Robert Walser: Fritz Kocher dolgozatai
ELÖLJÁRÓBAN
A fiú, aki ezeket a dolgozatokat írta, röviddel azután, hogy kilépett az iskolából, meghalt. Nem kis fáradságomba telt, mire rávettem édesanyját – a tiszteletreméltó, kedves hölgyet –, engedje át nekem közlésre a darabokat. Nagyon ragaszkodott, érthető módon nagyon ragaszkodott e lapokhoz – az ő szemében sajgó és édes emlék mindez, ki kétlené. Csak miután biztosítottam arról, hogy a dolgozatokat egy szem változtatás nélkül, hajszálpontosan úgy közlöm majd, ahogy azokat Fritz megírta, állt végül kötélnek. Sokaknak, nyilván, sok ponton nagyfiúsnak, sok más ponton viszont talán túl kisfiúsnak hat majd e dolgozatcsomó. De kérem, gondolják meg, hogy én hozzá sem értem az egészhez. Egy fiú szinte ugyanabban a pillanatban képes igen bölcsen és igen ostobán beszélni: így ezek a fogalmazványok is. Olyan nyájas hálálkodással váltam el a fiú édesanyjától, amilyen csak kitelt tőlem. Ő ezernyi olyan apróságot mesélt el nekem a fiúcska életéből, amely az itt olvasható iskolai fogalmazásokkal érzékletesen tükröződik. Neki, aki oly derűsen és komolyan tudott nevetni, idejekorán meg kellett halnia. Szeme – bizonyára nagy, kerek, ragyogó szeme – a kinti nagyvilágból, amelyre annyira sóvárgott, semmit nem láthatott meg. Ennek fejében viszont megadatott neki, hogy kisvilágában világosan lásson, – és ezt az olvasó lapozgatás közben nyilván igazolja majd. Hát akkor pá, fiúcska! Pá, olvasó!
AZ EMBER
Az ember finoman érző lény. Csak két lába van, de egyetlen szíve olyan, hogy abban gondolatok és érzelmek egész hada fészkel kényelmesen. Egy gondosan megtervezett mulatókerthez hasonlíthatnánk az embert, ha tanárunk efféle utalásokat megengedne. Az ember olykor költ is, és ebben az igen-igen magasztos, nemes állapotban költőnek nevezzük őt. Ha mindannyian olyanok volnánk, amilyennek lennünk kellene, nevezetesen amilyennek Isten parancsolná, hogy legyünk, akkor végtelenül boldogok lennénk. De sajna, haszontalan szenvedélyekkel bíbelődünk, és ezek egy pillanat alatt aláássák harmóniánkat és véget vetnek boldogságunknak. Az ember, mondják, minden dologban túlszárnyalja kollégáját, az állatot. Igen, de már egy ostoba tanuló is naponta láthat olyanokat, akik úgy viselkednek, mintha bárgyú állatok volnának. Az iszákosság valami merőben gyűlöletes dolog: miért megy rá az ember? Semmi kétség: azért, mert néha szükségét érzi, hogy értelmét mindenféle alkoholban úszó álmokba fojtsa. Efféle gyávaság, igen, ez illik egy olyan tökéletlen lényhez, mint amilyen az ember. Elégtelenségünk kiterjed minden vállalkozásunkra, bármibe fogjunk, pedig mindegyik oly pompás lehetne, ha nem merő bírvágy fűtené. Miért kell ilyennek lennünk? Én egyszer ittam egy pohár sört, de soha nem iszom többé. Hova vezet ez? Nemes törekvés, az biztosan nem sül ki belőle. Itt és ezennel megígérem: derék, megbízható ember akarok lenni. Minden nagyság és szépség, ezt akarom, találjon bennem heves utánzóra és oltalmazóra. Titokban rajongok a művészetért. De most, ettől a pillanattól fogva már nem is titokban… hiszen elfogódottságomban kifecsegtem. Büntessenek meg ezért, de példásan. Mi akadályozza a nemes gondolkodást abban, hogy szabadon vallomást tegyen? Semmi sem kevésbé mindenesetre, mint a kilátásba helyezett fenyítés. És mi a fenyítés? Madárijesztő, amely elijeszti a szolgákat és kutyákat. Engem csak egyetlen rém ijeszt meg: az alantasság. Ah, én olyan magasra szeretnék szállni, amennyire csak embernek megadathat. Híres akarok lenni. Gyönyörű nőket akarok megismerni és szeretni. Azt akarom, hogy szeressenek és kényeztessenek. De nem, semmi esetre sem szeretnék