A mai költészet olvashatóságának határai (14. rész)
Az elmúlt hónapokban felidéztük 1999-ben útjára indított körkérdésünket a magyar líra állapotáról – akkor költők tiszteltek meg minket válaszaikkal, most az irodalomtörténészek és kritikusok gondolatait visszaidéző sorozatunkat folytatjuk. A három kérdés nem változott:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Szepes Erika
„Ahogy a költők csinálják. Már megint a költők.
Magyarországon mindig ők.”
(Bruck András)
1. Van a világ. Hatalmas, érdekes, sokszínű. Még az ország méretű világ is ilyen. Van a költő. Sokféle lelkialkattal és érdeklődéssel. Érzékeny, az őt ért ingerekre fogékony, előre megérez dolgokat. Ő emberi világunk szeizmográfja. És van az olvasó. Sokféle tárgyi, anyagi adottsággal, lelkialkattal, sokféle érdeklődéssel. A három között a kapcsolatot a világról írott vers teremti meg: a vers milyensége függ a költő érdeklődésétől, lelkialkatától, a világban elfoglalt helyétől. A vers befogadása a befogadó mindenkori állapotától, körülményeitől függ. A világ állapota sosem volt és nem is lesz stabil. A megszületett versek mineműsége attól is függ, mennyiben reagálnak a világban történt változásokra.
Mi van ma? Érzékelhető-e elmozdulás, változás a Napút első körkérdése óta? Természetesen igennel kell felelnünk. A változásokra a költészet mindig azonnal reagál, ha nem is mindenki, és nem is mindenre. Vannak azonnal reagáló költők, és vannak a világi dolgokat lassabban megfontoló, versbe lassabban belefoglalók. Induljunk el az első körkérdés (1999) évétől.
Az ekkor már uralkodóvá vált és hatalmi területeket birtokló irodalomelmélet, a posztmodern paradigmaváltó irányzat megszabta, milyennek kell lennie a költészetnek. Legyen személytelen, ne legyen közlendője-témája, ezáltal elérheti azt a célt, hogy ne legyen jelentése. Így teljesítheti be eme teória végső célját: ne legyen konkrét műként érzékelhető, hanem mindenki hozza létre a saját olvasatát. Így a létrejöhető olvasatok száma osztódással szaporítható. A direktívaként meghirdetett ars scribendi ellen azonnal szóltak az autonómiájukra érzékeny költők, de ugyanilyen gyorsan mondtak véleményt a társadalom szélesebb rétegeit érintő diszkriminatív és az életminőség romlásához vezető intézkedésekre. Az idézett példák mindkét témát érintik: Petri György: A minimum művészetétől a művészet minimumáig, ill. Szerbia és A Dunánál, 1999; Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája, 2000, ill. A kilencvenes évek; Marsall László: Mementó magamnak, 1998, ill. Öregember karácsonya, 1989; ők elsősorban a direktívák ellenében személyes szabadságuk és a társadalomkritikához való joguk érdekében írtak. „Masztodonok, a régi beidegződésekkel” – könyvelték el megszólalásaikat.
Volt azonban az akkortájt induló fiatal generációban is kemény szavú költő (Kovács András Ferenc életművének jelentős része; Payer Imre: Föl, föl, ti rabjai a földalattinak, 1998; László-Kovács Gyula: Koldus-pietà, 1999), és alkotóképessége delelőjén volt az a nemzedék, amelynek egész életműve a közösségi problémákba ágyazódott: Birtalan Ferenc költészete egészében az elesettek iránti empátiából és a luxurálók iránti haragból született, Bíró Józsefnek az avantgárd írásképet kifejezőeszközül használó humanista költeményei máig ezt a vonalat képviselik; P. Papp Zoltán kemény, szigorúan fogalmazott verseinek alanyai a „megalázottak és megszomorítottak” (Vershatalom, 2007).
