre, a vívmányok megőrzésére törekvéseim mellett minden korábbi „tapasztalat” meghaladására irányult. Miután Ágh István irodalmilag anyakönyvezett (vagy inkább törzskönyvezett), magam is kutattam „irodalmi származásom” után, így leltem a már korábban is ismert, ill. felismert nativizmus jelenségére, mint „irányfényre”. Arra tudniillik, hogy a költő nem csupán gyermekkori elfelejtett emlékek, fantázia-képek, tanultak stb. alapján alakítja ki – később – formakincsét, azokat a formákat, amelyekhez vonzódik, melyeket magáénak érez, hanem génjeiben hordozza ősei „ősképeit” a formák formájáról; ezt, ezeket az ideákat „üldözi” akárhányszor alkot. Vannak tehát velünk született formák, „a formák formái”, vagyis a valóságban fellelhető formákon túl a lélek ősi-mitikus formakincse.

Drága Barátom, a művészeti nativizmus eme lényegi alapvetését azzal egészítem ki, hogy tudjuk: a nyelv élő organizmus és a vers mint nyelvi jelenség élő szervezet. A nyelv köznapi fogalmaink szerint beszédhangokból álló (ugyancsak élő szervezetek által alkotott és használt) jelrendszer. Mind a nyelv, mind a vers (beszédhangokból álló szavak és szavakból képződött nyelvi jelrendszerek) strukturálisan leképezhetők.  Ha pedig valami élő szervezet, úgy annak nyilvánvalóan anatómiája, dinamikája és fiziológiája (netán pszichofizikája) van. Lehet, hogy meglepő, de tekinthetjük mindezeket – átvitt értelemben – a költészet – egymástól nem független! – rejtett „fényforrásainak”.

A költemények anatómiáján értem valamely költemény alkotóelemeinek, az alkotóelemek egymás közötti viszonyainak, sőt az alkotás során történt létrejöttük folyamatainak szellemi, majd anyagi meghatározottságát, a megjelent idea (forma) struktúráját, felépítettségét, amely az értelmezéssel (érzékeléssel) időről-időre változik (változhat) anélkül, hogy a struktúra megszűnnék. Más megfogalmazásban: a költemények anatómiája a reájuk vonatkozó stilisztikai, verstani és egyéb törvényszerűségek, jellemző ismérvek összessége, rendszere, ill. ezek feltárása. Még rövidebben: a költemények alkatára, a „verstest” felépítésére vonatkozó ismeretek összessége. Nincs időm arra – még ha helyem lenne is –, hogy ezen ismeretanyagot részletesebben feldolgozzam. Mindenesetre elvárhatónak tűnhet, hogy bárki, aki versek írásába fog, majd azt közzéteszi – nevezzük költőnek vagy szerkesztőnek – legalább hozzávetőleg ismerje az írásművekre vonatkozó törvényszerűségeket, esztétikai követelményeket. Bizonyára kevesebb halva született, koraszülött, gnóm verset olvasnánk folyóiratainkban. Következésképp a kritikusoktól (boncmesterektől) még inkább elvárnám e tárgyban szakavatott ismereteiket. Mert valamely vers anatómiáját tanulmányozzuk akkor is, amikor felépítését, típusát, konkrét alkatát, nyelvezetét különböző nézőpontból vizsgáljuk, elemezzük. Ugyanez régóta ismert a képzőművészetben. Festőművészeink, szobrászaink máig művészeti anatómián értik a testek ábrázolásában fontos – csontozatra és izomzatra vonatkozó – ismereteik összességét.

A költemények dinamikáján (mozgalmasságán) értem valamely költemény állapotterében a „verstest” és belső környezeti tényezői (alkotóelemei) között mutatkozó – mind tartalmi (jelentéstani), mind formai (hangtani, stb.) – ellentmondások egymásnak feszülését. Az alkotóelemek (szavak, ill. ezek fajai, mondatrészek és mondatok, azok töredékei, a sorokat alkotó indulatmenetek, ritmus-variációk, rímek és fajtáik, nyelvtani fordulatok és strófa-szerkezetek, stb.) között mutatkozó ellentmondás (harmóniák és diszharmóniák) a költemények lényegi tulajdonsága. Ismert, hogy a versben a köznyelv szókészletének jelentős hányada jelentésváltozásokon megy át, aminek oka többek között az egymással – mind az alkotás, mind az értelmezés során – kölcsönhatásba kerülő szavak viszonyában rejlő ellentmondás. Ilyenkor az egyik szó és a másik szó közötti kölcsönhatás az ok, ill. az egyik szó és a másik szó kiváltott jelentésváltozása az okozat. Az eredmény azonban több, mert az egyik szó és a másik szó kölcsönhatásuk során már egységes rendszert alkotnak (együttesük elemei rendszerviszonyba lépnek), amely egy előző időpontbeli kezdőállapotból átmegy egy későbbi időpontbeli jelentésváltozásba. Más megfogalmazásban: a költemény alkotásának, majd értelmezésének – pillanatnyi, változó, majd végleges – állapotterében lejátszódó ellenirányú folyamatok (jelentésváltozások) oka az alkotóelemek (a verset alkotó szervezeti egységek), valamint a szerző és az olvasó értelmezései között mutatkozó kölcsönhatás, ill. azok eltérései. Még rövidebben: a költemények dinamikája (mozgalmasságuk) függ a kialakulásukra ható alkotóerőtől, kifejeződik a belőlük sugárzó mozgásenergiában. Régóta ismert tartalmi megközelítéssel mondva: nem azt kell ábrázolni, miféle alakok vannak Akhilleusz pajzsán, hanem azt, hogy azok mit csinálnak.

A költemények fiziológiáján (esetleg pszichofizikáján) valamely költemény „élettani” funkcióinak működését értem – alkotófolyamattól a vers hatásfokának érvényesüléséig. A „versélettani funkciók” működésének törvényszerűségei vannak. Ezek művészetesztétikai feltárása nélkül meg sem közelíthetjük a hatásfok konkréttá válásának lényegét. A versek nativista költői nyelve mindezek valamilyen szintű tudásán alapszik.  És ugyancsak mindezen ismeretek összevetése nyomán következtethetünk valamely vers költői nyelvének genealogikus múltjára; avagy különböző szerzők művei összehasonlítása eredményeként állapíthatjuk meg velük született ideáik szellemi rokonságát. Ehelyütt – közbevetőleg vagy akár befejezésül – idézem erre nézve Kosztolányi vonatkozó véleményét (Tanulmány egy versről; Nyugat, 1920. február 1.), hogy elhatárolhassuk magunkat az esztétikai kuruzslók és hasbeszélők szaktudás nélküli hókuszpókuszaitól: „mai versesztétikánk alig áll tudományosabb színvonalon, mint a kínai orvostudomány, mely embertestek helyett nemrég még dinnyéket boncolt, és inkább babonákban hitt, mint annak, amit érzékeivel tapasztalt. Még ma is összetévesztik a verseket a versek tárgyával… az olvasók azon az alapon ítélkeznek fölöttük, hogy rokon érzést vagy rokon gondolatot találnak-e. Ekkor kijelentik, hogy a vers jó vagy rossz. A bíráló is észleleteinek végeredményét közli, mely bármily alapos és jóhiszemű, többnyire csak általános… Sehol olyan tág tere nincsen a beleképzelésnek… az orvostudomány hajnalán csak papok és varázslók gyógyítottak, akik semmibe vették a testet, és bűvös igékkel dolgoztak, a még kezdete kezdetén  levő esztétika is elragadtatja magát a versek úgynevezett szellemétől, a költeményekben kifejezett tárgyaktól… és kevés figyelemre méltatja a testet, a vers igazi mivoltát alkotó formát… a versbúvárnak vissza kell térni a testhez, a külső formára, erre kell alapítani minden mondanivalóját. Bizonyos, hogy a költeménynek van lelke, mely megfoghatatlan, mint minden lélek. De a lélek nem egyéb, mint a szerveink működésének finom terméke, ezért a kritikusnak, akár a lélekbúvárnak, elsősorban a vers testi szervezetét kell vizsgálnia, hogy pontos diagnózist adhasson. Működése nem fizikai, nem is pszichikai, hanem a kettő együtt: pszichofizikai eljárás.”

Talán tudnám folytatni közel száz évvel később Kosztolányi Dezső hűvös gondolat-esszenciáját a szakavatott ismeretek fontossága tárgyában a versek zenei vázától kezdve a kompozíció-alkotáson át az összhangzattani ismeretek meghatározó szerepéig, de csak oda jutnék, ahová ő: az igazság a matematikában és az esztétikában csak egy lehet. És ugyan mi haszna lenne, ha folytatnám? Annyi csak, hogy száz év múlva valaki – hóbortos elme – ismét megállapítsa ugyanezt?

Drága Barátom, Palikám, írásaiddal – amiként eddig is tetted – bizonyítsd be, majd óvd a megtalált igazságot. Aztán bízd a fiatalabbakra. Baráti szeretettel ölel cimborád.

2014. december 29.

2014. december 30.

Drága jó Hubám! Nem bánom: koccintsunk csak (akkor is, ha kínaiul). Az új évre. Köszönöm hibaigazítódat. Utána is mentem, hanem hibát hibára leltem. Lelkem. (De szívedre ne vedd: nevesd – ugratlak csupán.) Komolyra fordítva a szót – néhány hibát azért találtam. A következőket. Eliot verse magyarul (legalábbis Vas István fordításában) nem Átokföld, hanem, bármennyire meglepő is, Átokföldje. Ezért aztán visszajavítottam. Javítottam viszont a nevek rövidítéseiből adódó egybeírásokat, ilyeneket, mint T.S., R.M. Tudod, kikről beszélek. Az Eliot-párhuzam költészetedben eléggé nyilvánvaló (újabban – s ezt már le is írtam valahol – egyre erőteljesebben nyomul verseidben a műveltségi elem). Ha valaminek, hát ennek komolyan el kellett gondolkodtatnia vehemens kijelentésed-önjellemzésed igazsága felől (ti., hogy az általad művelt lírában „az élmény közvetlen” lenne). Benned nyilván, de amit művelsz (a versben), abban az eminens élményjelleg is dominánsan közvetített. (Ha nem így lenne, teljes poétikádat és ars poeticádat dobhatnád a sutba.) Ha valaki írna rólad, ezt a finom distinkciót veled szemben is meg kellene kockáztatnia. (Egyelőre én is csak kockáztatom – mielőtt felhördülnél, Barátom.) A „személyiség” és a „személyesség” szavakkal is vigyázzunk. Legalábbis elgondolkodtató, hogy lehet-e személyes valamely költészet, amely szinte irtózik a személyiségtől (pontosabban attól, hogy egy meghatározott személyiség kifejezése, egyszerű kifejezése legyen). Szerintem lehet. Nagyon is. Személyes hang a személytelen lírában – nem ördögtől való. A személyes hang minden költőt (minden igazi művészt) megillet és jellemez. A személyesség vízjele (akkor is, ha programszerűen „személytelen” költészetet művel, mint Eliot). Egyébként csak költészetének egy bizonyos szakaszában volt ennyire elutasító (minden alanyisággal szemben). A Hamvazószerda, az Ariel-versek  és a Kvartettek más problematikájúak – ezekről szólván Kabdebó tanár úr „a létezés metafizikus egybeérzékelésének” nóvumát hangsúlyozza. Nos, Hubám, ha a Te újabb köteteidre gondolok, valami ilyesmit szintén fölfedezni vélek. Az egybelátás egyetemes igényét. Ez valamivel több, mint amire a mai nyugati ember sokszor alaptalanul is oly kényes tud lenni (ti. a személyiségére). Nem eredendő valami az, nagyon is eredő. Akkor pedig vizsgálandó, miből (lesz a cserebogár). (Miből? – hát a pajorból, ráadásul csak három-négyévente.) Sokkal inkább egy nativista: jó, ha évszázadonként születik egy. Lám-lám. Csínján kell bánnunk a szavakkal, különösen, ha egyszer már letettünk egyet az asztalra. Egy személyiségelvű költészet lehet-e nativista? Ez a kérdés. (Válasszatok.) Én egyelőre nem (szeretnék), inkább visszadobom a labdát („bizonyítsd be, majd óvd a megtalált igazságot”, ahogy írod is, drága Hubám). Addig minden jót kívánok s barátsággal ölellek: Pali

2014. december 31.

Palikám, drága Barátom, köszönöm gyors válaszodat, mely lámpás a félhomályban, ahol magam is botorkálok mindennemű határozott megfogalmazásaim ellenére (mert csak némely fényforrásnak vagyok birtokában, ezek azonban olykor nagyon is a szemembe vakítanak). Egyszóval az általad leírtakon nem vitatkozom, te vitatkozz velem! Akkor helyesen cselekszel. Ölellek is érte – mint többször mondám. Huba

2015. január 6.

Kedves Huba! Új év. Kúszmászom (!) nyomodban. Hogy el ne vétselek, küldd át, kérlek, Szondi Gyuri remek szinopszisát. Köszönet, üdv: Pali

2015. január 6.

Palikám, csakugyan új év, küldöm át, amit kérsz, el ne vétsél, amíg célpont lehetek! Baráti ölelés minden találatodért! Huba

2015. január 6.

Kedves Huba! Gratulálok e mélyen szántó tanulmányhoz-esszéhez. Akárki írta is. (Egyébként találgatom.) Gratulálok, mert alapos (alapját ott látom költészetedben). Üdv, baráti: Pali

2015. január 7.

Drága jó, okos Palikám, ne találgasd, mert a szinopszis csakugyan egy-az-egyben Szondi Gyuri műve, aminek hozzám előzőleg megküldött kéziratát Horváth József barátommal (aki a tartalomjegyzéket és a névmutatót is  készítette) „egyengettük – számítógépünkön – sajtó alá”, majd továbbítottuk szinte már a vers-tördelésekkel együtt vissza a kiadóhoz. – Újabb gond: még a versek közé illesztendő néhány grafika Kallai Sándor festőművésztől, akinek képkiállításán választottam azóta a kötet borító-fedlapjául szolgáló Methamorphosis c. festményét – szerintem a kötet versvilágának szellemiségét idézően kifejező lesz. – Ha arra vetődöm, előzetes időpont-egyeztetés után (még az idén) felkereslek. Addig is baráti ölelés:  Huba

2015. január 10.