veszíteni elemi erőmből (alkotó erőmből), éppen ellenkezőleg: napról napra erősebb akarok lenni, szabadabb, nemesebb, gazdagabb, híresebb, merészebb és vakmerőbb. Ezért a stílusért megérdemlem az ötöst. De kijelentem: ez legjobb dolgozatom, amelyet valaha is írtam. Itt minden szó szívemből származik. Milyen szép is ez, hogy az embernek reszkető, érzékeny, válogatós szíve van. Ez a legszebb az emberben. Az az ember, amelyik képtelen megőrizni a szívét, oktalan, mert édes és kiapadhatatlan hatalom végtelen forrásától fosztja meg önmagát, olyan gazdagságtól, amely a föld összes teremtménye fölé helyezi őt, olyan teljességtől és melegségtől, amelyet – ha ember akar maradni – soha nem nélkülözhet. A szívélyes ember nem csak a legjobb, hanem a legokosabb is, ugyanis ő valami olyasmivel rendelkezik, amit semmi más lázas okoskodás nem adhat meg neki. Ismétlem, fogadom: soha nem kívánnám leinni magam; nem vetném rá magam az ételekre, mert az közönséges dolog; imádkozni akarok és még többet dolgozni, mert úgy tűnik, a munka már maga imádkozás; szorgalmas akarok lenni, és azokra figyelni, akik megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk. Szülők és tanárok megérdemlik, teljes joggal. Ez a dolgozatom.
AZ ŐSZ
Ha jön az ősz, a földre hullnak a levelek a fákról. Voltaképpen úgy kellene mondanom: ha hullnak a levelek, ősz van. Legfőbb ideje, hogy javítsak stílusomon. Legutóbb ilyen jegyet kaptam: stílus, siralmas. Gyötör ez, de nem tudok változtatni rajta. Az őszt kedvelem. Frissebb a levegő, a dolgok a földön egy csapásra egészen máshogy festenek: a hajnalok pompásan csillámlanak, az éjszakák pedig felségesen meghűvösödnek. Ugyanakkor sétálgatunk is, míg lassan későre jár. A hegy a város felett szép színeket sugároz, és megszomorodunk, ha arra gondolunk, hogy ezek a színek az általános színtelenség jelei. Pár pillanat, és szállingózik a hó. Én szeretem a havat is, még ha kellemetlen is hideg meztelen lábbal hosszan gázolni benne. De hát miért van akkor utána meleg nemezcipő és fűtött szoba? Én csak a szegény gyerekeket sajnálom, akikről tudom, hogy otthon nincs meleg szobájuk. Milyen szörnyű lehet folyton fagyoskodni. Én nem végeznék el semmi feladatot, én meghalnék, igen, dacosan meghalnék, ha szegény volnék. Hogy hogy’ néznek ki most a fák! Ágaik – finom, élesre fent kardok – kiböknek a szürke levegőbe, olyan hollókat lát az ember, amilyeneket soha máskor. Megszűnt a madarak éneke. De a természet bámulatos. Hogy hogyan cseréli a színeket, hogyan vált ruhát, tesz fel és vesz le maszkokat! Csodájára kell járni. Ha festő volnék – és nem kizárt, hogy az leszek, hiszen az ember nem ismeri hivatását –, ősz-festő szeretnék lenni, ez leghőbb vágyam. Csak attól félek, hogy a színeim hamar kifogynának. Lehet, hogy ehhez még nem értek eléggé. És miért is akasszak gondot a nyakamba olyasmi miatt, ami majd csak ezután történik meg? Csak a pillanat, ez a parancs, az foglalkoztasson most! Hogy hol hallottam ezeket a szavakat? Valahol fel kellett csípnem őket, talán a bátyám – ő egyetemista –, ő mondhatta. Mindjárt beáll a tél, mindjárt kavarog a hó, ah, hogy örülök neki! Ha minden csupa fehérség, mindent jobban tud az ember az órán. A színek túlságosan telezsúfolják az emlékezetet mindenféle zagyva szecskával. A színek, az csak amolyan túl édes zagyvalék. Én szeretem a fakóságot, egyhangúságot. A hó, az igen, az egy amolyan igazi egyhangú dallam. Miért ne idézhetné fel egy szín az éneklés varázsát. A fehérség, az mormolás, suttogás, ima. A tüzes színek, például az ősziek, az igazi sikoly. A nyárutó zöldje: tündéri ének a legmagasabb hangvilágban. Igaz