Szénási Ferenc: Hitek iskolája
– Idejétmúlt história, mondod elnéző mosollyal, én azonban ma is eleven példának tekintem.
Így kezdi folyton töprengő, mindent ízekre szedő barátom, s cigarettájáról kétszer leverve a hamut nyomatékosan jelzi, hogy hosszú időre magához veszi a szót.
– Túlhaladta az idő, állítod, mert ma már természetes, hogy az iskolás fiúk és lányok közös osztályokba járnak, no meg maga az eset is réges-régen történt. Szerinted már eszünkbe sem jutna, ha nem én lettem volna a fő kárvallottja. Én másképp gondolom. Ha a valós helyzetet nézzük, amelyben megtörténhetett, csakugyan letűnt időről beszélhetünk, de abból, ahogyan megtörtént, a mához is kulcsot kaphatunk.
S azonnal bele is fog, hogy mint mindig és mindennek, esetünknek is megvizsgálja, kiderítse, föltárja rejtett természetét.
– Én, az új fiú, aki hetedikesként kerültem hozzátok, már tőletek hallottam a nagy sietségről, arról, hogy nem az elsősökkel, hanem veletek kezdték a beharangozott reformot, a fiúk és a lányok együtt nevelését; a két hetedik osztályból egy harmadikat is összeválogattak, így indítottak először fiú-lány vegyest. Egy pszichológus csinos kis esettanulmányt írhatna az eredményről: mi történik összetartozó kamaszfiúkkal, akikben már mocorog a hódításvágy és a féltékenység érzés, ha néhányukat egyszeriben közelebb engedik a lányokhoz, s a többiek előtt nem oldják föl a régi távolságot. Utólag nekünk is föl kell tennünk a kérdést: vajon igazgatónk híján volt-e a kellő pszichológiai érzéknek, s meg sem fordult-e fejében, miféle ellenségeskedés várható az elszakított két fiútársaság között, vagy voltak kétségei, de más szempontokat fontosabbnak ítélt.
Annyit készséggel elismerek, hogy az én kálváriámra ő sem számíthatott. Nem sejthette, hogy évkezdés után nem sokkal érkezik majd mintaiskolájába egy fiú, aki aztán élő jelképe lesz a kamaszlelkek mélyén feszülő viszálynak. Hogy hirtelen megjelenik valaki, akin igen könnyen levezethető a lappangó indulat. S hogy ez veszélyes méretet ölthet. Azt persze kétszer is meggondolhatták volna, ő és munkatársai, hogy hozzátok, az új fiú-lány osztályba irányítsanak. Talán természetesnek vették, hogy az újnak az újban a helye. Ekkoriban már dúlt a békétlenség, a baráti ugratásokból ingerült gúnyolódás lett, s a kispályás focimeccseken is lezajlottak az első gorombáskodások, de mindez nem lépett túl bizonyos határon, gátat szabott neki megelőző, hat éves összetartozástok. Én azonban kapóra jött idegen voltam, szó szerint értendő idegen test, tárgyiasult emberi lény, akivel gátlástalanul megtehető, ami a közelebb állókkal nem: én kaptam a rúgásokat helyettetek is, és a nektek szántnál jóval nagyobbakat. Gondolom, a képtelen folytatásra te is jól emlékszel, és nem is csak miattam. Bűnbak lettem, régi társaidnak alkalomra sem volt többé szükségük, nyílt háborút folytattak ellenem, s a hadüzenet lélektani okát is árulkodóan fölfedték: szatírnak kiáltottak ki. Velem ijesztgették az osztályunkba járó lányokat, akik bennük, lám, védelmezőre találtak. Az ürügy megvolt, már csak hisztériává kellett növelni, hogy jöhessen a felnőtt világot utánzó, de még kisdiák léptékű lincselés.