Ugyanebben az időben, 1998-ban indultak el – és sokak örömére máig is léteznek – az Aquincumi Költői Játékok, az Aquincumi Múzeumok és Papp János előadóművész szervezésében, amelyek a klasszikus értékek – tárgyak, leletek, antik versformák – megmentése mellett a szórakoztatást is célul tűzték ki, igyekeztek a szépség felidézésére alkalmas témákat meghirdetni. A költők jó része azonban – éppen azok, akik állandó versenyzői lettek a játékoknak – a megadott témákat is szatíraként verselték meg, és a jelenkori Magyarország kínzó kérdéseit, megoldatlan problémáit tűzték tollhegyre. Az első évben (1998) a téma az aquincumi víziorgona volt: ekkor született az óbecsei Tari István Kiadó a keresztút című verse, a határainkon túl élő magyarság életének feszítő kérdéseiről, a kisebbségeket megosztó viszályokról.
A következő évi Pannónia dicsérete téma Pannónia ostorozását hozta: kukázók, bűzlő macskatetemek, üres konzervdobozok világának rémképét mutatták meg a költők. 2001 a Millennium éve volt: az ünnep magasztosságát ellenpontozta a társadalomkritikai hang. Kialakult az Aquincumi Költői Játékok törzsgárdája, akik írják évről évre, ugyanazon a magas színvonalon szatíráikat: Rigó Béla, Gyimesi László, Szarka István, Sumonyi Papp Zoltán, Miklya Zsolt, Tari István, Mechler Anna, Koósán Ildikó csak az élbolyból.
Közben persze a költészet teljesítette egyéb feladatait is: változatlanul téma volt a szépség, a szerelem, a bánat, a betegség, a halál, és új művek születtek a gondolati és az objektív lírában is. A folyóiratok és a Szép Versek antológiák főként ezeket közölték, míves formaversekben és gáttalanul áradó szabad versekben egyaránt.
2007-től mintha szignifikáns változás mutatkoznék. A szakma felkapta fejét Székely Magda Hajléktalan című tömör, négysoros versére (2007), s míg Tóth Krisztina ebben az évben még úgy nyilatkozott, hogy „A költő nem lángoszlop, személyes életek vannak, személyes tapasztalatokkal és egyéni megoldási stratégiákkal” (Vendégszoba, 2007), a következő években egyre erőteljesebben jelzi, hogy ha a költő nem is lángoszlop, de legalábbis útmutató, útjelző funkciója van, és ezt ő maga is gyakorolja, annyira, hogy 2012-ben megnyeri a közéleti témában kiírt pályázatot Vörösmarty-parafrázisával (A koravén cigány). A gondolati lírája elvontsága, érzelmei megformálásának artisztikuma miatt a középgenerációban vezetőként tisztelt Kemény István pedig a Beszélőben (2009. június) megjelentetett konferencia-előadásában a következőket nyilatkozta: „A költészet, legalábbis amióta leírják (mióta a király rábízta a költőre), arisztokratikus jellegű. Nemcsak művelője (a költő) kiválasztott, de még a hallgatója is. Arisztokratikusnak lenni nemcsak fene nagy, elitista gőgösséget jelent, ez tévedés: arisztokratikusnak lenni annyi, mint emlékezni arra, hogy mit bízott ránk (melyik grófságot) valaha a király. Arisztokratikusnak lenni felelősséget jelent a ránk bízott grófságért: a világ egy bizonyos részéért, állatokért, emberekért, bolygóért, miegymásért. A költő nem olyankor arisztokratikus, amikor rá szokták fogni (elefántcsonttorony, elitizmus), ilyenkor nem arisztokratikus, hanem csak gyáva és gőgös, elbújik a rábízottak elől. Petőfi Sándor, a vérdemokrata, nagyon is arisztokratikusan élt, mert haláláig komolyan vette saját tehetségét, küldetését és a rábízottakat: népet, nyelvet, verset, magát a költészetet. A grófságát. (…) úgy látom, hogy az a fajta művelt olvasóréteg, amit ifjúkoromban én még láthattam, szép lassan sírba megy. Helyettük olyan korosztályok jönnek, akiknek az írott költészet éppannyira fontos, mint teszem azt, a huszadik század történelme. Szinte semennyire. (…) Az irodalom (és főleg az írott költészet) kivonult a világból, dekonstruálta (kinyírta) magát. Az írott költészet uralmának vége. (…) Igen ám, de úgy érzem, hogy