Balogh István: Zoki
(Részlet, 2.)
A fiú tizenöt-tizenhat éves lehetett. Nem láttam eddig, míg oda nem jött hozzám.
– Te itt laksz? – kérdezte.
– Itt.
– Ismered a környéket?
– Ismerem.
– Ugrottál már át a hátsó kerítésen?
– Nem. Minek is ugrottam volna?
– Szétnéz az ember néha, kik a szomszédjai.
Elnevettem magam.
– Itt eddig rendőrök voltak. Valami pihenőszállásuk volt az épületben.
– Most?
– Most oroszok vannak.
Elszomorodott a fiú.
– Nem próbáltál innen kijutni?
– Minek?
– Szétnézni kicsit a világban.
– Odakint lőhetnek. Meg aztán itt vannak a páncélautók.
—Azoktól én nem félnék!
– Nem? Mile, a legjobb barátom, az épületben volt, mégis lelőtték!
– Tudom. Láttam, amint lehozták.
Lekuporodott mellém a fal tövébe.
– Ha ki akarnál menni, hogyan tennéd?
Elmosolyodtam.
– Én itthon vagyok. Nem megyek ki!
– De ha mégis ki akarnál?
– A főbejárati kapun. Ott járnak ki-be a diplomaták is.
– Az orosz őr?
– Ha megállít, visszajössz.
Tudtam, hogy butaságot tanácsoltam, de untam már a kérdezősködését. Én biztosan nem mertem volna nekiindulni az utcának.
— Akkor megyek – mondta. – Szevasz.
– Szevasz.
Odament a kapuhoz, kinyitotta a szárnyat és kilépett. Az egyik orosz őr éppen cigarettára gyújtott, a másik nagyon magyarázott a harmadiknak, el is fordultak a Városliget felé, a fiú meg nyugodt léptekkel, mintha iskolába indulna, vagy sétálni, elfordult jobbra, a Benczúr utca felé.
Hirtelen összeszorult a torkom, megijedtem. De eltűnését nem követte őr kiáltása, lövés sem hallatszott, csak csönd volt, nagy csönd.
Kisvártatva Judit jött ki hozzám.
– Tibi elment?
– El.
– Nem bírta elviselni ezt a börtönt. A nagymamája itt lakik a közelben, ha szerencséje van, nála vacsorázik.
(…)
A nagykövetség épületében tán egy hétig éltek velünk együtt a Jugoszláviából kiküldött újságírók. Ki nem járhattak veszély nélkül, akár életüket is veszthették volna a fegyveres küzdelmek velejárójaként. Különben sem bírták hazaküldeni jelentéseiket, így valósággal beszorultak a követségre. November tizedike körül bejelentették nekik kiküldetésük megszűnését. Autóbusz jött értük, azzal hagyták el körünket. Indulásuk előtt együtt vacsoráztak a konyhában. Anya a tűzhely mellett foglalatoskodott, én segítettem a tálalásban, aztán a csoporttal együtt is vacsoráztam, igaz, kézből, egy sarokban, mert anya nem engedett a fontos bácsikkal egy asztalhoz. A vacsora nem volt különleges, sült szalonna, hajában főtt krumpli. Az egyik tudósítót Osman tanácsos bácsi meglepte néhány deka valódi vajjal, ez volt a vacsora legnagyobb szenzációja, mert vajat már hetek óta senki sem látott közülünk Budapesten.
Mesélgették egymásnak élményeiket a sajtó emberei, hiszen valamennyien jelen voltak az októbervégi fegyveres incidensek, megütközések helyszínein is. És magas rangú politikusokkal, katonákkal is beszélgettek, nem csak magyarokkal, de más nagykövetségek tagjaival is.
Anya nekem falatokra vágta a sültszalonnát, a főtt krumplit, meg is locsolta szalonnazsírral, rég ettem ilyen finomat! Nem csoda, hogy a falatozással foglalkoztam, nem figyeltem a felnőttek társalgására.
Egyszerre megütötte a fülem Osman bácsi éles hangja.
– Az nem igaz, amit némely országok diplomatái suttognak, hogy mi Nagy Imrét és társait idecsaltuk a jugoszláv nagykövetségre. Erről szó sem volt! Ellenkezőleg: megdöbbentett bennünket , hogy Nagy Imre éppen tőlünk kért menedékjogot!
– Ezt némely magyar politikus beszélgetéseink során külön hangsúlyozta is – bizonygatta Gavro bácsi.
– Az elmúlt szűk három hétben kegyetlen dolgoknak lehettünk szemtanúi itt, Budapesten – folytatta Osman bácsi.
Hirtelen lárma kerekedett, szinte valamennyien egyszerre akarták a többiek tudomására hozni, amit láttak, amit megtapasztaltak a tereken, az utcákon.
– Én október huszonharmadikán jelen voltam a Magyar Rádió előtti tüntetésnél – kezdte egy ősz bácsi. – Este volt már, amikor valami fegyveresek ugrottak ki a kapun és a tömegbe lőttek. Jajgatás hallatszott azonnal, sokan a földre vetettük magunkat. A lövöldözők a következő pillanatban visszaugrottak, nagy csattanással berántották maguk mögött a kaput. A fekvők lassan fölkeltek, a sérültek kiabáltak, segítségért könyörögtek. Tőlem vagy három lépésnyire fekve maradt egy fiatal lány. Valaki leguggolt mellé, kitapintotta nyakán az ütőeret.
– Vége – mondta.
A lányka üveges szemmel bámult a buta sötétbe. Pár lépés átmérőjű kör keletkezett a szerencsétlen nő körül. És csak bámultuk a mozdulatlan fiatalt, akit biztosan hazavártak. A saját lányomat láttam lelkemben, aki olyasforma idős , mint az előttem fekvő, és villámként csapott belém a kérdés: mi volna, ha ő az áldozat?
Egy fiatal egyetemista lépett a lány mellé. Lassú mozdulattal leoldotta gallérja alól a nyakkendőjét, és a lány arcára terítette. Hátrább lépett, de már helyében ott termett egy másik fiú a nyakkendőjével, így sorjáztak a fiúk, és nyakkendőjükkel teljesen eltakarták a lány testét.
– Barátaim! – kiáltott az az ifjú, aki először oldotta meg a nyakkendőjét –, esküdjünk meg ünnepélyesen, hogy e lány emlékére, akinek nevét sem tudjuk, mától kezdve soha többé ebben az életben nem viselünk nyakkendőt!
– Esküszünk! – zúgott a kigombolt gallérúak kórusa.
– Ki ez a fiatalember? – hangzott minden irányból.
– Megjegyezted a nevét? – kérdezte Matyi bácsi.
– Nevét nem tudhattam meg, de azért annyit mégis eszembe véshettem róla, amit valaki mondott, azután visszhangozták az emberek, hogy a fiatalember apja is, de különösen a nagyapja nagyhírű magyar költő.
Osman tanácsos bácsi az Országház előtti eseményekről emlékezett meg.
– Borzasztó volt! Még rágondolnom is nehéz, pedig nem tegnap történt. Tele emberrel a tér, rengetegen, vagy százezren is tán! És a környező tetőkről ebbe a tömegbe belegépfegyvereztek, belegéppuskáztak! És alighanem magyarok lőttek magyarokat! Borzasztó sok test maradt a tér aszfaltján.
– Néhányan a Béke Szállóban laktunk – kezdte Matyi bácsi. – Utánunk néhány órával egy orosz katonai rendszámú busz állt meg a Nagykörúton, a szálló előtt. Civil ruhában, magyarul beszélő férfiak szálltak ki, velük együtt laktunk két napig, aztán minket kidobtak, ők maradtak. Ezeket a pofákat én több színhelyen is viszontláttam, méghozzá nagyhangú forradalmárok álcájában.
– Rohadt provokátorok! – szűrte ki fogai között a vacsoraasztal terítőjére valaki.
– Azt hiszem, többet is tudtak, mint provokálni!– folytatta Matyi bácsi. – Másnap reggel orosz nyelven hallgatták az eligazítást a szálló halljában. A magam fülével hallottam pattogni a szót az orosz alezredes szájából. Állandóan az ellenforradalmárokról meg a csőcselék rombolásáról, rablásról, fosztogatásokról beszéltek, holott a Nagykörúton ott termett meg maga a csoda! A betört kirakatokon át nem mászott be senki az üzletekbe, nem vittek el onnan egy szál szalmát sem. És sok helyen láttam nagy befőttes üvegekben az összegyűjtött pénzt, amelyet az üveg alá helyezett cédula tanúsága szerint az elesettek családjainak segítségére raktak be a járókelők. Magam is tettem néhányba valamennyit.
– Engem megdöbbentett és alaposan összezavart a Köztársaság téri esemény – kezdte beszámolóját Gavro bácsi. – Halottak hevertek szerteszét, a fáról akasztott ember lógott és hatalmas betűkkel vágott képen a jelszó: „Akasszátok föl a kommunistákat és a zsidókat!”
– Kiömlött a szennycsatorna! – kiáltott valaki. – Ezek már a provokátorok föltámasztott vitézei lehettek!
– Október 29-én beszélgethettem Kádárral – folytatta Gavro bácsi. –Azt mondta akkor nekem: „Ha úgy folytatom, mint Nagy Imre, nálunk újfasizmus alakul ki, ha behívom az oroszokat, jöjjenek vissza, úgy vonulok be a történelembe, mint a magyar nép hóhéra!”
Fölzúdultak a hallgatók. Én nem is értettem igazán, mit is jelentenek ezek a szavak, de éreztem, a többiek szerint valami nagyon fontos tartalom jutott a hallgatók tudomására.
– Van még valami! – emelte jobb mutatóujját magasba Gavro bácsi.
Minden szó bennszakadt, mindenki a beszélőre figyelt.
– Azt is lelkemre kötötte Kádár, mondjam meg a jugoszláv elvtársaknak, hogy a szocializmus így is, úgy is elbukott Magyarországon!
Osman tanácsos bácsi fölemelte a kezét.
– Ki látta közülünk a Sztálin szobor ledöntését?
Csönd lett a vacsoraasztal körül.
– Körünkben itt ül az egyetlen szemtanú – mosolygott Osman bácsi.
– Ki az? – kérdezték az újságírók.
– Gyere, Zoki! Ülj közénk, aztán mondd el, mi történt aznap!
– Apa lekevert két hatalmas pofont!
– Az már a vége volt, kis vitézem!
– De még másnap is látszott arcomon az ujja helye.
– Ideges volt a párom, hogy a gyerek késő estig nem jött meg – magyarázta mosolyogva anya a jelenlévőknek. – Elcsattantak a taslik, így igaz.
– Csak kettőt kaptál? – kérdezte Matyi bácsi. – Megérte, édes öcsém, facsiga!
Aztán maguk közé vettek a komoly emberek és meséltettek. Kérdezgettek mindenfélét, én meg elmondtam, hogy a vörös képű kérte Jóskát, másszon le, mert, ha marad a helyén, biztosan pofára esik. Aztán kinyilatkoztam előttük, hogy a történelmi pillanat október 23-án esett, mégpedig huszonegy óra harminchét perckor.
– Biztos vagy az időpontban?
– Biztos. Már, ha a vörös képű zsebórája pontosan járt.
– A másik fontos időpont mikor lehetett? – kajánkodott szűkre húzott szemmel Matyi bácsi.
– Melyik másik időpont? – kérdeztem.
– A két csattanás ideje.
– Jaaa! Tíz perccel később. Szaladtam hazáig.
– Nem futottál elég gyorsan!
Meséltem újabb találkozásomról a vörös képű emberrel, és elmeséltem a Csizma-tér történetét is.
Hallgatóságom jóízűen végignevette előadásomat. Kérdezgettek volna még, de anya rájuk szólt:
– Ne húzzák már a gyerek nyelvét!
– Pompás előadást tart nekünk egy fontos eseményről – vett védelmébe Osman tanácsos bácsi.
Most tűnt fel, anya el sem mosolyodott abban a társaságban, amely dőlt a kacagástól, amikor fölmondtam magyarul a vörös képű bácsi kérését: „Gyere le, Jóska, mert pofára esel!” Matyi bácsi fordított szerbre.
– Hol marad a nagykövet? – kérdezte Osman bácsit az ősz újságíró.
– Fontos küldetésben van – tudatta az újságírókkal a tanácsos, szeme anyát kereste. Találkozott tekintetük. Én ezt azonnal észrevettem. Láttam, anya arcából kifutott a vér.
– Indulj, kisfiam! Öreg este van, gyereknek ilyenkor már ágyban a helye! – parancsolt rám szülém.
Hangja nagyon idegenül hatott.
Balogh István a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre elfogadott szerzője.
Illusztráció: Hősök tere, 1956. november (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
