Gúzsba kötve táncolni? (A műfordításról, 1. rész)
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Gyakorló interpretátorok válaszát vártuk a kérdéseinkre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Gyukics Gábor
a) Van, a fordítás ne váljon saját verseddé.
b) Létezhet, nem tudom.
c) Aki verset fordít, az nem szakfordító, aki a tejgyártásról fordít, annak sok mindent kell tudnia a tejgyártásról a tökéletes fordításhoz.
Halasi Zoltán
a) A legfontosabb parancsolat: felolvasva jól szóljon. Az összes többi ebből következik. Általánosságban: legyen olyan, mintha eleve magyarul írták volna. Konkrétabban: Ha próza, hasson természetesnek (vagy mesterkéltnek, ha ez az írói intenció), legyen gördülékeny, lehetőleg magyaros szerkezetű, de ne magyarkodjon. Ha vers, illeszkedjék a költői hagyományba, legyen formatartó, tartalmilag pedig a hanghoz hű (ezért könnyebb egy költőtől sok verset fordítani, mint keveset). Ha próza, ha vers: hozza át az eredeti szellemiségét.
b) A jó műfordítás egy termékeny félreértésen alapul: a fordító összetéveszti magát a szerzővel, és ebben az illúzióban az olvasók is osztoznak.
c) Egy borról szóló kézikönyv részfordítójaként annyit mondhatok: a szakkönyvnél nem segít az ihlet. A borászok nyelve legalább olyan kifinomult, mint a boraik. És viszont: a vinológia szókincsének felsőfokú ismeretével sem jut előbbre az ember, ha szakfordító és nem költő, mondjuk, Omar Khajjám borverseinek fordításában.
Lackfi János
a) József Attila azt mondta: „pontosan, szépen”. Ez csak két parancsolat, de Jézus is kettőben foglalta össze az ószövetségi tízet, anélkül hogy annak érvényét eltörölte volna. Ezt lehet cizellálni, de a műfordítás terén is ez az alap. Ha a fordítás pontosabb, mint szép, akkor az illető ne fordítson irodalmat. Ha szebb, mint pontos, akkor írjon inkább eredeti munkákat, hátha az jobban megy neki. Keskeny palló ez, belátom, de ezen kell közlekedni. Akinek több térre van szüksége, az a kötéltánc helyett válassza a balettet. Visszatérve a József Attila-idézethez: ugye, „ahogy a csillag megy az égen”. Mármost nem biztos, hogy pontosságtól és szépségtől rögtön csillag is lesz a fordító. Ott van Jancsó Júlia, aki gyönyörűen lefordította Proustot, ki tudja róla, kicsoda ő? Magazinok címlapjára kellene kerülnie, tévében forognia, ehelyett pusztán a szűk szakma tudja, hogy ő az, akin keresztül Proust megszólal magyarul. Ez nem csupán annyi, hogy ja, megtanult franciául, meg aztán tud magyarul is, hiszen ez az anyanyelve! Nem, ez egy nagy irodalmi hang! A szerzői jogokat szabályozó, máig érvényben lévő 1922-es berni megállapodás, melyet hazánk is aláírt, leszögezi, hogy a műfordító teljes jogú szerzője az általa átültetett szövegnek. Gondoljunk csak bele: miként is lenne lehetséges egy remekművet újra létrehozni anélkül, hogy „agya méhében” ne forgassa, gömbölygesse valaki, mint gyermekét? A teljes szókészletnek, szereplőgárdának, különböző regisztereknek ott kell munkálni hónapokig abban, aki formába önti az idegenből kapott nyersanyagot. Ez nem (vagy nem csak) játék! Ráadásul a fordítás a létező „leghazafiasabb” irodalmi munka, hiszen bármely más műfaj művelője fél szemmel pisloghat arra, hogy bár értékeit honfitársai kellőképp el és fel nem ismerik, munkáit egy szép napon lefordítják, és a külföldi közönség ünnepelni fogja. A fordítás ellenben, amint azt Dunajcsik Mátyás kollégám szellemesen megfogalmazta, fordíthatatlan. Vagyis a fordító láthatatlan a külföld számára, és az az igazság, hogy gyakran itthon is megmarad árnyékboxolónak. Nyáron jártam Oslóban, az európai műfordító-szervezetek szövetségének (CEATL) éves közgyűlésén, ott a jogvédelem és a honoráriumügyek mellett gyakran esett szó szakmánk „átlátszóságáról”. Hiszen nem azt mondjuk, hogy micsoda stílusa van Bognár Róbertnek, hanem hogy Le Clézio remekül ír. Nem Benyhe János virtuozitásáról beszélünk, hanem Cortázar elképesző tudásáról. És vajon aki rajongója Hrabal pompásan áradó mondatainak, hallotta egyáltalán a nagyszerű Zádor András nevét?
b) Egy helyütt oda nyilatkoztam, miszerint a műfordítás betegség, akár a szerelem. Vagyis akiben ott motoszkál ez a vírus, az állandóan olvas idegen nyelven, és mindörökre ott motoszkál benne az „átvihetnék”, lesi, mit menthet át a túlsó partról az innensőre. Én, ha egy francia, belga, svájci, luxemburgi vagy éppen kanadai regény hatása alá kerülök, és az még nincs meg magyarul, rögtön matekozni kezdek: a margón számolgatom, kezdetnek melyik, saját lábán is megálló részletet lehetne elsütni egy folyóiratban, ízelítőképpen. Lehet, hogy ebből ki lehet gyógyulni, egyelőre ennek semmi jelét nem tapasztalom magamon. Olykor ha csak kis időm is akad egyéb munkák között, rögtön nekiesem egy szép versnek, és azonmód megmagyarítom. Újabban például Dezső Csaba keletkutatóval szanszkrit verseken dolgozunk, ő küldi nekem villámpostán a rövid tartalmat, magyarázatokat, metrikai képletet, én pedig földön, vízen, levegőben, repülőn, buszon, metrón, hajón csinálgatom az egyes darabokat, és én is e-mailben küldöm vissza ellenőrzésre…
c) Természetesen kollégáink egy része szakfordítóként dolgozik, ám ezt szerelemből teszi, az anyagi juttatásnak ehhez semmi köze. A műfordításért olyan busásan megfizetnek bennünket, hogy afféle nyalánkságszámba megy közepes vagy annál rosszabb amerikai filmek szinkronfordítása, illetve használati utasítások, termékleírások magyarítása. Belső levlistánkon kitűnő műfordító barátunk számolt be róla, hogy akár ingyen is megcsinálná angolul következő munkáját, a már csak ellenállhatatlanul vonzó címével is hívogató cikket: Koronaéter típusú királis gazdamolekulák enantiomer-felismerő képessége. Hát nem gyönyörű? Ki tudna ennek ellenállni?
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/5. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, műfordítás