mégiscsak tudok valamit, amit csak kevesen. Én tudom, hogy az írott költészet az emberi kultúra egyik csúcsa. Én tudom, hogy ez nemcsak egy vélemény a sok közül. Én szeretek nagy verset olvasni, olyat, amitől lúdbőrös lesz a hátam, sőt, még bőgni is szeretek rajta. És úgy érzem, hogy ha beletörődöm, hogy az írott költészet korának vége, ezzel azt segítem elő, hogy tényleg vége legyen.” És vigyázott is a grófságára: megírta 2011-ben a Búcsúlevél című, országos hatású művét, amelyben szeretett hazájától búcsúzik. (A kötet, amelyben megjelent, A királynál címet viseli, nem véletlen allúziókkal a fenti eszmefuttatásra és a jelentéstételt hallgató mai királyra.) Válaszversek sora keletkezett (közülük csak a két legtöbbet kommentált: Térey János: Magyar közöny; Erdős Virág: Haza és Talpra magyar), amelyekből 2012-ben már egy egész kötetet szerkesztettek Édes hazám. Kortárs közéleti versek címen. Térey János ars poeticája Ady szóhasználatát emeli vallomásába: „Ami engem illet, szeretem, ha az irodalom életes, és kevésbé szeretem, ha az élet irodalmias” (Irodalmi Jelen, 2012. június 20.). Hasonlóan egyértelmű, kemény Zalán Tibor nyilatkozata (Montázs Magazin): „az embernek a legjobb tudása, és nem a közönség elvárása szerint kell írnia. Ha valami népszerű, ne azért legyen az, mert felad elveiből és az olvasó kegyeire apellál. Az olvasók nagy része ma is elmegy a könnyebb ellenállás felé, és ezt nem is lehet felróni nekik. Versolvasó mindig kevesebb lesz, mint a bestsellereket olvasók, de ez nem is baj. A versolvasás olyan, mint a komolyzene-hallgatás. Felkészültség, vájt fül és nyitott lélek kell hozzá. Én nem szórakoztatni akarom az olvasóimat, hanem elgondolkodtatni, érzelmeket, érzéseket megnyitni bennük.”
Erre a megújult hangvételre, a kritikai él feléledésére találomra csak néhány kiragadott példa: Képes Gábor: Az utcafront és az öregember, 2006; Kántor Péter: Levél anyámnak, 2011; Szálinger Balázs: Számold meg a gazdag ember pénzét, 2012; Nádasdy Ádám: Beszorulva tél és nyár közé, 2012; Payer Imre: Magyar táj alkaiosz-photoshoppal, 2012; Parti Nagy Lajos: Szívlapát, 2013; Grecsó Krisztián: Pont oda, 2013. Az És elmúlt fél évének verseiből: Jónás Tamás: A hatodik pecsét, 2013. dec. 6.; Bozsik Péter: Behódolt tartomány (egy vers magyar ikre), 2013. dec. 13.; Térey János: Pornográf duett, 2014. febr. 14.; Kántor Péter: Egy ember háta, 2014. febr. 28. A fiatal Kántás Balázs elkeseredett, gyújtó hangú közéleti verseiből egész kötetet jelentetett meg (Félkomfortos magánpokol, 2013).
A sor folytatható. Hadd zárjam le egy kis statisztikával: a Szép Versek utolsó négy évének közéleti verseit számoltam meg. Az évszámok mellett a közéleti versek száma.
2009: 1, 2010: 3, 2011: 6, 2012: 17. (A 2013-as az idei könyvhétre jelenik meg.)
Úgy látom tehát, hogy a legújabb magyar költészet jelentős fordulatot tett a közéleti, kritikai hangvételű versek felé, holott ezt a megjelölést: „közéleti vers”, évekig-évtizedekig kerülni kellett, az efféle verset pedig általában a lenézés, a megvetés fogadta.
2. Minthogy írásom elején a befogadó definíciójaként megemlítettem, hogy sokféle olvasó van, sokféle igénnyel, itt folytatnom kell a gondolatot: a mai magyar költészetben mindenki megtalálhatja a magának leginkább tetszőt. Kiegészíteném azzal a fontos megállapítással, hogy mindenkinek az a legkedvesebb, amit megélt életanyaga alapján a legkönnyebben tud befogadni. A közéleti költészet gazdagodásával gyarapodott azoknak a verseknek a száma, amelyeket a befogadó saját tapasztalataihoz tud hasonítani, így könnyebben válik számára értelmezhetővé. Természetesen vannak ezeken kívül a valóban szép versek, amelyek gyönyörködtetni akarnak, örömökre-bánatokra reagálnak a költészet szublimáló erejével: költészetünk tehát nem lett egyoldalúbb, csak hangsúlyai tolódtak el.
