Kilián László: Niomé I., A fa mítosza
(Részlet a regényből)
Jöjj, hozzám gyere, hogy talpam feléd forduljon, hogy tenyerem simogassa karod, hasad, szád és füledet. Talpam, tenyerem pedig oly áldott éretted, mint televényfekete föld: tiszta és adni kész.
Oh, hogy áhítja érkeztedet tomporom és ölem vöröslő földje. Ölem szorosa vágyik rád, melynek vágatában, közrefogott szilaj völgyében büszke és sodró tenger tajtékzik utánad. Bíborló ölem a vágat között szép tisztással tündököl. Bíbor termőföldem – túlnan ligetekkel, kies erdőkkel szöszmötöli körül a test megdicsőülni díszlő szegletét: a vörös talaj olívákkal, pálmákkal zizegteti, zajongtatja és becézgeti vidám tagod, ziháló Pánom, mindenem. Jöjj hát, és maradj, ápol a föld!
Szorossal őriz, bogyós olívával, pálmával maraszt. Tied vagyok!
S mi rengeteget ízzel nevel, ápol, csábít, vigasztal tüzes nimfám mindezek felett?
Mert az evés gyönyörűsége a föld nimfácskájától, a föld tündérkéjétől adatik. Adatik gazdagon, mert az íz magában csak a kisebbik hányada az örömök sokaságának.
Micsoda élmény, hogy a földre tett rághat, pépessé, ekként nyelhetővé teheti ételeit. Élményöröme adatott annak, hogy a fog ínybe nyomódik. Hány és hány módozata létezik ennek: a lágy, könnyű gyümölcs, hús, zöldség, kenyér; a keményebb, szárazabb ízekkel kellemes terhű ennivalók. A jól kirágni szükségesek, a harapni, a szopogatni, a nyalogatni küldöttek mind-mind szépségek a gyönyörűségben.
A rágás és az íz mellett ékeskedve mutatkozik a harmadik: a nyelés öröme. Mert ez a testi tett is része az evés szentségének – leküzdeni az éhségérzetet ezen át vezet az út.
De ezt még megelőzi a másik érzéki élvezet, a rágott, összerágott, ízeit lassan odaadó finom ételeket, savanyúkat, sósakat, édeseket és kesernyéseket forgatni a szádban.
Rendre, rendben az étkezés kegyei: harap, rág, forgat, ízkavalkád, ínyizgalom, nyel. Közeledsz.
Nos, milyenek az ízek?
APOKRIF SZÓSZEDET – 2013: A DINNYÉTŐL A KÓKUSZIG (ezek a passzusok kurzívak)
Mert vannak az éles(fényű), a homályos, és a derengő ízek. A gyümölcsök alaplényege, szubsztanciája az édes, még ha savanyúságába is belevétetik a tapasztalat-élmény. Ez azt a kiindulópontot mutatja, hogy a gyümölcs érett: túl a nyers zöldjén, ám innen a barna possadón. A gyümölcs mégis mindig élesfényűnek nyilatkoztatja ki magát.
VEDD!
Dinnye.
Fröccsen a szájban. Szétpattan az ínyen, szájpadláson, nyelven.
Teli-, teltségérzetet kelt a szájban, üdít és frissít az édes alatt, de ebben az édesben még vékony az édesség, amely – savanykásan, oldatszerűen és aprószöszösen édes – a nagy darabok szétdarálása után mindig maradnak foszlányok, amelyeket ízlelni aprózóbb élvezetet (szájűri kóstolgatást, matatást, keresgélést) kínálnak. Más ez, mint a kezdeti öröm, ami a nagy darabok nagy, tömb jellegű íze, ezt befogadni a szájban fenn és nyeldekelve lehet.
Utóíze az uborka és a nyers főzelék-tök háttér-árnyékosan fanyar hatása, de terjedelmesen üde burokban.
EGYED!
VEDD!
Őszibarack.
