Csáji László Koppány: Kastélyom most már a felhő!
Autó előttük, autó mögöttük. Araszoltak. Az eső úgy csordogált a szélvédőn, mintha üzenetet írna girbegurba csíkjaival. Az apa, aki fiát vitte iskolába, lányát pedig óvodába, lehalkította az autórádiót.
– Mik a terveid a jövőre nézve? – szegezte szokásos kérdését fiának, bár sosem kapott rá értelmes választ.
A történelem dolgozatra készülő fiú fel sem nézett a könyvből.
Most sincs válasz. A kislány a hátsó gyerekülésben már-már bóbiskolt, de még fészkelődött.
– Úgy értem, hogyan képzeled az életedet húsz év múlva, mit csinálnál szívesen?
Csönd. Az eső egykedvűen kopogott az autó szélvédőjén. Mivel egyre inkább költői kérdésnek érezte szavait, belekezdett egy történet elmesélésébe.
– Volt egy felvidéki ősünk, talán az üknagyapám, vagy annak testvére, már nem tudom, aki fejébe vette, hogy repülőgépet készít. Ez valamikor az I. világháború előtti években történt.
– De hát akkor már voltak repülők… – közölte egykedvűen a fiú, míg a Monarchia történelmi fejezetének olvasásába merült.
– Igen. Egyedi fejlesztésű és méregdrága gyártású masinák, amikkel néhány métert vagy néhány kilométert lehetett repülni, aztán futótűzként járta be a világot 1909-ben, hogy Blériot átrepülte a La Manche csatornát. De az, hogy saját fejlesztésű gépet építsen valaki, gyakorlatilag egyenlőnek tűnt a lehetetlennel, mert nem volt internet, sem „csináld magad” útmutatók, mint ma. Álmodni azonban akkor is álmodtak az emberek. Az Osztrák-Magyar Monarchia pedig egyike volt a nagy álomműhelyeknek.
– Meg a kiábrándulásnak. A rémálmoknak. Például elszegényedés, munkások kilátástalansága, nemzetiségi feszültségek… – kezdte fia visszamondani a tankönyv szövegét. Kicsit ki is húzta magát az anyósülésen, demonstrálva, hogy ő most ellentmond. Tizenháromévesen büszke volt rá, hogy már elérte azt a magasságot, amivel elöl ülhet, nem úgy, mint óvodás húgocskája, aki még gyerekülésben szorong hátul.
– Valóban. Az álom torkollhat rémálomba is. – Mit is mondhatna még erre a fanyalgó megjegyzésre, gondolta, így aztán inkább csak folytatta a történetet – Üknagyapám, a ti szépnagyapátok, született álmodozó volt. A repülésről álmodott. Gyerekkorában állítólag egy farsangon madárnak öltözött, és felmászott a templomtoronyba kakukkolni. De lehet, hogy ezt csak az utókor tette hozzá ehhez a családi anekdotához…
– Mihez? – kérdezte a kislány kíváncsiskodva a hátsó ülésről.
– Egy családi történethez. Szépnagyapátok mindenét pénzzé tette. Mindenét.Végül még a családi kastélyt is. Egy parasztházba költözött a családjával. Óriási szégyen volt, hogy elkótyavetyélte az örökséget, a földeket, a jószágot, és végül még az ősi fészket is! Először modelleket csinált, aztán kisebb motorokat vett, amiket átalakított, és éjjel-nappal fabrikált. Sokan bolondnak tartották, mások csodálták. Mire egyszer aztán kigurított a csűrből egy hatalmas gépmadarat. Jöttek az emberek megbámulni még a szomszéd falvakból is. – Repülni fog? – Repülni – mondta büszkén. És beleült. Felbőgött a motor és nekilódult. Aztán felszállás közben majdnem meghalt, mert oldalra dőlt, és a szárnyak letörtek. Kinevették. Legyintettek. Ennyi.
– Hogy hívták? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom. A Lajos nevet, azt hiszem, csak a környékbeliek ragasztották rá gúnynévként, Louis Blériot-ra utalva. Fellegjáró Lajosként emlegeti az utókor. Nehéz beazonosítani, hogy mi is volt az igazi neve. Majd kikeressük a koporsóját egyszer a kriptában, Szepsiben.
– Ennyi? – kérdezte a fiú, és ismét belemélyedt a tankönyvbe.
– Áh! Csak most kezdődik. Annyira magával ragadta az álmodozás, hogy ismét hónapokig dolgozott, alig látták, és ha mégis, olajos kézzel törölgette izzadt homlokát. Végül ismét kitolta a gépet, amire már néhányan tenyerüket dörzsölve vonultak a főutcára, hogy tanúi lehessenek az újabb fiaskónak. Mások tán remélték, hogy „egy magyarnak is” sikerülhet. Állítólag a felesége a templomba ment, hogy imádkozzon, de csak találgattak, hogy mit is kért az Istentől.