Drága jó Hubám! Olvasom kötetedet s a róla írtakat. A tiédet és Szondi Gyuriét. Szép, lelkes írások, verseid értékét tekintve magam is így gondolkodom. De tennék még néhány kiegészítő megjegyzést. Engedelmetekkel. Kúszmászod megengedi, sőt, talán követeli is. Hogy rám vár e feladat, nem vagyok maradéktalanul nyugodt. Sárkányom mindenesetre fönt leng már, valamiféle víziók magasában, de hogyan csalogassam a földre? Ez itt a kérdés. Pedig mondandómnak már a címe is előállt. Meg fogsz lepődni – legalább olyan meglepő lesz – olyannak kell lennie – legalább –, mint kötetedének. Több mint száz művésznevet számoltam és írtam össze belőle (roppant műveltség bizonyítékait), de a téged leginkább jellemző sor költőjét sehol sem találom díszes seregletedben. Ennek persze kaján módon örülök, s tiszta szívből is. Semmi kancsalság, sanda tekintet nem vezérelt, amikor „az igaz utat megleléd”. A magad igaz útját. Most olyat mondok, s olyat szeretnék ezután is váltig mondani, amit eddig még senkise. Én is csak most kapizsgálom. Ki vezérelte, milyen csillag ezt az embert, hogy így, ösztönösen is odatalált, éppen a Kisded ismeretlen szülőhelyéhez? S ezt most kérdem, Háromkirályok napján. Nem furcsa?

Meg fogsz lepődni, Hubám. Íme a képed, tükörben: „…vén szerető buja és vén lovagja”. A „vén szerető” persze, kimondom én, senki ne találgassa: Európa – elképzelem, amint a lovag, igazi lovaghoz illően páncélban kúszmászik a kissé éltes Hölgy térdeihez (kell tehát a zsámoly!). De mit kezd aztán a páncélzattal? Ez egyelőre legyen talány. Majd csak megfejtem. Lírai én, alanyi költő, élményköltészet. Nos, itt a bűvszavak, amelyek, állítólag, Kúszmászodat jellemzik. Jellemzik is. De. Van itt egy kis bökkenő. Még. Nem is kicsi. Mert igaz, hogy nem személytelen költészet, amit művel Kúszmász barátunk, nem személytelen, mint, mondjuk, Elioté. Ebben igazat kell adnom neked-nektek: alanyi költészet. Személyes. Az ÉN mindent visz ebben a nagy kártyacsatában (a tisztes Hölgy meghódításáért folyó küzdelemben). Mégis Italo Calvino „nemlétező lovagja” (A nemlétező lovag) jut eszembe, s talán nem is véletlenül. Annak ellenére is, hogy Agilulfo testetlen, a Te lovagod pedig nagyon is testes. Vérbő. Sőt, buja. De helyén, éppúgy, mint Calvino remek kisregényében, egy X áll: egy bármikor behelyettesíthető nagy X. Maga az Ismeretlen. Ilyen értelemben létezik. De a különbség is a két lovag között. Ha ott az X stabil Zéró (Nulla), itt maga a változékony Végtelen. A végtelen Behelyettesíthetőség. Behelyettesítendőség. (Milyen jó szó, most látom, szinte filozofikus.) De ezzel vége. Alakmások (szinte) végtelen sora Kúszmászod Énje, Hubám. Akár egy színész – mindig új szerepben. S micsodás pazar szereposztás. Főszerepek. Szinte fontosabbak, mint a helyek-helyszínek (Párizs, Berlin, Prága, Budapest vagy Róma – kit érdekel, mit számít az egyetemes kavalkádban: némelykor csak díszlet – még akkor is, ha nem).

Ezeket a szerepeket is igyekeztem összegyűjteni – ahány vers, szinte annyi. Több tucat. Mindegyik másképp világít kis létezésünk nagy abszurdjára. Pazar fényjáték gazdagsága és gyermeki öröme. Valóságos tobzódás a vele való költői játékban. Ha most ezeket felsorolnám? Örülnétek, ti, mindannyian, Létetek kalandorai? Egy pici örömöt megengedek – aztán cammogjunk tovább. Mert várnak még földre csalogatni valók. Most legyen ennyi elég. Mint ezek. Például. „[A]z obeliszk ma szinte kőfalloszom”; „és én? légtükrözésből épült piramis? […] valljam be, színjátszó öcsipacsis? én ez és ez vagyok, a messze, esetleg néha… amaz is”; „csak én a málé emeltem kurvaságát istennők közé”; „felőlem […] aligha tudható: ki én? dühös utókoromra gondolok, na, mert a félvilág a törzshelyem, avagy csak benső tájaim?”; „bolyongó, állj meg itt: régi korok hatalma hanyatlik, metropol és isten, ím’ eléd”; „én, e félhomály”. És végül még egy (ezúttal több semmiképpen). Ha tetszik, ha nem. „[R]ég, hirdetőoszlop-koromban […] bús falragaszok mallarméja, én”. Pompás színjáték ez önmagában is. Metamorfózisok végtelenje. Próteuszi találékonyságod valóságos csodája.

A versformában is. A mindeddig meghatározó pentagrammák helyében az újabb négysorosok. (Négysorosok Mestere! – tudtad, hogy létezett a Tízsorosoké is?) Íme egy régi-új versforma. Régi, amennyiben (állítólag) genetikusan adott a rövidülő sorok lejtmenetében. S amiért egyöntetű. S még amiértebben: hogy indulatmenete van, sajátos tűzhányókitörése (más az Etnáé, gondolom én, mint a Strombolié). A négysorosoké is más, mint a pentagrammáké (pl. a páratlan sorok belső rímeinek újdonságában). Miközben olyan. Olyanok. Nagyon jól eltalált forma: pontosan illik a kalácsra. Csak kapkodom a fejem. Még ez is. Íme, egy a sok közül:

Szotyolát pöködtünk

                                               Forgolódunk, mint játszó gyermekek,

s aztán én régen nem vagyok

(František Hrubin)

ki gondolná, hogy én még szotyolát pöködtem a Palackého mostról

                                   František Hrubinnal holdbéli időszámítás szerint – lazán –

a kedd is szerdára esett mögöttem (noszajtva sütödést,

                                   ki halat irdal) tudtam felőle egyet-mást talán?

úgy vélte, pusztulunk: egyiptomi, görög – rég – latin meg perzsa – mind! –

                                   a mát is majd lebontják a háborúk, az új és legújabb korok…

a jégvirágon nyáron sem röhögnék, ládd: romba dönti

                                   ember Babilonját – nem kósza üstökösről brummogok –

az ember önmaga, az elmehasadásos… a baglyok tollkabátban

                                   néztek innen-onnan, e naplement után ugyan mivé leszek?

na, int a sütödés, vacog a város, együnk – ő mondta tán

                                   vagy én se mondtam – a vacsoránk pár elúszott keszeg

Lovagod inkognitója tökéletes, kedves Hubám. Száz kopó sem ér a nyomodba. Nyugodtan mondhatom. Most lantom leteszem, nyugodjék ő is. Még igyekszem szóra bírni. Majd. Addig szót se. Ölellek barátsággal: Pali

2015. január 11.

Palikám, drága Barátom, várom mélyebb „vésetedet”, ámbár Te inkább finom művű ötvös-munkára vagy képes, hivatott. (Megjegyzem neked adresszált legutóbbi levélesszém nem kötetem lelkivilágára szorítkozott.) Viszont köszönöm neked hozzám való türelmedet, azt, hogy szinte – és voltaképpen csakugyan így lenne helyes! – mélylélektani ásatásokat végzel lírám világában. Örömmel konstatálom azt is, hogy Italo Calvino-ra találtál habitusom kapcsán; néhanap (pár évtizede lehet?) magam is nézelődtem utána antikváriumokban. (Valami tudat-ferdülés ez nálam, hogy antikváriumok a gyengém, mert ugyan szívesen böngészek könyvtárakban, de az antikváriumok százados por-illatához nincs fogható.) Fájdalom: nem keresztezték útjaink egymást a világban. Hallottam felőle, hogy három regénye is megjelent magyarul egy kötetben, de aztán megfeledkeztem erről. Talán azért, mert tudtommal (lehet, hogy tévedtem?) regényhősei nem korunk hősei voltak. Lehet, hibám, mert ő maga 20. századi kubai olasz volt. „Kúszmászásaim” ezzel szemben kifejezetten saját évtizedeim európai kultúrájának némely történéseit élik újra át, nem a korábbi századokat. Új „ismerősökre” tettem szert. Köztük még képzelt ismerőseim is annyira valóságosak voltak, hogy hétköznapjaim során alig-alig tudtam titkolni „megbabonázott” lelkiállapotaimat. Baranyi Feri mondta egyszer, talán erre nézve, hogy nem szemlélem, hanem „élem” a világot. Azt hiszem, igaza lehetett. Ami pedig ama „zsámolyt” illeti, megvallom, Európát képzeltem valami irdatlan katedrálisnak, benne korunk kultúráját zsámolynak. Könnyű volt ilyesfélét képzelnem, mert kívül-belül meg-megcsodáltam Európa néhány katedrálisát (a milánóit, rómaiakat, párizsiakat, a reimsit, mallorcait stb. – utóbbi különösen lenyűgözött!), ami nem zárhatja ki, hogy Európát öreg hölgynek tekintsük. Ami miatt nem találó ez az utóbbi metafora – hát, mindig fiatal hölgyekhez vonzódtam, ami persze szintén nem zárja ki a kivételeket. De, hogy páncél-öltözetben kúszmásznék reá, na, nem! Tiltakozom, mert, ha nem is látogattam nudista strandokat (bocs, egyszer csak a rügenit), mindig vonzott meztelenségünk. Most lehiggasztom magamat: üsse kő, ha nem reá, csak elébe térdeplően; de én? a nemlétező lovag? vagy a kettészelt őrgróf? esetleg a famászó báró? (aki, lámcsak, szintén „kúszmászik”), eh, jó, nem bánom. – Pazar szó-áradatodról most ennyi jutott hirtelen eszembe. Na, azért örülök, hogy mindezt eszembe juttattad!  Ölellek cimbora!  Edit puszil, s ha erre jársz, ugyancsak megörülne. Barátsággal: Huba 

2015. január 11.

Drága jó Hubám! Csodálkoztam volna, ha szó nélkül kibírod. Orpheuszi a Te felhorkanásod. Ha Eurüdiké lennék, most fordulhatnék vissza. De nem. Megyek tovább, amerre sárkányom vonszol. Bizony rászedtelek. Nem találtad el. Nem Calvino-alterego (sem a „nemlétező”, sem a „kettészelt”, sem a „famászó”) a Te lovagod mintaképe. Lovagnak lovag, s olyan, mint a tiéd. Hozzá hasonló. (Pontosabban az általad teremtett az általam idézetthez.) Meg fogod látni, csak egy kis türelem. A páncélt én képzeltem hozzá, a fantázia bakugrásait tekintve amúgy Búzás-módra. De már lépek is tovább. Nem érdemes tovább páncélban kereskednünk. Sokkal érdekesebb (érdemesebb) a stílusod: Kúszmászod stílusának nyomába eredni. Igaz, amit Szondi Gyuri szinopszisa is állít: Búzás-nativizmus modernkori stílusirányzatok négyzetre-köbre emelésével. Szintézisre törekvés, egyfajta szintetizmus. (Létezik ilyen szó? – most találom ki.) Egész-elvűség. Miközben verseidben ennek a tagadása, visszája, visszájára fordítása hökkenti a gyanútlan érdeklődőt. Szó- és mondatfűzéseidre gondolok elsősorban. Ha kerítésnek veszem, nemcsak egy nyúl, de egy szarvas vagy vaddisznó is vígan átszökhet folytonossági hiányain. (Zárójelben mondom: láttam én ilyet. Szarvast a kelő napban. Zebegényben, házam ablakában álltam és föntről csodáltam, állt ő is a Nyúl utca aszfaltján, agancsa közt a még lángvörös nappal. S amint észrevette, hogy figyelem, a meredeken úgy megiramodott, hogy patája is szikrát hányt, lángot vetett.) Ami pedig Búzás Hubát illeti: olyannyira eltávolítod egymástól vers-szövegeid szintaktikailag egyébként precízen illeszkedő részeit, hogy ezek jelentésének megfejtése talán nagyobb kihívás a nyájas és türelmes olvasónak, mint a kötet hatalmas műveltségi hordalékával-hozadékával való birkózás. Számomra nem újdonsága ez költészetednek, eddig is érzékeltem, de ennyire még soha. Ezért is teszem most (végre!) szóvá. Íme a mennyiség, amely ezúttal is minőséget terem(t).

De minőt. Keresem a szót, s meg is találom a töredékességben (Egész-elvű Barátom!). S mielőtt most én hökkentenélek meg téged, máris hozzáteszem, hogy ebben csupán témád, a modern európai nagyváros mozgalmasságát, lüktetését, gyorsuló idejének már-már dadogó beszédét követed. S hogy ez utóbbit nem kitalálom, ide idézem a Liget múlt évi októberi számából Kiss Lajos András kiváló tanulmányát Walter Benjamin Párizsáról. A következőket olvasom (s most neked is): „Benjamin a Passzázsok… egyik helyén pontosan rögzíti a maga szerzői pozícióját: lemond az egyetlen, kitüntetett és omnipotens elbeszélő szerepéről.” (Ha visszaemlékszel minapi levelemre, ebben verseid lírai énjével kapcsolatban pengettem hasonló húrokat – elárulhatom, már akkor KLA-ra sandítva.) De menjünk csak tovább. Végre egy (valódi!) Benjamin-idézet is: „Ennek a munkának a módszere: irodalmi montázs. Én semmit sem akarok mondani. Csak megmutatni.” Rendülj meg, Hubám, óriás-műről van szó, az urbanisztikai irodalom egyik csúcsáról. Nagyságát (magasságát?) kivételesen oldalszámmal adom meg: több mint kilencszáz, majdnem ezer oldal. 1927-től 1940-es haláláig-öngyilkosságáig dolgozott rajta a szerző. Hatalmas vállalkozásán, mely nemcsak azért töredékes, mert befejezetlen, hanem mert a fragmentáltság, a mozaik-szerű írói módszer a jellemzője, szinte vízjele. Miként a modern nagyvárossá avanzsáló Párizsnak egykor a passzázsok voltak. Ezek az „üveggel fedett, márvánnyal borított átjáróudvarok”, melyek egész háztömböket szeltek át, s melyekben ott lüktetett egy „egész kis világ”. „A passzázs epikureuszi értelemben vett modern intermundium (világok közötti tér), mert átmenet a külső és a belső, az utca és az enteriőr között.” S még hozzátoldok (Benjamin Passzázs-könyvéből) egy számunkra fölöttébb érdekes mondatot. E passzázsok „lakójáról”, a kószálóról. „A kószálónak az utca a lakása, éppúgy otthon érzi magát a házak homlokzatától körbefogva, mint a polgár a szoba négy fala között.” Mintha rólad írta volna, Hubám, Kúszmászod lírai énjéről-elbeszélőjéről.  A flâneur. Ő a Te lovagod és inkognitód. Széll Jenő fordításában: a „csatangoló”. Köteted Kúszmászójának megjelenésében végtelenül variábilis: hol „bolyongó”, hol „vándor”, néha „vendég”, máskor „senki, szájtáti csak”, vagy egyenesen „hínár-koszorús foszlány”, de „pokoljárt lópatás” is. (Nem folytatom, hisz erről előző levelem ejtett már néhány szót.) Most inkább szeretnék a stílus-kérdéseknél maradni.