Ahelyett, hogy rágnál, a nyelveddel és a szájpadlásoddal nyomod szét, hogy leve legyen, lágy húsa inkább folyékonnyá, mint péppé váljon, édesébe a keserű mandula ciánossága és nagyon ösztövér szappanosság kenődik bele. Kevésbé testesen, öblösen és telin ömlik el a szájban. Fényes az édese, élvezetesen csúszik: hol ki akar esni a külvilágba, hol le akarna csúszni a torkodon.
Sűrűn édes, de hűvös alaptermészetű az íze, ekként inkább folyadékédes, mint szilárd étekként megkapható.
– Amikor eszed, befolyik a nyelved körül és alatta futó félkörös vályúba és a nyállal elkeveredve enyhén vásítja az ínyedet, a nyálkahártyát ott lenn, ezért aztán a többi édes lét is utánatereled-ereszted, hogy oldják a vásító fanyar hatást, az íz élvezetében az oldón-ritkaságos édesnek kell keverednie a fanyarral, a vásítóval és ez a szájbéli összekeverés öltözteti örömbe az ízt. Bár a gyümölcs húsának erei, rostszálai az éretlenebb részeken keményebbek maradnak és a fogak közé szorulnak az ízek keverése közben, a nyelv, a szájpadlat összeszorításakor történt önkéntelen rágómozdulatok nyomán is, ez az íz a dinnyénél szilárdabban anyag-szerű, édessége tömöttebb amannál. Utóíze ugyanazt az ízt tartogatja, amelyet még a szájban adott.
EGYED!
VEDD!
Kivi.
Hol olyan, mint a banán, eközben akár az eper, hol meg mintha őszibarack; ínyvásítós ízeleme ennek is van, de ez markánsabb, savanykásabb és sűrűbb minden részében az őszibarack ízelemeinél. Az édességénél erősebben tevődik ki üdítő ízhatása a savanyúságában.
Ennek is simogató az édese.
EGYED!
VEDD!
Eper.
Ezt minden szájhelyen, fenn, lenn és oldalt; a nyelven, a szájpadláson, a nyelvvölgyben egyaránt kell enni és ízlelni. Leve először akkor mutatkozik meg, ha nyállal keverem össze, aztán akkor, amikor összerágom az egyes szemek színén tülekvő magokat, ekként, amikor őrölnük kell a gyümölcsöt. Annyiban nedvdúsabb a szamócánál, hogy ízében azt az erőtalaji szilaj és cinkos fanyart csak egészen kicsit viseli magán savanyúja. Lehet, hogy ez a savanykásba szökő fanyar íz a héjon hemzsegő magoktól van az epernél is és a szamócánál is. Mivel az eper nagyobb szemű, a gyümölcs húsa sokat lágyít a cinkoskodás erején. Ennek is inkább a savanykás báj a titka, mint az édes. Igazi gyümölcs íze van. A dinnyénél kevésbé leveses, de kevésbé csúszkálós, mint az őszibarack.
Cukorral inkább ártasz, mint használsz igazán üdítő, tehát valós ízének.
Cukorral együtt érdekes mód mégis ez a könnyedebb fanyar erezettségű savanykásság válik határozottá, olykor-olykor zavaróvá.
EGYED!
VEDD!
Málna.
Savanykásabb édességénél, de fanyar ízhajlatában lappang a csak rá jellemző szúrós ér. Ezenkívül sajátosan fanyar, ami inkább cukrozva és szörppé főzötten bukik elő testesebben, mint amikor nyersen eszed. Édesen savanykás a kétnemű erdő szertelenségével. Ez a bogyócskák csokra, ami a szemet teszi. Nyelveddel és szájpadlásoddal pattintod szét, de ezzel csak ízének egy részletét kaptad, mert ezt is rágni kell. A bogyócskák belsejében a szinte csorduló folyadék ritka rostú hús közepén lifegő magok miatt üdvös foggal is megszerezni. A magok nagyon kemények ugyan, de szerepük van a szemek ízében, fontos tényezői a málna ízének.
