Barna Júlia: az emlékezet zegzugai
sápadt virágok közt sápadunk
opálos jelenben fakul az ég felettünk
szétszóródnak a csend elemei
a hangok közötti résben
különleges csiszolású szemüveg
rejti el amit látni nem akarunk
visszanyernénk az igazság elveszett folytonosságát
de semmi nem végleges csak magát finomítja
mindent átrendez bennünk egy szó egy találkozás
sorsunk töredezett mozaik minden szobában más;
az emlékezet zegzugai hova bujtatják
azokat a súlyos hibákat
amelyeket akkor szoktunk elkövetni
mikor legjobban igyekszünk azt elkerülni
amikor a gyűlölethintába ültetnek
értelem és érzelem kialszik
elsötétült képernyő-arcokon
amikor le-fel kergetnek a szavak labirintusában
amikor saját tüzünk táplálta szenvedélyben
éget el a felismerés már késő
ködbe oldódik vagy álmok takarják be
a lényt akik voltunk lehetnénk
akár a rég elvirágzott rózsát a régi fákat;
milyen szögek beszögellések rejtik
a félbehagyott mozdulatokat
a barátinak számító társaságok
merre görbítik a gondolat íveit;
befejezetlen kapcsolatok írnak körénk
koncentrikus köröket elpazarolt én-időkben
védtelenségünk ott más dimenziókat ölt
magánmúzeumok falára függesztjük
hitünk bálványait festett képeit
a vers téridejében
a szavak sétálni mennek mint az óvodások
egymás kezét fogva kelnek át a zebrán
nem segítenek a sorsunkon
csak a közérzetünkön
álmoknak ágyaz az este
remény nélkül nem változik semmise
ráncaink mélyülnek
pórusainkon merünk csak lélegezni
sárgulnak kertünkben
a cseresznye fényes levelei
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele (2012)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
