Lukáts János: Keszthelytől egészen Almádiig…
Esedékes éves Balaton-járásunkra október negyedik hetében került sor, esőisten bizony hol siratta Zalát, hol mosolygott Veszprémre. A felderítés nehéz feladata rám hárult kivételesen, a sebtében kapott lakosztály a Zöld épület padlásrészlegében volt, szép kilátással az egyik, szerény kukucskával a másik oldalra. De mindezt elsöpörte az útból a kikezdhetetlen Keszthely-hangulat. MC-vel ez lesz bemutatkozásunk a keszthelyi kastélynak és templomnak, a piacnak és a Balaton-partnak, a számos kedvderítő intézménynek. Keszthely kiváló város, MC kiváló útitárs!
Már a szemerkélő hétfőben fölfedeztem, hogy a keszthelyi kacsanép megsokasodott, hattyú-, vízi csirke- és sirályivadékokkal gyarapodott, ehetném szemtelenségük is megnőtt. A keszthelyi móló és partvidék a legszebbek egyike, bár biztosan minden balatoni település ezt gondolja a maga mólójáról, ami így is van rendjén. A két szép szálló még mindig megbukás és túlélés között lebeg, az Eladó tábla mintha biztatna valamivel. Az elburjánzott rózsaágakat megritkítják, az utolsó sárga, piros virágok még szembenéznek az országos esővel. A parti szobrok sora gazdagodott, Erzsébet királyné (aki eddig is a sétánynak adta a nevét) most egy sárgás mészkőfaragvánnyal, valamint egy vadászkutyával gyarapodott, amelyet szemlélő először farkasnak nézett (a farkas jó állat, de ő Szent Ferenchez passzol!). Csík Ferenc nagyobb úszó volt, mint szobormodell, viszont régi helyén áll és pengeti kőlantját egy sziklahölgy, akit szemlélő az ukrán Ruszalka névvel szokott illetni, amivel idomait akarja érzékeltetni (pedig Ruszalka sellőt jelent, ami amúgy dicsérő megnevezés volna). A móló és a nádas határvidékén két vízisikló figyelhető meg (de lehet, hogy kétszer látja szemlélő ugyanazt a vízisiklót), csodálatos az állat hátoldali bőrmintázata. Ez az állat legalább annyira fél az embertől, mint mi a siklótól. Most szemerkélő koraeste van, hallgat és sötétlik a két motoros hajó, de az ünnepen majd hátára veszi a vállalkozó kedvűeket.
Felsétálok aztán a „szép utcába”, itt zajlik az élet, vagy inkább folyik a szemlélődés, az apró sziklakertek még teljes díszben, a vendéglők kerthelyiségei is a ponyvák alatt betérésre hívogatnak. De most csak felmérem, mit nézünk majd meg együtt. Új szemmel, együtt nézni – dupla örömet jelent. A templom nyitva van (dicséretes új szokás), bár a templombelső üres és sötét, talán egy égő gyertyát elviselne az eklézsia, amely talán nem „olyan szegény, mint a templom egere”! Festetics sírhelye, ha jól tudom, az altemplomban van, elégedjünk meg „élő szoboralakjával” a templom előtt.
A vitorláskikötő nagyrészt osztrák hajókat őriz, elkerítve, elzárva, viszont vadonatúj hullámtörővel, megritkított parti bozótossal. Egy apró ebecskével szóba állok, aztán kiderül, ő is osztrák, gazdája rokonszenves ember, beszélgetünk néhány szót. Nekik, külföldön, télen át vitorlást tároltatni és hetenként leruccanni arra a külföldre – evidencia. Visszafelé a mólósoron Irsai Olivérrel „találkozom”, kellemesen marasztal, de nekem még sétálnivalóm van.
A templomkert különféle „üzeneteket” hordoz: a középkori vár alaprajzát rajzolja ki a térdmagasságig emelt kőfal, a „Fehér ember” 1956-ra emlékeztet, Lacfy nádor szobra kisebb az elvárhatónál, és nem azonos a Toldiból ismert nádorral. A II. világháborús emlékmű egy dunántúli magyar anya, aki óvóan-áldóan tartja kezét térdeplő fia fején, hasonló szellemű asszonyszobrokkal találkozunk a közeli Tapolcán, Pápán. Festetics György sziluettje sötéten rajzolódik rá az iskola (a hajdani rendház) falára. Megígértem neki, hogy megírom valamiképpen, megvárja – üzeni.