Ez az üdítő íznél inkább kedvtelés- és élménykeresősen savanykás-édes.
Eközben a gyümölcs ízéhez jutni a nyelvnek, a padlásnak és a rágásnak van jelentősége. Nedvdús, de szerényebben annál, hogy a nyelvmenti völgyekben gazdagíthatná az ízélményt, ami ekként szűkebb helyen és módon adja meg mégis ugyanazt a hatást, amit a lében túlzó dinnyéé, a sikamlós őszibaracké.
Rostjainak lágyacska és vékonyka foszlány-szöszei gyakran élnek később külön életet, talán a bogyószemecskék héja? Ez matt és hamvas ízzel tud hatni.
EGYED!
VEDD!
Ribizli.
Fényesen savanykás, bordón üde. A kivinél és az epernél is savanykásabb az édességben. A bogyóiban egyébként látható erezettségből a szájban ízlelve, forgatva, préselve kár is valami ízelemet, keményebb-lágyabb tárgyszerű formát keresni. Egyszerűen eltűnik a ritka rostú húsban tobzódó sok-sok lében, amikor az már a nyelven kínálja szétfutott ízét.
Savanykás ékével még a bor ízében lehet találkozni. Elsőként savanyú, kicsivel mögötte édes, aztán fanyar, amolyan csersavasan. Rágni való benne a nagyon kemény picike mag, amely – mint minden más gyümölcsnél is – a fanyarítás szolgája az ízlelés számára. Könnyű ízű.
A rokona, az egres szintén a magjában fanyarkodik, de erős héja közelében, a burokban savanyuló, és ez jóval keményebb a belső húsnál – ott tömötten rostos, itt kocsonyásan rezgő, melyben a kocsonya-állagban erőskés, csípős, de a héjburoknál jóval édesebb. A ribizlinél terjedelmesebb ízű.
EGYED!
VEDD!
Citrom.
Édes(savanyú) gyümölcslé citrusolajjal. Bár igen lédús, a vékony hártyájú szálkákban ritka vázú a hús. Ha a gerezden belüli szálacskákat szétroppantod, szádban rögtön a maga valójában nagyon is édes citrusos-savanyú folyadék fut szét, mégis az íze olyan markánsnak és villámszerűnek hat, hogy teltséget, túlosságot és ezen túl is – éppen az erőteljes hatás miatt – jellegzetes karakterű fanyar-sokkot tapasztalsz, vásik az egész száj, mégis öröm és víg élmény.
Öröm úgy általában neked, az öntudatodnak és nyilván a szájnak, minden nyálmirigy-sejtecskének is, mert az íztől eszeveszetten nyálképzésbe kezd: összefutnak a hírre minden nyálak, hogy ím, megjött a citromos-citrusos íz, járjunk a csodájára.
A cukorral a savanykás aromák egyesülnek a citrom-sajátos citrusossággal. Teában összekapaszkodik a kesernyés a teáéval, de közben feldíszíti a cukor mosolyát is! A halak ízéhez úgy alakítja magát, hogy citrus-fanyar savanykássága és szerény édessége a hal visszafogott ízvilágát még bűvöletesebbé, teljesebbé kerekíti.
Más zsírokkal, olajokkal is jól bánik: súlyukat lazítja, tetszetősebbé teszi őket magával, mint amilyenek maguktól lehetnek.
Tehát látszatra kiegészítő vagy diszkrét díszítőelemnek mutatkozik, pedig megszégyenítően gazdag íz, mikor sokaságával, tágasságával, mikor vékonykán és suttogva örvendeztet.
EGYED!
VEDD!
Narancs.
Ha a citromnál eszi az ínyt a citrus fanyarja, a savanyú; a narancsnál a kesernyésnek ezt a erősségét, a savanyúnak azt a kiterjedtségét feleslegesen várnád.
