Pataki Edit: Anya
Ugye, nem haragszik, ha megszólítom? Olyan jó nézni a kezét! Kihasználja azt a kis időt, míg a buszra vár. Ilyen volt a feleségem is, nyugodjék békében! Őt én soha munka nélkül nem láthattam, ujjai között mindig táncolt a tű, hímezett, horgolt, kötögetett; soha le nem ült volna azért, hogy pihenjen egy pillanatot.
Nem, én nem utazom sehová, a lányomat várom, ezt a kis csomagot akarom odaadni neki az ünnepekre. Éjszakás volt, meós a ruhagyárban, most megy haza a távolságival, de szerencsére csak ide a szomszédba. Ha akarom, vele naponta találkozhatunk.
Ez a harmadik lányom, tudja, négy gyönyörű lányunk van, már férjnél mind a négy, kettő a közelben maradt, ez a harmadik is könnyen elérhető. Egyet egy kicsit messzebbre sodort a szél, utána most is postán szalad a meglepetés.
Meg is kellett nekünk fognunk a munkát, nem panaszkodhattunk, jutott belőle mindkettőnknek. Mire egy emberpár négy lányt kielégít, bizony, nemcsak az izzadság ül ki a halántékra, hanem a dér is. Mert kistaférolta az asszony mind a négyet, abban hiba nem volt. Hat-hat párnát adott, hatkilós nagydunnákat, derékaljat, kisvánkost, ahogy faluhelyen volt régen szokás. Törülközőket, abroszos garnitúrát, szép szalvétákat – úgy szedte össze őket négyesével, még függönyt is egyformát horgolt nekik, ha már ilyen szépszámúra sikeredett a leánykasorozat. Azt a rengeteg ágyneműt mind maguk barkácsolták össze, akár varrodát is nyithattam volna a családi házban. Máskor meg végszámra szőtték a rongypokrócot.
Irigyelt apa voltam ám én, irigyelt férfi is: öt gyönyörű nő is kérhette, kísérjem el. Az is maga a boldogság, ha egy csicsereg közelemben, hát még ha mindnyájan körbevesznek!
Éppen azon a nyáron ültük a harmincötödik évfordulónkat. Ő a húszat töltötte, én a huszonkettőt, mikor összekerültünk. A születésnapjára tettük a lakodalmat, így minden évben dupla volt a megemlékezés. Akkor ment volna nyugdíjba, az a hosszú szabadság várt volna rá, a munkahelyi ünnepség egybeesett az otthonival. A gyerekek miatt éppen csak a tíz évet szedte össze, mégis kitüntették.
Hirtelen halt meg, két nappal születésnapja után, a szíve vitte el. Könnyű és gyors halála volt, szép halál, csak ezzel nyugtatgatom magam. Lecsúszott a székről, még csak sóhajtását se lehetett hallani.
Nézze meg ezen a képen, milyen jó erőben van! Hát megmondaná, hogy utolsó óráit éli? Hogy két nap múlva vége? Derűs, nyugodt, keze most az egyszer az ölében, de nézze csak a mosolyát! Körülöttünk a gyerekek két fél karéjban. Mindig így maga mellett akarta tudni őket. Hat éve, de bennem még mindig friss a megdöbbenés, még most sem akarom elhinni, ugyanazt a tehetetlenséget élem át, mintha megbénulna mindenem. Jobban kellett volna vigyáznom rá, mikor dagadt lábait fáslizgatta, orvoshoz kísérnem, mikor lélegzete kihagyott. Észrevennem valami figyelmeztetést, előjelet. Hát ezért nem alszom én most éjszakánként. Hogy akkor mit rontottam el, mit mulasztottam el. Nekem csak annyi maradt, hogy folytatok mindent, mintha itt élne mellettem, mintha mindenre igent mondhatna még, ne érezzék annyira a hiányát. Mert neki mindenki előbbre való volt, ő mindig utolsónak következett.
Hogyhogy kié a két fiú? Hát persze, hogy a miénk, hát persze, hogy közös! Népes családban nőttünk mi fel mind a ketten, nekünk áldás a gyermeksereg. Szeretem én a lányokat is nagyon, de mikor az asszony szólt a tízéves szünet után, hogy megint másodmagával van, ott dobogott, ott zakatolt bennem: hátha ez végre legénykének sikeredik! Aztán meg, ahogy elnéztük ezt a kis árvát a nagylányok között, féltünk, hogy agyonkényeztetik, megint úgy gondoltuk, egyformán mind a ketten: miért ne lehetne egy igazi testvére neki is, korban közelebb? Hozzá mindnyájan öregek vagyunk. Szép fészekalja lett; kenyérben-sóban soha nem szűkölködtünk, szeretetben se volt hiány. Ami meg pénzben hibázott, azt iparkodással pótoltuk. Meg azzal, hogy egymásra mindig számíthattunk.
Ez a két zsenge hajtás maradt, két kis pisla láng, hogy engem körbefonjon, közelről melengessen. A kisebb kilenc múlt akkor, a nagyobb még nem volt tizenegy, úgy hívtuk őket az asszonnyal, hogy a második garnitúra. Más gond, más öröm, bizony, rájuk is kell pénz meg türelem, ne érezhessék úgy, hogy anyjuk cserbenhagyta őket.
A lányokat nem terhelhettem én, ígérte az mind, hogy segít, de nem akartam én, nem is fogadnám el. Egyiknek családja volt már, másik a házasélet küszöbén, mindnyájan éppen fészekrakás közben. Most meg már itt két gyerek, amott meg három, éppen a tizedik unokát lessük, egymásnak adják a lányok a babakelengyét, a kismamaruhát. Beoltottuk őket a nagy család szeretetével, ragaszkodással is.
Magunk vagyunk hárman a legénytanyán, hacsak engem el nem szólít valamelyik unoka, mint a nagymamákat. Nyugdíjas vagyok, napközben is jobban ráérek, orvoshoz én járok velük; ha egy a beteg, én megyek hozzá, ha kettő-három, nálam gyógyulhatnak. Szünetekre meg óvodát nyitok, mind idegyűjtögetem az apróságokat. Takarít, főz, mos ez az én kajla két segédem, most éppen rétest nyújtottam velük, csomagoltam hát egy kicsit a három unokának.
Nézze csak, ott szalad a lányom! Mintha csak az anyját látnám. Mosolya, mozdulatai élnek mind a hatban. A szemüket meg tőlem örökölték.
Illusztráció: Hidasi Márk fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