Flâneur és passage. Ezek stílus-kérdésekben is eligazító szavak. Irányfények (mint nativizmusodéi). Mindig mozgásban, mert mindig átmenetben. Átjárókban. Egy mondat még jóformán ki sem hűlt, s máris öntesz kohászi kanaladból egy egészen más asszociációjú következőt. Mintha ezeket is a rád egyébként jellemző polifónia jegyében. Állítások, melyek meg nem állnak. Máris lépnek tovább. Legalább akkora űrt hagyva maguk mögött, mint amekkorát egyébként betöltenek. Álmélkodhat és képzelődhet a nyájas olvasó, hogy inter-aktivitásával alakot adjon nekik. Így leszünk mindannyian (olvasóid) Nexővel szólva „az üres helyek utasai”.  Ilyen az irodalmi montázs. Mozaikképeid sora. S hogy visszatérjek KLA tanulmányára: még Freudot is elénk citálja „a beszédképtelenségben megnyilvánuló háborús sokkról”. „Ezeket az embereket újra meg kellett tanítani beszélni…” Ide illik KLA irodalmi párhuzama is: „A modern élet költője is hasonló helyzetben van: újra kell tanulnia a beszédet, hogy számot adhasson a mindig töredékes, mozaikszerű tapasztalatairól. De a háborút követő békeévek nagyvárosa is megteremti a maga »traumatizált autistáját«: a szendvicsembert. Ő a kószáló végső, degradált megvalósulása.” Sokszerepű lovagod egyik alakmása, Hubám. Fejedre idézem, mielőtt búcsúzom, példájaként a stílus általam itt feszegetett töredékességének is. Emlékezz csak:

Villon és Mallarmé

     rég, hirdetőoszlop-koromban – te! – riadtan

    vörös Ninától kérdeztem, felelt hamar:

    – urad mit szól ahhoz, hogy fölszaladtam?

    – őtet nem érdekli, ki mit kavar,

    bölcs, ritka kedves ember ám…

     fatal! belém csikordult pár csillagcsavar,

    csak nem borért is küldhetném netán,

    de biz’… fülembe dongta: híjjon!

      ej, mit se bán, nem immel-ám,

      szakasztott, mint a Villon,

     tüsténkedik, örökifjú vagy koravén?

    megosztoztunk a vörös Nina-díjon,

    bús falragaszok mallarméja, én,

      álmélkodón – kinyílt a liljom –

      a nők ily fekvőterpeszén

2015. január 12.

Kedves Huba! Kérek még egy kis eligazítást. Nosza, írd meg nekem, a kötetedben idézett végtelen számú szerző közül kikkel álltál személyes kapcsolatban is. Csak a külföldieket kérdezem. Barátsággal, köszönettel és hajnali üdvözletekkel: Pali

2015. január 12.

Palikám, drága Barátom, mondtam: élet-szerencséim (nem sok volt!) közé sorollak. Mint tudós barátot pedig minden barát fölé!  Ezért nem izgatott föl túlzottan, hogy mégsem Calvino, hanem Walter Benjamin. Bízom ítéleteidben barátom. Sajnálom ugyan, de nem olvastam Kiss Lajos András tanulmányát.  Hja, és hogy Te „önerődből” mint barát, pályatárs, lektorom és kritikus stílus-történetileg, stb. tetten érsz, „leleplezel” – szintén rendben. Állok elébe. Minden téren tetemes „muszklikkal” rendelkezel, boldogulsz velem könnyedén. De, hogy én még segítselek is ebben? Kevés vagyok én ahhoz. Hisz mondanom se kéne, tudod: nemcsak elismerem, de mélységesen tisztelem is benned a szellemi kolosszust. Miért kéne „verejtékes verseimen” és könnyelmű levélesszéimen túl önmagamat ennél jobban „kicsontolnom”?  Meg aztán – Faulknertől lopva a gondolatot – nem „irodalmár” vagyok, csak költő, nem okoz örömöt saját szakmai fecsegésem. Ezért mindössze annyit, hogy látatlanban elfogadom, mint flâneur (csatangoló), akár mint Villon-utód, akár mint falragaszok mallarméja, hogy valóban tüdőre szívtam nagyvárosok kissé szmogos levegőjét, elfogadom minden megállapításodat. Hanem személyes kapcsolataimról – legyen az nő, férfi, prosti vagy költő, festő vagy más csavargó – csak csínján nyilatkozom, hisz minden kiderül verseimből, ha meg nem, akkor nem is lehet annyira fontos. Végezzenek csak kutatásokat az irodalomtörténészek, az a munkájuk. – Na, jó, nem hagylak cserben, ha ez a gondod velem… néhányukkal – futólag – volt valamennyi kapcsolatom: Ulrich Becherrel, František Hrubinnal, Peter Weiss írt egyszer, Alfredo Giuliani-t csak messziről mutatták, Robert Roversiről csak utóbb tudtam meg, hogy költő, Edoardo Sanguinetivel elmaradt az előre egyeztetett találkozónk, de mi köze mindehhez a versek színvonalának. Utóbbi az érdekes, a többit lehet, hogy csak kitaláltam és kész. Fenébe, későre jár barátom, vigyázz magadra, lássalak inkább, ne sokat hederíts egy ilyen notórikus hazudozóra. Barátsággal ölellek:  Huba 

2015. január 13.

Drága jó Hubám! Látom, kezded megadni magad. Kezdesz szimatot fogni, noha a feladott rejtvényt még most sem tudtad megfejteni. Lovagodat illetően. Nem Calvino-alakmás és nem is Walter Benjamin-konstrukció. Noha éppen egy általa (az utóbbi által) megidézett költőóriás passzusa e sor, minden modernség apostoláé. Még Rilke is hozzá járt iskolába. „…[V]én szerető buja és vén lovagja”. Kúszmászod alakjában, állítottam s most is (állítom): Te lennél e lovag, e vén. Alakmásaid kiindulópontja, mintaképe ő. Bár számodra ismeretlenül. Csillag vezérelt hozzá. Csak így történhetett e vakon is biztos rátalálás. Még akkor is, ha önérzeted tiltakozik a „vén szerető” képzete ellen: „Ami miatt nem találó ez az utóbbi metafora – hát, mindig fiatal hölgyekhez vonzódtam, ami persze szintén nem zárja ki a kivételeket.”  Megengedem a „fiatal hölgyeket”. Csak éppen Európa esetében szerelmed tárgyáról a fiatalság nehezen fenntartható állítás. Fontold csak meg: több mint kétezer éves. Ha őt fiatalnak tekinted, neked is legalább hasonló korúnak kellene lenned. Egy Saint-Germain grófnak. (Ez a gróf egyesek szerint már ezer éves is elmúlt – mások szerint csak négyszáz.) Nativista öntudatod alapján a Te korodat is legalább ennyire kell taksálnom. Persze Kúszmászod alakjában. Mert ha csak mai költőket idézel is (meg) szép számmal kötetedben, s a mai városokat járja flâneuröd, nyugodtan elismerheted, neked is imponál e Hölgy, s éppen múltja rekvizitumaival. Téged idézlek: „megvallom, Európát képzeltem valami irdatlan katedrálisnak, benne korunk kultúráját zsámolynak. Könnyű volt ilyesfélét képzelnem, mert kívül-belül meg-megcsodáltam Európa néhány katedrálisát (a milánóit, rómaiakat, párizsiakat, a reimsit, mallorcait, stb. – utóbbi különösen lenyűgözött!)…” Tehát a Hölgy éltessége (is). Hogy rendet teremtsek most már, elengedhetetlen a leleplezésed. Amit, szimatolván valamit az eddigiekből, most már magad is sürgetsz: „hogy Te »önerődből« mint barát, pályatárs, lektorom és kritikus stílus-történetileg stb. tetten érsz, »leleplezel« – szintén rendben. Állok elébe.” Ha mindez így, akkor ideje partra szállanom, vitorlám, csapongó sárkányom levonnom. Egéből a földre. Engedek erőszakodnak. Csak madzagom el ne szakadjon, kicsinyég kitartson még. Idézetek sorát kell kibírnia. S aztán jöjjön a nagy leleplezés, mely esetemben, örvendj Te is, lelepleződés. Magamat is leleplezem. Máris láthatod. Csak türelem.

Következzék előbb a gyónás. Amit eddig írtam, mind csak fenntartásokkal igaz. Egy kicsit megtévesztő. Pl. stílusodnak a töredékességéről, mozaikszerűségéről. Nem kell messzire mennem, ismét téged idézhetlek ezen eljárás működtetéséről. Hogyan is? „Valahogy a magam különös látása szerint: szokatlan új képzettársításokkal, rendhagyó képalkotások módján. Ahogyan egyszer Suhai Pál fogalmazta meg ezt szabatosan: »a mozaikszemcsék egymás mellé rakosgatásával képes hatalmas (egyszerre  kubista és szürrealista víziójú) pannót készíteni.«” Ez az igazság eddig (általam itt és most) elhallgatott esete. A forma (és nem is csak a versforma) olvasztó tégelye, melyben a diszkrét és nagyon is különálló részek valahogy egy színjátszó egész ötvözeteivé alakulnak. Mindez a formaadás fegyelme révén, mely különös módon még inspirálja is Búzás Huba képzeletének meglepő „denevér-csapongásait”. (E remek kép is tőle – tőled származik.) S hogy egy régi (!) klasszikust is idézzek, versében „íz, csín, tűz vagyon”, mert (!) „mesteri mív”. Saját fogalmazásod szerint, immár első személyben Hubám: „olyan »életteli pillanatokat« törekszem megragadni »érzéki« szavakkal, amelyek kifejezik közérzetünket, mely bennem egyéni. Ez az örök, színes, kolorit ragyogást szomjúhozó befejezetlenség, az egyre újabb szellemi (és egyéb) kalandok utáni kielégíthetetlen vágyam követelte az újszerű szemléleti, szerkezeti és nyelvi formát…” Régen írtad, de Kúszmász-kötetedre is igaz, erre leginkább. A szintetizáló hajlam, az egész-elvűség, melynek csupán másik dimenziója a korábbiakban hangoztatott töredékes, távoli képzeteket provokáló, „üres helyeket” hagyó szerkesztésmód.

Azt hiszem, nem vállalok túlságosan nagy kockázatot, ha mindezek jellemzéséül találomra emelek ki a kötetből egy, mindössze egy verset. Koffermúzeumban. E címet nehezen illesztem a témájául szolgáló híres-hírhedt Duchamp-kép, a kubista-futurista mozgássémát reprezentáló Lépcsőn lemenő akt költői megjelenítésére. S a vers mégis magával ragad. Széttartó asszociációi (a koffermúzeum, a burgundi /bor/, az avantgárd problematika és a női erotika képzeteinek kavargása) végül, a versbefejezésben bravúros módon fonódnak egybe a lírai én reakciójában, mely a hatás elementáris voltát, a „lerészegedést” a „férfi-hév” csődjének értelmében is mutatja (s ezáltal új elgondolni valókat nyit az olvasó képzelete számára). S mindezt a Búzásra oly jellemző, de e kötetben mégsem domináns pentagramma versformájában (ahogy is ez az alábbiakban olvasható):

Koffermúzeumban

      burgundi bor talán a szürreál, az absztrakt?

      Marcel Duchamp egy vázlata vörös aszú?

      a hírhedt mű, a Lépcsőn lemenő akt

      színek jelképe? bánat, mélabú?

      kuszált hajában fényszalag

      zizeg, a szél, ha fú, ha halk évjáratú…

      kihalt terem, a lelkek konganak…

      kissé megtévesztő a fél mell,

      hanyag divat avagy vadak

      vagyunk? agyamba térdel,

      amint elringó csípejével lépdel itt,

      három palack chambertinével ér fel,

      hörpintgetem látványa képeit,

      de már hiába férfi-hévvel –

      pár korty után lerészegít  

Íme egy újabb vers a párizsiak közül. Összesen tizenhat, miként mind az öt fejezeté is ugyanennyi. A kötet így (ötször tizenhat) összesen nyolcvan verset tartalmaz. A számtani következetesség szembetűnő – ha költőjének életkorára gondolok, különösen: ezzel éppen egybevágó. Határozott számszimbolikai konstrukciójú (is) így e kötet. A képi és szövegszerkezeti asszociációk szabadjára engedése (Búzás szavaival: „kifejezés az »action gratuit« szellemében”) a legszigorúbb formai kötöttségek szintetizmusának (egész-elvűségének) vállalásával. Indukció és dedukció meglepő párosítása. Kéve, mely egyszerre oldott és kötött. Ilyen ez, s az összes közül a legilyenebb. Be kell vallanom. Grand art, ahogy Szondi Gyuri barátunk mondá. Valóban.