ez? Fogalmam sincs, hogy így van-e. Hm, a tanár lesz szíves majd javítani, ha nem így van. – Hogy mi minden zajlik a világon! Most – maholnap – itt a karácsony, pár lépés csak az Újév, aztán egy ugrás a tavasz, és minden így halad előre, lépésről lépésre. Bolond volna, aki számolni szeretné. Én nem számolok szívesen. Hadilábon állok a számolással, bár jók a számtanjegyeim. Soha nem válik belőlem kereskedő, érzem. Csak nehogy valami kereskedőhöz adjanak be a szüleim! Menekülnék, és akkor ők mihez fogjanak? De vajon eleget beszéltem az őszről? Sokat locsogtam itt a hóról. Szép jegyet kapok majd a bizonyítványomba, ebben a negyedévben. Ostoba dolog ez a jegyosztás. Énekből egyesem van, pedig egy árva hangot se bírok énekelni. Hogy van ez? Adnának nekünk inkább almát, nem jegyet. De akkor, persze, igaz, egy rakás almát szét kellene osztani. Eh!
A TŰZVÉSZ
Az éjsötét mezőn át magányos vándor lépdegél. Fölötte a világító csillagok, ők vezérlik. Tűnődve jár, majd hirtelen sötét vöröset pillant meg feje felett az égen. Megáll, magába hajlik, majd azon az úton, amelyen épp jött, visszatér a városba: tudja, tűz ütött ki. Szaporázza lépteit, de túl távol van a várostól ahhoz, hogy egy-kettőre odaérhetne. Hagyjuk is, hadd kallózzon, s nézzük, hogyan viszonyulnak a város lakói a tűzhöz, amely ott az orruk előtt borzalmasan kezdett elharapózni. Egy férfi rohan s tűz végig a csöndes utcákon, harsány kürtöléssel veri fel álmukból az aluvókat. Mindenki felismeri a tűzvészt jelző riadókürt sajátosan hátborzongató hangját. Minden, ami fel tud pattanni, felpattan, összekapja magát, dörzsöli a szemeit, ocsúdik, lábra kap és tódul ki az utcákra, ahol közben nő a csődület, és dől a tűz fészke felé. Az a főutcán van, a község egyik legjelentősebb háza körül. A tűz vadul terjed. Mintha száz sima, fürge karja volna. A tűzoltók még nem foglalták el állásaikat. A tűzoltóság mindenütt lassú, különösen a mi városunkban. Pedig most aztán igazán jöhetne, nő a rettenet. A tűz, amelynek – mint az összes vad elemnek – nincsen tudata, a tűz csupa őrület. Miért nincsenek már a közelben a fékező emberi kezek? Szükséges, hogy épp egy ilyen borzalmas éjszakán legyen a leghanyagabb az emberiség? Sokan tolonganak a téren. Csakugyan, én és a tanárom és mindenki, az egész osztály itt van. Ámul és bámul ország és világ. – Végre most, úgy tűnik, álomittasan, kivonul a tűzoltóság, és intézkedni kezd. Intézkedni, ez egyelőre azt jelenti: amúgy fejetlenül ide-oda teper mindenki, fű-fa harsog összevissza. Mire jó ez a sok ordibálás? Egy parancs, és a néma engedelem, az sokkal többet érne. A tűz közben száguldó tűzzé változott. Miért hagytak neki időt, hogy száguldó tűz legyen? Harap a láng, vesz és ragad, sziszeg, dühöng, akár holmi izzó, veres orrú részeg, aki mindent összezúz és széttör, amit csak ér. A ház mindenesetre összerogy. Az összes felhalmozódott áru, gyönyörű-értékes jószág, minden elég: mindegy most, csak ember ne pusztuljon el. Pedig úgy rémlik, bekövetkezik a borzalmak borzalma. Egy leányka jajdulása szivárog a füst és lángcsóvák alól. Ó, te szegény leányka! Az anyja elájul lenn az utcán. Egy kereskedelmi utazó támogatja. Ó, ha én is erős és nagy volnék! Szíves-örömest dacolnék a lángokkal és odaugranék – segítő hősként – a lányhoz! Nincsen itt hős? Itt volna az alkalom, most! megmutathatná ki-ki, milyen derék, bátor ember. De mi ez, nézd?! Egy ifjú, foghíjas öltözetű karcsú férfi már meg is mászta a magas létra fokait, kúszik egy-re följebb és följebb, bele a füstbe, bele a parázsba, most megint látni egy pillanatra, förtelem, aztán megint eltűnik, majd kibukkan – ó, nézd csak, a leány az egyik karján, a másikkal óvatosan kapaszkodik vissza a létrára, csorog lefele, s végül átadja – bár karolásával szinte megfojtja – a lányt az anyjának, aki közben kicsit felocsúdott. Micsoda pillanat! Ó, bárcsak én lettem volna az a derék bátor férfi! A ház közben porig ég. Az utcán átkarolja egymást anya és leánya, miközben annak, aki anyjának megmentette a kicsit, már se híre, se hamva.
BARÁTSÁG
Micsoda drága virág a barátság. Nélküle még egy erős ember sem él sokáig. A szívnek szüksége van egy rokon, bizalmas szívre, egy erdei tisztásra, ahol nyugodni és feküdni és csevegni lehet. Az ember nem értékelheti eléggé barátját, ha az igazi barát, és nem menekülhet előle elég gyorsan, ha – mint barát – árulást követ el. Ó, vannak hamis barátok, akiknek célja egyedül abban áll, hogy megsebezzenek, bántsanak, szétzúzzanak! Vannak emberek, akik csak azért igyekeznek lázasan barátnak látszani, hogy annál könnyebben és mélyebben árthassanak és bánthassanak. Én nem ismerek ilyen barátot, de ismerek ilyeneket könyvekből, amelyek nyelvezete bizonyára igaz, mivel modoruk nyájas és érthető. Nekem van egy barátom, a nevét nem árulom el. Elég, hogy őt bizonyosan enyémnek, egészen az enyémnek tudom. Hol van ilyen boldogság, nyugalom, élvezet, amely ehhez fogható volna? Én nem ismerek ilyet, semmifélét. Semmi ilyen nyugalmat. A barátom ebben az órában bizonyosan rám gondol, annyira bizonyosan, ahogyan én őrá gondolok, őt emlegetem. Az ő dolgozatában ugyanúgy én játszom a főszerepet, mint ahogyan ő, a jóbarát, itt, az én dolgozatomban. Ó, ez az érintkezés, ez a szövetség, egyetértés, megfogás! Nem fogom fel, mégis hagyom, hadd történjen meg annál nyugodtabban körülöttem, mint ahogy jó és kedves volna. Hogy mennyire jó és kedves, azt az én gyakorlatlan tollam képtelen kifejezni. Egy hivatásos írónak kellene ezt megírnia, az egészen máshogy nyúlna a témához. Különböző fajta barátságok vannak, mint ahogy különböző hűtlenségek is. Ne keverjük össze őket. Tűnődjünk kicsit. Némelyek be akarnak csapni, meg akarnak téveszteni minket, de nem tudnak… mások örök hűséget esküdnének nekünk, mégis el kell árulniuk, félig szándékosan, félig akaratlanul. Megint mások azért árulnak el minket, hogy megmutassák: tévúton jártunk, ha barátunknak véltük őket. Én szeretem az ilyen ellenségeket. Ők megtanítanak valamire, és nem hagynak hátra más bánatot nekünk, mint a csalódást. Az persze óriási bánat! Ki ne kívánna magának egy olyan barátot, akit egyszerre szerethet és becsülhet! Mindkettő, szeretet és megbecsülés, nélkülözhetetlen érzület az igazi barátsághoz. Az ember szeret egy-egy játékszert, nem szükséges még meg is becsülni. Sőt, az ember szeret olyan dolgokat is, amelyeket megvet. A barátunkat nem lehet szeretni és ugyanakkor lebecsülni. Nem, ez nem megy, legalábbis az én benyomásom ez. A kölcsönös tisztelet az a föld, amelyben egy ilyen zsenge növény csak növekedhet. Én jobb szeretném, hogy gyűlöljenek, mintsem megvessenek, és inkább ne szeressenek, ha csak úgy tudnak szeretni, hogy egyúttal megvetnek. Semmitől nem szenved úgy a nemes lélek, mint a megvetéstől. Egy nemes lélek barátja csak nemes lélek lehet, és a nemes lélek megmondja nekünk, ha már képtelen becsülni minket. Az igazi barátság tehát a szép és finom érzelmek iskolája. És abban gyakorlatot szerezni, az olyan élvezet, amely tíz, sőt száz más élvezetet is pótolni képes. Ah, én tudom, nagyon is tudom, milyen a nemes barátság édessége. És még egyet: a mulatságos és nevetséges emberek nem egykönnyen szereznek maguknak barátot. Senki nem bízik bennük, és ha még gúnyolódnak is, valóban nem méltók a bizalomra.
