február 18th, 2017 |
0Szilágyi József: A harcsafiaskó
Újsághír: A szocialista haltenyésztés újabb világraszóló vívmánya a Dunai Állami Gazdaságban kikísérletezett, sós és édesvízi életmódra egyaránt képes harcsa, amellyel a magyar harcsaipar az egész világon elterjesztheti az egyébként csak Európában honos halfajt. Már csak a termék népszerűsítését kell biztosítani, amit dolgozó népünk hamarosan sikerrel elvégez.
„Tudom már, ki ez az állítólagos oxfordi professzor!” – kapta fel a fejét a langyos tavaszi szélben az álruhás Stamm, egykor tábornok, miközben a sétahajó már Dömös magasságában szelte a Duna hullámait, az úr 1952. évében, május elsején. „Megöregedtem,” állapította meg rezignáltan. „Inkább kiúsznék a Kecske-szigetre napozni, minthogy újra kémesdit játsszak.” Londoni attasé korából ismeri ezt a magabiztos arcot. Minden követségi fogadáson ott legyeskedett a nők körül, súlytalan bájgúnárnak tűnt. Később derült ki, hogy nem tökfej, hanem professzionális ügynök, és nem csak legyeskedik a feleségek körül, hanem el is csábítja őket. Stamm gyűlölte. Akkor futott zátonyra a házassága Ilonával. Lehanyatlott a diplomáciai karrierje. Hajszálon múlt a halálos ítélete. „Megroggyant ez a Fleming, lötyög rajta az oxfordi díszegyenruha. Tényleg májuselsejéző halászbrigádnak vél bennünket, akik elkísérjük, hogy szemlét tartson az evezősverseny helyszínén? A szolgálat tudja, hogy az evezősderbi csak ürügy az ittlétére, azt nélküle is előkészítenék. De ő tudja-e, hogy tudjuk? A titkos haltelepet akarja kifürkészni. A harcsatenyészetet, amiről én is alig tudok valamit. Én csak gardírozom a brit urakat ezzel az álbrigáddal, mintha egy evezősverseny helyszínét szemrevételeznénk, egy kis zenés, ünnepi hajókirándulással fűszerezve.”
Az angol egyetemi delegáció kíséretére kirendelt leánykórus tagjai előírás szerint dalolgattak és kacarásztak a fedélzeten. De mire gondolhattak a szakmai kíséretet imitáló „Vörös Proletárharcsa” halászbrigád tagjai?
„Ezt a Stammot újra a siralomházból szedték elő, hogy ő legyen a kémelhárító csoport főnöke,” morfondírozott Környei, könyvkereskedő, miközben korábbi alkalmazottja, elfelejtett szerelme, Gézáné jutott az eszébe. „Az antikváriumomat mindenképpen elvették volna, hiszen az egész könyvkereskedelmet államosították. Boltvezető helyettesként még egészen jól jártam. Itt van ez a Pópa, a kiugrott pap, ő nem válogathatott: ügynöklét vagy Recsk. Répás államosított zöldséges. Ő sem háboroghat. Annyit csalt és lopott, hogy azt semmilyen rendszer nem tűrné el. Fabulai pedig állás nélkül maradt klasszikafilológus, a státuszát a marxista-leninista intézet kapta meg orosztanárok képzésére. Tudnak vajon az oxfordi kapcsolatairól? Ha ez svarcban lepaktál, hogyan lopjuk vissza a spéci harcsát a britek zsebéből?”
„Stamm a brigádvezető, stimmt, ő az egyetlen profi ügynök közöttünk” nézelődött a fedélzeten Répás, az út közben elfogyasztott halászlé minőségromlásán bosszankodva. „Az angolok a mérgező húsú fuguval keresztezett harcsára pályáznak, stimmt. Ezt mindenki tudja, kiváltképp Stamm, stimmt. Talán ez a három ártatlan halász is, akikből csak most csináltak (titkos) rendőrt, bár csak a halfogáshoz értenek. Itt nem csak kémet kell fogni… Talán mégis fel kellene világosítani Stammot, hogy mire megy ki igazából a játék… Az egész világot uraló biológiai fegyverre. Stimmt. Ez a harcsa bírja a sós és édes vizet is, mérge halálos, végveszélyt jelent a hanyatló nyugatra. Abban viszont rengeteg pénz lehet, stimmt. Miért kötném ezt Stamm orrára?”