S jöjjön végül a leleplezés is. A tapasztalatokat összegző megoldás. A zárókő. A coda. A sárkány földre rángatása. Hubám, nem találtad el. Az idézett sor („…vén szerető buja és vén lovagja”) minden költői városleírások atyjától, Baudelaire-től származik. A fájó Párizs prózaverseinek verses Epilógusából. S amiről e vers beszél, ez (ihlető példája nélkül is) költészeted és különösen Kúszmászod jellemzője, legsajátabb vonása. A vénnek, a bölcsnek a felmutatása („mert józanná nem tesz, csak a vénség”) és egyszersmind megtisztulása-megifjulása a nagy költői kalandban. A következetesen végigvitt célkitűzésben és erőfeszítésben. A Párizsról és a kilátás magasáról adott baudelaire-i, rá jellemzően némileg satanista fűszerezésű megfogalmazás (Szabó Lőrinc tolmácsolásában) így hangzik:

nem híg könnyeket sírni mentem oda;

de mint vén szerető buja és vén lovagja,

ki az ördögi-nagy szajhától ittasan

ifjúsága hevét szüntelen visszakapja.

Bárcsak e nászban az isteni-ördögi szajha (Európád!) is megújulhatna. Kötetedben a Baudelaire-éhez hasonló metamorfózist látok, melynek eredménye, „a markáns, állítólag férfias hang” (Baudelaire ide vagy oda) kizárólag a tiéd, Hubám. S „[m]ert csak a koldus egy és leplezetlen”, szerepekbe bújtatott flâneurod a Te életed éli, Te élteted valamennyit költészeted varázsával, mely, még mindig Adyval szólva, a „[s]záz hűségű hűség”etikájával és esztétikájával kápráztatja el könyved olvasóját. Gratulálok és szívből köszöntelek: Pali

2015. január 13.

Kevéssé megérdemelt, ezért is csodálatra méltó  türelmedet – szellemi kolosszusom – mindenekelőtt köszönöm! Ha emez hétpróbás üzenetedet ötször elolvasnám se tudnék vitába szállni bármelyik megállapításával; nem azért, mert összességében nagyon megtisztelő, hanem azért, mert igazságukat megkérdőjelezni nálad nagyobb felkészültséget követelne, ami nincs, leginkább pedig azért, mert lírám denevér-csapongásait kívülről jobban ismered már, mint én belülről. (Na, nem kicsinylem ám le Baudelaire állítólagos szellemi rokonságát, ha Te mondod; ámbár ki tudja, hányadízigleni nagybátyám.) Palikám, drága Barátom, köszönetül szeretnélek én is  elképeszteni: papírra vetettem legeslegeslegújabb kötetecském első pár versét, régi formáim újabb mutánsát.  Számíthatsz rám, mindössze két-három év és lektorául fogadlak. A legközelebbi viszontlátásig baráti ölelés:  Huba 

2015. január 13.

Drága jó Hubám! Kegyelmezz. Még Kúszmászodat se hevertem ki. Hagyj egy kis pihenőt, kérlek. Egyébként én sem lazsáltam – egybeszerkesztettem és itt-ott javítottam is e pár levelet [BH kötetéről „lektori jelentés” ürügyén írt három darabból álló levélesszémet – végső változatát „Vén szerető buja és vén lovagja” címmel Bábeli adósságok című kötetem tartalmazza majd – SP]. Itt küldöm. Vajon ki közölné? Szerinted? Üdv, baráti: Pali

Ui.: Nem tudom, mondtam-e már, de én is új kötetet szeretnék Gyurival előrukkoltatni az idén. Versek. Nomád szívvel.

2015. január 14.

Palikám, isteni vagy, örömmel hallak, hogy új verseidet is olvashatom hamarost! Hanem leveleink? Kit érdekelnének? Hacsak nem a Te elegáns sajtó-rendezésedben, ha mások számára valóban érthetővé, követhetővé tennéd. (Egyébként változataidat most nem találtam mellékletként.)  Mert, ha csak a mi számunkra érdekes közlések, az kevés. Megfelelő csiszolgatások után esetleg a Napút, VárUccaMűhely jöhetne szóba. Ha az alkotás-folyamat titkainak feszegetésére hegyeznéd ki őket. Az igen, az mindenkit változatlanul érdekel. PI-nek ne küldd! Pár hete összefutottunk vele a Veszprémi Művész Céh találkozóján (ott kötöttem a megállapodást Kallai Sanyival), mikoris PI rém kedvesen többször megesküdött, hogy most már aztán a Te tanulmányoddal együtt közöl tőlem verseket, anélkül, hogy erre kérleltem volna. Nos, átküldtem neki néhányat megint, majd kérésére új kötetem kéziratát is, mire csak a címet kifogásolta, ám némi okfejtéseimet követően már válaszra se méltatott. Nem tudom, miképp minősítsem? Talán rég volt kezdeti sikereire alapozza ellentmondást nem tűrő fensőbbségét? Be kell látnom: haszontalan időráfordítás rá számítanom. Miként a Tempevölgyre se számíthatunk: TK hasonlóképpen válaszra se méltat (Mihályunk végképp távozott a laptól). Ennyire csapnivalóak lennének a verseim? Érthetetlen. Na, ennyi bosszankodásom után épp jókor érkezett híradásod új kötet-tervedről. Ölellek barátsággal:  Huba 

2015. január 14.

Kedves Hubám! Ne is folytassuk. Ne magadban keresd a hibát. S azt se gondold, hogy köteted nem önmagában érdemel figyelmet. Az „alkotás-folyamat titkai” már kevésbé. Ez legföljebb az írástudók, az ilyen magunkféle lecsúszott egzisztenciák számára lehet érdekes. Ilyen pedig valóban kevés található errefelé. Kötetem nem terv, már Szondi Gyuri kincseskamrájában. Barátság, üdv: Pali

2015. január 14.

Palikám, drága Barátom, ismét én, gyakorta előfordulóan, mint a hózáporok. A recenzióh, óh, szenzációh! Mert ötvösmívű szövegeden itt-ott ejtett csiszolgatásaid gördülékenyebbé, egyben érthetőbbé is tették a témában kevéssé járatos olvasók számára az egyébként se könnyű mondanivalót. Mégis javallom – amellett, hogy köszönetem mindezért! –, hogy néhányat aludj még rá, mielőtt bármely folyóiratnak küldenéd. Valószínűleg javítgatni fogod még. (Úgy vélem, hogy a Napút olvasóinak talán nem lennénk ismeretlenek.) A most kapott recenzió tartalmilag azért érdekfeszítőbb, mert inkább sarkít az alkotás-folyamat lélektani titkainak valaminő feltárására egy csavargó költő élve-boncolásának leírása folytán.. Hja, és happyenddel végződik: élve hagytál. Ölellek érte: Huba  

2015. január 14.

Drága jó Hubám! Ennyivel nem úszod meg – a feketeleves még hátravan. Elvégre lektorod lennék, vagy mifene. Néhány kérdés még tisztázásra vár. Ezeket kapod most a nyakadba, kedves Hubám, jó lesz, ha vigyázol.

8. o.: tépászkodom (?) – tápászkodom (?)

9. o.: Apollinaireről – helyesen: Apollinaire-ről

10. o.: ( imént – helyesen: (imént

11. o.: Montagnolában halt meg évekig (?) – erőltetettnek hat, kereshetnél jobb rímet is aszondta magamnak (?) – értem én e személycserés letámadást, de: a nyelvtan az egyeztetést igényli: aszondtam magamnak – így még mindig megmarad a formális dialóg

26. o.: Franz Liszt – reminiszcenciák (?) – inkább: Franz Liszt-reminiszcenciák

27. o. elippal – semmi bajom vele, csupán a kíváncsiság kérdezteti: mit jelent?

28. o.: hogy ne felejtsek – helyesen: hogy ne felejtsek,

29. o.: Jean Duval (?) – nem ismerem, de fatális, hogy Baudelaire egyik szerelmének neve: Jeanne Duval

35. o.: eltört öt bokám – semmi bajom vele, ha valami rovar mondja-mondaná (erre asszociálok), de azért megkérdezem: véletlenül nem elírás-e: eltörött bokám

39. o.: e pár göröngyöket (?) – nyelvhelyesség: e pár göröngy – szótagszámlálás esetén: e néhány göröngy

45. o.: a Két macskához (?) – a magyar kiteszi a névelőt: A két macskához

46. o.: ablakai kitártak (?) – nyelvhelyesség: ablakai kitárva

47. o.: alpinum – mi az?

50. o: Bécsbe vitte kiskadétnak anyja (?) – legjobb tudomásom szerint apja kívánsága volt a katonaiskola, melyet St. Pöltenben kezdett a fiúcska

53. o.: – szordinálja – (?) – nem csak a kíváncsiság kérdezteti: mi az?

54. o.: vízeken (?) helyesírás: vizeken

55. o.: óra üt is (?) – próbálom értelmezni, de nem megy

56. o.: itt ittak akkor hárman ők (?) – ha nem tudnám, kik, a vers öt nevéből ki nem találnám

57. o.: zöldel (?) – vagy zöldell, vagy zölddel – itt az előbbi kívántatik

58. o.: Ruthtal Rilke – legjobb tudomásom szerint nem volt ilyen nője – Ruth a lánya volt (később a nagy kritikai Rilke-kiadások szerkesztője – végül férjével együtt öngyilkos lett)

79. o.: Rialton (?) – helyesírás: ragozott alakban ékezetet kap: Rialtón (van még néhány ilyen eset a kötetben, pl. 85. o.: Tassoval – helyesen: Tassóval)

Ennyi, Hubám. Nem sok. Még egyszer gratulálok. S megjegyzem: jó jósnak bizonyultál. Mert az ismertetést átszabtam – ne legyenek benne levélnyi idézetek. Lásd fönt. Mit szólsz hozzám? Üdv, barátság: P.

2015. január 15.

Köszönöm Palikám lektori észrevételeidet, nyomban reflektálok ezekre – röviden, amennyire tőlem telik –, hogy Szondi Gyuriékat is tájékoztathassam a javítandókról. Helyesbítek: helyénvalóbbnak ítélem, ha a lektor az általam most adott válasz birtokában közvetlenül tájékoztatja a kiadót a javítandó szöveghelyeket megjelölve. Igen, így helyes.  Előbb azonban 6-8 sornyi frappáns fülszöveget hadd kérjek Tőled, mert recenzióh-dból nem tudtam kiollózni a lényegemet röviden üstökön ragadó frappáns szövegrészt. – Nos, kissé nehéz volt oldalszám szerint megtalálnom észrevételeidet, mert nálam nincsenek számozva még az oldalak, tartok tőle, hogy a kiadónál lévő szöveg se számozott, hisz az illusztrációk közbeékelődésére számítunk. De nekem is könnyebb most, ha a Te számozásodat követem. – A 8. old. tépászkodom szándékos alakzat, eredetileg nyelvújítás előtti szó, amely már akkor „szófogasnak” számított: a tápászkodik és a tépáz igék „összeakaszkodása” nyomán; 13.old. javítani fogjuk; 20.old. javítani fogjuk; 25.old. szándékos szövegrész: arra utal, hogy Montagnolában élt ugyan évekig, de szinte „száműzve”, és közben haldokolt, 26.old. javítani fogjuk; 27.old. elippal nyelvújítás előtti szó, jelentése: eltitkoltan távozik, rejtőzködve elmegy; 32.old. javítani fogjuk, mert talált! Emlékezetből írtam le – rosszul – Baudelaire kedvesének nevét, akit (mint Baudelaire is) az európai kultúra részének kell tekintenünk. Azzal támasztom alá, hogy Baudelaire, amikor egy francia városkában járt és holmi stupid alakok kifogásolták, hogy egy színes, harmadrangú színésznőcske a babája, kiállt Jeanne Duval mellett, mondván: „egyetlen polgárasszony se ér föl valamely költő múzsájához!”. (E mondását is emlékezetből idéztem, lehet, nem pontosan.) 35.old. eltört öt bokám – meghökkent? azt kívántam talán ezáltal kifejezni, hogy mintha csak ötször törték volna el bokáimat, oly viszontagságos volt utam; 36.old. szintén szándékos fogalmazás, jelentése: mi, göröngyök, vagyunk egy páran…; 45.old. abban az időben általánosan elfogadott volt e cseh kocsma-név ilyetén leírása magyarul; 47.old. ablakai kitártak – szándékos, mert nem az igét akartam ragozni, hanem a jelzőt kívántam többesbe tenni; 48.old. alpinum – az alpesi jellegű kertek (díszkertek) általánosan elfogadott megnevezése; 50.old. lehet, hogy apja szorgalmazta, de tudomásom szerint anyja vitte Bécsbe; 53.old. szordinálja – zenei szakkifejezés: az éles, bántó hangok tompítása, halkítása a zeneműben; 61.old. javítani fogjuk; 68.old. Ágh Pista arra utalt (Deák Lacinak mesélve a történteket), hogy korábban őt és Gaál Antalt egy reneszánsz-esten Praznovszky „költővé koszorúzta” itt a Tapo-ban; a harmadik megkoszorúzottra pedig nem akart emlékezni, mert épp ott ültem veletek, sebaj! 74.old. amíg csak zöldellnek a zöldek – a „zöldell” hosszabb időtartamú jelenség, mint a „zöldel”, a versben örökidőket fejez ki; 77.old. tudomásodat nem cáfolom, hanem kiegészítem: Rilke 1903-ban lakott Viareggio-ban, állítólag – ott mondták – nők is látogatták; nem tudom, hogy Ruth-e, vagy más; És lelkem, mint egy nő c. versében ír a bibliai Ruth-ra utalva a nőről, akinek lábai előtt alszik lelke a nő „vérétől langyosan”, ami szerintem kizárja, hogy a vers a lányára utalt ; e verset pedig vélhetően Olaszországban írta; 79.old. javítani fogjuk. Még egyszer köszönöm lektori munkálkodásodat, ölellek mindezért. Nagy vagy! Kérlek tehát, hogy ez ügyben Szondi Gyurival lépj kapcsolatba, hogy egyeztetve mindent, minél több hibát kigyomláljunk. Ölellek: Huba  

2015. január 15.

