Orosz István: Önszócikk
A neve Bruno. Később ugyan más nevet kapott, de a születése előtt kizárólag Brunónak szólították. Szülei többször megnézték a Biciklitolvajokat, anyja olykor külön is beült a Városi Moziba (vagy az Árpádba?), mert pont olyan gyereket akart, mint a filmbeli kisfiú. Vittorio De Sica filmje 1951-ben érkezett meg Kecskemétre, tehát ő is ott és abban az évben született meg. A haját még sokáig Brunósra fésülték vizes fésűvel, hogy megálljon. E puritán indulásnak (neorealista, proletár identitásnak) némileg ellentmond, hogy hamarosan Stefi lett belőle, mert édesanyja tudomást szerzett róla, hogy a legnagyobb magyart, Széchenyit, Stefi grófnak hívták a barátai. Apját ekkor már jó ideje Lázárnak szólította, ami magától értetődött, legalábbis a gyakran elskandált Arany sorok ismeretében: Ritka vendég Rácországban Zsigmond, a király, a császár, jól fogadja István vajda, István, kinek apja Lázár. Lázárt valójában Lászlónak hívták, s mivel a város köztiszteletben álló tanáraként sokan ismerték, néha az egyszerűség kedvéért a fiút is lelacizták. Több iskolai jutalomkönyvben (a megpróbáltatások ellenére elfogadható tanulmányi eredményeket produkált) ez az elhibázott keresztnév szerepelt. – Pifta, ifol-e muftot – egy különben jólelkű kórházi ápoló szólította így rendszeresen, de mivel a név után kisvártatva fájdalmas gerincvelő csapolások következtek, a Pifta és tovább becézett származékai nem a boldog gyermekkort juttatták eszébe.
Vezetéknevével sem volt több szerencséje, és noha az apja után neki járó Kisorosz nevet képes lett volna tolerálni, mégis inkább a Ruszki, a Muszka, sőt a Szovjeckij megszólítás vált a gyakoribbá. Minthogy kora ifjúsága egybe esett az ország idegen seregek általi megszállásával, és ezen hadak is megnevezhetők voltak a fenti szavakkal, így a fiatalember gyakorta érezte, hogy a hozzá intézett mondatoknak legalábbis kettős értelmük van. (Hova mész most? Haza. Haza? Hallottátok, haza megy a Ruszki. Hurrá, Ruszki, igyi domoj!)
Később, a fővárosba költözvén némi megnyugvással tapasztalta, hogy nevét – amely e szócikk fölött található – mások is viselik, s ez, legalábbis látszólag, nem különösebben zavarja őket, egy barátja azonban jóindulatúan figyelmeztette, ha a kulturális életben meg akar mutatkozni, mint újonnan érkezőnek, illő lenne nevet változtatnia, vagy fölvennie egy művésznevet is, és azt használni, elkerülendő a kavarodást. A barát által ajánlott művésznév az Útisz volt, ami görögül Senkit jelent, ezen a néven mutatkozott be egykoron Polüfémosz küklopsznak Odüsszeusz, vagyis rég bevált álnévről volt szó, hiszen a homéroszi történet szerint épp ez segítette a ravasz hajóst a menekülésben: – Senkise bántott – kiabálta a buta óriás, így aztán nem is segített rajta senki. Az affér során, mint ismeretes a küklopsz egyetlen szeme odalett, vagyis a képzőművészként vizuális illúziókkal foglalkozó, sőt olykor a trompe l’oeil-jel (művészettörténeti szakkifejezés, a szem becsapását jelenti) is hírbe hozott Orosz-Útisz igen stílszerűnek vélte új nevét, amiatt pedig, hogy anyai ágon görög felmenőkkel is rendelkezett, kifejezetten szerencsésnek találta.
Tanult szakmája szerint tehát művészféleség volt – grafikusként mutatkozott be leggyakrabban, névjegyén is ezt a foglalkozást tüntette föl -, gyönge jellemére azonban az álnévvel rátestált irodalmi ballaszt komoly pressziót jelentett. Könnyelműen elkezdte magát írónak képzelni, különösen azután, hogy megtanulta folyamatosan két kézzel, négy, sőt hat ujjal nyomogatni computere klaviatúráját.
Irodalmi próbálkozásai közt magától értetődőn jelentek meg a képzőművészetre utaló tartalmak, de gyakran élt olyan formai elemekkel is, amelyeket a grafikusként, festőként, anamorfikus ábrák szerkesztőjeként és animációs filmek rendezőjeként begyakorolt technikák írói, költői megfelelőjének gondolt. Képversekkel, akrosztichonokkal, anagrammákkal bíbelődött, s próbált irodalmi rokonokat találni, szert tenni olyan elődökre, példaképekre, akik a hasonló, rejtett jelentésekkel operáló művek specialistái voltak. Többször is elolvasta például Edgar Allan Poe A műalkotás filozófiája című esszéjét, és amikor megtudta, hogy egy ízben az amerikai író is használta az Útisz álnevet, egészen föllelkesült. Talán nem köztudott, hogy 1845-ben, a New York-i Evening Mirrorban Poe nekitámadt Henry Wadsworth Longfellow-nak, plágiummal vádolva meg a köztiszteletben álló költőt. Longfellow nem válaszolt a méltatlan vádakra, egy idő után azonban Outis (ejtsd Útisz) néven valaki védelmébe vette Longfellow-t és megcáfolta a plágiumot. Akkor nem tudta senki, ki lehetett a titokzatos jóakaró, csak másfél század múltán derült fény a rejtélyre: Senki, azaz Outis-Útisz nem volt más, mint maga Edgar Allan Poe. A támadó és a védő ugyanaz a személy.
Bruno-Stefi-Ruszki-Útisz A műalkotás filozófiájából ugyan valami olyasmit olvasott ki, hogy az íráshoz mindenféle ihlet, ájult révület meg lila köd nélkül is neki lehet ülni, s ezt kezdetben bátorításnak vélte, sokszor idézett bonmot-ja azonban (amely képzőművészeti tevékenységére vonatkozik, ám nyilván írói szándékait is jelzi) ellentmondani látszik a tanultaknak. „Vannak dolgok, amiket el tudok elképzelni és le tudok rajzolni. Vannak olyanok is, amiket el tudok képzelni, de nem tudok lerajzolni. Az igazi kérdés: le tudom-e rajzolni azt, amit nem tudok elképzelni? Már egyedül csak ez érdekel!”
Illusztráció: Orosz István (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2017)
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