Ez is savanyú és vásító citrusolajokkal ékeskedik, de ennek a gyümölcsnek az ízében a lében tobzódó édesnek a legmélyén diszkrét díszként mereng a savanykás, amely teljesen más, sajátszerű a citromhoz képest és minden más gyümölcshöz is. Szinte átbillenő, bátortalan árnyékocska a narancs ízében az az alsó, a mélyek mélyén csacsogó szegély, ami a kesernyés ízelem: az, ami a vékonyabb, vastagabb gerezdhéjból, az olajokkal tobzódó kemény, külső burokhéjból ide, bentre visszamaradt az érés idején.
Az íz tehát a folyós édesség kívül, amelyet bent egyedien pikánssá tett savanykás fényesít, narancs-keserű árnyal.
A narancsot szinte kötelező úgy enni, hogy előtte magad bontsad ki a tapadós olajat eresztő héjból, hogy előszagaival felkészítsen a narancs levének elkövetkező sokkal édesebb, héjillatoktól és valójában a nagyon erősen lefedett, belül létező citrus-hatás kettősségétől (savanyú, keserű) is teljesen különböző aromára. Ízének titka a rangrejtett azonossága a kísérettel és a különbözni tudás a külső, valamint a belső környezet illataitól, ízeitől.
EGYED!
VEDD!
Szőlő.
A szőlő ízéről az tudja az igazságot, aki – miként ilyen a cseresznye és az alma igazsága is – megőrzi emlékében ennek a gyümölcsnek évenkénti első megjelentét, és azt, amikor az első fogyasztható, érett fürtöt – szemeket és darabot – megeszi.
Újdondász és friss, miközben a szőlőnek a legtisztább az íze; ki kell mondani, ami igazán édes, az a szőlő, és az édesében is a legkevésbé más aromával kiegészülő. Valójában a vendégízek is inkább a magtól és a különböző szőlőtípusok szerinti héjak, héjvastagságok, héjtulajdonságok zavarából vannak.
Legelőször is a direkt termő és az otelló ízében van meg a módosító ízek egyik legmarkánsabbja: amolyan indigó íz; az ember hajlamos azt gondolni ízlelve ezeket a szőlőket, a bogyó héját és húsát összerágva, hogy ilyen lehet az indigó íze – a különleges csersavak nyomán a keserű kap szerepet az édes mellett, elvékonyítva ez az íz mutatja meg magát a jó száraz vörösborban, esetleg az otelló-borban.
A vastagabb, keményebb, így rugalmasabb héjú szőlők a savanyút adják a törzsédeshez: belerágod a sajátlagosan savanyú kisebb íztényezőt a szőlőcukros lágy kocsonyába.
De mi a törzsédes, az ÉDES?
Az édes a gyümölcsből és úgy folyékonyan mindig teljesen nyers. Teljesen!
Hasonlatokkal – ha az ég, akkor tiszta, ragyogó, nyári, üresen és telikéken lobogó ég; ha zene, fürge cincogás, amely fülbemászó; ha szín: bíbor; ha hasonlítani kell, mint aki gyengéden simogat vagy csendesen, szaporán nevet.
De mégis, mi az, hogy édes, túl szőlőn és mindenen, ami édes … és innen?
– Egyél meg, a tied vagyok, azzá akarok lenni, ami te vagy!
EGYED!
VEDD!
Cseresznye.
Erjedtes, pezsdítőn pezsgősen édes, mintha a rostok is jobban tartanák belső, lágyabb tartalmukat a dinnyénél, a szőlőnél, ezért az ízét megszerezni a nyelvnek a rágással, a forgatással, a munkásabb móddal történhet, ezért az odaadott kincs a jobb őrzéstől nagyobb örömöt ad, még akkor is, ha ugyanannyi édes nedvvel örvendeztet. Ebben is érezhető egy az őszibarackétól merőben eltérő keserű mandulás diszkrét csapadék a pezsgés, a nyelvtréning és a cseresznyére ugyancsak annyira jellemző savanykás mellett.
Az igaz és saját édes mellett, a frissítő üde mellett, mi hát e savanykásban a cseresznye-jellemző tartalma?
Halovány savanyú ez, akárcsak a roppanós cseresznye húsa: mozog, mint ahogyan mozgatni kell a cseresznye felőrölt húsát a szájban, kiszabadítani az ízeket, miként mozgat a pezsgés az íz egészében. A cseresznye savanyúja hordja, szállítja az édes lényeget, a cseresznye savanyúja mégis csak erre a növénytermésre jellemző íztaggal mámor a mámorban. Ezt is öröm enni!
EGYED!
VEDD!
Meggy.
A meggy utóízében és a sűrítményeiben, süteménybe sütve, házi szörpben, némely lekvárjában van egy igazi és csak ennek a csonthéjas magot őrző bogyóban fellelhető telített törzsaroma. A savanykásan, sőt sokszor savanyúban édes levű gyümölcs észlelt ízében, lenn a mélyben, bár mint rejtőző, de erős áramként húzódik e teli íz. Meggyíznek öltözteti a savanyújával üdítő, édesével örvendeztető alapízt, melyhez hozzátartozik az állagában létező kettősség. Egyrészt a leve szinte közvetlenül a már ruganyos, félszegen ellenálló (bár vékony) héja alatt ott várakozik, hogy kilövellhessen a szájba, a nyelvre. Ez az édeslétben tobzódó nyomás zegzugos járatokban egészen a magközeli részekig ott feszül. Hamar roppan a szem és szétárad a folyékony anyag a meggyízzel, éretten enyhén vásító hatása is van. Másrészt azonban az utolsó íz jelentkezése előtt a szájnak megadatik a vékonyka, visszamaradt rostok hálóját felőrölni, amely anyagszerű élménnyel egészíti ki a savanyút, édeset; még inkább meggyes arculatúvá finomítva ezt az ízt.
EGYED!
VEDD!
Ananász.
Még a cseresznyénél is csípősebb, közben mégis szárazabb az édese. Talán a gyümölcsök legédesebbje. A dinnye oldatos, folyékony kényelménél sűrűbb, de a cseresznyénél inkább, talán még a szőlőnél is; éppen ezért olyan meglepő az édessége, mintha az édes túlra tértétől lenne olyan csípős. Ínyt és nyelvalapzatot vásító hatású. Ízalakító a rostjaival küzdő rágás és a pép forgatása is: mire azt hinnéd, úgy jártál vele, mint a torma rostjaival, hogy mindhiába forgatod a szádban, kósza remény, hogy le is nyeld, akkor az ananász teljesen ízt, édességet, csípősséget, ananász csípédeset vesztett, elüresült hosszas rost-ocsúja elfakult nyáladdal billen alá garatodon.
EGYED!
VEDD!
Vackor.
Az édeskést a rágni való keményebb hús és a húsban a kásaszem-szerű daradarabkákban megbúvó íz kicsit átszínezi. Diszkrét íz: mintha a piros valamiért rózsaszínné halványulna. Ennek az íznek fémesen és vasasan halovány pezsgése is van a vékonyka édes egészen oldalsó árnyékocskájaként. Egészen kicsit savanykás, de a fanyar és a fémes csipkézetről még haloványabb savanyú-derengés van a vackor ízében.
EGYED!
VEDD!
Körte.
A vackorhoz képest a késő őszi körte, amely a sárgából az avar fakóbarnájánál is fakóbbra kopott bőrűvé érik, sokkal lágyabb húsú és jóval édesebb. Édese mögött a fémes-vasas íz és mögötte a savanyú él, gazdagodik az édes által is és magától is, de a fanyar, az apró, magszerű rostok szinte teljesen eltűnnek, ízépítőnek alig-alig számítanak. Az igazi körte nagyon leveses, folyik – szinte annyira, mint az őszibarack. Ezért íze betölti az egész szájat, nyelven, nyelvárokban, ínyen, szájpadláson hat. Olvadó: hosszas majszolással kell enni, hogy a sok-sok édes mögül kikukucskáljon az ásványos és a visszafogott savas íz-hártya. Olyan íz ez a lágy, könnyen péppé tehető húsban, amely éteti magát.
EGYED!
VEDD!
Alma (jonatán).
Beérett, első darabjaiban igazi az íze. Húsa nagyon ruganyos, bár kemény. Üde a sajátlagos savanykás által lesz ugyan elbűvölő, de az ízélmény igen hosszan a túloson innen-való édestől teszi kívánatossá. A hosszan azt is jelenti, hogy kemény ruganyossága folytán erősen kell rágni, hogy péppé legyen. Pépként lesz az édeshez még savanykássá is. A körténél kevésbé, egészen távoli ködösen hord valamit az ásványosból. Ez az édes alapjainál élesztgethető savanykás késztet a következő harapásra, az új harapásnyi sűrűn rugalmas darab felőrlésére. Ez a savanyú, almásan-finom szendeséggel savanyú.
Frissen ékes öröm az édesben: óvja, ápolja az édesség, hogy annál szebbnek és ragyogóbbnak mutassa meg savanyú ízét, amely valójában csak – ha ez csak – ízgyök. Ez az íz az, amitől a szádból elindult élmény összeköttetésbe akar kerülni a szüzességről majdan gondolandó előképpel, de az íz mutatkozik nyilván már a másik szépség és elandalodva felizzó – a leendő tűz – parazsában, amiből majdan kél az egyesülés, a kielégülés az időben megtörtént pikáns-kacér élvezet. És ez mind ebből a furcsán szivacsos állagú kerek termésből, rózsavirágféle sziromcsoport közepéből.
EGYED!
VEDD!
Banán.
Ősi és elsőként, eredetiként lisztes gyümölcs. Egészen vékonyan édes, egész vékonyan savanyú. Teltségérzetet azért kelt az íz, mert ezt is habzsolni lehet, de lisztessége következtében sűrű, szivacsosan tésztaszerű kásává válik a szájban, ebben a szappanos sűrűben jár a kocsonyás nyelvtapintású szende-édes, a bizonytalan savanykás. Ahogy először foggal és nyelvvel roppantod, még az illatán (ennek egy nagyobb része a héj illata) és a gyümölcsbél felületén eső enyhe édes nyomában sajátos fanyaros-vásító borda az ízben, ami a további pépesítéskor a fanyarból összetörve feldíszíti, karakteresebbé teszi a tömegérzetet az ízben, az élességet a cukrosságban, az álmatag savanykásban. Ízkalandja van: mintha íz lenne, ami szivacsos, aztán a kocsonyás állag, amelyet folyton kísért az első olyan érzet: virágporral szórták be a lépvesszőt.
EGYED!
VEDD!
Szilva.
Az alma ízét is folyamatosan kísérti, de a szilvára kimondottan igaz, hogy miközben édes és kicsit savanykás, állandóan attól tartasz ízlelvén, hogy romlékony, bomlatag a gyümölcs íze. A rostok – minél érettebb szemmel van dolgod – szinte elvesznek az aromás édesben, az aromás édestől.
Talán a szilva édese a legközönségesebb édesség, ami létezik a gyümölcsök ízei között. Olyan édes, és úgy édes, hogy furcsa, azonosíthatatlanul konkrét az ok, amiért szégyenérzeted támad, szabad-e neked ilyen édeset, ennyire édeset enni. A sok édestől magában is lehetne ez az érzésed, de ebben a bűntudatban túlzás és romlottság van. Az a romlottság, ami poshadás természetű, ami egyben a bujaságé is. Mégis megeszed az általában egyenetlenül puha, folyósan édes és kemény-rostosan savanykás, pikáns formájú szemet. Aztán a következőt, és a következőt.
EGYED!
VEDD!