SZEGÉNYSÉG
Szegény az ember, ha szakadt kabátban jár az iskolába. Ki tagadná ezt? A mi osztályunkban több szegény fiú is van. Rongyos ruhában járnak, fázik a kezük, csúnya, koszos az arcuk, tisztátalan a viselkedésük. A tanár nyersebben bánik velük, mint velünk, – és jól teszi. Egy tanár tudja, mit tesz. Én nem szeretnék szegény lenni, halálra röstellném magam. Miért olyan szégyen a szegénység? Nem tudom. Az én szüleim tehetősek. Papának kocsija van, lovai vannak. Ha szegény volna, mindezzel nem rendelkezne. Sokszor látok az utcán szegény, ágrólszakadt asszonyokat, és megesik rajtuk a szívem. A szegény férfiak viszont bizonyos megbotránkozást váltanak ki bennem. A szegénység és kosz nem áll jól a férfiaknak, és nem érzek együtt egy szegény férfival. A szegény asszonyok iránt egyfajta előszeretet ébred bennem. Olyan szépen tudnak könyörögni valami adományért. A kéregető férfiak ellenben gyűlöletesek és zavartak, és ezért méltók a megvetésre. Nincs gyűlöletesebb, mint a koldulás. A koldulás minden fajtája komolytalan megalázkodásra, sőt becstelen jellemre vall. Én egy ültő helyemben, azonnal elpusztulnék, de illetlen kujtorgásra ki nem nyitnám a számat. De van a kérésnek egy fajtája, amely igen-igen szép és büszke dolog: ha bocsánatot kérünk attól, akit szeretünk, mégis megbántottunk. Például: édesanyánk. Hibánkat bevallani és alázatos magatartással jóvátenni, ez nemcsak megvetendő, hanem szükséges tett. Kenyérért vagy segítségért könyörögni, az rossz. Miért kell hogy szegény emberek legyenek, akiknek nincs meg a napi betevőjük? Azt hiszem, emberhez nem méltó dolog, hogy táplálékért vagy ruházatért fordul embertársához. Szükséget szenvedni, ez ugyanolyan borzalmas, mint amennyire megvetendő. A tanár nevet a dolgozataimon, és ha majd ez a szeme elé kerül, kétszeresen nevethet. Mit érdekel! Szegénység? Tán azt jelenti: nincsen vagyonunk? Igen, és a vagyon oly szükséges az élethez, mint a lélegzet az ugráshoz. Akinek elakad a lélegzete, az elesik az utcán, és segítségére kell sietni. Csak nekem ne siessen senki soha a segítségemre! A szegénységnek – így olvastam könyvekben – jó oldala is van: adakozásra készteti a gazdagokat. Én viszont azt mondom, hiszen nekem van saját szavazatom: a szegénység csak megkeményíti, kegyetlenné teszi a gazdagok szívét. Ugyanis a gazdag emberek szívében – miközben mást szenvedni látnak, és hatalmukban állna helyzetén javítani – inkább a fennhéjázás ver tanyát. Az én apám szelíd és szívélyes, igazságos és derűs, de a szegényekkel szemben kemény és nyers, és minden, csak nem kíméletes. Rájuk rivall, és látni lehet, a szegények dühítik őt és terhére vannak. Undorral és egy csepp gyűlölettel beszél róluk. Nem, a szegénység semmi jóval nem jár. A szegénység az emberek zömét komorrá és rideggé teszi. Én a szegény fiúkat az osztályban azért nem állom, mert érzem, hogy irigykedve néznek a ruházatomra és kárörömmel vigyorognak, ha az órán kudarcot vallok. Ezek soha nem lehetnek a barátaim. Nem érzek irántuk semmit, mert sajnálom őket. Nem becsülöm őket, mert ok nélkül ellenségesen méregetnek. És ha van okuk – – na ja, akkor, sajnos, már véget ért az óra.
