Magén István: A bedeszkázott ház
Glozglokner bedeszkázta a házát.
Ez a történet Glozglokner árulásának és sunyi meghunyászkodásának története, ami előtt kinyílik a száj, az áll leesik, mintha bele akarna hullani egy kosárba, közben elnyújtott szót hallat, mely a test megnyilvánulása, működése, talán válaszként is értékelhető. Volt érzéke hozzá, hogy miként kell egy házat eltüntetni puha tapintással, észrevétlenül és sokféleképpen. Fenyőfa deszkákat használt, úgy szögelte egymáshoz őket, mintha azt akarná bizonygatni, hogy nincs különbség éjszaka és nappal között. A fenyő sokszor elkékül, viaszos, szürkepenész tapad rá, igénytelen, immár csak arra vár, hogy valaki visszavezesse az őstermészetbe.
Glozglokner Rudolf nem tartotta lehetetlennek felülről leereszkedni a bedeszkázott házba, mint egy barlangba, megpakolva kézitáskával és válltáskával, amit a vállán viselt, meg bőrönddel, sajátosan ropogó sevróbőr cipőben, frissen felszegelt, Cé-dúrban cincogó cipővassal, recsegő járással, fenyegető arckifejezéssel.
Glozglokner Rudolf feleségül vette Alabástrom Ibolyát. Nem tudta felfogni, azt sem állíthatom, hogy buta volt, vagy nem hallott róla, hogy milyen megbotránkoztató állítás az, hogy a dolgok csupán azért történnek meg, mert az egy helyben való álldogálás reménytelen, és hogy az ember csak ül eltompult aggyal, és megpróbál a jövőre koncentrálni.
Szóval eljátszotta a füvön, a bedeszkázott háza előtt azokat a mozdulatokat, elszínészkedte, miközben az ő radikális agya mindent szétszórt, összegyűrt, összepiszkolt. Lehet, hogy újságok és könyvek hatására tette azt, amit tett, mégis, tárgyi tévedésként hatottak rá az eldeformálódott ruhák, a széttört bútorok. Mindebből kiderül, hogy színészkedni sem szórakoztatóbb, mint túlélni egy cápatámadást. A fűben, a bokrok között, a fák alatt szűkölő Glozgloknert a félelem tervezgetésre kényszerítette, el akarta hitetni, hogy Emília néni, aki már korábban gyanút fogott, nem véletlenül rettent meg a hentes udvarlásától, aki pedig Hajdók úr volt, a sakkozó. „Azt meséltem éppen a feleségemnek, Ibolyának, hogy milyen értelmetlen volt a székeket felfordítani és a konyhaasztalra helyezni, és szétspriccelni az olajat a falon, meg a szemközti ház folyosóin, meg károgni szerencsétlenül, mint a varjak, lemondani a gyarló becsvágyról, és virtuális szeretővel szeretkezni, függetlenül attól, hogy az aktus naptárba illő pontossággal illeszkedik-e az ember napirendjébe…”
Alabástrom Ibolya annyira biztos volt a dolgában, hogy képes volt bejárni a külvárosi kocsmákat és fotózni ott, ahol korán fejlett széplányok voltak a felszolgálók, aligha méltók azokra a magasröptű dumákra, melyek erkölcseikkel vívódó férfiak között zajlottak le nap mint nap.
Hajdók úr érzékeket csiklandozó, zaftos evéssel almát evett. Cuppantgatott. Az már a háttér, hogy a kocsma alkonyati csendjében zajló sötétségben Hajdók úr hajlamos volt arra, hogy elhitesse önmagával és másokkal is, hogy Alabástrom Ibolya nem különös eset, hogy sakktudása nem mérhető, ezért kontyba fogott szőkésbarna haja nem árulkodik különösebb női bölcsességről. Alabástrom Ibolya nyakszirtjén kunkori, elszabadult hajszálacskák kavarogtak. Ülés közben, a tábla fölé hajolva arcvonásainak misztikus összhangjával hívta fel magára a figyelmet, hallgatta a sakkóra ketyegését, miközben erős impulzusokat kapott, és a sakkfigurára fonódó fehér ujjai megremegtek. Az emberi érintésnek eme kínzó, tétovázó zavarában Hajdók az almaevés-taktikájához folyamodott. Érezhető volt, hogy ha nem teszi ezt, hamarosan elvérzik. Hamarosan és kíméletlenül. A sakkparti elvesztésének önmagában másodrendű kérdése a férfi-lét középpontjában állott. Felejthetetlen volt, mint egy semmibe vesző háttérkép. Ez volt az a kérdés, mely a dolgok további megfigyelését félresöpörte.
Glozglokner már bánta, hogy elengedte a feleségét. Röpüljön, gondolta, miközben önmagától félt, és nem azoktól a pletykáktól, melyeknek talán a fele sem volt igaz. Nem annyira buta, hogy önmagán nem nevethetett volna. Egyetlen mániákus gondolata volt, visszaszerezni az asszonyt. Kézbe venni a dolgot, a sakktábla mellett ülők megrökönyödésére. Az elmúlt években a sakkmeccsek dacára négy gyermekük született. Az egyik koraszülött volt, igaz, de nem a kerületi másodosztályban zajló sakkbajnokságtól, meg aztán erőre kapott, felcseperedett. „Köszönöm. Rendben. Már nem bírom hallgatni” – ismételgette Glozglokner, és megcsókolta a feleségét. A gyerek sírására gondolt. Feltételezte, hogy ha a felesége visszajön, egy ötödik gyerekkel lepi majd meg. A felesége beszél, magyaráz, nyíltság és kedvesség van a hangjában, de csak ha a sakkról szól. Ezen a ponton használhatatlanná vált Glozglokner begyakorolt magabiztossága és fölénye. Alabástrom Ibolya úgy öltözködött a versenyekre, mintha divatbemutatóra menne. Ehhez járult még az is, hogy töredéknyi idő alatt kivillanó éles és érzékeny mosolya mindent elborító nevetéssé változott a verseny szüneteiben. Alabástrom Ibolya nem folytatta a Hajdók úrral a sakkmeccs idejére összeállított különös flörtöt. Elnézegette a fényképet az apjáról, aki egy kövön ült a Szúnyog-szigeten, félelemtől megdermedt arccal, mert körülrajzották a szúnyogok, mintha a házak füstölögnének. A válla fölött könyökölt az anyja, már-már a feje tetején, a két melle között eltűnt az apja feje, mintha lecsapták volna. Azért mindig megvoltak valahogy. Ibolya meg az anyja, Alabástrom Janka, aki máskülönben bolondos asszony volt. Kihívóan nézegetett leeresztett szempillái alól. Közben-közben ránevetett a férjére, aki pirított májat evett, és mindig egy szatyor vagy aktatáska lógott a vállán. Ibolya apja egy torzonborz szőke óriás volt, és mindenbe belefúrta az orrát, mint egy dugóhúzó. Ártatlan arckifejezése alatt gonoszság sunnyogott, valamiféle ideális igazságmodell, melynek leple alatt sokat hallgatott, feltehetően azért, mert azon töprengett, hogyan rejtse el a gondolatait.
Alabástrom Ibolya emlékeivel küszködött. Arcát a szelíd nyugalom fátyolos leple borította, megpróbált elszökni emlékei elől, megdöbbenve álldogált gyermekkorának gyűlölve szeretett helyszínein, a félelemtől az ég felé fordított arccal, és az életveszélyre gondolt, mely bizonyára csak egy szál volt gyermekkorának szőttesében.
Azon az emlékezetes napon, mikor Glozglokner Rudolf a feleségét elengedte, illetve, mivel látta, hogy megélhetésük forog kockán, illetve, hogy gyökeresen másképpen alakulhatnak a dolgok, ha mindent leszámítva mondjuk sárral kenik be az arcukat és vezekelnek és kiáltoznak, és elfelejtik azt, hogy Ibolya a legszebb lány volt a Tavaszmező utcában, illetve, hogy az utca két oldalán elhelyezett szürkéskék lámpatestek jól illenek a szeméhez, a darázsderekához, melynek akkor kezdődött el a divatja, és bármilyen hihetetlen, még az aggastyánok is meghümmögték. Szemük felcsillant, arcukon termékeny szellem látszott, mint az okos, szenvedélyes, kritikusan vizsgálódó fiataloknak.
Az elválás pillanatában Rudolf már úgy beszélgetett a feleségével, mint ahogyan csinos pincérnőkkel szoktak előkelő belvárosi éttermekben, vagy italboltokban, ahol a mixernő mutogatja magát, a mellét, a fenekét, combját, mint valami állat, ám a szíve szenvedélyes, nem ismer nagyobb sértést a megalázott méltóságnál.
Az volt a baj, hogy amikor Rudolf a konyha felé fordult, röhögni kezdett.
Jobbra-balra cikázott, kihajolt az ablakon és fütyült, látta a gyermekeit a kocsma előtt garázdálkodni, különösen Adorjánt, aki nehézfejű volt, olyan, mint egy óriáscsecsemő, ostobaságokra hajló. Felbőszítette az embereket, beléjük rúgott, akik aztán hisztériáztak, belecsimpaszkodtak, tépték a fülét, meg a haját. Adorján sok pofont kapott, meg káromkodást, meg feddést, de erős volt, rá se hederített, fel sem fogta. Olyan hangokat hallatott, mint egy pénzügyminiszter, számolt, fejtegetett, kérdezgette, hogy mennyi van még ebből meg abból, marad-e még erre vagy arra?
– Legyen! – dörmögte Rudolf, és kimászott a második emeleti ablakon, mert nem volt türelme lépcsőn menni, ráugrott a fiaira, nagy lehetőség volt ez, erőpróba és szórakozás. Ott hempergett a velük a poros járdán, hódolva a játékszenvedélyének. Erejüket fitogtatták, mint egy mozdony a pályaudvaron. Ezen úgysem múlik semmi, vizsla tekintettel fürkészték egymást, úgy tettek, mint aki már nem is létezik, a vakító fájdalmat sem érezték, a recsegő csontokat sem, csak hevertek kicsavarodott fejjel.
– Közlöm veled – mondta Adorján az apjának –, hogy nem szokásom elveszteni az eszméletemet, illetve egy bizonyos idő múlva összekapom magam, legalábbis úgy teszek, mintha már a halálomon lennék, miközben keményen ütök.
Adalbert, Adorján öccse elsápadt, megtántorodott, most tudta meg a naptárból, hogy Dóri, a végzete, majdnem belepancsolt gyönyörű terveibe. Elesett volna, ha nem kapaszkodik meg a söröző ajtajában. Éppen csak magára kapta Dórit, a hátára, mint egy házikabátot, ahelyett, hogy összepofozta volna, otthonosan a sarokba állította, leporolta, főzött neki teát, borogatást tett a homlokára, meg ilyesmi. Síelni vitte a Normafához, közben mindketten szigorlatoztak az egyetemen, és száguldás közben mondogatták a tételeket. Dórinak volt egy kis pénze. A Szabadság-hegyen lakott egy téliesített vityillóban. Persze arról nem lehetett szó, hogy kitakarítsa, meg sem lehetett említeni neki, nyilván valami sóhajtás is közbejátszott ebben, talán egy négycsillagos szálloda utáni vágy, vagy egy galyatetői turistaház.
Dóri embereket boncolt. Neandervölgyieket, legalábbis ő így mondta.
Azzal biztatta őket, hogy a legújabb antropológiai kutatásokhoz kellenek. Aztán amikor hipp-hopp a boncasztalon találták magukat, elmagyarázta, hogy szerinte valamit végzetesen és naivan számításon kívül hagytak. De a legdurvább az volt, amit a felboncoltakkal tett. A keze mocskos volt a vértől, köpenye aljába törölgette. Igyekezett összebarátkozni a pácienseivel, közös kilátástalanságról beszélt, arra biztatta őket, hogy változtassák meg a családnevüket, cseréljék le a hormonjaikat. Légszomja volt, ingerelte a nyöszörgésük, miközben vagdosta őket.
– Tudod –, mondta Adorján öccsének, Adalbertnek –, gyerekkorunkban zseniálisak voltunk.
Adorján pontosan emlékezett arra a délelőttre, a mozdulatra, mellyel torkon ragadta öccsét, erővel lökött rajta egyet, és megpróbálta ledobni a tizedik emeletről, közben cigarettára gyújtott. Mintha meg sem történt volna. Szorosan odaállt mellé, és krétával a hátára firkált egy dátumot. Adalbert már a koporsóban volt, de ő, Adorján még azt kiabálta:
– Gyere, ülj vissza a számítógép mellé! Kár, hogy megzavartalak. Mássz le az égből, jelents fel! Annak is megvannak a módozatai. Ez annyira biztos, mint a nagy szemű ribizlik a ribizlibokrokon.
Múltak az évek és a legkisebb fiú, Anton is megállt a lábán. Koraszülött volt, rájött, hogy az életét külső események irányítják. Annyira biztos volt ebben, hogy már-már a megélhetése forgott kockán. Ha nő látogatója volt, egyik kezébe fogott egy tükröt, és a kettejük közötti távolságot méregette, közben az ágy támlájára dőlt, automatikusan átölelte a nő combját, majd melléje telepedett. Valami akadályozta szabad akaratában, talán Adorján, aki mihelyt látta, hogy öccse támad, igyekezett fenékbe rúgni, ha pedig mégis megindult a folyamat, belemászott a képébe, a személyiségébe, utolsó fázisként még felrakta egy salátástálra, miközben elkeskenyedő arcáról lehullott a mosoly, a ritkás szakáll, a halasi csipkére emlékeztető orr, mely úgy volt arcából kimetszve, hogy követte a fej mozgását, a lélegzetvételek ritmusát, sőt a száj mozgatásához szükséges izomtónusokat is.
Ibolya éppen rokonlátogatáson volt Maglódon, amikor Rudolf bedeszkázta a házát. Állást vállalt az erdészetnél, fát vágott, deszkákra szeletelte azokat, nem mozdult ki az erdőből, ott végezte el az iskoláit, közben annyi minden történt, hogy már a fejmozgásából is sejteni lehetett az eseményeket. Megtanult németül, hogy állást vállaljon egy berlini cégnél, egy patinás lekvárfőző családnál, és közben deszkákat vett és eladott, tárgyilagosan szemlélődött a deszkák világában, közben még szőnyeget is szőtt, zseniális volt a szőnyegszövésben, olykor-olykor bekapott egy-egy sonkás zsömlét, megerősítette a védelmi vonalakat, böfögött, és felbontott egy paradicsomos halat.
Éppen akkor, vagy tán előbb, ezt nem lehet pontosan tudni, körülbelül ötvenen meghaltak egy földcsuszamlásban. A földkupacok elképesztő kitartással zúdultak a bedeszkázott házra. Felharsant a harangszó a szemközti dombon, többen belecsúsztak az árokba, mások azt kérdezték, hogy sodorjanak-e még cigarettát? Később ugyanolyan természetességgel beomlott a bedeszkázott ház, az emberek számukra felfoghatatlan módon szenvedtek, egymástól kérdezgették, hogy ez csak egy színjáték-e, melyben a szereplők kényszerülnek ezt-azt tenni, például csípőre tett kézzel állni, vagy felkészülni arra, hogy reflektorok világítanak a túlsó parton, esetleg lottózni, vagy piramist építeni…
Glozglokner Rudolf elhatározta, hogy feltölti azt a mélységes szakadékot, mely a földcsuszamlás nyomán keletkezett. Ibolya dermedten nézte, hogy Rudolf telefonálgat, hogy az elkövetkező órákat, napokat és éveket azzal kell majd töltenie, hogy forró leveseket lefetyel, vagy farkasként üvölt, szerencsére nem kegyetlenül, és nem túl közveszélyesen, inkább csöndesen, lopózva, amennyire csöndesen lehet üvölteni. Voltaképpen meg akarta leckéztetni az emberiséget.
Ibolya a háta mögé gyűrt egy kispárnát, a feneke alá tette Immanuel Kant Az erkölcsök metafizikájának alapvetése című könyvét, hogy magasabban üljön, egy percig koncentrált, arra gondolt, hogy az ölébe veszi Hajdók úr fejét, számolta a másodperceket, mielőtt lecsapott a sakkórára. Tartott tőle, hogy Hajdók úr, a hentes, aki időközben feleségül vette Emília nénit, sőt már el is vált tőle, beadja neki a mattot. Finoman és kiszámíthatóan játszott az öregedő férfi ellen, aki ugyanolyan boszorkányosan művelte a hentesmesterséget, mint ahogyan sakkozott. Untig elege volt már a cseleiből, a vezérkombinációiból. Sajgott a háta, a szeme alatt a gondolkodás árkai hagytak nyomot. Hetekig gondolkodott egy-egy lépésen, bridzsezni kellene, az könnyebb, gondolta, leporolta magát, aludt pár napot, aztán, mintha csak valami nagy kórusnak engedelmeskedne, levágta Hajdók úr fejét, és a levágott fejet az ölében tartva, mint valami fürdőszobapolcon, beadta az öregnek a mattot. Hajdók úr ott lógott a teremben, három méter magasan, mint egy függőón. Lábujjain kis pihék voltak, gesztenyebarnák, és harangoztak. Ibolya úgy képzelte, hogy megnyeri versenyt, nem kell lemondania a lehetőségekről, például a tervbe vett gépeltérítésről, vagy az énekesmadarak fogságba ejtéséről, vagy például arról az ikerpárról mely csak a jövőben, a lánya esküvőjén fog majd megszületni.
–Este – mondta – sérül a beszélőképesség, és bizonyos esetekben naponta többször is károsodások fordulnak elő, sok esetben idegrendszeri bántalmak, különös kegyetlenséggel elkövetett testi sértések, több rendbeli visszaélések.
Ibolya egy ötvenéves nő pisze orrával olyan volt, mintha egy filmforgatókönyvből lépett volna elő. A dramaturg persze Rudolf volt, ami azt jelenti, hogy valaki más, mondjuk Hajdók úr, vagy bárki, ír egy forgatókönyvet, elkészíti a költségvetést, és közben nem mozdul, rágódik, töpreng, hiszen már gyerekkorában is alázatra szoktatták. Emília nénit egy kis húsvéti csomag várta albérleti szobájában kárpótlásképpen végigkoplalt életéért. Hagymája nem volt, és ha volt is, számára a tartozások visszafizetése volt a legelső. Emília néni sohasem tanult meg a pénzzel bánni. Nyolcvanhárom évesen rábeszélték a hitelre, és mikor aláírta, valósággal pánikba esett.
Nyolcvanhárom évesen még szép volt, imádta a tiszta fehérneműt, a magas sarkú cipőt, és a tiszta lelkiismeretet.
Mikor meglátta Hajdók úr fejét, csak ennyit mondott:
– Köszönöm, nem vagyok éhes. – Átlátott a szitán. Hajdók úr nyúzott arcvonásaiban felfedezte az öreg parasztot, aki egy héttel a temetése után feltámad, bort iszik, pipára gyújt, az ágya alól előhúzza a pálinkásüveget.
– Egészséges hazának egészséges állampolgára – mondja, és kortyol. Szürkéskék szemének tekintetével bölcsen és szomorkásan figyel.
Emília néni, Ibolya és Hajdók úr olyanok voltak, mint három egér. A negyedik Rudolf volt, akit mindenféle durva tréfával leptek meg a szobatársai. Például azzal, hogy megették az inggombjait. Meg azzal, hogy sértve érezték magukat a nőügyei miatt. Vagy hogy a legminimálisabb borravalót adták neki.
Ibolya anélkül szülte meg legkisebb gyermeküket, Csengét, hogy a legcsekélyebb mértékben is szerelmes lett volna a férjébe. Sokan tudni vélték, de ezt bizonyítani már lehetetlen, hogy Ibolya karácsony előtt szülte meg a lányát, akkor, amikor Hajdók urat lefejezve megtalálták. – Jó leszek! Jó leszek! – kiabálta Ibolya. Meg azt, hogy vegyetek ruhát! Vegyetek, vegyetek!
Ibolya zavarodottságában nem állta meg, hogy oda ne vágjon, még biciklizett is egy kört, eldicsekedte, hogy Hajdók urat eltemette a gyümölcsfák alatt a kertben, a befőttekkel együtt, tavasszal, amikor a melegágyat telehordják, permeteznek és elpusztítják a legkomiszabb kártevőket. Senki sem hitt neki. Csak amikor az idő kiteljesedett és püffedtek az almák és a barackok, és a szilvák is dolgozni kezdtek, és feldagadtak, mint egy pingponglabda, és a tomboló melegben már nem volt olyan jó végigseggelni a sakkpartikat, melyeket a lelkében viselt még a gyerekkora óta, egy széken ülve, és arról álmodozott, hogy sakkbajnok lesz, világbajnok, a győztesek érmekkel a nyakukban köszöntik majd egymást, és ez a gondolat nem hagyta nyugton egyetlen pillanatra sem. Amikor Ibolyát megkérdezték, miért ölte meg Hajdók urat, zavart volt, és fészkelődött. Elfelejtette, hogy Rudolfnak új telefonszáma van. Eszébe jutott a kedves, öreg budai gimnázium a Margit körúton, ahol az osztály kacajának kíséretében kijelentette, hogy sakkmester akar lenni…
A föld, ahol Glozglokner Rudolf sétálni akart, rácsúszott a házra. Eldönthette, hogy a bedeszkázás rossz taktika volt, vagy talán használt is valamit. Lehet, hogy tettével csak gyógyírt keresett a sebére. Egyszerű adminisztratív adattá változott a zebegényi ház, melyben minden megvolt, ami egy huszonegyedik századi háztartásba kell. Legalábbis Rudolf így kommentálta volna az ügyet, ha még élt volna abban az időben, amikor ez történt, és amikor ő olyan ravaszul kalkulált, hogy eladja a házat, megvárja a sötétedést, és a szabad ég alatt alszik. Amikor az első földdarabok legurultak, nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz többé fiatalság, és a csúnyán összedeszkázott falak közül nem kerül elő senki, illetve, hogy a bennrekedt hölgy, aki a hátát a falnak feszítette, nem vitatkozik többé, és nem sakkozik, nem keres igazságot.
És ha azt mondják rá, hogy gyilkos, nem pöröl a becsületéért.
2014. március
Illusztráció: a szerző saját grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
