Radnóti Zsuzsa: Van-e ereje a kortárs magyar drámának?
Folyóiratoldalainkról választott közlésükkel köszöntjük a Kossuth-díjasok közül Radnóti Zsuzsa tanácsokkal segítő konzulensünket (egy korábbi Fénykör-válaszával) és Bertalan Tivadar képzőművész-író barátunkat (szövegfüzérével). Berci alkotása mindjárt az induló számból való, velünk való léte azóta is az óvó figyelem erős példája. Gratulálunk! (A szerkesztőség)
* * *
Ha a kortárs dráma fogalmát kiszélesítjük, akkor a válaszom: igen, van ereje a kortárs magyar drámának. Ha szűken és hagyományosan az írói drámát értjük alatta, akkor a válaszom: nincs. Manapság nincs. Vagy csupán a hatásuk, jelenlétük, „érdekérvényesítő képességük” kevés.
Napjainkban számos sikeres, erőteljes színházi előadást látunk kortárs magyar szövegekből. Olyanokat, amelyeket kortárs magyar rendezőink, színészeink, színházcsinálóink formálnak előadássá, előadás-szövegekké. De ezek nem írók által készen kapott irodalmi művek, hanem többé-kevésbé kollektív improvizációk eredményei. Maguk a színpadi alkotók (rendezők, színészek, dramaturgok) adnak-vesznek, találnak dokumentumokat, témákat, amelyekből írnak, összeállítanak maguknak szövegegyütteseket, amelyek az ő saját viszonyaikat fejezik ki a jelenvalósághoz,véleményüket, közérzetüket az őket körülvevő társadalmi, politikai állapotokról. Ereje, hatása, visszhangja van ezeknek a produkcióknak, mert kortárs közlendőkkel telítettek.
Ezek korunk „Zeitstückjei”. Hatásosak a jelen időben, de rövid életűek. Ritkán időtállóak, és más rendező által nem olyan ütősek. Kivételek Pintér Béla legjobb előadásszövegei, amelyek kötetben is megjelentek, és máskor, más előadásokban is érvényesek maradtak. (Példa rá a nemrég az Átriumban rendezett Parasztopera-fesztivál.) Döntően az új rendezői nemzedék és a fiatal, alternatív társulások honosították meg ezeket az újfajta formációkat, színházi beszédmódot: Mohácsi János szinte valamennyi rendezése (legutóbb az E föld befogad avagy számodra hely…), Bodó Viktor (a korábbi Anamnézis, majd a friss A revizor átfogalmazása, és a Szputnyik csapatával készített formációi), Schilling Árpád előadásai (legutóbbi a Lúzer), a Táp Színház produkciói: például a Jövedelmező állás sikeres átirata, és a Katona József Színház kollektív improvizációi: az Illaberek (a kivándorlásról) és tavalyelőtt a Vörös (az Újvidéki Színház színészeivel egy közös, katartikus történelmi tetemrehívás). És a legújabb, Borbély Szilárd regényéből, a magyar vidék halál-krónikájának állapotát megszólaltató Nincstelenekből készült, szintén közös adaptáció, amely egy beszédvizsgából gazdagodott megrendítő előadássá színművészetis egyetemisták megszólaltatásában.
Ennél jóval kevesebb olyan irodalmi dráma ősbemutatójáról tudunk, amely súlyos történelmi, társadalmi vagy szociális dimenzióval rendelkezne, olyannal, amely kortársi tekintettel és morális szigorúsággal mérné fel a körülöttünk zajló különböző szintű társadalmi, politikai méretű válságokat, de természetesen nem az aktuálpolitika szintjén, hanem az alkotóművészet mélyfúrásával. (Kiváló példa, de sajnos nem magyar, a Kamrában két éve bemutatott lengyel Slobodzanek műve, A mi osztályunk, vagy hogy magyart is említsünk, Tasnádi Istvánnak volt egy adaptációja, A harmadik hullám a Bárkában, amely a mi társadalmunkat is érintő súlyos problémákról beszélt, fiatalokról, akik könnyű prédájává váltak a fasizálódási kísérleteknek.) Viszont, nehezen érthető, de évek óta színpadra vár Spiró György Helló, dr. Mengele című kísérteties tragikomédiája és Závada Pál sötét krónikája elmúlt évtizedeinkről, a Janka estéi; mindkettő teljesen megfelel ennek a hiányolt kategóriának: történelmi méretekben és radikális erővel beszélnek múltbeli és jelenbeli vereségeinkről, a társadalom egyre fokozódó anomáliáiról, egy-egy személyes sors kereteibe ágyazva. De sokkal több címet nehéz lenne felsorolni, és úgy tűnik, mintha drámaíróink manapság kiléptek volna a történelemből, a közéletiség, a politikum szférájából.