3. Hivatásos versolvasóként örömmel fogadom a költészet ilyen irányú gazdagodását, és ezeknek a verseknek a propagálásában nagy segítségemre vannak azok a költők, akik megújult ars poeticájukat a fentebb idézettekhez hasonlóan meg is fogalmazzák, igyekeznek újfajta törekvéseiket megértetni a befogadókkal. Persze ők is – mások is! – írnak szép, esztétizáló verseket is: én mindezek olvasását szívből ajánlom: gazdagabbá, értékesebbé teszik életünket. De ami a legfontosabb: helyettünk mondanak ki fontos, súlyos dolgokat. Hogy is van ez? „Már megint a költők. Magyarországon mindig ők.”
Vilcsek Béla
A folyamat, cicafül, a folyamat!
(Esterházy Péter)
Mi a művészet? Mi a költészet? Ezek azok a kérdések, amelyekre pontos válasz nem adható. Szerencsére. Művészetnek és költészetnek mindig is volt és marad(t) egy olyan rejtett tartománya, amely nem elemezhető és nem (meg) magyarázható. Kritikus és irodalomtörténész jó, ha eredendően tisztában van ezen a téren a maga korlátaival és korlátozottságával.
„A művészet metafizikai ösztön megnyilatkozása, és transzcendens jelentőségű” – mondja a huszadik század elején írott, a modern művészet alapvetésének szánt Haláleszétikájában a költő, drámaíró és filmesztéta Balázs Béla. Megítélése szerint semmi értelme természeti szép és művészeti szép megkülönböztetésének, amellyel az esztétikák évszázadokon át fáradoztak. A művészetnek nem a valóság szépségeivel kell versenyre kelnie. A művészet a szépséget éppen az által éri el, amit a művész felfedez a természetben, és azáltal, hogy azt művész fedezi fel. A műalkotás „nem egy élet a sok közül, hanem az életet ábrázolja”. Ez a magyarázata annak, hogy a művész akkor fordul alkotás szándékával az élet jelenségeihez, amikor azok számára „szimbolikus jelenésekként”, „álomszerű víziókként” jelennek meg: „mikor álommá lesz az élet, akkor lesz életté az álom”. Műalkotás létrejöttének ez az álomszerű életlátás vagy életszerű álomlátás a különleges pillanata: „A művészet az élet öntudata.”
Néhány évtizeddel később az ifjú egyetemista és pályakezdő költő, Weöres Sándor, A vers születése címmel írott doktori értekezésében már úgy érvel, hogy a közkeletű vélekedéssel ellentétben a művészet (az alkotás) önmagában véve sem nem teremtés, sem nem anyaság. A művész valójában teremtő és szülő is egyben. Szabadon alkot, ám gátak között. Ezeket a gátakat alkata, a külső körülmények és az önként vállalt formai kötöttségek egyaránt és együttesen jelentik. A művészet szabad alkotás, melynek egyedüli célja, hogy a befogadóban különleges rezonanciát, gyönyörködést, szépségérzetet keltsen. A művészet: „szépséggé rögzített emberi megnyilvánulás”. Az alkotói folyamatnak négy, egymástól elválaszthatatlan mozzanata van: az ihlet, az élmény, a kialakulás és a kidolgozás. Az ihlet, minden ellenkező híreszteléssel szemben, egyszerűen „műalkotásra alkalmas kedélyállapot”, „különleges szellemi konstelláció”, „értelmi és idegi koncentráltság”. Nem több, és nem is kevesebb. Az élmény, az ihlettel ellentétben, elsősorban nem befelé, hanem kifelé irányul, s legyen bármily lehangoló