AZ ISKOLA
„Az iskola hasznáról és szükségességéről” – ez a téma, ezt olvasom a falitáblán. Állítom, az iskola hasznos. Naponta hat-nyolc órán át megtart fa- vagy vaskarmai (az iskolapadok) közt, és megóvja szellemem a rút elkanászodástól. Tanulok, és ez bámulatos. Az iskola előkészít az előttem álló nyilvános életre: ez még jobb. Itt van, és én szeretem és tisztelem a tényeket. Szívesen járok iskolába, és szívesen hagyom el. A legszebb változatosság ez, amit csak egy haszontalan kölyök elvárhat. Az iskolában mindenkinek ismeretei megméretnek. Most nem számítanak a különbségek. A legszegényebb vakarcsnak is joga van arra, hogy ő rendelkezzék a leggazdagabb ismeretekkel és tehetséggel. Senki, még a tanár sem tagadja meg tőle, hogy kitűnjék. Mindenki kalapot emel, ha valamelyik tökmag felragyog; és mindenki szégyenkezik miatta, ha tudatlan. Úgy vélem, pompás rendszer ez, amely becsvágyra sarkallja az embert és megengedi, hogy versengjünk társaink csodálatáért. Engem szörnyen gyötör a becsvágy. Lelkemet semmi sem boldogítja úgy, mint az az érzés, hogy okos válasszal leptem meg tanáromat. Tudom, hogy én vagyok az egyik legjobb tanuló, de folyton reszketek a gondolattól, hogy egyszer egy nálam is ügyesebb valaki majd túlszárnyalhat. Forró ez a gondolat, és pokolian izgat. Ez az iskola szépséges haszna: erőfeszítésre sarkall, felráz, lendületbe hoz, kényezteti a képzeletet, – amolyan előszoba, mintegy az élet váróterme. Semmi nem haszontalan, ami fennáll. Legkevésbé az iskola az. Csak lusta és ezért gyakran megbüntetett tanulóknak juthat eszébe ilyesmi. Komolyan meg is hökkent, hogy ilyen kérdést tesznek fel nekünk. Tanulók voltaképpen nem tudnak beszélni az iskola hasznáról és szükségességéről, hiszen még oda járnak. Ilyesmiről idősebb embereknek kellene írniuk. Esetleg magának a tanárnak, vagy az apámnak, akit én bölcs embernek tartok. A jelenkort, amely énekkel és lármával övezi az embert, nem lehet kielégítően formába önteni írásban. Mindenfélét összehordhatunk, azt igen; hogy azonban a mis-más (megbocsátom magamnak a neveletlenséget, amellyel munkámat titulálom), amit irkálok, szól-e valamiről, jelent-e valamit, az más kérdés. Az iskolát kedvelem. Igyekszem jóakaratúan szeretni, ha már egyszer a nyakamba sózták, és szükségességéről minden oldalról sokan már némán meggyőztek. Az iskola az ifjúság nélkülözhetetlen nyaklánca, és megvallom, értékes ez az ékszer. Mennyire terhére volnánk a szüleinknek, a kézműveseknek, az utcai járókelőknek, a boltok tulajdonosainak, ha nem kellene iskolába járnunk! Mivel is fecsérelnénk el az időt, ha nem feladatokkal! Csínytevéssel. Igen, valóban, édes egy intézmény az iskola. Egyáltalán nem panaszkodom, hogy az iskolához tartozom, – sőt szívből gratulálok magamnak. Minden okos és igazságszerető tanuló nyilván így vagy egészen hasonlóan beszél. Fölösleges egy olyan dolog hasznáról beszélni akarni, amely szükséges, mivel minden, ami szükséges, feltétlenül hasznos.