– Na és? Mi lett? – faggatta hátulról, cincogó hangján a kislánya.
– Felszállt. Repült pár métert, és sikeresen landolt. Az emberek kurjongattak, hogy ez nem repülés, csak egy ugrás, bolhaugrás! Lajoska, hopp! – így ingerelték. Ő tudta, hogy ez a kísérlet csak az irányíthatóság kipróbálása kedvéért volt, és szó nélkül visszavontatta a gépet a csűrbe. Megint hónapok teltek el, lázas munkával.
– Mondd már el! Sikerült végül repülőt építenie vagy sem? – türelmetlenkedett a fiú, hiszen tudta, hogy még nem nézte át teljesen a mai dolgozat előtt a fejezetet.
– Sikerült. Egy alkalommal, amikor végre szép idő volt, kedves kis bárányfelhőkkel, amelyek a Szádelői-völgyből jöttek és sorakoztak Torna vára felől tovább, kelet felé. Akkor felszállt és repült, csak repült, egyre feljebb. Haja lobogott, és a gép vígan táncolt a tavaszi napban. Pár száz méter után aztán megingott, és zuhanni kezdett. Szárnyával elsodort egy szénaboglyát a mezőn, de végül ismét szárnyra kapott, emelkedett és emelkedett. A házak előtt álmélkodó emberek tisztán hallották, ahogy Lajos büszkén kiáltja: „Kastélyom most már a felhő!” Kacagott. Az emberek szájtátva nézték.
– Hű! – merengett el a kislány.
– Aztán valahogy kifújta a szél a szárnyak alól a levegőt, és a gép hirtelen a földnek csapódott. Akkor még nem ismerték ezt a jelenséget, hogy a földhöz túl közeli repülés során akár 20-30 métert is képes zuhanni a gép. Hát lezuhant. És Lajos szörnyethalt. Illetve talán nem „szörnyet”, hiszen az álma valóra vált. A felhők közé repült, elérte, amire vágyott. A koporsójára állítólag azt írták: „Kastélya immár a felhő”, bár ezt a koporsót még nem találtam meg Szepsiben, a családi kriptában. Emlékeztek, hogy egymás felett, több sorban vannak ott a nehéz koporsók, és talán a fal felőli oldalon van a felirat. De az is lehet, hogy igaz a szóbeszéd, hogy a felesége, mire kijött aznap a templomból, már csak férje halálhírét hallotta. Aztán úgy döntött, hogy elhamvasztatja, ami akkoriban még nem volt szokás, és hamvait a szélbe szórja.
– De miért?
– Talán, mert úgy érezte, hogy ő is így szeretné. Tovább szállni a szélben, hiszen utolsó molekulája is a repülésé volt. De valószínűbb, hogy azért, mert egyáltalán nem maradt pénze, még a koporsóra sem. Azt mondják, csapnivaló apa volt, és a gyerekeivel alig törődött. Ha beszélt is velük, csak a saját dolgait magyarázta.
Csönd lett. Úgy érezte, veszélyes vizekre evezett, és nem merte tovább folytatni ezt a témát, nehogy szokásos pikírt megjegyzésükkel fájó tükröt tartsanak elé gyermekei.
– A tanulság az, hogy nem lehet valaki egyszerre jó családfő és álmodozó gyerek. Szükség van arra, hogy az ember felelős szülőként pénzt keressen, egzisztenciát építsen, munkája legyen. Ne herdálja el a vagyont, hanem… Lám, Lajoskát is megutálta a családja, hiszen mindent elvett tőlük. Nem volt jó családfő, mert csak magával törődött, nem volt felelősségérzete.
Szavain szinte maga is csodálkozott, de úgy gondolta, hogy ezt kell mondania. Nem szólt senki. Úgy érezte, mintha azon töprengenének gyerekei: „miért nem?” Muszáj volt megmagyaráznia, mit is ért azon, hogy „családfői felelősség”, mi a különbség az álom és a valóság, a felelősség és az önzés között,.
– Álom vagy valóság. Nem lehet egyszerre kint is, bent is egeret fogni – zárta le mondandóját felnőtti fölénnyel a közismert, de kislánya számára még újdonságnak ható közmondással. Aztán nyomatékosításul, szinte sóhajtva megismételte: „Nem lehet egyszerre kint is, bent is egeret fogni!” Percekig csönd volt az autóban. Az ablaktörlő egykedvűen terelgette a vízcseppeket. Már-már el is felejtette a beszélgetést, esze már az aznapi munkán járt. Araszoltak tovább a dugóban.
– …mert azt csak horgászbottal lehet! – bökte ki végül büszkén a kislány.
– Micsoda hülyeségeket beszélsz? – dorongolta le a bátyja.
– Rátűzöl egy kis sajtot a horogra, és az egyik botot az ablakon kinyújtod, a másikat meg bentre.
Illusztráció: a szerző fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