Másnap, kedden a parkot vételezem szemre, a fák feltúrták az aszfaltot, a veszélyessé vált járdát most rehabilitálják, a park emlékkövein új „aranyarcot” kapott Bartók, Csík, Borbás Vince. A Helikon liget famatuzsáleme évről évre aggul, de megvan, több száz éves lehet, a kegyelet tartja, a szú viszont rágja szegényt. Felkeresem a Deák Ferenc utcában a hajdani kaszárnyát, előtte a tüzérlovak szobra (Harcodban leghűbb bajtársad! – ez a fölirat, méltó a tüzérhez, méltó a lovakhoz). A kaszárnya ma az Egyetem egyik épülete, de sörháznak hívják (sajátos funkcióváltások), szemben vele a hajdan volt sörgyár, aminek csak a kéménye maradt meg, körülötte gaz és gyom.
Szerda reggelre özönvíz zúdul Keszthelyre, tó méretű pocsolyák az utakon, a parkban, a Balaton parton. Papírt, könyvet böngészek (még csak nem is: írogatok, olvasgatok!). MC öt óra tájban telefonál, hogy éppen most fordul be a Balaton délnyugati szögletén, eléje indulok az állomásig. Szemrevételezi a szállást, biccent rá, aztán ki a Balaton-partra, még éppen látunk valamit, túl felhőn és vízen. Vacsora a Parkban: kétféle jó hal, jó bor (mint szokás).
Elsőnapos program: a kastély. A parkját ismerjük, a belsejét nem lehet elégszer látni. Kisebb ország örülne ilyen parlamentnek, mi örülünk ilyen kastélynak. Ma ingyenes a bejárás (az ünnep miatt), és kinyitják a máskor zárt Északi Szárnyat is. A Festeticsek horvát származékok, de Tolnai az előnevük, már századok óta német, olasz, angol és természetesen magyar ágakkal. A nemzetköziség ugyanúgy evidencia náluk, mint a magyarság, az idegen nyelvhasználat, mint a közjón munkálkodás. Ami persze a saját gyarapodást ugyanúgy jelenti, mint az országos érdeket, a Georgikont, mint a Helikon rendezvényeket. Az idén könyv jelent meg Festetics Györgyről, ma elképzelhetetlen volna ilyen mélységű, ilyen szerteágazó és mégis egy irányba mutató életmű létrehozása. De hát ez még a szakosodás kora előtt volt (1755 és 1819 között), amikor lehetőségek és megvalósulások egybenőhettek. Festetics György nagybátyja volt Széchenyi Istvánnak, ha István gróf nincs, ma talán (bizonyosan) György grófot tartanánk a legnagyobb magyarnak. A pompa, az ízléssel összeválogatott palotabelső: festmények, porcelán, bútor nyilván a maga korában is csak kevesek sajátja lehetett (magánkápolna, magánjacht, magánménes, maga alapította egyetem). Mindezzel együtt nem volt boldog ember György gróf. Magánemberként legalább is nem. Vajon ez az ára a közéleti nagyságnak? Családi arcképek (több nemzedékről) és lóképek a falon, tucatjával. És tájképek a kor romantikus modorában. Zenekedvelő kastély, zongorával (vagy annak valamilyen elődjével), koncertteremmel. A kedvelt tacskókutya márványszobra, a grófi szívek is hasonlítanak alkalmanként a polgáriakhoz? A könyvtár mindig ámulattal (vagy inkább áhítattal) tölt el, szívesen bogarásznám végig a katalógust, ha van, ha lehetne, de bizonyosan van, aki ezt megtette. A háború végnapjaiban Ilja Sevcsenkó szovjet őrnagy a gróf kérésére elfalaztatta a könyvtárat, így megmenekedett a fosztogatástól, derék tett volt tőle. Az Északi Szárnyban nászlakosztályok bérelhetők, azért ez ma sem köznépnek való szórakozás (nem a nász, hanem a bérlés)!