Kedves Huba! Csak nyelvi természetű megjegyzéseidre reagálok. Ne légy makacs. A nyelv törvényeit alakíthatod ugyan, de Te sem lépheted át. „Montagnolában halt meg évekig” – nem megy. Méghozzá a „meg” igekötő miatt – befejezetté teszi a cselekvést. Te éppen az ellenkezőjét akarod mondani: „Montagnolában haldokolt évekig.” No lám, ez kívántatik a versbe (25. o.). „pár göröngyöket” – nyelvhelyességi vétség: helyesen „pár göröngyöt” vagy „néhány göröngyöt” (ha nem így lenne, azt kellett volna írnod másutt is, hogy ‘eltört öt bokáim’. Csakhogy mindez magyartalan (39. o.). „zöldel” – nincs ilyen a magyar nyelvben, s nem is lesz két alakjának („zölddel”, „zöldell”) homonim jellege és a közöttük végbement jelentés-megkülönböztetés okán (74. o.). S mert csak az ökör következetes, engedj meg egy tárgyi megjegyzést is. Rilkével kapcsolatban. Rilke nem „lakott” – nem lakhatott senkivel. (Feleségével is csak rövid ideig.) Nem bírta az együttlétet, a magányt kereste. Nők persze beszökhettek hozzá, Ruthról nem szól a fáma (77. o.). S még egy megjegyzés a javítások átvezetésével kapcsolatban. Nehogy Szondi Gyuritól várd. Küldj, majd ha aktuális lesz, egy új fájlt, benne a teljes kötetet a javításokkal. Ezt elfogadja – én már erről vagyok híres nála. S végül: mellékelem a kívánt fülszöveget. Barátság, üdv: Pali

Búzás Huba e kötete ötször tizenhat, összesen nyolcvan verset tartalmaz. A számtani következetesség szembetűnő – ha költőjének életkorára gondolok, különösen: ezzel éppen egybevágó. Határozott számszimbolikai konstrukciójú (is) így e kötet. A képi és szövegszerkezeti asszociációk szabadjára engedése (Búzás szavaival: „kifejezés az »action gratuit« szellemében”) a legszigorúbb formai kötöttségek szintetizmusának (egész-elvűségének) vállalásával. Indukció és dedukció meglepő párosítása. Kéve, mely egyszerre oldott és kötött. Ilyen ez, s az összes közül a legilyenebb. Grand art, ahogy Szondi Gyuri barátunk mondá. Valóban.

2015. január 15.

Köszönöm, köszönöm, minden tanács és észrevétel jól jön és mindent-mindent megfontolok. Ölellek:  Huba

2015. január 16.

Drága jó Hubám! Az ördög nem alszik – nem tudom, tapasztaltad-e. Én igen, s kellően óvatos is vagyok e témában. Most erre figyelmeztet alábbi leveled hiánya: nem válaszoltál a küldött fülszövegre. Talán ez is elkeveredett? A biztonság kedvéért ismét mellékelem, persze némi kis változtatással. S ha már írok, nem tudom szó nélkül hagyni a lektori vélemény egyik kitételével kapcsolatos megjegyzésedet (45. oldal, cseh kocsmanév: a Két macskához). Legutóbbi levelemben nem reagáltam érvedre, miszerint „abban az időben általánosan elfogadott volt e cseh kocsma-név ilyetén leírása magyarul”. Nem firtattam, jóllehet berzenkedett bennem a nyelvtan tanár: mi az, hogy „általánosan elfogadott volt”? Annyi minden helytelen és mégis „általánosan elfogadott” – ez csak nem érv? Helyesírási kérdésekben általában a Helyesírási szabályzat a mérvadó. „Általában” – a költő (és más ily léhűtő népség) bizonyos esetekben szabad kezet kaphat: ha a változtatást a verselés érdeke úgy kívánja. Itt ilyet nem látok. Tehát helyesen mégiscsak: A két macskához. Mégsem makacskodtam, ennek pedig oka a megfontolás volt: maradhat egy-két hiba a kötetben. Túl azon, hogy rímel a Hubára, talán még jót is tesz neki (!). (A fekete pötty a jin – jang fehér félkörében.) Hanem reggelre kelvén eszembe jutott egy régi történet. S ezért is ragadtam most tollat. (Nyitottam ki a gépet.) A történet pedig a következő. Dolgozatírás. Padszomszédom az enyémről másolja a dolgozatát. Hagyom, de megjegyzem: tegyél bele egy-két hibát, hogy hihető legyen. Különben Göndi gyanút fog s nem engedi át. Tett is bele néhányat a szerencsétlen – ilyen rossz dolgozatot még sohasem írt (mint később kiderült). Én persze, szörnyű stréber, ötös lettem. Mit akarok mindebből kihozni? Hát csak annyit, hogy szándékosan ne tegyen az ember a dolgozatába hibát, mert az ördög ilyenkor sem alszik – tesz ő bele szándékunktól függetlenül is. Ennek ellenére megengedő leszek, Hubám. Legyen „a Két macskához” – nem bánom, ha úri kedved ezt diktálja. De vigyázz az „a”-ra. Ez ebben az esetben már semmiképpen sem lehet kurzív. Voltaképpen csak ezért írom e sorokat. Meg azért, hogy elküldhessem nem kis munkával végül csak tető alá hozott ismertetésemet Kúszmászodról. Ezen már nem kívánok változatni – érzi azt az ember, mikor kell abbahagyni. Mint most nekem e levelet is. Ölellek barátsággal: Pali

2015. január 17.

Kedves Huba! Képzeld: Szondi Gyuri már el is fogadta könyvismertetőmet (a januári szám hozza). Ha igaz. Mindenesetre igyekezned kell, nehogy ismét lemaradj a csatlakozásról (mint Félrevert harangjaid esetében). Már rég beharangozlak, s kiderül, hogy még sehol se vagy. Baráti üdvözletekkel: Pali

2015. január 17.

Palikám, kegyelmezz, nekem nincs ám olyan szuflám a levélíráshoz, mint neked, de még a levélesszék műfajához se. Tudjuk. Ezért inkább csak annyit mondok, hogy megkaptam – köszönöm – velős blurb-ödet; olvasom recenziód nagy elmére valló újabb változatát; a kötet megjelentetése, fenébe is, megint csak nem rajtam múlik. És, ha jól számolom versszövegemet illető vitapontjainkat, egyetlen kivétellel végül is helyt adok súlyos észrevételeidnek, még A két macskához esetében is, de még a göröngyök dolgában is, ismétellek: elég, abbahagyni! Hanem a Montagnolában halt meg évekig – marad. A „haldoklott” szó nem fejezi ki azt, amit Hermann Hesse a fasizmus idején önként vállalt; meg se közelíti azt a tartós lelkiállapotot, hogy önkéntes „belső emigrációba” vonult (tudom, mert én is hallgattam 23 éven át, igaz, nem Svájcban). A versben egy tartós szemlélet-módot fejeztem ki e megfogalmazással. A magyar nyelvtan igeidői sajnos nem ismerik az angol differenciáltabb szemléletét, az ún. folyamatos szemléletű befejezett múlt időt (Past Perfect Continuous Tense). Ez ugyanis a múltban kezdődött cselekvés (történés, lelkiállapot) kifejezésére is alkalmas: amely ekként érzékelteti a történés folyamatos tartósságát egészen egy későbbi időpontban bekövetkezett végkifejletig. Az alkotás lázában önkéntelenül ehhez folyamodtam, talán, hogy ezt az árnyalatot fejezzem ki egy ún. alakzattal (elfogadható indokkal hibát vétettem a szókapcsolatban). Montagnolában halt meg évekig – én szépnek érzem. Elismerem azonban a magyar nyelvtan szabályát sértő eme vétkemet. Mentségem: Salisbury-i János mondja Metalogikonjában, hogy csak íróknak megengedett az efféle szabadosság. Azt is bevallhatom, hogy még ennél nagyobb vétkeket is elkövettem, anno. Vagy folyamatosan követem el: folyamatos szemléletű befejezett jövő (Future Perfect Continuous Tense)? Félelmetes! Baráti szeretettel ölellek:  Huba  

2015. január 18.

Drága jó Hubám! Helyes. Így beszél egy szuverén („az állam én vagyok”). S a szívem, a fejem is (!). Meg kell hajtanom előtted nemlétező lovagi lobogómat. (Ez egyelőre csak a gatyaszáram lehetne.) Bár a mai időkben ez se nagyon – hamarosan a fókák is fecskét húznak [a rendkívülien meleg időjárásra való utalás – SP]. Mi még tudjuk, mi az. Örülök fejedelmi engedékenységednek – s egyúttal bánkódom is maradék makacsságodon. (Biztosan nagy fájdalmakat okoztam kritikai észrevételeimmel.) Mentségem mindössze annyi, hogy mindez szerepemből következett. E szerepnek azonban, tudom, határai vannak. S most meg is állnék e határon, ha a kritikusi véleménynél nem tudnék többet mondani. A „Montagnolában halt meg évekig” fordulatodra gondolok. Amihez foggal-körömmel, még a magyar nyelv szűkösségét (a „Past Perfect Continuous Tense” hiányát) panaszolva is ragaszkodsz. Nos, ezzel még mindig nem tudok megbékélni. S most már nem a vers alapján, hanem amit az inkriminált részt illető szándékodról írsz: hogy ti. e kifejezés az „önkéntes »belső emigrációba« vonulást”, pontosabban ennek „tartós lelkiállapotát” jelentené. Ezt azért mégse. A megfogalmazás önnön furcsaságába fúl. Ha csak a versed ismerném, e félsort is, találgatva jelentését, besorolnám a rád olyannyira jellemző és oly kivételes költői licenciák sorába. És ezzel vége is lenne olvasói-kritikusi csodálkozásomnak. Most azonban, hogy ismerem a vele kapcsolatos föltevésedet is, a megoldás: e szószerkezet kellő megfogalmazása is bevillan tudatomba. Amit eredetileg Te kerestél, Hubám, megtalálni vélem. Én. Nem az „olvasó”, nem a „lektor”, hanem a „költő”. „Montagnolában élt-halt évekig.” Lám, mit tesz egy mosómedve. Mindent mos. Én most e félsorodat. Ha nem vagy makacs, elfogadod javaslatomat. Ajándéknak szánom. Nem kérek érte semmit, még csak egy levelet se – hallgatásod beleegyezésnek, beleegyezésed vállveregetésnek veszem. S büszke leszek rá, hogy a nagy Búzás Hubának egykor még én is adhattam valamit. Most barátsággal köszöntelek: Pali

2015. január 19.

Palikám, drága-jó-okos Barátom, Hermann Hesse dolgában kompromisszumot kötök veled, azaz elfogadom (és köszönöm is!) javaslatodat, miszerint az Ődöngéseim Westkreuztól délre c. versemben az ominózus sor így hangozzék: Montagnolában élt-halt évekig. Igaz, nem teljesen fedi, legföljebb közelíti azt az értelmet, jelentést, amit kifejezni törekedtem, el kell azonban fogadnom, hogy „csak” magyar költő vagyok, ami eleve megalkuvás. Neked, műfordítóként lépten-nyomon, küszködve rokon- és idegen szemléletek, nyelvtani sajátosságokba épült szavak, szó-csoportok magyarításával, megalkudnod kell. Hát, üsse kő, egyszer-másszor, kivételes esetekben megalkuszom én is. Mindketten tudjuk azonban, hogy nagy az elégtételünk: a magyar nyelv végtelent közelítő hajlékonyságát a legtöbb idegen nyelv meg se közelíti. Napi öröm ez. Ezzel függ össze másik témánk. Levélesszébe öltöztetett recenziód olvastán hozsannát kiáltok: nagy elmére valló mű. Képes érzékeltetni, hogy kötetemben – ezúttal is – lubickoltam nyelvünk csodáiban. Mert csakugyan nem egyszerűen európai flâneur, bolyongó voltam a passzázsokban, hanem magyar flâneurként merítkeztem a zsebszínházak, koffermúzeumok látványaiban, hogy mindezeket aztán magyar stíluseszközökkel magyarrá változtassam (az aranycsinálás egy módja ez), hogy az európai magyar legyen, a magyar európai. A varázslat baudelaire-i, egyben magyar megvalósítása? Köszönöm, hogy nekem tulajdonítasz ebben némi érdemeket. Szondi Gyurinak is köszönet, ha lehozza írásodat a Napútban. Azt hiszem, meggyőzhetem Gyurit, nem fogunk vitatkozni körmönfont állításaiddal. Barátsággal ölel – mindezért is – egy flâneur:  Huba 

2015. január 19.

Kedves Huba! Szeretnélek megnyugtatni. Nem kellett „kompromisszumot kötnöd velem”. Javaslatom elfogadása (a „Montagnolában halt meg évekig” ominózus sor helyett a „Montagnolában élt-halt évekig” megoldás) tökéletesen fedi korábbiakban jelzett szándékodat. Legyünk méltányosak. És ebben az esetben is „a magyar nyelv végtelent közelítő hajlékonyságát” kell dicsérnünk. Némi kis találékonysággal a „Past Perfect Continuous Tense” nélkül is ki tudtunk „folyamatos szemléletű befejezett múlt időt” fejezni. Ahogy írod is. Ebben mindketten megnyugodhatunk. Én abban is, hogy flâneur-köteted számomra alkalmat adott bizonyos belülről feszegető mondandók elmondására, s ezzel nemlétező levélesszé-kötetem gyarapítására is. És Te sem panaszkodhatsz, Barátom, a szívélyes fogadtatásra. Bárcsak nekem lehetne részem csak töredékében hasonlóknak. De nincs – eddig semmiféle kritikát [eddig – SP] nem kaptam három könyvemre se (Szigorú napok, Bábeli adottságok, Vallomás sötétből). Egyetlen sort sem. De ezt is ki kell bírni. A legmostohább sorsot: a figyelem hiányát. Ennél egy levágás is jobb lenne. (A „rossz gyerek” is azért „rosszalkodik”, hogy vegyék már észre – legalább egy fejbe verésért.) Talán még én is örülnék valami ilyesminek. Ilyesminek is. Bár, szerintem, nem vagyok rossz. Sőt, kifejezetten jó. Ezt el kell mondanom, hátha megjelenik majd valamikor a fönt említett (Bábel-kötet), s benne legalább ennyi: egy mondatnyi reflexió könyveimről s rólam. Tartozom magamnak ennyivel. („Magad uram, ha szolgád nincsen.”) Ezzel be is zárom levelem s életem e fejezetét, Hubám. Igazán dicsérendő kötetedről az írni valók megírvák. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Kúszmászod jöhet. Végtére is gratulálok és barátin ölellek: Pali

2015. január 20.

Palikám, drága Barátom, így igaz. Köszöntem, köszönöm is kötetemről szóló fejtegetéseidet. Tudom, meglehetősen egyoldalúvá szomorodik minden köszönet. Szégyellnivaló is, mert…  Együttérzően, megértéssel olvastam a figyelem hiányát panaszló soraidat. Elő is kerestem nyomban említett köteteid olvasgatása közben firkált jegyzeteimet, a Bábeli adottságokról írtakat meg is találtam. Jegyzetnek is gyengék. Aztán elgondolkodtam, tudnék-e hasonló felkészültséggel, olvasottsággal, érdekesen írni munkádról, mint tetted te? Aligha. Nem a munkád hibádzik, mindegyik magasrendű, hanem az én felkészültségem. A másoké is? Lehet. Ez se mentség. Felkészülök belőled Barátom, ha nem is azonnal tehetem, ha úgy élek is! Mert valóban: nem mehetünk el ily figyelmetlenül párját ritkító fegyvertényeid mellett. Szóval a másik mór még marad, maradnia kell. Baráti szeretettel ölellek:  Huba 

2015. január 20.

Drága jó Hubám! Semmi szégyellni való. Sőt. Ha valaki megérdemli az elismerést, akkor Kúszmászod az. Igyekeztem a hozzá foghatót, a neki kijárót megadni. Ennyi az egész. Én megint más piskóta vagyok. Nehezebb az én receptemet eltalálni. Lehet, hogy föl kell készülnöd belőlem? Bevallhatom, én is készültem ám (belőled). Addig nem fogtam az íráshoz, amíg rá nem bukkantam a mindent meghatározó ötletre (az ihlet iránytűjére). (Egyetlen magból kel a növény – de hisz tudod, Te is olvastad Füst Milánt.) Persze figyelemmel olvastalak is. De külön nekifutás is kellett, a veled való levélváltás, no meg némi kis kicsikart ellentmondás. Így megy ez minálunk, Hubám. Gondolom, nálatok se másképp. Baráti gesztusodnak és nekibuzdulásodnak máris örülök – mit öröm, igyekezeted egyenesen meghat. Valakinek azt írtam, hogy „csak így érdemes élni, így, mert megsokszorozza önmagát (úgy tűnik) minden jótétemény”. S jut eszembe még a hindu karma-tan is: tetteink sorsunk kovácsai. Érdekes, hogy tegnap a Párbeszéd Házában (jezsuiták) Szabó Ferenc atya a katolikus morálteológia (haladó irányzata) nevében fogalmazott hasonlóképpen. Én ehhez már csak annyit tudok hozzátenni, hogy nemcsak meghatároznak (tetteink), hanem idővel össze is adódnak bennünk. Mindez persze a születésünkkel adott talentumok birtokában – el ne felejtsük a nativista leckét. Köszönet Hubám és baráti üdvözleteim: Pali

2015. február 4.

Palikám, köszöntelek 70. születésnapodon, mint barátaim egyik legcsodálatosabbikát, a szellemével gyakran éteri magasságokba szárnyaló zenitet, ki képes kifejezni múló léte, mulandó létünk tüneményét öröknek szánt alkotásaiban, ki képes örök emberré magasodni és ami talán a legnehezebb: képes egy másik ember útjai kereszteződéseiben (kiben értékek felismerését véli) – történetesen az én útelágazásaimban is – hűséges, kitartó, eltökélt barát  maradni. Nem könnyű ösvény, kátyúkkal telített makadám, nem könnyű szárnyalás, de vitathatatlanul a legemberibb, alkotóművészhez méltó! Palikám, Barátom, igyekszem emberi magaslataidhoz valamelyest fölágaskodni, hogy ezt az éterit érezhessem. Az én Istenem áldja minden további lépésedet ezen az úton. Edit puszijait is közvetítve – tollad alól remekműveid serkenéseit és ehhez sok-sok termékeny évet is kívánva! – baráti szeretettel, öleléssel köszöntelek:  Huba  

2015. február 4.

Drága jó Hubám! Lehet, hogy ezt az „éterit” eltaláltad? Annak idején, első kötetem megjelenésekor Bella István köszöntött hasonlóképpen: „Arany és kék szavakkal.” Ezt a Dsida-idézetet rám, verseimre értette. Meg is hatódhattam volna, ha e címnek szánt sor nem csúszott volna rangban és sorban is lejjebb: a recenzió alcímének pozíciójába. S ha a nyomda „jóvoltából” nem éktelenkedett volna fölötte a törölni szándékozott s kihúzott mondat: „Bajuszt Mona Lisának.” Vészi Endrétől tudom, akit BI beavatott e malőr történetébe. Bizonyság rá maga a könyvismertetés – furcsa módon egymásnak ellentmondó két címével (címével-alcímével). Ám ha Te mondasz ilyeneket, Hubám: „éteri”, elfogadom. S örülök is. Ennél szebb születésnapi ajándékot kívánnom se lehetne. De figyelmeztetlek: „éteri” – legföljebb a fa csúcshajtásaira igaz. Többnyire lentebbi régiókban tanyázom, sokszor csak lustálkodom önnön árnyékomban. S itt vannak még a fa vaskosabb ágai, törzse s otromba tuskója is. Gyökerei. Talán nem pudvásak még. E kis kiegészítést meg kellett tennem. S a varázst mással is kell megtörnöm még. (Furcsa egy dió ez.) Muszáj fölfednem valamit. Levélváltásba bonyolódtam ugyanis kötetedről, a Kúszmászról. Védtem esztétikai értékeit, de rá kellett jönnöm: létező viszonyulás az esztétikaihoz a nem esztétikai is – ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ne gondolj nagyra, kérlek. Apróságokról beszélek, melyek annak idején, köteted lektorálásakor az én fejemben is megfordultak. Szóvá nem tettem, mert az „esztétikai” alapján álltam és kívántam is maradni. Most viszont, hogy belegondoltam, létezhet másféle viszonyulás jóindulattal is, óvni szeretnélek. Nem csak a hozzám hasonlók fogják olvasni a művedet. (Reménykedjünk /!/.) Neked mint írónak jogod van kitenni magad Parnasszus alatti szempontoknak, de nekem, barátodnak, kötelességem figyelmeztetni ennek veszélyeire. Ne hagyd, kérlek, hogy öreg mutogatósnak tekintsenek. Nem is a költőt szólítom, csupán a szerkesztőt. Külön fej ez. Az övé. Gondold végig, megfelelő hangleütés-e (ebből, csupán ebből az aspektusból) az első két versé. Éppen e kettőé. A hajónak ez az orra, ennek kell a vizet hasítania. Hasítja is, de engem zavarna, ha egy ilyen impozáns hajótestre mindenfélét ráfirkálhatnának. Graffitiket. Válassz más verseket kötetkezdőnek. Legalább egyet az egyik helyébe. Mindössze ennyi lenne a kérésem. Szinte szégyellem, hogy ilyenekkel terhellek. Hogy ilyenekkel izgassalak. Mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette – alantas a világ. Nekem az utóbbi időben fájdalmas tapasztalatokat kellett elszenvednem. („Nekem”: ha nem is a költőnek.) Nyomdafestéket nem kíván, hallgatok róluk. Rólad elmondtam már a magamét – fehér hajjal és fehér ruhában látlak vonulni az időben időtlenül. Barátom, Huba. A köszönettel egyidőben hadd köszöntselek hát én is téged, ha nem is a születésed napján, de szeretettel: Pali

2015. február 5.

Palikám, drága Barátom, valóban meghökkentettél „nem esztétikai viszonyuláson alapuló” észrevételeddel; tudom, óvni kívánsz vers-művészetekhez aligha értők (vagy értők?) támadásaitól. Ám e „veszélyt” fölmérni, felismerni figyelmeztetésed ellenére se tudom, nehéz fejemnek jobban is megmagyarázhatnád. Csak sejtéseim vannak, a használt szavakat, képeket illetően érhetne gáncs? Talán a „magömlés”, „toilett”, „kőfalloszom”, stb. szóhasználat miatt? Ezek valójában átvitt értelműek: nem szó szerint értendő, hogy landolás előtt az utasnak magömlése van, stb. Hová legyek, mert nem trágár, obszcén a szöveg, még annyira sem, mint pár évszázaddal korábban Villoné! E versek szövegéből következtetnének arra tán, hogy „öreg mutogatós” lennék? De még ha az is lennék! Költő és költészet joga, hogy akár önmagunk szörnyetegeit kifejezzük, miként a festőké sem kevesebb őszinteséget követel. Miféle kánon-etikára hivatkozással jutna kritikus efféle fals következtetésre? Gondoljunk utána: fölfoghatatlan! És mit érnék vele, ha fölcserélném a kötet elején a versek sorrendjét? Mint „szerkesztőnek” szintén következetesnek kell lennem. A ciklusok mindegyike a repterekre érkezések élményét (az ötödik a felszállás! élményét) idézi, érzéseket, gondolatokat, hangulatokat, amely mindegyike korántsem csupán a sajátom, hanem sokaké, számos embertársunk éli át mindezt adott esetben; ezek tehát a kollektív élmény kifejezése is „környezeti tényezők” megidézése révén. Másrészt a kötet-kezdő vers – frivolitása? – Európa új korába landolást fejez ki, nos, tagadhatatlan: az új kor kissé frivolabb is, mint volt a középkor, Párizs esetében különösen. Mindez vaskos realitás. Ugyanakkor „a valóságot csak képtelenséggel lehet kifejezni” – állítja Paul Valery, sőt: „az író dolga a látványokkal való mágia: egy vers indulatában a lélek minden pokla kifejezést nyerhet” – mondja Füst Milán. És még általánosabb fogalmaink szerint a kötet semmiképp nem sorolható a pornó-költészet kategóriájába. Ha mégis attól tartasz, hogy szemforgató erkölcsök nevében primitív, méltatlan támadás érheti munkámat, nos egyfelől úgy vélem, az kivédhetetlen; másfelől egyetlen vers-cserét vélek kivitelezhetőnek: a Párizsi grisaille és a Hivatlanul a Marché de la Poésie-n címűek cseréjét. Ha véleményed szerint e csere jelentene valami gesztust a prüdériában szenvedők lelkivilága épségének megóvása terén, úgy értesíteni és kérni fogjuk Szondi  Gyurit a sorrend helyesbítésére (pedig a minap már a tartalomjegyzék és címmutató oldalszámozását is elvégeztem, megküldtem számára). – Palikám, nem tudom, miféle alantas támadást kellett elszenvedned, de megértelek, hisz az effélén emelkedett lélekkel, ízlésünk hatalmával is nehéz túllépnünk. Erre is figyelemmel köszönöm, hogy aggodalmadnak hangot adtál. Tisztában vagyok vele, hogy féltésed indított, hogy mindezt szóba hozd. Baráti szeretettel ölellek:  Huba    

2015. február 5.

Kedves Huba! Osztozom kétségbeesésedben (hogy léteznek a világban esztétikain kívüli szempontok is), de közben örülök hajlandóságodnak, hogy legalább a Párizsi grisaille… helycseréjéhez hozzájárulsz (de ne a kötet első vagy a harmadik helyére tedd, kérlek). Nem esztétikai szempontok indokolják. (Írtam már.) S hogy a „nem esztétikainak” az esztétikaiban való szerepéről is mondjak valamit, ide másolom ezzel kapcsolatos valamely okfejtésemet. Láthatod majd, nem akárkire, Nemes Nagy Ágnesre támaszkodom benne. A versbéli, minden tekintetben motivált szavaknak is lehet (van) „ingyen jelentésük” – a szavak átka. S nem zárhatod ki, hogy akár téged tisztelő olvasód is ezek szerint (vagy ezek szerint is) értelmezze a művedet. S nyaktörő indukcióval esetenként mindjárt ezek szerint ítélkezzen rólad (a verseidről). Minden tisztelete mellett is. Legyünk áramvonalasak – ebből semmi baj nem származhat. („Add meg Istennek, ami az Istené s a császárnak, ami a császáré.”) S e kis prédikáció után jöjjön az ígért okfejtés: „Nehéz kérdést feszegetsz. Szabad-e irodalmon kívüli szempontot belevinni egy szöveg (egy kötet) értékelésébe? Szabad-e ilyen alapállást esztétának fölvennie? S ilyesmit fölvetnie? Bizonnyal nem, nem lenne szabad, ha (mondjuk) a versben a szavaknak csak a mű által meghatározott, konnotatív jelentésük lenne. Ebben az ideális esetben minden kis részlet levezethető lenne a nagy egészből. S nem lehetne semmi probléma vele-velük. De ez az ideális olvasat, a »riffaterre-i ideális olvasó« esete. Egy költő valószínűleg ilyen olvasója kötetének. S talán nem is lehet másként. Ugyanakkor feltételeznünk kell azt is, amiről Nemes Nagy Ágnes beszél valamelyik esszéjében: hogy ti. miközben egy vers minden pontja kitüntetett pont, létezik az egyes szavak ún. »ingyen jelentése« is. Mintegy a vers műviségének, külön világa által meghatározott jelentésének a háta mögött. A mindenkori valóságos olvasónak nem kötelessége csak és kizárólag az előző, ideális szinten olvasnia a verset. S akkor jöhetnek a kifogások, az általad is jegyzett szempontok. Ha a »költőnek« nem is, a kötet »összeállítójának-szerkesztőjének« (aki nem egy esetben mégis csak egy az előbbivel) ajánlatos, ajánlatos lenne ezekre a merőben »hétköznapi« szempontokra is tekintettel lennie. A könyv lektoraként (ha hiszed, ha nem) bennem is megfordult ilyen gondolat, különösen a kötet hangleütésével, éppen első két versével kapcsolatban. Aztán azt mondtam magamnak – maradj meg ideális olvasónak, ne légy prűd. De lehet, hogy nem jól tettem. Talán jobb lett volna óvnom a költőt az ilyen, egyáltalán nem jogtalan fölvetésektől. Nem tettem, lehet, hogy még megteszem. Van ideje a kiadásig egy kis átszerkesztésre. Ha nem nagyon makacs, elfogadja érveimet.” Eddig az okfejtés, Hubám. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Te pedig nemcsak makulátlan költő vagy (maradhattál!), hanem okos is. Ölellek barátsággal: P.