Talán merő véletlen, de mégis szimptomatikus, hogy az idei szezon egyik legsikeresebb pesti bemutatója Spiró György majdnem két évtizeddel ezelőtt íródott súlyos szavú, sötét végkicsengésű és ma is roppant aktuális társadalmi komédiája, a Kvartett a Pesti Színházban. Talán az is véletlen, hogy a szezon másik figyelemre méltó teljesítménye, a fiatal, határon túli, marosvásárhelyi Székely Csabának – a valóban kortárs drámáknak nevezhető Bányatrilógia írójának – újabb műve, a Vitéz Mihály ironikus, kritikus hangon beszél a magyar régmúltak történetéről, nem is titkolt áthallásokkal napjainkra, ahogy tette azt húsz éve Márton László az emlékezetes A nagyratörő című trilógiájában. Az pedig talán már egyáltalán nem véletlen, hogy a Helló, dr. Mengelének is a határon túl, Szatmárnémetiben volt, éppen manapság, a premierje.
Vannak-e még felfedezni való értékek, drámák, amelyek lappangnak?
Bármilyen paradox is a megállapítás: az eddig felsorolt erős hiányérzetek ellenére igenis vannak további felfedezésre váró, be nem mutatott értékek, csak ezek kevésbé vagy nem elsősorban a magyar tematikára reflektálnak. Inkább – kissé erőltetett kifejezéssel – korunk létezésdrámái, és a színházcsinálók érdeklődése jelen pillanatban inkább a konkrét magyar valóságra, az itt és most válsággócaira fókuszál, és más típusú hanggal, beszédmóddal. De azért egy színpadi kultúrának nem szabadna elfeledkeznie a más világokról sem, Truman Capote világhírű regénye címének felhasználásával: a „más hangokról és más szobákról”.
Mert vannak súlyos, költői szavú drámaköltemények: Térey János Epifánia királynő című világdrámája, Nádas Péter nagyszabású Szirénéneke, amely egy szinte életveszélyesen zanzásított, mégis nagyon eredeti produkcióban került színre a Kamrában, néhány éve. Erdős Virág drámái, abszurd metaforái is felfedezésre várnak, pedig ezek a fanyar, különös erejű szövegek áttételesen ugyan, de jelenkorunk riasztó traumáiról beszélnek. És ami talán a legnagyobb adósság: Borbély Szilárd teljes drámai életműve befogadásra vár. Különös jelenség, hogy más műfajú írásaiból már két erős, felkavaró erejű előadás is született: a már említett Nincstelenek és Vidnyánszky Attila megrendítő Halotti pompa előadása a Csokonai Színházban, évekkel ezelőtt, amelyben a rendezői kompozíció az író költeményeit színházzá szublimálta. Az eredeti színműveket azonban – néhány kísérlettől eltekintve – csend és némaság veszi körül.
A mérleg tehát elég lehangoló. Vannak művek, amelyeken nem találnak fogást a színháziak, másrészt viszont, amire erős színházi és nézői igény lenne: a jelen időre fókuszáló és utaló, erős, egyértelmű megszólalások nincsenek, vagy ha már megíródtak (Závada, Spiró), nem kerülnek színre, nem küzdenek meg velük a színházcsinálók. Ezek tényleg drámai paradoxonok.
(Napút 2015/4.)
Illusztráció: Radnóti Zsuzsa portréja
Ezek is érdekelhetik!
Haikuest / Tájékoztató →
Rövidesen megjelenik a Napút 2020/02. száma! →
Toót-Holló Tamás Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült →
