Sudár Balázs: A honfoglaláskori hagyományőrzés útjai Magyarországon
(az íjászat példája)
Minden kor és minden társadalom megpróbál valahogyan a saját múltjához viszonyulni: természetes, mondhatni kényszerű folyamat ez. Sokféleképpen meg lehet ezt tenni, az egyik sajátos megoldás az, amikor egy közösség tagjai „újrajátsszák” a múlt egy kiemelt, számukra fontos eseményét. Ősi gyakorlat ez, és nem szükséges csupán a vallásos megnyilvánulásokra, passió-játékokra gondolnunk: a reneszánsz például az antik örökséget próbálta újraéleszteni, ennek egyik gyakorlati megnyilvánulása az opera, amelyről úgy hitték, hogy az ókori görög színjátszás felelevenítése. A történelmi múlt – többnyire katonai események – újrajátszásának igénye a 20. században jelent meg, és öltött Európa szerte egyre komolyabb formát, s mozgatott meg egyre több embert.
Magyarországon a történeti életmód-rekonstrukciós törekvések az 1980-as évek elején kezdődtek, részben a hadi hagyományőrzők, részben pedig a kézművesek munkája nyomán. Főleg a kézművesek fonódtak össze a jó tíz évvel korábban meginduló folklór (a néprajzi szakma által a folklorizmushoz sorolt) mozgalmakkal, a népi mesterségek felelevenítésével és a táncházmozgalommal. Ennek az örökségnek – és a külön utas, az európai modellektől sokáig eltérő fejlődésnek – a nyomai máig megmutatkoznak a magyar hagyományőrzésben. Az egyik ilyen problémakör a fogalmi tisztázatlanság: nem teljesen világos, hogy ki és milyen terminussal illet egyes jelenségeket vagy magatartásformákat.
Maga a hagyományőrzés fogalma meglehetősen félrevezető, gyökerei a folklorizmushoz vezetnek, onnan öröklődtek át: a népművészek valóban még élő hagyományokat „őriztek”, tartottak életben vagy revitalizálták őket. (Jellemző, hogy az első magyar hadi hagyományőrző csapatok még lovagi- majd haditorna klub néven alakultak meg, és senki sem gondolt arra, hogy valamit „őriznének”.) A hagyományőrzés név régi korok felelevenítésére vonatkoztatva az 1990-es években terjedt el. Pedig meglehetősen egyértelmű, hogy például egy 10. századdal foglalkozó csoport „hagyományőrző” elnevezése abszurd szóhasználat: az akkori hagyományok már régen eltűntek, illetve mára gyökeresen átalakultak – minthogy a hagyomány sohasem statikus és természete a változás. (E tekintetben a honfoglaló harcosok „hadi hagyományának őrzői” napjainkban Magyarország hadseregének katonái.) Az újrajátszás – az angol reenactement magyar fordítása – vagy éppen a felelevenítés szó megfelelőbben írná le a tényleges helyzetet, de ezeknek magyarul koránt sincs olyan jó csengése, mint a hagyományőrzésnek, nem is beszélve arról az érzelmi-pszichés mozgósító erőről, amellyel ez utóbbi bír. Be kell látnunk, hogy bár a kifejezés tulajdonképpen értelmetlen, de annyira emblematikussá vált, hogy most már nagyon nehéz lenne megváltoztatni. Így viszont a szó értelmezési területét kell kibővítenünk: valójában ma már a múlttal való gyakorlati elfoglaltságot, céltudatos foglalatosságot is jelenti. Azt, hogy ez a gyakorlatban hogyan is alakul – vagyis mi a szó tartalma –, számos körülmény befolyásolja; a magyar helyzetet a „honfoglaló-íjászat” kapcsán tekintjük át.
A háttér: a megszakadt hagyomány
A magyarok az íjat legfeljebb a 16. század elejéig-közepéig használták a harcmezőkön: Cecey az Egri csillagokban vagy Varjú Gáspár Kós Károly Varjúnemzetségében vállaltan anakronisztikus, amikor e fegyverrel küzd. Ennek ellenére a magyarok kapcsolata cseppet sem szűnt meg az íjászattal. Vadászfegyverként tovább élt, a hol szövetségesként, hol ellenségként fellépő román vajdaságok lovassága még a 18. század elején is javarészt lovasíjász volt, ugyanez mondható el a magyar területeken időről-időre végigvágó tatárokról, s maguk az oszmánok sem hagytak fel a fegyver használatával. Bár a janicsárság – a birodalom elit gyalogsága – már a 16. század közepén átállt a tűzfegyverek használatára, a lovasság még a 17. század végén is előszeretettel és sikerrel alkalmazta az íjat. Szemléletes példája ennek a Bécs ostroma (1683) során megsebesült keresztények lajstroma: jó részüket nyíllövés érte. A magyarok ugyanakkor a pompás török íjászfelszerelést becses zsákmánynak, vagy éppen megfelelő váltságdíjnak tekintették: számos magyar főúri fegyvertárban voltak ilyenek. Aligha használták ezeket, inkább reprezentációs tárgyak voltak.
A tűzfegyverek a világtörténelemben különböző területeken más-más időpontban váltották fel az íjakat. Ez utóbbi nálunk a 18. század elejétől végleg eltűnt a harcmezőkről, és nem sok hagyománya maradt fenn. Nem feltétlenül történt azonban mindenhol így. Mongóliában, Japánban vagy Koreában például nem szakadt meg a hagyomány: nemzeti sportként, illetve meditációs eszközként az íjászat tovább élt és él ma is. Az Oszmán Birodalom e két funkció ötvöződött, így a hagyományos török íjat az állam széthullásáig (1923) használták. Az utolsó szultáni íjászmester, Necmeddin Okyay 1976-ban hunyt el: a hagyomány tehát alig néhány évtizedre szakadt csak meg. Angliában a hosszúíjnak óriási tekintélye volt, ami a harci használat eltűnte után is megmaradt. Nem véletlen, hogy éppen a szigetországban fektették le a sportíjászat szabályait, amely azután 1900-tól az olimpiai játékokon is helyet kapott.
Az alapok: a magyar íjászat utóélete és feltámasztása
A hajdani harci hagyomány tehát mindenhol átalakult, új arculatot vett fel: a lelki fejlődést segítő tárgyét, a sporteszközét, esetleg a nemzeti szimbólumét. A megszakadt magyar tradíciónak a 18. századtól különös utóélete kerekedett: a nemzeti történetírás elevenítette fel, amelynek szemében az íj a magyar hadi dicsőség egyik szimbólumává vált. Bár íróink és tudósaink meglehetősen homályos elképzeléssel bírtak arról, hogy miféle is lehetett az ősök legendás fegyvere, fontosságának tudata átjárta a társadalmat. Kossuth Lajos ennek jegyében elevenítette fel (talán nem is egészen pontosan) a magyar kultúrában azóta elhíresült fohászt – „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” –, s ennek jegyében fog Feszty Árpád íjat festeni a honfoglalók kezébe a közgondolkodást sokáig meghatározó körképén (1894). (A „tájékozottság” mértékét mutatja, hogy a harcos kezében fordítva felajzott íj látható…) Ennek a gondolatkörnek a jegyében írta meg Tompa Mihály Kenéz és Vencel „balladáját” (1846), amelyben két íjász a Tisza felett egymásra lőve párbajozik a kiszemelt hölgy elnyeréséért. A nemzeti hevületet később a régészet fejlődése támogatta meg, amikor Cs. Sebestyén Károly felismerte, hogy a sírokból előkerült agancslemezek valójában íjszarvak merevítésére szolgáltak (1930). Csak ezek után indult meg a kísérletezés a honfoglalók íjának rekonstruálására: a munka ma is tart. Az érdeklődők számára alighanem László Gyula munkái – képeskönyvei, diafilmjei – tették ismertté a honfoglalók merevszarvú reflexíjait. A történet innentől két irányban haladt előre: a tudományos kutatások és a nemzeti szimbolika vágányán. E kettő persze cseppet sem zárta ki egymást és folyamatosan hatott egymásra.
A rekonstrukciós munkákhoz Cs. Sebestyén Károly kutatásai biztosították az alapot, az első tényleges példányok pedig Jakus Kálmán (1940-es évek), majd Fábián Gyula (1970-es évek) nevéhez köthetőek, a gyakorlati tesztelés az 1970-es években indult meg, újabb komoly lökést pedig Szőllősy Gábor tudományos vizsgálatai adtak. Az 1980-as évektől azután új igények jelentkeztek, s többen is kísérletezni kezdtek a merevszarvú reflexíjak készítésével (Kassai Lajos, Grózer Csaba). Munkájuk eredményeként az 1990-es években megjelentek a modern anyagokból előállított, egyszerű, olcsó és a tömegigényeket kielégítő íjak, amelyek a fegyvert a magyar társadalomban több ezer emberhez juttatták el, s ezzel közismertté – mondhatni mindennapos tárggyá – tették azt. Nagyon fontos lépés volt ez: a László Gyula által képként közismertté tett íjak immár tárgyi valóságukban, kipróbálhatóan, sőt birtokolhatóan is megjelentek. Hamarosan ezek az íjak „átlépték” Magyarország határait, az európai hagyományőrző csapatok kedvelt eszközeivé váltak, Kassai Lajos lovasíjász és versenyrendszere pedig nemzetközi hírnevet szerzett, jó példával szolgálva arra, hogy hogyan is lehet pozitív országimázst építeni.
Emellett, ha lassabban is, de haladt a természetes anyagú és technikájú íjak készítése is (Paku Sándor, 1998-tól), e tekintetben azonban a robbanás csak a 2010-es években következett be, s mára nyugodtan elmondhatjuk, hogy e téren a világ egyik vezető országává váltunk. (A Magyar Történelmi Íjásztársaság berkein belül évek óta szarusíj készítő iskola is működik, Bencsik Péter pedig távoktatás formájában segíti a kísérletező kedvű íjkészítőket.) A legújabb, a hajdani valóságot a mai tudásunk szerint legjobban megközelíteni szándékozó rekonstrukciót Bíró Ádám régész és Bencsik Péter íjkészítő alkotta meg (2012). Azt, hogy a magyar társadalom mekkora fontosságot tulajdonít az íjnak, világosan mutatja az a tény, hogy két hungaricum is kötődik hozzá: a Kassai-féle lovasíjász módszer és az ún. IX-XI. századi magyar íj. Mindkettő emblematikus szimbólummá, és egyúttal társadalmilag ismert jelenséggé vált a 21. századi Kárpát-medencei magyarság körében.
Magyarországon tehát egyfelől tudományos igényű rekonstrukciók, természetes anyagú, az eredetieket közelítő, mindennapi gyakorlásra szánt példányok, és a szélesebb néptömegek igényeit kielégítő tömegcikkek is jelen vannak, ami azt jelenti, hogy a honfoglalók íjával való foglalatoskodás számos, teljesen különböző felkészültségű és igényű emberhez jutott el, így a magyar társadalom széles rétegeit érinti, társadalmi jelenség. Mint ilyen, természetesen nagyon sok arcával találkozhatunk, sokféle megnyilvánulási formája létezik. A következőkben néhány olyan szempontot tekintünk át röviden, amelyek nagymértékben meghatározzák a hagyományőrző íjászat mai helyzetét hazánkban.
1. Az íj mint szimbólum – a nemzeti érzés szerepe
Az íj szimbólumként is felfogható, lényege az „íjság”-a, és nem a részletek. Az íj és a hozzá tartozó felszerelés birtoklása a múlthoz való pozitív viszonyulást, az ősökre való emlékezést, az ő hagyományuk folytatását/felvállalását fejezi ki. E célra szinte bármilyen tárgy alkalmas lehet: megfelel például a teljes mértékben történelmietlen, hátra szíjazott angolszász tegez, pusztán azért, mert az íjászatra utal. Ha ez kap még egy palmetta-motívumot is, akkor egyértelműen a magyar íjászat jelképe lesz – függetlenül attól, hogy jelenlegi ismereteink szerint a honfoglalók ilyesmit sohasem használtak. Innen érthető meg az is, hogy miért jó egy magyar hagyományőrző számára például egy krími tatár íj: mivel az is a merevszarvú reflexíjak közé tartozik, automatikusan a sztyeppei hagyományokat – az „íjfeszítő népek nagy családját” – idézi fel, s ezzel máris honfoglaló őseinkre emlékeztet. (Pedig ha jobban belegondolunk, e jelenség ugyancsak visszás: hogyan szimbolizálhatná a számunkra annyi szenvedést okozó tatárok íja éppen a magyarságot?)
Érdemes felfigyelnünk a jelkép-használat fejlődésére is: ma e célra egy botíj vagy egy sportíj már nem alkalmas, míg két-három évtizede még megfelelt. Alkalmas viszont bármilyen merevszarvú reflexíj, s nem „követelmény”, hogy az valóban a leletek alapján ismert „magyar” jellegzetességeket mutassa. Ehhez viszonylag komolyabb felkészültségre volna szükség, ami a felhasználók többségének esetében nincsen meg. Nem elképzelhetetlen azonban, hogy idővel e téren is változások fognak beállni. Mindenesetre az elmondható, hogy az íj egyfajta magyarság-jelképként működik a társadalom széles köreiben.
2. Múlt és jelen – a hitelesség
A hagyományőrzés esetében a múlt és a jelen találkozik: a hagyományőrző mai ember, aki a múlthoz, a múlt tárgyaihoz nyúl vissza. A két idősík találkozása azonban nem zökkenőmentes, és sajátos egyveleget hoz létre. Senki sem időutazó, a múlt megjelenítése nem lehet tökéletes. Az egyébként elérhetetlen hitelességre azonban lehet törekedni, kérdés, hogy ki és mennyire foglalkozik e szemponttal. Végeredményben mindenki saját értékrendjének függvényében válogat a lehetséges felszerelések közül.
Sokan minden további nélkül használnak műanyag vagy éppen más kultúrákból származó helyettesítőket: modern, a honfoglalás korához sehogyan sem kapcsolódó nyílhegyeket, műanyag tollakat és nockot, amelynek régi magyar (nyíl)ajak neve is feledésbe merült. Az „ősiséget” talán a fa vesszőtest képviseli – vagy az sem. Ez a viselkedés tulajdonképpen teljesen természetesnek tekinthető: a hagyományt maga az íjászat mint jelenség képviseli, melynek tárgyi háttere viszont a jelenben gyökeredzik. Mindez akár a hagyományok működésének is tekinthető: az élő hagyomány sosem horgonyoz le a múltban, hanem a jelen körülményeihez alkalmazkodik. Más kérdés, hogy egy ilyen igénnyel – vagy igénytelenséggel – összeállított felszerelést nem lehet és nem is szabad 10. századi rekonstrukcióként, „őseink fegyvereként” bemutatni, ami sajnos sokszor megtörténik: e tekintetben is nagy szükség volna a fogalmak tisztázására.
A múlt és a jelen összeütközésénél valójában az a kérdés, hogy kinek mi fontos igazán, melyek azok a részletek, amelyeket kitüntetettnek tart, s melyek azok, amelyeket elhanyagol, s így nem tekint meghatározónak. Másfelől megint csak felmerül, hogy a hagyományőrzőnek mi a célja: egy érzés/tudatállapot megjelenítése, vagy a történeti hűség. Előbbi sokkal inkább a jelenhez (és a kortárs szimbólumok világához), utóbbi pedig inkább a múlthoz tartozik.