Most elmondhatnám, milyen nyomorultul éreztem magam a húsz-huszonöt céklavörös arcú, ordítozó, ember mivoltát levetni készülő gyermek martalóc között; hosszan ecsetelhetném, milyen kétségbeesett csalódás fogott el, amikor hiába lestem segélykérő, esdeklő szemmel a tanári szoba épp oda néző ablakát; szóval az átélhető érzelmek felé terelhetném történetünket, ám nekem most nem a riadt lélek érzékletes rajza, hanem a döntéshozó elme tárgyilagos leírása fontos. Nem a fájdalmas okozat, hanem a szenvtelen ok. Az emberi tudat látványos kudarca. Az elme csődjének anatómiája. Különben is, az alapfokú lincselés elmaradt, tajtékzó ellenségeim túlbecsülték képességeiket, az első ütés után, a kiserkedt vér láttán maguk is megrettentek és leálltak. Meghökkenve tapasztalták, hogy nem tudják még a műfajt gyakorolni. Vészjósló ordibálásuk lassacskán csúfolódássá szelídült, s attól fogva mindig beérték ennyivel, a kamaszviszály a régi mederben folyt tovább.
Vissza tehát a kérdéshez: vajon igazgatónk híján volt-e a pszichológiai érzéknek? Mostanában sokszor eltűnődtem, vajon mi járhatott a fejében balsikerű döntése előtt, és sehogysem tudtam elképzelni, hogy ne lettek volna rossz érzései. Mint ahogy azt sem, hogy elgondolása óvatlanságból, felszínességből, hebehurgyaságból született. A róla őrzött képhez sehogysem illett, hogy kapkod vagy hirtelenkedik, mintaiskola élére ilyen embert nem is állíthattak volna. Némi töprengés után aztán megértettem, hogy a maga helyén ő igenis következetesen döntött. Számára, aki a választottak között is azért volt kivételes választott, mert mindig élen járt, mi sem volt természetesebb, mint hogy az előrelépést fontosabbnak érezze holmi aggályoknál. Hogy igyekezzen mindenkit megelőzni. Hogy siessen. A meghirdetett cél az volt, ugye, hogy a két nem felnövekedve természetes kapcsolatot találjon majd egymással. A felnövekvés első pillanata pedig a kamaszkor, miért ne lehetne hát, gondolhatta igazgatónk, a megelőző hat iskolaévet átugrani, és közvetlenül a cél előtt indítani a reformot? Életkori sajátosságok? Persze, vannak, de túl kell lépni rajtuk. A hozzá hasonló, akadályt nem ismerő ember a lélektani buktatókon csak pillanatokig akad fenn. Félresöpörte hát az útjában álló rossz érzéseket.
Látom a szemeden, hogy gyanakszol, attól tartasz, hogy körülményes logikával túlságosan is egyszerű válasznál kötök ki, a szokásos forradalmi hévvel magyarázom majd a balfogást. Ne félj, ezt én is idejétmúlt magyarázatnak tartanám. Esetünket ma is eleven példának neveztem, s ezzel kimondatlanul azt is megígértem, hogy mai életünkhöz közelebbi megfejtést adok rá. Kifinomultabb, úgy is mondhatnám, modernebb indítékot jelölök meg mögötte. Hogy mi lenne az? Nos, olyasmi, ami mégsem teljesen független a forradalmi hévtől. Mondhatnám, ennek korszerűbb, intellektuálisabb változata, fensőbbséggel gyakorolható magasabb foka. Szellemi háborút vívó korok szellemi fegyvere. És napjainkból visszatekintve nem is kellett sok a felismeréséhez. Mert igazgatónk tudatosságában én mai vonásokra ismertem. Úgy találtam, hogy amit rábíztak, azt nemcsak sietve, hanem fölényes magabiztossággal és az egyedüli helyes út tudatával végezte. Pontosan kell fogalmaznom: amit tett, azt a végső igazság meggyőződéses és egyben szent hitével tette. Elgondolkodott ő az újkeletű nevelési elven, de olyan kézenfekvő, nyilvánvaló alapigazságnak látta, hogy a pedagógiai üdvözítés eszközét vélte fölfedezni benne, világnézetté emelte hát, és neofita vakbuzgósággal követte. Feltétel nélkül vallotta és hitte. A sietséggel szemben támadhattak ugyan kételyei, ám ezek, hogy úgy mondjam, túlságosan világi természetűek voltak, és a világi voltukat könnyedén levető új üdvtanok az efféléken mindig fölülemelkednek. Az elvekből fakadó hit bigottabb minden másnál.
Jó, jó, mondhatnád, de mindez diktatúra idején történt, efféle vakhit ma már nem uralhat el tantestületeket, és történelmi analógiának sem alkalmas, mert földrajzi tájainkon nem növekedhet már akkorára, hogy országokat, népeket sodorjon veszélybe. Ne ítélj könnyelműen. Vakhiteknek nemcsak önkényuralomban van hatalmuk. Szellemi diktátumok a szabadság korában is ránk telepedhetnek. Elvi dogmák helyett ma érvekkel kimunkált hitek uralkodnak fölöttünk. Szép és meggyőző tanok pogány szentírásai terelnek minket kijelölt irányba. Lehet, hogy becsvágyó, tettrekész igazgatóink ma kevésbé szolgalelkűek – lehet, ki tudja –, ám odaadó hitük a szabadság önállóságával mit sem változott. És tedd a kezed a szívedre: ha uralkodó tanok bástyái mögül szólnak, ellentmondunk-e nekik? Megfékezzük-e őket, ha sietnek? Vagy ha mégis megpróbáljuk, sikerrel tesszük-e?
Igen, tudom, elmélet és gyakorlat kettőssége. Hibás gyakorlatból nem következik, hogy hibás az elmélet is. Nem, nem következik. És mégis… Az elmélet kényes holmi. Általánosságra született, ám igazsága esetről esetre érvényesül. Minden egyes alkalommal helyt kell állnia. Elégtelennek bizonyulhat előírásos használattal is. Ingoványos terepen járok, nem tudom, meddig merészkedhetek. Megkockáztathatom-e azt az állítást, hogy minden elmélet eleve hibás? Jó, mondjam méltányosabban: kódolva magában rejt egy továbbgondolásra késztető hibát. Maga a tudomány is kijelöli saját határait, amikor azt hirdeti, hogy minden ismeretrendszernek szükségszerűen van egy határpontja, amelyen túl megdőlnek törvényei. Newton almája a világűrben nem esik gazdája fejére. A panda medve fogságban nem szaporodik. De a kódolt hiba egyben utat enged a kiigazításnak is. A nehézkedés fogalmát a tömegvonzáséval helyettesíthetjük, állatkertek helyett nemzeti parkokat telepíthetünk. A fizika és a biológia ellesett törvényeit érdemes tehát kevésbé egzakt elméletekben is alapul venni. Ahogyan a jogtudomány teszi: zárt jogrendjének tágabbra szabja paragrafusait, szándékosan helyet hagy bennük alkalmi értelmezésnek is. Az érvekkel kimunkált szép és meggyőző tanoknak viszont épp az a gyengéjük, hogy hittételekké magasztosulva végleg bezárulnak, és a kiigazítás képességét elveszítik. Többé nem korrigálhatók. Változás esetén nem szólnak többé korukhoz. Észrevétlenül elöregszenek. Nemes mátrixukba nem illik bele többé a formálódó világ.
Tévútjainkhoz pedig mindig akadnak túlzó igazgatók. Akik fenntartás nélkül, híven követik zárt elméleteinket. S mi magunk is észrevétlenül az elméletek megszállottjai leszünk, hogyha nem vizsgáljuk fölül, nem módosítjuk, nem rostáljuk ki őket időről időre. Történetünkről kétszer is azt mondtam, hogy eleven példa. Most hozzáteszem: tévútra hajlamos hitek iskolapéldája.
Illusztráció: Úttörők a Lenin-autón (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