UDVARIASSÁG
Semmi se volna unalmasabb, mint az, ha nem volnánk udvariasak egymáshoz. Az udvariasság a civilizált ember számára élvezet, és udvariasságának fokán és milyenségén ismerszik meg – mintegy tükörben – az ember lényege. Milyen szörnyű volna, ha az emberek úgy mennének el egymás mellett, hogy nem köszöntik egymást, vagy ha nem kellene levennünk kalapunkat, ha belépünk egy szobába, vagy ha hátat fordíthatnánk szüleinknek és tanárainknak, miközben hozzánk beszélnek. Valószínűleg ki sem bírnánk. Udvariasság nélkül nem volna társadalom, társadalom nélkül pedig nem volna élet. Semmi kétség: ha csak két-háromszáz ember élne szerteszórva a földön, felesleges volna az udvariasság. De hát oly szorosan egymás mellett, szinte egymás hegyén-hátán élünk, hogy egy napig sem férnénk meg egymás mellett az illedelmes alkalmazkodás formái nélkül. Milyen szórakoztató az a sok szabály, amelynek – valameddig ember akar maradni az ember – alá kell vetnünk magunkat! Nincs itt szabály, amely ne volna izgató. Az udvariasság birodalma csupa-csupa finom, kecses járat és utca és szűk rés és fordulópont. Félelmetes szakadékok is vannak ott, félelmetesebbek, mint a magas hegységekben. Milyen könnyen lezuhanhatsz, ha ügyetlen, netán akaratos vagy; de másrészt: milyen biztosan haladsz keskeny ösvényeken is, ha eléggé figyelmes vagy. Persze, szemet és fület és minden érzéket ki kell nyitni, másként azonnal lezuhansz. Én az udvariasságot szinte valami édességnek érzem. Gyakran csak azért sétálgatok le-föl az utcán, hogy találkozzam szüleim valamelyik ismerősével és köszönthessem. Hogy kalapom lengetése kecses-e, arról csakugyan fogalmam sincs. Elég, ha élvezem, hogy egyáltalán köszönthetek valakit. Engem elbűvöl, ha felnőtt személyek barátságosan köszöntenek. Milyen csodás, kalapot emelni egy hölgy előtt, miközben bájosan felénk pillant. A hölgyek szeme csupa jóság, és bólintásuk tényleg szinte túlzott hála azért a cseppnyi munkáért, ami a kalaplengetés. A tanárokat messziről kell üdvözölni. De a tanároknak is jól áll, hogy ugyancsak üdvözöljék azt, aki őket üdvözli. Csak csökkentik diákjaik megbecsülését azzal, ha úgy gondolják: értékeik csak akkor mutatkoznak meg, ha udvariatlanok. Az udvariasságot nem érdekli a korkülönbség, ő egyszerűen megelégszik önmagával. Aki nem udvarias, az senkivel szemben nem lesz udvarias, és aki élvezetet lel az udvariasságban, az még nagyobb örömet talál abban, ha mindenkihez udvarias. Minél jelentősebb és nagyobb az udvarias ember, nyájas modora annál több jóakaratot szül. Egy hatalmas és befolyásos férfi barátságos köszönését fogadni: igazi élvezet. A nagy emberek is kis kicsik voltak egykor, és hogy most nagyok, azt legjobban jóságos és szelíd viselkedésük mutatja. Akinek szíve van, udvarias. A szív találja ki az udvariasság legfinomabb formáit. Észrevesszük, ha az emberek udvariasságának nem a szív a fészke. Az udvariasságot megtanulhatjuk, de nehéz a tanulás annak, akinek nincs hozzá tehetsége, azaz nincs meg benne a szíves óhaj, hogy udvariassá váljék. Senkinek nem kell udvariasnak lennie, de mindenki jó közérzetének alapfeltétele, hogy könnyedén és fesztelenül takaros legyen.