3. Kézműves háttér
Egy korhű íjászfelszerelés elkészítése rengeteg energiát és komoly felkészültséget igényel. A munka jó részét egykor is egészen biztosan mesteremberek végezték, s ma sincs ez másképpen: mivel sokan nem tudják – idő, eszköz vagy képesség híján – elkészíteni felszerelésüket, profi kézművesektől szerzik be azt. Az így kialakult igényre kifejlődött egy „iparág”, amely azonban nem csupán kiszolgálja, de meg is határozza a keresletet. A vásárló a kézművesek kínálatából választhat, azok termékeit fogadja el helyesnek és megfelelőnek; mást nem is tehet, ha nem fektet kellő energiát és időt a tájékozódásba. (És ne legyünk naivak: a többség nem áldoz időt erre, de ez nem is biztos, hogy elvárható lenne.)
Ebből a szempontból tehát a mesterember felkészültsége a kulcskérdés: ha hiteles – azaz a tudományosan megismerhetőhöz közelítő – termékeket állít elő, akkor a vevő ahhoz jut hozzá, ha nem, akkor a vásárló valójában a magyarokhoz szorosabban nem köthető árut kap. A kézművesekre ez persze jókora felelősséget is ró, hiszen tulajdonképpen – akarva vagy nem akarva – ismeretterjesztő munkát (is) végeznek. És könnyen belátható: nem mindegy, hogy az ily módon terjesztett ismeret valós-e vagy nem. Sajnos e tekintetben nagy a zűrzavar. Míg az egykorihoz többé-kevésbé hasonlító íjakat viszonylag könnyen találunk a boltokban, megfelelő nyíltegez alig bukkan fel, s a felajzott íj tárolására szolgáló tegzek java része is vagy más kultúrákból származik, vagy egyszerűen a fantázia szüleménye. E tekintetben bőven van hová fejlődni, de szerencsére már látszanak biztató jelek is. Mindent egybevetve leszögezhetjük: egy honfoglaló hagyományőrző megjelenését nagyban meghatározza az, hogy milyen minőségű felszerelések találhatóak a boltok polcain.
4. A sport
Számos íjász az olimpiai vagy éppen a vadászíjászat irányából érkezik a hagyományőrzés területére. Számukra maga az íjászat a fontos, a honfoglalás kora inkább csak díszlet, illetve apropó – érzelmi többlet – kedves időtöltésük gyakorlására. Ők gyakran még a többieknél is kevésbé figyelnek a felszerelésük hitelességre, hiszen az csak egyfajta jelmez. Ezzel szemben nagyon fontos számukra az eredményesség, ami viszont az íjat elsősorban szimbólumnak tekintők számára jóval kevésbé lényeges.
Nagyon nehéz „örökség” ez: a profi felszerelést egyszerűbbre, kisebb teljesítményűre kellene cserélni, ami sokaknak problémát okoz. Ennél is nehezebb a lövéstechnika átgondolása. A magyar hagyományőrző íjászat e tekintetben az európai pályaíjászatra épül – ami azonban cseppet sem „sztyeppei örökség”. Éppen ellenkezőleg: a nyugati longbow (hosszú íj) technikájának a továbbörökítése. Márpedig az angol hosszú íj és a sztyeppei reflexíj teljesen más szerkezetű, egészen más célokra jött létre és másképpen is kell használni. A lövéstechnika (húzás, tegezhasználat) kérdései csak az utóbbi néhány évben, egy évtizedben vetődtek fel komolyan, s azóta kezdtek elterjedni a keleti technikák is.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a nyugati lövési stílusnak – és oktatásának – évszázados, jól kitaposott hagyománya létezik, míg a keleti lövésmódokról ez cseppet sem mondható el hazánkban. S minthogy az íjászversenyek is leginkább a pályaíjászati hagyományokra épülnek – értelemszerűen a nyugati lövésmód művelői vannak előnyben. Ez pedig nem segíti a tisztán látást, hiszen könnyű azt hinni, hogy ami eredményesebb, az jobb, az az „igazi”, tehát „biztosan így csinálták régen is”. Sajnos a hagyományőrzés esetében ez a logika valójában nem működik. Be kell látnunk: a hagyományőrző íjászat versenyszerű műveléséhez a régi keleti gyakorlatok, szintfelmérések felelevenítésére volna szükség (az utóbbi években erre is láthattunk néhány kísérletet).