is ez az olvasó számára, többnyire valamely korábbi irodalmi példához vagy olvasmányélményhez kapcsolódik. Műalkotás születéséhez az ihlet és az élmény ellentétes irányultságának összhangba kell kerülnie. Ugyanez a helyzet a másik két alkotási mozzanattal, a kialakulással és a kidolgozással. A kialakulás alapvetően ösztönös, öntudatlan tevékenység, s időben a legritkább esetben esik egybe az élmény mozzanatával. Egy vers formálódására nincsenek általános szabályok; a kiváltó élmény és a vers megszületése között akár évek is eltelhetnek. Míg a kialakulás főként passzív, egyszerre értelmi és érzelmi tevékenység, addig a kidolgozás csaknem kizárólagosan aktív és tudatos. Ez a megírás, a végső formába öntés, a rögzítés időszaka. Mikor a költő töröl, rövidít, a metrumot vagy a rímet csiszolja. Mai közkeletű kifejezéssel, amikor szöszöl, szöszmötöl a szöveggel. Ez az alkotói munka leginkább szakmai-mesterségbeli része. Csak a dilettáns vagy képzetlen költők gondolják, hogy az alkotásnak ez a fázisa megspórolható. Egyébként meg más szabály nincsen: „Minden a minőségen áll vagy bukik.” A minőséget pedig két alaptényező határozza meg: a képzelőerő és a mesterségbeli tudás. Van, aki hibátlanul versel, műve mégis menthetetlenül szürke marad. Van azonban, aki botladozva illeszti össze a verslábakat, mégis tagadhatatlanul művészi értéket teremt. Igaz: a legnagyobbaknál, a legkiválóbbaknál a két tényező, valamilyen rejtélyes oknál fogva, rendre összhangba kerül.
A költő, ha valóban az, nem szólhat másról, mint a mesterségről. Élete a szakmája, szakmája az élete. Számára minden tény, adat, eset és esemény, érzés vagy benyomás mesterségbeli kérdés. Minden addig és annyiban érdekes, amíg és ahogyan az művészi formába önthető. A költészet tétje: az élet, az életben maradás: maga a költészet. A kritikus-értelmező, ha valóban annak vallja magát, sem szólhat másról, mint e mesterség által költészetté formált életről és e költészet által megformált életről. A kritikus-értelmező élete, legyen bármily meglepő, szintén maga a költészet, a kritikusnak-értelmezőnek, hangozzék bármily hihetetlenül, hasonlóképpen a költészet az élete. Számára minden költői tény, adat, eset és esemény, érzés vagy benyomás ugyanúgy mindenekelőtt mesterségbeli kérdés. Minden addig és annyiban érdekes a számára, amíg és ahogyan az művészi formába önthető. Tudnunk kell azonban, hogy ami a költő számára végcél (a műalkotás létrehozása), az a kritikus-értelmező számára kiindulópont (a műalkotás szellemi birtokbavételének kezdete). Kettejük azonos szellemiségű, de ellentétes irányú törekvése szerencsés esetben akkor találkozik, találkozhat és vezet, vezethet kölcsönösen eredményre, ha egy-egy kötet vagy életpálya kivételesen telített pillanatát sikerül költőileg és szakmailag egyaránt hiteles és érvényes módon megragadni, s nem kevésbé fontos szempont: az olvasót-befogadót sikerül hasonlóképpen költőileg és szakmailag egyaránt hiteles és érvényes alkotói tevékenységre késztetni, a sokat emlegetett esztétikai élményben, hogy ne mondjuk: esztétikai élvezetben részesíteni.