Tovább: a parkban hintómúzeum, két évszázad kocsifajtái, utazó- és vadászhintók, postafogatok és szánhintók, nász- és gyászhintók, apró modellek és méretes családi batárok, felettük vászonfödél, mögöttük vadsaroglya. A szemközti parkrészen vadászati múzeum, valójában trófeagyűjtemény, diorámák hegyi, erdei, vízi és egzotikus állatokkal. MC sivalkodva szaladgál közöttük, megsimítja, amelyik engedi magát. Az emeleten modellvasút kiállítás, német alapossággal, középkori hangulatot idéző kisváros-ország. Terepasztalok terpeszkednek, hegyek, hidak, alagutak, sínhálózat, és természetesen állomások, szemaforok. Gyereknek való játékvasút – mondanánk, de a gyerekek hamar elunják, a felnőttek nem. MC-t úgy kell kituszkolni egy óra vonatozgatás után. Sétaképpen a parkban fényképezünk fát, kastélyt, egymást.
Ebéd a Margarétában, nincs vendég rajtunk kívül, persze itt is hal a választás. Faliképpel, emléktárggyal jól megzsúfolt családi vendéglő. Hideg, sűrű eső vár odakinn, azért győz bennünk a tisztesség: megyünk a temetőbe, innen már nincs messze. Én a premontrei paptanár, Józsi bácsi sírjára viszek virágot, MC családjából többen is itt nyugszanak, MC megtalálja őket. Szép temető, még sétára is szép volna, az eső nélkül. Aztán odahaza didergünk egy sort.
Pénteken a nagy program: Zalakaros, egy óra alatt elérjük. Ugyanolyan módos város benyomását kelti, mint Hévíz, legyen úgy. A jegyválasztás és a „zsilipelés” túlbonyolított, odabenn elfelejtjük a dörmögésünket (az enyémet), kinn-benn kellemes és ügyesen kialakított fürdőrészek (miközben Hévízhez vagy Kehidakustányhoz nem mérhető).
Hazafelé megállunk Zalavárnál, itt a Balaton Ház, körülötte a Honfoglalás előtti kor levegője, Szent István szuggesztív új, kupolás emlékhelye (Makovecz nyomán), a szláv térítők számos szobra, számos szláv nyelven. Ezeregynéhány év helyei, tárgyai, emlékei, akár egy nagy közép-európai birodalom központja is lehetett Zalavár (amint hogy az is volt). Az avarokról ejtünk szót, akik közvetlen „előttünk voltak” itt, akikkel nem álltunk harcban, akik beolvadtak, s akik így akár máig közöttünk élhetnek. Miért tudunk róluk olyan keveset (talán, mert nincs utódállam, amely megőrizné emléküket, amint a szlávokét igen)? A jelent a diófa jelenti, amely bőven adja idei termését.
A Zala folyó hátborzongatóan megáradt, mérete – akár a Dunáé (MC állítja: a Zala nagyobb!). A folyóparton jobb időkben gémeskút bólogat, rajta – szép gesztus – nemzeti zászló. A gémeskút most a vízözön közepén, tükörképével különös egységet képez, két gém, két zászló – és egyetlen tenger.
A Kányavári sziget afféle elvarázsolt táj, a vízparton óriásira nőtt füzek sora, deszkából ácsolt kilátó, a Kis-Balaton az országnak bizonyosan az egyik legrejtélyesebb helyszíne. Óvja a törvény, és óvja a csend, amely körülveszi. Valaha a Balaton része volt, vagy most is az? Vagy végleg leszakadt róla, és idővel eltűnik. Vagy képes lesz megőrizni önmagát (például a benne végigfutó Zala segítségével)? Most, esőben és hidegben is hallatja hangját a madárvilág, mondják, parti vad is lakik itt bőven. Sátorozás nincs errefelé, se tűzrakás, se más természetháborítás, maradjon így. A híd, amely összeköti a parti világgal, háromívű, fából ácsolt, a környezetbe illő. Valamikor a jövőben, valahová a környékre kellene ellátogatni, ezt látni kell többször is, hallgatni a csöndjét, meg a sajátos neszeit.
Ma este La Koma, ami Koma László névötlete, nyárról ismerjük a kerthelyiséget, most zárt helyen, egyedüli vendégként élvezzük. A falon magyar feltalálók sora, névvel, tárgyakkal, fényképekkel, derék ötlet, de csak az ételre várók ismerik. Az esti „szép utca”, van élet, igaz, ünnep van, iskolai szünet van, és még az eső is elállt. Az élet az utcán van, mint a mediterrán vidéken, pedig kezd csípős lenni az idő.