2015. február 6.

Helyénvaló, Palikám, hogy mindezt megbeszéltük, mert tudjuk: más művészeti ágaktól eltérően a költészet mibenlétének sajátja anyagából – vagyis a nyelv tulajdonságaiból is – következik. Ez pedig, amit sokszor hangoztattam (Szondi Gyuri is messzemenően egyetért ezzel): nyelvhasználatunk következtében a verseket – legalábbis részben – kinyilvánított (manifeszt) tartalmuk alapján ítéljük meg. Miért? Mert a szónak nemcsak hangalakja van, hanem hozzá tapadó különféle (pl. köznyelvi) jelentéseket is hordoz. (Ezzel szemben teszem azt a festék különféle színei ily konkrét jelentéseket nem hordoznak.) Következésképp a szó „értékítéleteket” is rejt, rejthet magában. Ennélfogva sem lehet közömbös, hogy a szó mely érzetek, képzetek, fogalmak, ítéletek, következtetések kifejezésére szolgál. Mindezzel igazolom észrevételedet, mely aggodalmas soraid megírására késztetett! Csakhogy e tény ismeretében is kifogásolhatjuk a prűd, maradi ízlést, amely esztétika-ellenes jelenség. Számolnunk kell vele, de mindenkor föl kell lépnünk ellene. Hozzáteszem: bármi lett légyen is egy vers manifeszt tartalma, valójában nem az a költemény valódi célja, funkciója, hanem a manifeszt tartalom felé irányuló érzéki-indulati szerkezet, e látens tartalmat hordozó kompozíció, melyet hangulat-állapotok, gyakran érzelmi viharok hoznak létre. E látens tartalmat voltaképpen elfojtott – képzettársításokban bővelkedő-megjelenő – tapasztalatok, látomások, hangulatok, indulatok, érzések alkotják. Mindig mondtam: e módon a költészet emocionális jelentőséggel itatja át a valóságot, mert mindez nem a külső valóság sajátja, hanem csupán az alkotóművész belső valósága, vagyis: az igazi valóság én vagyok. Ez jelenik meg, ennek kell megjelennie a versek affektív kolorit elevenségében. – Kedves mórom, ne menj, maradj velem! Legutóbbi levelemben írtam: semmiképp nem értek ugyan egyet a kánon-etika múlt századokba visszarántó ízlésvilágával, de tudomást véve létezéséről, meglépjük a szóbanlévő verscserét. A Párizsi grisaille a ciklus utolsóelőtti helyére kerül. Hamarosan kérni fogom e változtatásra Szondi Gyurit. És köszönöm! Baráti öleléssel üdv.: Huba 

2015. február 6.

Kedves Hubám! Lám, mire jó egy kis aggályoskodás. Aminek még ismerkedésünk elején oly egyértelmű határozottsággal ellenálltál, hogy ti. briliáns esztétikai nézeteidet expressis verbis is kifejtsd, ezt most, észrevetted-e, önként és dalolva teszed. Elég hozzá egy kis gyanúsítgatás, a gyanúnak már az árnyéka is. Ugrik mindjárt elő a nyúl a bokorból. S Te mint vadász rögtön puskavégre is kapod. Legnagyobb gyönyörűségemre, hiszen a sajátosan művi védelmében teszed (ebben foglaltatik hiszen múlandó életünk). Muszáj megvédenünk. Előbbi eszmefuttatásodnak most mégsem e fülemnek oly kedves zenéjére próbálok visszhangot adni, csupán egy látszólag mellékes megjegyzésedre a „kánon-etika múlt századokba visszarántó ízlésvilágát” illetően. Vajon tényleg múlt századokba ránt-e vissza? Nem inkább arról van-e szó, hogy manapság övé a világ? S ez az igazán aggályos benne. A közönségessége. Persze nem ok nélkül való ez a közönségesség: az agymosottság. Az agymosás, amelynek kvázi-muzsikájával (nem házi, sokkal inkább utcai, szinte minden második fej ennek vezetékére kapcsolva buszon-villamoson-vonaton egyaránt) – ennek híg löttyeivel mossák át a mindenkori technikai haladás jegyében a gyanútlan agyvelőket. Nagyon is célirányosan. Gondold csak meg, micsoda pénzek forognak a simulacrum-gyártásnak és terjesztésnek ebben az iparágában. S nem is csak a profit, az extraprofit kedvéért. A finom manipulációnak ugyanezzel a mozdulatával gombnyomásra működtethető a klónozott és így végképp engedelmessé tett emberfajta. „Úgy táncol, ahogy mi fütyülünk.” S mindig divatos és még divatosabb nótákra. Erről-ezekről mindenkor gondoskodva vagyon. Ilyen széljárásokkal szemben jövünk mi, Hubám, a műalkotások külön világáról fuvolázó disztingvált nézeteinkkel? Nem a múlt századokban rekedt néhány maradi nem ért meg minket, hanem az új, a tömeggyártott emberfajta. A napokban történt. Megkértem egy házunkba költözött új lakót, hogy elképesztő kapacitású hangfalai ellenére is egy kicsit csöndesebben hallgassa pop-muzsikáját. Hogy azt nekem ne kelljen elszenvednem. Mit gondolsz, mire hivatkozott? Szabadságára – nekem semmi közöm ahhoz, hogy ő mit és hogyan hallgat. Ahogy neki tetszik. Csak kissé lepődött meg, amikor próbáltam felvilágosítani arról, hogy a szabadságnak határai vannak. Hogy ott végződik, ahol a másiké: a másik emberé kezdődik. Meglepődött ugyan, de döngette tovább a hangerőt. Igaz, el kell ismernem, egy kissé csöndesebben. Én pedig kissé megenyhülve visszadughattam a füldugót a fülembe. Én különc, akinek leginkább a csöndre támadt szüksége. A költészetnek már a felfogásához is ez kell (a belülre-kívülre egyszerre irányuló figyelem feltételeként). Mindig akadnak ilyenek, ilyenre vágyakozók-vállalkozók. Olyanok (mint amilyenek talán mi is vagyunk). Megrögzöttek, akik feladatuknak érzik a hagyomány nemzedékeken át felhalmozott értékeinek nem is csak a továbbadását, hanem egyenesen működtetését. Homo novusként is. Ez a múlt századi mentalitás, Barátom. Menthetetlenül mi vagyunk a maradiak, a múlt emberei. Az anakronisztikusak. S még a költészet bizonyos irányaival szemben is. Csüggesztő, nem? De legyünk bizakodóak is. Hogy (új Noéként?) bárkát próbáltunk ácsolni, s a mesterségesen gerjesztett új özönvíz hullámain Isten néhány teremtményét átmenteni is megkíséreltük. S még mindig. Elég ez egy élet karbantartására, nem? Ilyen karbantartóként ölellek most barátsággal: P.

2015. február 6.

Egyetértünk, Palim, Barátom, szinte mindenben, csak abban nem, hogy „menthetetlenül mi vagyunk a maradiak, a múlt emberei”. A hagyomány azért hagyomány, mert értékállóság tartozik lényegéhez. Ennek őrzése pedig – a jövő számára – nem maradiság, hanem kötelesség. Helyesen mondtad: feladatunknak kell érezzük a hagyomány nemzedékeken át felhalmozott értékeinek továbbadását. Ehhez kell viszont az emberiség össztapasztalatain  nyugvó értékítélet, hogy tudd: mi az érték, melyek hordozói. (Legnagyobb gyönyörűségedre – mert látom szinte kaján mosolyodat, hogy folytatni fogom e gondolatmenetet –  valóban, még néhány adalékot kell fűznöm ehhez!) Érték az is, ami fönntartja a hagyományt: az eredetiség, amely persze csak csínján kezelt formatökély révén érvényesülhet. Amikor korábbi stílusirányok szintézisével próbálkozom, akkor emez eredetiséggel hagyományt őrzök egyfelől, másfelől viszont a bennem rejlő „többlet” hozzáadásával jövőbe lépek. Én lennék maradi? Persze eredetiségem újdonság-értékei – Füst Milántól tudjuk – csak a mű ún. történeti értékei, amelyek múlandók, remélem azonban, hogy emellett formatökélyre törekvéseimmel verseim elegendő fogalmi és főként esztétikai értékeket is hordoznak. Na, jó, ezáltal viszont hagyományt teremtek, legalábbis remélem. Eredetiséggel hagyományt! Hogy ez így van-e, így lesz-e – Te vagy a megmondhatója, mint lektorom. Mindenesetre megkísérlem, hogy átélt élményeim érzékletes kifejezésével, azaz érzéki-indulati látomás-tömegeim révén újszerű kompozíciókat teremtsek, melyek szerencsés esetben összhangzások tűzhányóivá hatalmasodhatnak. Verdi mondta valaha, szeretem idézni: „a zene csodája, hogy sok érzést tud egyszerre kifejezni. De a legfőbb cél, hogy a sok egyes hangból az összhangzásban egyetlen új hang váljék, a sokféleségből egy magasabb homofónia.” Ugyanezt vallotta Chagall a festőművészetben: „Arra törekszem, hogy vásznamat szenvedélytől átfűtött zengő formákkal töltsem meg és ezáltal új, magasabb dimenziót teremtsek, amelyhez nem elég sem a kubizmus puszta geometriája, sem az impresszionisták színfoltjai.” Verdi, Chagall maradiak voltak? Nem. Valójában „örökéletűek”, azok is maradnak, mert eredetiségükkel őrizték és műveikkel továbbra is őrzik a hagyományt. E gondolatsor befejezéséül még pár szó Baudelaire-től, ha már a bennem lakozó kószáló szellemét hozzá méretezted. Csakugyan tőle (is) szívom alkotói függetlenségem, dölyföm öntudatát régtől kezdve: „A művész csak önmagának tartozik felelősséggel. Ő csak saját magáért áll jót. Önnönmaga királya, saját papja és önmaga istene.” Azt hiszem, ez a létező legnagyobb felelősség. Baráti szeretettel ölel:  Huba  

2015. február 6.

Kedves Huba! Látom, tűzbe hoztalak. De most már inkább a hűtővízhez folyamodom. (Mint nagyanyám, ha nem akarta, hogy a tyúk továbbra is kotoljék. – Hogy kell ezt mondani?) Persze, hogy igazad van, a „maradival”. Eleve idézőjelek között gondoltam. Daccal vállalva, mint a 16. században a németalföldi lázadók, a „rongyosok” a tarisznyát. Csupán annyit akartam mondani vele, hogy a múlt létezik, és minden pillanatunkat meghatározza. Ennek horizontja elé állni azonban (a gyökértelen és közönséges divat-szenzációkat hajszoló „mai” ember számára – „perc-emberkék” – írta Ady) „avítt”, „maradi” cselekedet. Botorság. Jövőbe lépő Barátom, Te sem tehetsz mást, mint hogy vállalod magadat: „maradiságodat”, ha ilyenféle előítéletekkel szembesülsz. Egyébként „persze, hogy igazad van”. A múlt által provokált jelen minden alkotó ember számára jövővel terhes. A költészet pedig poétikus, alkotó tevékenység. Akarat műve, s bár a múltból jön, a jövőre irányul és létet, létezőt teremt. A költő művét s a költőt magát is (nesze neked nativizmus!). Mindezekhez hozzávehetjük az olvasót is, aki a maga szerepe szerint szintén hozzájárul a mű létesítéséhez, amennyiben a múltja felől közelítve s a jövőre irányuló szándékokkal maga is eszmélődni kezd, sőt mi több: részesévé válik egy eszméletcserének. Az eszméletcserének. Mert az irodalomra értve ez maga a Mű, a nem befejezett, nem dologi, ideális Alkotás. Mindezt Dienes Valéria „öninterjújából” lopom, bár magamat idézem. (Forrását ezúttal rejtse jótékony homály.)  Mi pedig, kedves Hubám, nyugodjunk. Megérdemlünk végre egy kis pihenést. Üdv, baráti: Pali

2015. március 15.

Palikám, drága Barátom, köszönöm a kötet továbbítását Tamásnak, ill. Tamás üzenetének hozzám passzolását [a kötet: Kúszmászva Európa zsámolyán, Tamás: Tarján Tamás – BH].  A „brahi”-ra nézve (mint ilyen ügyekben fölöttébb járatos) elmondhatom, hogy jassznyelvünk közkedvelt zsargon- kifejezéseinek egyike, jelentése: bátorság, vakmerőség; a „brahiból” kedvtelésből, rászedésből való elkövetést, a „brahista” pedig a „brahizmus” követőjét, tréfáskedvű, vakmerő pacákot jelent. Közelítve a Te elfogadásra érdemes minősítésedhez: kacsintgató „kószálót” is érthetünk ezen. Ölellek:  Huba

2015. március 15.

Hubám, jól kimagyaráztad magad és könyvedet. Zavarba esésem ezzel teljesedésbe került (!). Mindazonáltal gratulálok és ölellek: Pali

2015. április 17.

Drága Palikám, köszönöm soraidat, külön fáradozásodat, hogy eljuttattad újabb kötetemet is Tarján Tamásnak. Helyénvalónak éreztem, mivel az előzőt végül – segedelmeddel – elküldtem számára; voltaképp olyas meggondolásból, hogy a barátom barátját barátomnak tekintem. Jó volt találkoznom veled és újfent Rilkéddel és Buda Attilát is szívesen hallgattam. Művedhez újra és újra gratula. Ha ezt követően bárki nálunkfelé Rilkével akar ismerkedni, megkerülhetetlen lesz a köteted és benne a gazdag jegyzet-anyag. Jelentősége ennélfogva megkérdőjelezhetetlen. – Egyébként várom, persze, írásodat a Napútban. Legfeljebb a címén gondolkodj még: a folyóiratot csak átlapozó olvasónak is azonnal képzete kell legyen a mű tartalmáról, kiről, miről szól pontosan, nehogy már egy valóságos vén szerető legendája rágalomként rontsa renomémat! (Micsoda alliteráció!) Baráti ölelés jövő pénteki találkozónkig:  Huba 

Ui.: Palikám, bocs, iménti aggodalmamat – a „Vén szerető buja és vén lovagja” c. írásodra nézve – máris visszavonom, mert megvallom, nem emlékeztem pontosan, hogyan is oldottad meg ennek kapcsán az iránymutató cím problémáját. Azzal oldottad meg, hogy idézőjelek közé tetted a nagy költő verssorát, az alcímben pedig szerepel a kellő iránymutatás, hogy kinek, mely kötetére vonatkozik a találós kérdésként idézett verssor. Így valóban rendben a címekkel kapcsolatosan támasztható minden fontos követelmény. Még egyszer bocs és baráti ölelés:  Huba 

2015. április 26.