A Napút szerkesztősége által felvetett első két kérdés, a fentiek alapján, érvényét veszti. Önmagukban, egymástól elszigetelten egyikük sem vizsgálható, és nem is válaszolható meg. Nem, a mai költészet olvashatóságának és befogadói tapasztalatának nincsenek határai! Hacsak az írói és olvasói felkészültség, invenció és szakmai tudás nem tekinthető annak. A (poszt)modern irodalomtudomány régi és ma már közhelyesen evidens felismerése az, hogy az irodalmi műalkotás nem szoborszerű építmény, vagy főként nem keresztrejtvény. Nem muzeológiai tárgy vagy egyetlen helyes megfejtést igénylő szellemi próbatétel. Az írói és olvasói szubjektum soha nem üres lap, nem tabula rasa, nagyon is ismeri a műfaj, egyéb művek példáit, normáit, szabályait, és képes fikció és valóság, a nyelv műbeli poétikai és gyakorlati funkciójának összevetésére is. Az úgynevezett irodalmi folyamat három meghatározó eleme (író – irodalmi mű – olvasó, alkotás – alkotottság – befogadás) közötti folytonos dialógusviszony áthidalja, jó esetben áthidalhatja az időbeli távolságot. A collingwoodi és gadameri kérdés-felelet elv érvényesülése és érvényesítése pedig (a mű mint eredeti válasz – jelenlegi kérdés – új megoldás) az irodalmi szöveg újabb és újabb konkretizációját teszi lehetővé. A korlátolt vagy lezárt élvezetet és ismeretet nyújtó irodalom és irodalomtudomány képzete illúzió. A különféle megközelítések és szempontok érvényesítése és érvényesülése egyaránt hasznosnak bizonyulhat mind az alkotás, mind a befogadás során. Az irodalmi kérdésekről és művekről folytatott beszélgetés szabadsága, nyitottsága és folyamatossága létkérdés. Akárhogyan is: a lényeg úgyis szöveg – szépírói és kritikusi szöveg – és olvasó együtt munkálkodása közben és annak eredményeképpen történik. Szerényen tudomásul kell azonban venni, hogy ennek az együttműködésnek a sikerességéhez az értelmező legfeljebb hozzájárulni képes. Feltéve, hogy állításai vagy megállapításai meghallgatásra találnak.
S akkor végezetül röviden a személyre szabott kérdésről. Jó negyedszázados oktatói, irodalomtörténészi és kritikusi munkám során egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy mindenféle belharcok és háborúskodások, szakmaféltés és presztízsharcok közepette is leginkább azt kell tudatosítanunk magunkban: ha az irodalomtudomány (az irodalmi kérdésekről és művekről folytatott beszélgetés) komolyan gondolja paradigmatikus vágyai megvalósítását, célt csak akkor érhet, ha megteremti részterületei – irodalomelmélet és irodalomtörténet, kritika és műértelmezés, filológia és textológia – összhangját. A huszonegyedik század irodalomtudósának, tetszik, nem tetszik, egyszerre kell elméleti vértezettséggel, történeti felkészültséggel, az interpretációs stratégiák iránti fogékonysággal s a szövegkeletkezés módszertanában való jártassággal rendelkeznie. Oktatói és kutatói érdeklődésem mind ez ideáig elsősorban a magyar irodalom két, korszakváltónak gondolt időszakára és alkotóira irányult: a huszadik század elejére és a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára. Esszében és tanulmányban, tankönyvben és segédletben, költői életrajzban és monográfiában, elméleti és történeti munkában vizsgáltam a Nyugat szűkebb és tágabb körének tevékenységét (Babits Mihály, Hubay Miklós, József Attila, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós), a budapesti bölcsészkar Jelenlét című periodikájának második nagy kirajzását (Petőcz András, Sajó László, Turczi István, Zalán Tibor), valamint napjainkban a szolnoki Eső című folyóirat és a szlovákiai magyar irodalom máig kevéssé ismert alkotóinak tevékenységét (Balázs F. Attila, Cselényi László, Jenei Gyula, Kulcsár Ferenc, Lázár Balázs, P. Nagy István, Rékasy Ildikó, Tóth László, Tőzsér Árpád, Varga Imre). Az említettek mindegyikét jó szívvel és tiszta lelkiismerettel ajánlom a tisztelt olvasó figyelmébe.
Halmai Tamás
1. Sokféle vers van, és sokféle olvasó. Ilyesformán a kérdés jótékonyan megválaszolhatatlan. (Hacsak nem ad számot minden egyes befogadó a viszonyáról minden egyes műalkotáshoz. Azzal a Napút-számmal bolygót lehetne eltéríteni.)
2. A populáris kultúra térnyerésére s a megváltozott technológiai környezetre (internet, okostelefonok, sebes vizuális ingerek stb.) érdemes tekintettel lenni – de igazán építeni arra lehet, ami szikla: az olvasó szívére. (Nem azért, mert kemény, hanem mert örök.)
3. Gergely Ágnest – mert mívesen bölcs. Nádasdy Ádámot – mert elegánsan szelíd. Tóth Krisztinát – mert mágiásan szép. Vasadi Pétert – mert elhivatottan derűs.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/3-as számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