A szombat a helyváltoztatás napja, a Zöldből a „Tarkába” költözünk, magunk találta magánszállásra, hogy egy nappal meghosszabbodjék az őszölés. Kedves, vidám, zsúfolt ház, közelebb a giccsparádéhoz, mint kellene. Szobánk szép a félemeleten, ágyunk fölött kétszer kilenc oszlop, az oszlopok között tükör, középen selyem fityelótyával. Háziasszonyunk mindenkit tegez, vajon a számos osztrákot-németet is? Ez Keszthely modern és gazdag negyede, én KesztÚJhelynek nevezem.
Kétnapos sokadalom készül, krumpli- és gesztenyefesztivál, különös ötlet, főként, hogy se a krumpli, se a gesztenye nem játszik igazi szerepet a fesztiválon, a két nap inkább alkalom egy utolsó őszi együttmulatásra. Most ácsolják a házikókat (amelyek már régen nem bódék!).
A szép utca mellékutcájában MC felfedezi a Babamúzeumot, ami valóban párját ritkító látnivaló. Három emeletszinten babafigurák százai mutatják be a Kárpát-medence népviseletét, mintegy félméteres fiú és lány, férfi, nő és idős emberek bábui hordják a hétköznapi, a dísz-, a munka- és az alkalmi ruhát, pontosan utánozva a valóságos méretű viseletet, hasonlóképpen szabva, varrva és díszítve. Párta, főkötő, csizma, kötény, bekecs, kucsma mind a helyén van. Magyarok, svábok, jászok, palócok, kunok, ruszinok, székelyek, kalotaszegiek nagy sokaságban sorakoznak, többnyire párosával, a férfi és a női ruhák egymás mellett. Hasonló bábos viseletgyűjtemény bizonyosan több is van az országban, a Kárpát-medencében, a keszthelyi nagyon gazdag és szépen elrendezett az üveges tárlókban, térképek, fényképek és népművészeti tárgyak, felnőtt ruhák és faragott bútorok között. MC elégedetten távozik a múzeumból, azért választ magának kedvenceket, nem könnyű a választás.
De most már iparkodni kell, vár a délutáni sétahajójárat. Csongor a hajó neve, nosztalgia hajó, régi a hajó váza (úgy kilencven éves), amit persze felújítottak, motorja is modernebb, de a rézszerelvények fényesek, kerek ablakszemei vannak, a fedélzet fölött menedéktető. Az időjárás barátságtalan, és ez még tapintatos minősítés. Az utasok fekete pokrócokat kapnak, mintha kámzsás barátok temetési menete lenne a fedélzet. A Balaton szürke és esős, de a Keszthelyi hegység három-négy hegyláncot sorakoztat föl egymás mögött, sűrű zöld és fekete erdők, kilátóból négyet számolok meg, Csongor úrfi a Szent Mihály domb magasságáig szeli a habokat, azért közelebb a Balaton középvonalához.
Remek idegenvezetőnk támad, valójában matrózsegéd, de bizonyosan inkább e másik munkakörben látják szívesebben. Mindent tud a Balatonról, a hegyekről és a vízről, a tó és a környék történetéről, Festeticsről és Eötvös Károlyról, a Főnixről és Répa Roziról. Az utazók érdeklődéssel hallgatják, mi magunk is. Egyszerre felelgetni kezdünk egymásnak, kiderül, hogy Takács Gábor (ez a matrózsegéd neve) fő állásában egyetemi oktató az egyiptológiában, valamint a Balaton-szakirodalom lelkes (és talán igényes) gyűjtője. Jegyzéket váltunk, ő megkeres, én küldök neki magam anyagaiból. Végül figyelmünkbe ajánlja az almádi strand büféjét, mint értékes balatoni látni- és ennivalót. Vége a hajózásnak, helyünkre más utasok lépnek, Gábor újra kezdi ismertetőjét.
A krumplifesztivál „fokozódik”, az októberi nap most már velünk van. A velős kenyér a kedvenc, párosával osztják, mi két párat veszünk. Forralt bor dukál hozzá. Botokra korongot dobálunk, gyerekjáték ez is (mint volt tegnap a modellvasút), felnőttek dobálják ezt is. (Na, fiatal felnőttek!) Hazafelé útba ejtjük a piacot, szépen újjáépítették, méz, dió, gomba rengeteg van, mint egyébkor is.