Drága jó Hubám! Vajon sikerült-e megszöknöd, vagy Szondi Gyuri általi elhurcoltatásban volt részed? S mikor szabadultál? Én fél óra múltán letudni véltem büntetésemet, s hogy a kutya se nézett felém, egyszerűen leléptem. Másnap  (tegnap) viszont jókor keltem, s volt szerencsém Babics Imre könyvbemutatóján részt venni. Szerencsém annak ellenére is, hogy hallani a bábeli hangzavarban alig lehetett valamit. BI költészete azonban így is átjött, én pedig két kötetével is gazdagabban térhettem haza. Azóta egyfolytában őt olvasom – jelentős költészet. S hogy a Tiéd milyen, Hubám? Szemügyre veheted mellékelt levélrecenzióm kis elváltozásán, mely az eddigi négyzetre emelést köbre cserélve mutatja [utalás a 2015. január 13-i levélre, mely természetesen már az itt jelzett javítást is tartalmazza – SP]. Örültem a találkozásnak, annak külön, hogy könyved fogyott. Minden jót kívánva barátsággal ölellek: Pali

2015. április 27.

Palikám, drága Barátom, végül megszökni sem akartam a Tóth-Holló „Garabonciások”-jának bemutatójáról, mert annyira érdekesnek találtam, hogy utólag – magamban – hálát adtam Szondi Gyuri invitálásának. Ugyanis, amit a résztvevők elmondtak a garabonciás jellemzőiről, az bizony mind-mind (vagy többnyire) jellemzője e modern kor „kószálójának” is, aki állítólag (mi több: általad állítottan!) én (is) vagyok. Ám gondoltál-e arra, hogy tán e „szellemi leszármazás” még sokkal jellemzőbben voltaképpen egészen Villonig vezethető vissza? Bevallom, ez utóbbit tudatomban – nem túlzás – csakugyan érzem. Köszönöm ezért is, hogy megküldted a „Vén szerető buja és vén lovagja” kiegészített (csiszoltabb) szövegét, amit végig futva ismét magamra-magamra ismerek. Szondi Gyuri – amint hallottuk – a Kávatékában kívánja megjelentetni. Vajon eljuttattad-e hozzá némiképp kapcsolódó írásomat, a Levélesszé a nativista költői nyelvről Suhai Pálnak címűt, hiszen szerencsés lenne a kettőt együtt közzétenni. (Nem emlékszem, hogy én a Napútnak ezt elküldtem volna, csak arra kissé homályosan, hogy neked.) Kérlek, továbbítsd Gyurinak, ha ez nincs meg neki. Jelentőségét abban látom, hogy a témába illő. – Végül örülök, hogy ítéletünk ismét összetalálkozott, ami Babics Imre költészetének jelentőségét illeti. Méltatnám is nyilvánosan valamely folyóiratban, de felmértem időmet, erőmet – erősen fogytán, nem tudom, mire futja még. Annyi-annyiféléről kell már lemondanom! – Bizony, emiatt is örültem személyes találkozásunknak a nemzetközi könyvfesztiválon. Hallottad, hogy történetében most látogatták a legtöbben? Jól érzékeltem tehát: 61.000 látogatója volt! Gondolod, hogy néhol még előfordulhatunk? Edit puszil, vár, ha erre kerülsz, én baráti szeretettel ölellek:  Huba 

2015. április 27.

Kedves Hubám! Öröm, ha nem kellett megszöknöd. Engem a kötelesség tartott fogva, de csak fél óráig bírtam. Szondi Gyurinak én már  nem merek küldeni semmit – annyi mindennel árasztottam el az utóbbi időben. S még kellene is, de fékezem magam. Sajnálatom ellenére sem vállalhatom így levélesszéd küldését. Annak viszont örülnék, ha Te beváltanád fenyegetésed a rólam ígért recenzióval. Köszönöm a meghívást, lehet, hogy a nyár folyamán valamikor még élni is tudok vele. Nektek minden jót, Masninak jó tornázást. Barátsággal: Pali

2015. április 28.

Palikám, drága Barátom, ami a legfontosabb: a munkásságodról írandó „recenzió” természetesen váltig foglalkoztat, csak legyen hozzá szuflám! A levélesszémet esetleg elküldöm Gyurinak – még megfontolom. Most csak ennyi eme kurta válasz, mert szerteágazó futnivalóm van. Baráti ölelés:  Huba

2015. május 7.

Kedves Hubám! Ha leveled olvasom, visszatér belém az élet, s nekem is levelezhetnékem támad. Szinte sajnálom, hogy újabb füzetre már nem telik Szondi Gyuri engedékenységéből. „Tudatom piszkos sarkai” – ráadásul tagadásban és fokozásban: versbe illő. S milyen komoly, miközben én csak gonoszkodtam egy kicsit a féltékenységre utalással. Játszásiból. Hanem amit a Parnasszus kapacitásáról mondasz, ezzel nem szeretnék játszadozni. Mennyire igaz. A nagyok elférnek egymás közelében. S jut eszembe róla (rólad) mindjárt Babics Imre is. Hogy tájékoztatnád őt lelkendező levelemről? S hogy engedélyem kéred? Így illik, tudom, mégis örömmel adom (beleegyezésem). Sőt mi több, fölhívom becses figyelmedet, hogy egy kicsit még piszmogtam is rajta (levelemen). Fölveszem ugyanis a Bábeli adósságok kötetébe.  (Növekedjenek csak tartozásaim.) Mellékletben küldöm a „javított kiadást”, rád bízva, hogy melyiket (melyik változatot) küldöd tovább. Ballagási időszak jön – „fel búcsúcsókra, cimborák”: Pali

2015. május 8.

Palikám, drága „Cimborám”, ismerve valamelyest észjárásodat, hogy alkalomadtán mely „csillagcsavarokra” járnak dimenziói, utólagos engedelmeddel (és néhány pillanattal) megelőzve hozzájárulásodat, én bizony már elküldtem Imrének Bábeli adósságokba illő leveledet. Bocs. Megnyugtatnak azonban beleegyező soraid, mert igen, helyesen járunk el, amikor  nagyszerű értékek láttán-olvastán-hallatán bármikor és bárhol esztétikai lándzsáinkat törjük. – Hanem ballagási időszakomban se búcsúzom még, olvasnám újabb sestináidat, hja, és hallasz még felőlem is. Csak sose félj!  Ölellek:  Huba

2015. május 8.

Drága jó Hubám! Mint valami bagoly az ágon, itt gubbasztok éppen a gép előtt, hát mindjárt válaszolok is leveledre. Több sestinát nem tervezek – nem szeretnék versspecialista hírébe kerülni. (Én sosem köteteket, mindig csak verseket írok.) Néha csak össze, mint az ide mellékelt, s meghiúsult kívánságod miatt mégis csak kijáró s kárpótlásul küldött verssel. Életem fő művének tekintem – ötven évig dolgoztam rajta. El tudsz képzelni, Hubám, ekkora lassúságot? A lajhár hozzám képest leopárd. De ennek is vannak előnyei – így legalább nem tűnök fel ellenségeimnek. Megnyugtathatlak: Tőled nem félek, ergo ellenségemnek sem tekintelek. Nyugodtan írj rólam, amit csak akarsz. Baráti öleléssel: Pali

2015. június 16.

Palikám, drága Barátom, jól sejdítettem tehát (mosolyogtam is magamban): tréfálkozol „egykomáddal”. Persze, hogy hasznos volt elolvasnom az átküldött recenziót. Minden ilyes, ami reánk vonatkozik ebben a szélcsöndes időszakban (vagy kavarodásnak nevezzem?) fontos lehet. Épp most kotortam elő a ki tudja már mikor írt „Levélesszé a nativista költői nyelvről Suhai Pálnak” c. eszmefuttatásomat és azon diózom: vajon elküldtem-e már Szondi Gyurinak? Aligha; csak neked küldtem. Nos, egyszer azt mondtad, ne is küldjem; hát akkor hová tegyem? Érdemes bárhová? Ölellek:  Huba 

2015. június 16.

Drága jó Hubám! Megértem indulatodat. „Hát akkor hová tegyem?” Újból elolvastam eszmefuttatásodat, s e tárgyból kinövő levelezésünket. Valóságos fa. Derék törzzsel, hajlékony ágakkal, szép kerek levelekkel. Remélhetőleg mélyen a földbe vájó gyökerekkel is. Ez így, egészben igazán érdekes. Lehet. Talán értékes is. Sőt. Feltétlenül. Különösen, ha azt veszem, hogy e levelezés gyümölcse (maradjunk csak kiskertemben) Kúszmászodról írt levélesszém, esszérecenzióm, recenziólevelem. Ennek állításairól, állításai helyénvalóságáról (még mindig!) meg vagyok, meg lehetek győződve. S akkor e fa kifejlődése minden mozzanatának helyénvalóságáról is. Bizonyos értelemben maga a fa a termés. Igazán jól mutatna egy botanikai képeskönyvben. De félre a tréfával. Ha valamilyen levélváltásunk önálló megjelenésre valaha is igényt tarthatott, akkor ez most hangsúlyozottan. Bábeli adósságaimban az én anyagrészem már készen is áll. Már „csak” a tiédet, a Te részedet kellene beilleszteni, hogy előálljon az egész – egy egész kis kötet. S utána keresni egy kiadót. Szondi Gyuri – emlékszem szavára és határozott fejmozdulatára – erre már nem lesz vevő. Akármilyen szép terv és jó anyag legyen is. Madár Jancsi? Ő persze pénzbe kerül. De talán megéri. Mert levelezésünk a fejekbe (kerül). Lám, eszgyété [Sz. Tóth Gyula az Agria című folyóirat 2015. nyári számában – SP] is említette recenziójában füzetecskénket [A tükröd én vagyok, nézd, Káva Téka 69.]. Megjegyezte. Ezzel az újjal még inkább kellene számolnia a kritikának. Immár tárgya, mondanivalója különösségének okán is. Hová tegyed hát, Hubám? Egy közös könyvbe-füzetbe. Válaszom ez. S mit szólsz hozzám? Üdv, baráti mosollyal: Pali

2015. június 17.

Elfogadom, Palikám, rendben, legyen érvelésed, tanácsod, akaratod szerint. Csakhogy… csakhogy… mindenekelőtt Szondi Gyuri álláspontját mélységesen megértem, hisz nemcsak mi vagyunk a világon. Ha viszont Madár Jancsi vagy más kiadó a mi pénzünkbe kerül, úgy sztornó, mert csipri-csupri kiadásoktól eltekintve, amit olykor vállalok, az irodalomra pénzt áldozni egyre kevésbé tudok, annyim nincs, nem is lesz. A Te kizárólagos finanszírozásodat pedig nem fogadom el, se most, se később, meg van a Te saját probléma-köteged. Ehhez kérem megértésedet! – Más. Lehet, hogy pár napon belül küldöm a Suhai Pál költői világa eszmefuttatását, hogy észrevételeket tehess. Voltaképpen készen van, de kissé pihentetni akarom magamban, többszöri ellenőrzése szükséges, számítógépre kell még tennem, stb., stb. Edit puszil. Baráti ölelés:  Huba

2015. június 18.

Kedves Hubám! Így vagyunk mi a lehetőségeinkkel. Előbb felcsillantjuk, aztán bedobjuk őket a papírkosárba. Mert az már realitás. (Benne van minden lehetőség.) Mint most is. Nem is erőlködöm tehát, elfogadom döntésedet. De tudod-e, mekkora súlya van egy, egyetlen paraszthajszálnak? Nem gondolná az ember, hogy ez komoly kérdés lehet. De mégis. Éppen akkora, hogy egy hanyag mozdulattal a kartávolságban lévő papírkosárba dobhassuk. (Honnan tudom? Olvastam – ha jól emlékszem, Déry Tibor utolsó regényében, a Kedves bópeer…!-ben.) Ekkora súly a lehetőségeké is. Ezt már én állítom – vagy képzelem. Mindenkor van mód a kidobásukra. Ez is valami, a szabadság utolsó esélye. Folytassam még? Mit írjak, mire vagy kíváncsi? Én persze írásodra, de véletlenül se kapkodd el a küldését. Légy megfontoltabb nálam. Előbb javíts, aztán küldj. Én fordítva szoktam. El se hiszed, mennyire inspiráló a megrovó tekintet a javításhoz. „Megrovó”: persze gyakran csak képzelt, a bűntudat azonban mindenkor valódi. S a csábítás is, hogy minden akadály ellenére mégis és mindhalálig javítsunk, ha a szöveg ezt igényelné. S hozzátartozik e képhez még az is, hogy én egyenesen a gépbe írok, ez is inspirál valahogy. A rontás kockázata. A leesés veszélye. A valódi szituáció kényszere. A sarokba szorított növényevő halálos bátorsága a ragadozóval szemben. Ez az írásmódom. Néha sikerül az elhitetés. E levél is így készült. Nem is kell befejeznem, a múlt idő már jelzi, hogy kész. Rajt, mehet. Baráti öleléssel: Pali

Ui.: Azért – lehetőségek ide vagy oda – megcsinálhatnánk füzetecskénket. Hátha utókorunkat (ufókorunkat!) érdekelné e régieknek az övékétől merőben eltérő szöszmötölése. „Hja, akkoriban még volt mód és idő ilyesfajta fényűzésre is.”

Illusztráció: Tatai Mária Vidám csatornatisztítók (Suhai Pál és Búzás Huba) c. fényképfelvétele

Cimkék: esszé, műelemzés

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →

Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →

Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →

Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →