Radnai István: Magány-gyűjtemény
A domb tetejéről a vagonok tetejére látott. Látcsövét naponta ötször is a szeméhez emelte. Ennyi maradt a civilizációból, meg egy-két apróság. Könyvet hozott magával, igaz, csak kettőt. De a szemüvege útközben elveszett. A címeket el tudja olvasni, de a tartalmát nem. Bár van esély a javulásra, amióta csak a távolba néz. A közelben nincs mit!
Volt számítógépe. Emlékezete szerint regényt nem írt, de nem is olvasott. Verseket, verseket – igen!
Olyan gyorsan kellett menekülni, hogy nem volt módja gondolkodni. Végül talált egy vadmalacot és füvet, makkot szedett neki. Szerencsére tejet nem követelt. A dombtetőn nem kereste senki. Eddig. Maga is megszokta a makkot, megpirította volna, de nem mert tüzet rakni.
Hirtelen olyan sokan lettek a völgyben, csakúgy nyüzsögtek a színes ruházatú idegenek. Azóta is vonulnak. Néhol egy-egy füstoszlop jelezte, hogy valamit felgyújtottak. Félig ledőlt tornyokat látott, biztosan templom lehetett, körülötte a házak is füstölögtek. Mindenütt letarolt erdők, csupasz mezők. Hallott valamit sáskajárásról, csak hallott erről. Érthetetlen hangon kiabáltak a bezúduló hordák. Olvasott a történelemkönyvekben ilyesmiről. Tatárjárás? Mongolok? Dehogy. Ez mind csak rossz álom lehetett. Gyújtónyilak, lovasok? Nem, ennek nyoma sincs. Talált egy kunyhót, benne egy rádiót. URH-sávra volt hangolva, de csak zúgott. Valami kiáltványt olvastak be a tévében, amikor futnia kellett az otthonából. Felesége lemaradt tőle, nem is jelentkezett többet. Pedig éppen a kutyát készült sétáltatni. A kutya biztosan megtalálta volna. De a kutya sem ért oda hozzá, holott már három nap is eltelt azóta. Víz kellett volna, de csak egy undorító, békanyálas pocsolyát talált. Forrást nem mert keresni, pedig biztosan van a közelben. A kék jelzést megtalálta a fákon.
Még nem! Még nem mer elindulni, pedig csak a völgyben futottak a túlterhelt vonatok. Egymás után, naponta több vonat is futott át a völgyön, pedig mellékvonal. Délről észak felé.
Miért is jutna eszébe már most olvasni? Nem tudta másként magyarázni, mint a szokás hatalmát, a megszokást. Esténként olvasott, az asszony megszokott sorozataira tapadt. A képernyő? A tévé? A híradót néha megnézi. Megnézte – így helyes. Utoljára valami proklamáció…
Kisgyerekkorában halott valami proklamációról, később maga is emlékszik egy látszólag nyugodtan artikuláló hangra.
A pocsolyán félresöpörte a békalencsét. A sötét vízből ősz hajú öregember nézett rá, nézett vissza rá. Nem emlékezett ilyen fokú őszülésre. Furcsa, hogy még nem működik az életösztöne, csak mellékes dolgokkal foglalkozik.
Szomjas, állapította meg. Hogyan is történhetett? A három nap és a vadmalac? Időérzékét régen elvesztette. Megkeresi a forrást. Vagyis már két hete megtalálta! Évekkel korábban már járt erre, iskolai kirándulás. Tanár volt-e? Iskolás gyerek? Lényeg az, hogy van saját forrása. Talált egy mogyoróbokrot. A malac röfögve köszönte meg a csemegét. Amikor megéhezik, sivítani kezd. Gyorsan szór eléje valamit, vizet is ad neki. Halványan emlékszik arra, hogy a disznó veszélyben van és veszélyt jelent a számára is.
Egy domb vagy hegy, ennyi maradt neki, nem kívánkozik a völgybe, a háza eltűnt, a vonatoknak a tetején is utaznak, mint negyvenötben. Mit keresnek itt? Kezdte azt képzelni, hogy ez a hegy az egyetlen magántulajdon, a többit kollektivizálták. A forradalmi gárdisták rajzanak odalent, talán a vonat katonavonat, egyenesen páncélvonat, lövegekkel. De ez csak átfutott az agyán.
Kövek repülnek és egymáshoz koccannak. Csupa fekete ruhás varjú, asszonyok kendővel bekötött fejjel, csak a szemük villog. Sötét parázsló szemükből szuggesztív erővel sugárzik a gyűlölet. Radioaktív. Egy asszonyra irányul.
Csak nem a felesége?
A tenger felől vörös vitorlák, mögöttük kell a nap, vagy éppen lenyugszik. Újabb vonat és mellette, a sínek mellett a mocsáron át, a folyó jegén, mint a zarándokok, elszánt férfiak. Férfiak, de akkor honnan teremtek a nők? Valahol, egy eddig nem látott kerítés mögött a Paradicsomkert. Középen egyetlen fa, mellette egy bombatölcsérből mászik elő egy meztelen férfi és csatlakozik a meztelen nőhöz. Összevesznek az egyetlen almán. De megenné azt az almát!
A napok múlnak, megint elfelejtett rovátkát húzni. Kecskemekegést, juhok bégetését hallja. Hallucinál. Már hallucinál. A tejeskávéját keresi, de csak a zacc, amely a fatörzse mellett kuporog, mint az iménti asszonyok. Fekete. Vagy sötétbarna?
A malacsivítás ébreszti, csak el ne árulja. Tilos. Feketevágás? Tudja még valaki, mi a beszolgáltatás? Elveszik, amiért megdolgoztál és annak adják, aki semmit nem tett érte. A rommá lőtt városba viszik, azok, akik ezt tették. Akik csak romokat hagytak.
Értelmetlen összefüggések, forró sivatagi szél. Rózsaszín oszlopok dőlnek. A lőporfüst eloszlik.
A tanyában egy öregembert találtak, pirospozsgás. Azaz dehogy, a vér maszatolódott el. Egy tálon parasztsonka, a kezében a kenyér. Öregember volt, mit tudta. Azt hitte, messziről jött éhes vendégek. Az asztalon, átlátszó csillogó butéliában vörösbor! A hátában hosszú pengéjű görbe kés. Az asztalkendőbe valaki beletörölte a véres kezét.
Nappal van, de a csillagok világítanak! A szemhéja átlátszó, mint valami hüllőé.
A völgyben vonulnak, valamikor ő is a völgyben lakott. Megöntözi az almafát, ősszel ültette. De ahhoz le kellene mennie. De reszket, mint gyerekként a légópincében. Tüzet rakna, fázik, magas a hegy, mögötte egy odvas szikla, előtte békanyál, végtelen óceán pet-palackokból.
Húzgálná a takarót, de valaki, mint betonkolosszus, nem engedi. Egy karcsú toronyból valaki üvöltözik feléje, aztán a másik irányba. Sikolt egy hajnali villamos. A háta megizzadt. Megint elfelejtette a napi rovátkát! Mikor van vasárnap? Egy sötétbordó könyvért nyúl és kisilabizálja: és bekené fenekét szurokkal. Megint homály és valami fura írás, csupa hullámvonal. És a margó? Mintha a tükörből akarna olvasni. De hol a szemüvege? Rájön, hogy hiába lenne rajta.
A Paradicsomkert kerítése előtt nyomsáv. Lopakodó árnyak óriási ollókkal. Mindenkinek a kezében okostelefon világít, mint a farkasok szeme a sötét erdőben.
A kövek feléje is repülnek. A levegőben összekoccannak. Valaki szónokol, a határok légiesek. Így mondja: és nyissátok ki a fületeket és a kapukat. Rájön, hogy horkol, a szája a kapu! Ma a fogorvoshoz kellett volna mennie!
Éhes, de nem tud enni. Nincs is mit. Sivalkodik – megint elönti a félelem –, a malac sivalkodik. Amikor rájön, hogy kandisznó, rájön, hogy minden hiába. Itt állandóan csökken a termelés.
Elvágja a süldő nyakát, egyetlen határozott mozdulattal. A bozótvágóval. Itt ritkás az erdő.
Az asszony felhorkan a tévé előtt. Eldördül a mindent eldöntő pisztolylövés. Megdörzsöli ő is a szemét. Reklám. Szemüveg, luxusautó. Kezdődik egy újabb sorozat. Felhőátvonulások.
Illusztráció: Elekes Károly Zóna című festménye
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