Estére a legtávolabbi célt tűzzük magunk elé, a Halászcsárdát, Keszthely déli végén. Valamelyik Festetics építtette, félúton van Fenékpuszta (a ménesállás) és a kastély között. Évekig zárva volt, most újra működik, a kerthelyisége nagy és szépen kiképzett, bizonyosan a közeli kempingre és a szomszédos strandra számít. Előtte fából faragott szobor, balatoni legenda, sellővel, halásszal. Itt végre van vendégsereg – hát nem krumplit esznek, nem is gesztenyét. A hazaút azért innen egy jó félóra, ez Keszthelyen komoly távolság (vagyis hosszú sétaidő).
A hazaút napja egy kicsit mindig szomorkás, tegyük legalább emlékezetessé. Korán elköszönünk a tegeződő háziaktól, még a macskát is megismerjük végszóra: vendéghez szokott, háromszínű, Zsófi cica. MC kieszelte, hogy van egy Kallósd nevezetű zsákfalu valahol Zala belsejében. Megtervezzük a megközelítését, nem könnyű a csupa párhuzamos út között. Alig kétszer tévedünk el odafelé, hárs- és diófasoros országutak. Kallósd fölött a domb, a domb fölött a temető, a temető fölött a körtemplom. Zárt és kerek, hozzácsatolt sekrestyével, benne állítólag lépcső vezet a toronyig, amely harangot őriz. A körtemplom zárva, az időnk kevés, a látvány így is nagy élmény. Körülötte ápolt, szép sírkert, földig hajló kis fűzfákkal, fent varjúrajok kárognak. Nehezen szakadunk ki a kallósdi „zsákból”, majdnem benavigálunk Sümegre. Aztán szerencsére Zalaszántón rábukkanunk a környék legszebb román-gót templomára, rácsodálkozunk a falfestményekre, a kerámia keresztútstációkra, a templomkertben a gazdag kőfeszületre. Végül elérjük a Lesence nevű falukat. Itt a Keszthelyi-hegység északi vége, hát, bizony, vonzó mászkálnivalót kínál, majd legközelebb, valamikor (amikor a Kis-Balatont). Szépkilátó, – ez kihagyhatatlan, Eötvös Károly „tündérvölgynek” mondta, jól mondta. (Oda van felírva a feketefenyőfa alá egy táblára!) Itt készíthető internetes fénykép és elküldhető a készítő címére, a pompás háttér előtt. MC alig éri fel a gép szeme magasságát, de azért odapipiskedik.
Elmúlt öt évünk Balaton-felvidéki tartózkodási helyeit emlegetjük fel, Edericset, a romantikus Szent Mihály dombot, Szigligetet, Lábdi-hegyet és kempingjét, a kikerülhetetlen Badacsonyt, távolodóban a szívköves Udvarit… És akkor nem állhatunk ellent Tihanynak, csak öt percre, szemlélődés az apátság oldalánál, felkapaszkodás a visszhangsziklára (MC-nak felel az echó, MC megnyugszik), aztán a parti úton Füred felé.
Töprengünk, hol lehetett itt az a bizonyos árok, amelyet már ezerötszáz éve kiástak a rómaiak, de amely máig se készült el, – szerencsére. És nem Füreden vacsorázunk, ahová pedig három napja meghívtam MC-t, az újabb ötlettől hajtva egészen Almádiig kergetjük az utat, a strand nyugati végéig, amely már alaposan sötétbe borult, amelyben már az utolsó fény készül kialudni. Aztán „zörgetünk és megnyittatik nekünk”, bemutatkozunk és hivatkozunk Gábor barátunkra, akit életünkben tegnap láttunk először, a hajón. És láss csodát, a bezárni kész vendéglős kinyitja ételbárját, a szakácsnő (a felesége) a serpenyő mellé áll (vagy a katlan mellé). Amíg a vacsora készül, gazdánk szóval tart, mintha nem strandvégi gebines volna, hanem valahogyan sokkal több. Végignézi, hogy bizony megbecsüljük a főztjét, aztán búcsút veszünk, ők bezárnak, mi pedig elindulunk, most már végleg hazafelé.
2016. október 29.
Illusztráció: a szerző fényképfelvételei
Cimkék: esszé, útijegyzet