5. Az íjászat és a természet
Talán első pillanatra nem egyértelmű, de az íjászatnak van egy „zöld” megközelítése is. Az íj és az íjászat ugyanis a hagyományos, természetközeli életmódot is képes felidézni a modern, technikai civilizációhoz képest: hajdani anyagaival, használatával, régiességével a természetes élet megtestesítője. (Gondoljunk csak a természet romlatlan gyermekeire, a puskás fehérek ellen íjjal harcoló indiánokra!) Ennél sokkal egyszerűbb szempont az, hogy a hagyományőrző íjászok jó része szabadban gyakorol, ami a városi – zárt térben munkát végző – emberek számára egyfajta kitörési pont, a természetközelség, az egészséges életmód egyik megnyilvánulási formája lehet. (E tekintetben nem sokban különbözik a horgászattól vagy a természetjárástól.)
Az íjászattal kapcsolatos rendezvények gyakran járnak „kivonulásokkal”, jurtaállítással, tűzrakással. Mindez megint csak a hétköznapi rutinból való kitörést, a technikai civilizáció (részleges) hátrahagyását, egyfajta természetes életmód képzetét kelti, és afféle aktív pihenésként vagy rekreációként értékelhető. Ehhez járul a közösségi élmény: a közösen eltöltött idő, amelyben a hétköznapok időhiányához képest van idő egymásra, a beszélgetésre. A rohanó világ „lelassítása” ez.
E szempontok önmagukban természetesen nem vezetnének az íjászathoz, ám e tevékenység – és mára kialakultnak tekinthető keretrendszere (a hagyományőrző rendezvények) – jó alkalmat kínál. Úgy gondolom, e szempont – a „honfoglaló feeling” – sokak számára kimondatlanul is nagyon fontos, és komoly mozgósító erőt képvisel.
6. A „ló-probléma”
A régi magyar íjászat elsődleges terepe mindenképpen a lovasharc volt. Nyilvánvalóan használták a fegyvert gyalogosan is (ahogyan ezt a történeti analógiák mutatják), de ez keveset változtat azon a tényen, hogy a harcászat a lóra alapult, és a felszerelés is a lovas használathoz fejlődött ki. Így értelemszerűen a hajdani eszközök lóháton működnek optimálisan, gyalogosan viszont számos problémát, kényelmetlenséget okoznak. A paradoxon az, hogy a mai hagyományőrzők jelentős része nem jut lóhoz – talán igénye sincsen rá. Ennek megfelelően az íj és a felszerelés használata – és ennek függvényében kialakítása is – inkább a gyalogos igényekhez igazodik, ami egyértelműen torzítja, átalakítja az egykori valóságot. E gyakorlat például a reálisnál nagyobb méretű íjak készítéséhez vezetett, s gátolta a tegez helyes használatának felismerését is.
Ugyanakkor a lovasíjászat tényleges létezése, különféle rendezvényeken való felbukkanása nagy lelkesítő erővel hat, a nemzeti büszkeséget táplálja azokban is, akik maguk nem szállnak nyeregbe. Az a tény, hogy az íj feltámasztása mellett új életre kelt a lovasíjászat is, mindenképpen nagy vonzerővel és hírértékkel bír, ahogyan ezt a Kassai Lajosról szóló Lovasíjász című film is mutatja.