„Hát, hogy a ménkűbe lesz ebből halfogás, ha a varsákat sem feszítettük ki?” vonta fel a szemöldökét Pócs, az egyik újdonsült (titkos) rendőr. „Mi az ördögöt lehet öregháló és kece nélkül kezdeni? Inkább mentem vón’ nagylaposra pecázni.” A másik két halászember, akiket szintén a Tiszáról toboroztak a brigádba, csak a csibukját szítta rezzenetlenül. „Nem halászbrigád e’, bátyó, én mondom, hanem halálbrigád” sugdostak egymás fülébe gyanakodva. „A kapitány ki fogja nyírni az angol profot, a könyvkereskedő a zöldségest, a kiugrott pap halotti misét mond, nomine patris, minket meg felkötnek hazaárulásért.”
„Igen, ez Stamm tábornok, 1937-ben katonai attasé Londonban”, konstatálta Fleming gondterhelten igazgatva amerikai sérvkötőjét. „Tudtam, hogy lesz díszkíséret, de hogy éppen Helena férje?! Mit akarnak ezek a bolsik, világra szóló botrányt? Ha vérontás lesz, és sikerül is titokban tartani, a kényes nemzetközi egyensúly megbontása világméretű konfrontációhoz vezethet. Szánom egyébként ezt a Stammot… Bár a sajnálatos affér előtt már tudhatta, hogy egy vadromantikus nőt vett feleségül.”
Mindeközben, leszámítva a népdalosok énekét és csacsogását, egy szó nem hangzott el, pedig a hajó már egy órája lapátolt felfelé a Dunán. Ám a lányok, akiket már amúgy is felcsigázott az orkándzsekik látványa, mintha túl nagy érdeklődést mutattak volna Fleming titkárának elektromos öngyújtója iránt (ilyet e tájon még senki sem látott). A hazai titkosügynökök egyre frusztráltabban feszengtek szovjet mintájú pufajkájukban. És amikor a famulus, ifjonti sikerekre éhesen, néhány pár nylonharisnyát húzott elő az aktatáskájából (hőn áhított nemzetközi csempészáru), a lányok üdvrivalgásban törtek ki, a halászbrigád mellőzött tagjai pedig elzöldültek. Küszöbön állt a verekedés és a világbotrány, miközben a hajó észrevétlen a dömösi víztározó tiltott vizére siklott. A homályos mélyből (titkos) harcsaszemek fürkészték a gyanútlan (titkos) ügynököket.
Amikor Környei a korláton át a Dunába lökte az angol titkárt, Fleming egy pillanatra megdermedt. Azt tudta, hogy a filológus svájci ügynök, Stamm meg moszkvai. De hogy a halászok az ÁVO tisztjei, erre csak most jött rá.
Pópa, a gépházban rejtőzve, fogadkozott, hogy ha ezt túléli, elzarándokol Rómába a szentatyához, hogy szerzetbe léphessen. Környei remélte, hogy megússza az akasztást és továbbra is színtelen tintával jelölt könyveket közvetíthet. Legyen akár „Törpeharcsa” a fedőneve, Fabulai az összekötője, akivel latin nyelvű halbiológiai könyveket csereberélnek…
Mr. Fleming, akinek még a békaember felszerelését sem sikerült magára öltenie, képtelen volt egyetlen csempészendő harcsát is a termosznak álcázott tartályába rejteni. Az egyik kóristalány, egy igazi szépség, aki nagyon-nagyon emlékeztette valakire, enyelgőn rávetette magát, és a karjába kapaszkodott, majd szinte kihámozta a dísz-zubbonyából, végül a közeledését gátló termosztól is megszabadította. Miközben Fleming az egymást szorgalmasan püfölő brit küldöttek és magyar halászok közé vetette magát, minek következtében egyre gyakrabban bucskáztak a vízbe mindkét oldal harcosai, a hungarian beauty a termosszal együtt, érthetetlen módon, úgy eltűnt, mintha őt is a Duna hűs habja nyelte volna el. A vizet kémlelve azonban a sasszemű profi csak kapálódzó ügynököket és a mélyből vicsorgó, mérgező harapású harcsaállkapcsokat látott…
Még nem sejtette, hogy az MI5-ból való menesztése nyomán, egy év múlva már James Bond történetekben lesz kénytelen magyarországi tapasztalatait kamatoztatni és balsikerén vigasztalódni (és a rejtélyen rágódni: hogyan élte túl az összes ügynök a harcsák közé pottyanást?). A világ pedig még évtizedekig az élő biológiai fegyver, a mérgező japán fuguval keresztezett harcsáktól való rettegésben élt, amely végső pusztulásba sodorhatja a keleti és nyugati térfelet egyaránt…
Azt meg végképp nem sejtette senki, hogy a világot végül a vasfüggöny mögötti biotechnológia fejletlensége és a kivégzéstől rettegő kutatók kozmetikázott kutatási beszámolói mentették meg: a sikerjelentésekkel ellentétben ugyanis a harcsa soha nem volt mérgező…
Hiába, a titkosítás!
Illusztráció: Harcsa (pixabay.com)