Sárgabarack.
Ízében is érezni a színét. Sajátosan gyantás – talán kissé lisztes – alapon nyugszik igaz erővel bíró, rostosan elnyerhető édessége. Virágjainak rózsaszíne lehet, mert a sárgabarack íze is, különösen a héjban és a héj közelében rózsaillathoz fogható íz övezi az édeset. A sárgabarack magbele is ehető; édes, íze hasonlatos a mandula ízéhez. Ezt az olajos édeset is hordozza magában a sárgabarack íze. A jól megérett részek a húsban inkább édesek, a kevésbé érettekben több és feltűnőbb a gyantás-rózsás-mandulás, persze ezek a területek a szájban „ízes-ülésükkor” rostosabbak, míg az érettebbek krémesebbek.
EGYED!
VEDD!
Sütőtök.
Az ízében hol lisztesen, hol folyósan és karamellizáltan édes a sült tök. Akár a rostosan maradó részből kell kirágni, akár a nyelvvel, a szájpadlással elkenhető puhább és egységesebb állagú részein amolyan nyers, édestészta-szerű állományban adja az élesztős-lisztes markáns édeset, amely igazán telt íz.
Némely ízelemen erősen érett zöldíz is előbukkan, az a kesernyés peremíz is érződik benne, amilyen a tökmagban: az a díszítmény, amelyik a magnál a héjon belül sötétlő zöld hártyától adja magát. Nehéz íz, meg is eteti magát a kesernyés-lisztes-karamellesen fáradt édes íze miatt.
EGYED!
VEDD!
Gesztenye.
Nyers, bántóan növényi íztulajdonságait inkább a sütéssel veszti el, íze a sütéstől teljesedik ki. Nehéz, teltízű termésének bele lisztesen édes, az ízben a sütéstől (tehát melegen élvezhetőbb) az égett, égetett elemek is tárulkoznak. Miközben szemenként érdemes enni, csak azzal is telivé válik a száj. Erősen kell rágni, dolga van vele a nyelvnek, szájpadlásnak, fognak, hosszasan kell és lehet olyan péppé tenni, amelyből az ízek megfelelően kiszabadulnak. Édese szimpatikusan halovány, lisztessége hangsúlyosabb, amelyben a diszkrét fanyar is ékesíti; ékesíti, mert a nyálkahártya, az íny vásítása elmarad a gesztenye esetében. Édessége a földi tűz melegétől való édes, ezért az édesért, újrateremtéséért találták ki az omlós, nehéz süteményeket. Édese száraz – afféle hízelgős száraz ez –, szájban maradni kívánkozó, mintha ellenére lenne, hogy lenyeld, fényes és olvadozó.
EGYED!
VEDD!
Dió.
Először úgy kell enni, hogy őszi szélben – esetleg szaladozva – nyitott szájjal ropogtatod, forgatod, míg rágod. Ezt a béllel és hártyahéjával együtt érdemes cselekedni, hogy a dióhoz önmagához képest is új ízélmény tapasztalhatóvá legyen. Ilyenkor a héj csersavas mivolta egészen a keserűt kísértő provokációval keveri el az olajos tétova-édeset.
A héj egyébként másként is fanyar és dió-sajátosan vásító, de ez lehet pikantéria a diót szájjal daráló élvezetben. Erősen kell rágni, ritka terülésű termés. Azért kell rágni, hogy az álmos édeset és a kellemes olajosat a kemény és sűrű húsból kicsapjuk; az íz mégis magában fogja hordozni a fehéren-fakó hús forgácsossat tartó-vivő-hordó-fogó tulajdonságát annak, amiben erősen elkeverve, beleforgatva a kevés, de annál karakteresebb olaj és pici porciónyi cukor, a diócukor.
EGYED!
VEDD!
Mandula.
Tejes édes íz. Megsűrűsödött növény-zárvány-üvegbe – talán ózselatinba – foglalva. Ez az íz is annyira foglya a saját hordozóanyagának, hogy sokáig rágnod küldetés az örömért, amit ez a kedveskedő édes okoz. Olaja tejes. E lovon alkalmatos nyereg a mandula saját cukra. Aki evett már jó mandulát, tudja ízéből, hogy vadult, mégis szentelt ambrózia-magot tehetett szájába. Mintha szeme lenne a jó anyatejnek. Ez a szem dicsér, biztat és mosolyog.
A mandula íze olyan zene a szádnak, a nyelvednek, mint amilyen muzikalitása nevében kellemkedik. A mandula édese olyan, hogy gyönyörködtetően szántja végig e kacér kemény forgács a nyelved. Teljessége úgy bújik bele a mag legkisebb élő egységébe, mint aki olyan jól érzi ott magát, miként az, aki éppen most a hosszú végtelenben ropogtatja fogával.
Egészen távol azért sejdül benne a keserű-mandula gonosz arzénosa, különösen, ha a héjával eszed, de előzménye és következménye az íznek még ekként is vigasztalnak.
EGYED!
VEDD!
Mogyoró.
Vajas édes, és közben nagyon kemény, fogott íz. Jóval szárazabb és fémesen ruganyos közegben nyugszik és éled ez a vajas, ez a cukorárnyék. Kicsi makkját magában kell venni, hogy igazán hozzáférj: ritka kiterjedésű, ekként sűrű az íze is. Édese inkább más édessel együtt ad oda aromát, csipkét; díszt ad csokoládénak, méznek.
Ízéhez nagyon és nagyon hosszan, műgonddal szükséges rágni: porának kell lennie a nyálban, hogy megkapd az igazi ízét, amelyben a vajas és édeskés alatt a keményről jól tudhatod, ez az anyafának az íze is, ruganyos is, állhatatos is. Növény, amely méltón őrzi magát melegnek, hidegnek, fénynek és förmetegnek, aztán végül neked adja oda önmaga teljességét, így felszentelt ízlelésednek.
EGYED!
VEDD!
Kókusz.
Más opálossággal, zselatinos foglalatban tejes és teltebben, gazdagabban édes a kókusz, mint a mandula vagy a mogyoró. Rostjai nehezen adják meg magukat, de a vékonyra rágott, páncél alatti belső burka magának a kókusztejnek jobban odaadja, kisajátítható foggal, mint a négy évszakos helyeken termő olajos-édes magvak. A rostokat szálkavékonyra kicsépelve fogaddal megkapod a tejjel teljesen összeolvadt édeset, amely olyan tejes, olyan édes és fehér, hogy már szinte kék. Tiszta, mint az igazi trópusi zápor utáni napfény. Diszkréten üdítő íz ez, a kámforos vagy mentás égő hidegnél idébb van, ezért olyan behízelgő, szerethetőbb a nyelvnek. Sok az ocsúja, számos a korpája, de nyeleti magát: élményéhez a levek és a kiürült hordozó rost garatra eresztése is hozzátartozik.
EGYED!
A nagy Pán pedig úgy egyezett földtündével: ki arra úgy érdemes – tavasztól télig a megfelelően tömény ízű, izgalmú termést engedi megérni, ha ügyes, hozzájuthat, örömre öröm következhet. Tavasz jöttén adatik az eper, aztán a roppanós cseresznye s már jő is a pompás nyár. Vele a barackok, a dinnye. Az almával, szőlővel, dióval, mandulával, gesztenyével, sütőtökkel az ősz bőségszaruja áldott.
De hogyan is feledkeztek volna meg földre rendelt szeretteikről a téli időkre? Ha maradt még a fénynőtte után közülük választott és serény, ott lészen a lekvár, a befőtt, az aszalt gyümölcsök, a méz; várja őket a fűszer-rengeteg, erősek, sósak legyenek az ételek vagy füstöltessenek – ekként gazdagodjon az ízek sokasága tovább!
Illusztráció: Cseresznyék (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2013)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