A honfoglaló íjászat erőterét tehát számos hatás alakítja, ennek eredményeképpen nagyon sokféle hozzáállás figyelhető meg: különböző emberek egészen eltérő dolgokat tartanak benne fontosnak, máshová helyezik a hangsúlyokat. Vannak, akik számára az íjászat a magyarságuk megélésének eszköze, saját énképük egyik építőköve. Őket a jelenség érdekli – és nem a részletek, s talán a gyakorlás sem olyan fontos számukra.
Mások elsősorban az üzletet találják meg, hiszen komoly vevőkörrel számolhatnak – itt az eladhatóság és a hitelesség feszül egymásnak. Megint mások a sport felől közelítenek a 10. századi íjászathoz: nekik ez az íjászatnak egy különleges (egzotikus?) ága. S végül vannak néhányan olyanok is, akik magát a 10. századi valóságot próbálják felfedezni, ők a lehetőségekhez képest a tudományos precizitásra törekszenek.
A különböző motivációk persze nem tisztán jelentkeznek, keverednek, egymásra hatnak, támogathatják vagy kiolthatják egymást. Mindezek tükrében a mai, 10. századot megidézni kívánó hagyományőrző közösség nagyon sokszínű, egységes csoportként aligha írható le. Bár aligha vonható kétségbe bármelyik mozgatórugó létjogosultsága, a különféle irányvonalak elhatárolása – de legalább megfogalmazása – mindenképpen szükséges volna.
Meglehet, a fenti kép kissé borúlátóra sikeredett, hiszen gyakran a nehézségeket, visszásságokat emeltük ki. Pedig valójában egy sikertörténetről van szó, amelyre minden résztvevője büszke lehet. A honfoglalás kori íjászfelszerelés rekonstruálásához ezer évet kell átlépni úgy, hogy az élő harci-jász hagyomány is 3–400 éve megszakadt. Ilyen, ezer évet „átugró” hagyományőrzésre nem sok példa akad: a mongolok vagy a törökök a közeli múltjuk még kézzel fogható hagyományait éltetik, a japánok hagyományőrzése valójában egy töretlen folyamat mai állomása, s az angol hosszúíjászoknak sem kell ekkora időtávot áthidalniuk.
Akárhogy is, a magyar íjászat az egyik legkorábbi európai (nemzeti) íjásztradíciót próbálja rekonstruálni. (E tekintetben talán a bolgároknak van még komoly lehetőségük, adottságuk.) Az a tény, hogy erre a rekonstrukcióra egyáltalán lehetőség van, s hogy az íjászat a magyar tudat részévé válhatott, nagyon széles összefogásra, együttműködésre volt szükség. Az elfeledett, hajdani dicső fegyvert a történészek tették újra ismertté, majd a régészek találták meg a maradványait. Érdeklődő kézművesek alkották újra, az elkészült tárgyakat pedig lelkes íjászok ezrei próbálták ki, ezzel állandó visszajelzést biztosítva a tudományos kutatóknak és a kézműveseknek. Ez a valódi siker: egy ezer évvel ezelőtti tárgy felmerült a feledés homályából, új életre kelt, mindezt nagyon komoly szakmai háttérrel és nagyon széles társadalmi elismertséggel. Kevés ilyen látható a világban. Ehhez persze kellett, hogy a fegyver társult a honfoglalás éthoszával, így nagyon erős vonatkozási pontot képezhetett, s így válhatott mára – újra – szimbólummá.
E történet maga nagyon jellemző ránk, nagyon magyar: az újraélesztett íj ízig-vérig keleti, sztyeppei fegyver, míg a rekonstrukció folyamata, egyáltalán a ténye, a tudományos alaposság spektruma és a gyakorlat bizonytalansága – mint társadalmi és kulturális jelenség – nyugati.
Illusztráció: Lovasíjász (Csáji László Koppány fényképfelvétele, 2014)
Cimkék: tanulmány, voltjelen