A TERMÉSZET
Nehéz a természetről írni, különösen egy második A-osztályos tanulónak. Emberekről, az még elmegy: annak állandó vonásai vannak. A természet azonban annyira elmosódott, annyira finom, annyira megragadhatatlan, annyira végtelen. De azért megpróbálom. Szeretek nehézségekkel tusakodni. Az megpezsdíti a vért az erekben és csigázza az érzékeket. Semmi sem lehetetlen, hallottam egyszer ezt mondta valaki. Ez talán felületes mondás, de mégis, igazság és tények árnyéka bújik meg e szavakban. A bátyámmal – ő egyetemista – egyszer másztunk felfele a hegyoldalon. Télre járt, két hét múlva karácsonyoztunk. A hegy olyan széles volt, mint egy atléta válla. Hófátyol fedte, olyan volt, mintha egy érzékeny, gondos kéz hintette volna el a pelyheket. Finoman hegyes fűszálak kandikáltak ki a fehérség alól, gyönyörűnek tűnt a látvány. A levegőben köd és verőfény tolongott. Köröskörül enyhén átszűrődött a párákon a kék ég, halkan, könnyedén. Álmodoztunk menet közben. Odafenn aztán leültünk egy padra és élveztük a kilátást. A világon a legcsodásabb és legszabadabb dolog egy efféle kilátó. Pillantásunk a mélybe és a legtávolibb messzeségbe siklik, hogy aztán egy kis időre megint a legszűkebb tőszomszédságban időzzön. Nyugodtan szemléljük, ahogyan lábainknál elterülnek a földek, mezők és hegygerincek: szinte élettelenek, vagy épp alusznak. Ködök kúsznak szűkebb és szélesebb völgyek alján, álmodoznak az erdők, homályosan csillámlanak a város háztetői, – minden egyetlen könnyű, tetszetős, tágas, csendes álom. Hol hullámló tengernek tűnik a táj, hol kecses kis játékszernek, majd úgy véljük: valami végtelenül áttetsző, hirtelen kiviláglott tüneményt látunk. Nem találom a szavakat. Keveset beszéltünk. Mindegyikünk saját benyomásaival volt elfoglalva. Egyikünk se akarta megtörni a gyönyörű vasárnapi csendet. Mélyből kondultak meg a harangok. Úgy tetszett, egészen a közelben, a bőrömnél konganak, a fülem tövében, aztán megint úgy, mintha megnémulnának és én gyenge hallásommal nem tudnám többé felfogni őket. Suttogtunk, amikor újra szót váltottunk. A művészetre tértünk ugyanis. Bátyám azt állította, Karl a Haramiákban sokkal nehezebben játszható, mint a gazember Franz, és igazat kellett adnom neki, miután érveit előadta. A bátyám fest, versel, énekel, zongorázik, és kitűnő tornász. Ragyogó, ragyogó tehetség. Szeretem őt, és nem csak azért, mert a testvérem. Ő a barátom. Karvezető szeretne lenni, aztán meg mégsem karvezető, hanem olyan valaki, aki a földkerekség összes művészeti ágát egyesíti magában. Igen, egekbe tör. – Aztán hazatértünk, ahogyan mindig eljön az időpont, amikor haza kell menni. Az első fenyőkről csillogva hullt a hó. Azt mondtuk, a fenyők gyönyörű jelenések, nemes és előkelő asszonyok. Látom, itt a tanár száján kis mosoly ütközik. Dereng még bennem annak a vasárnapi sétának az emléke, a fehérlő, álmatag, kékfátyolos kilátás a padról, a művészetről folytatott beszélgetés és a… kicsengettek.
SZABADON VÁLASZTOTT
Ez alkalommal – szólt a tanár – arról írhattok, ami épp eszetekbe jut. Mi tűrés-tagadás, nekem nem jut eszembe semmi. Én nem szeretem az efféle szabadságot. Én szívesen kötődöm valami előírt anyaghoz. Túl lusta vagyok valamit kiókumlálni. És mi is lehetne az? Én mindenről egyformán szívesen írok. Engem nem egy bizonyos anyag keresése ösztönöz, hanem bizonyos finom, gyönyörű szavak megválogatása. Én egy ötletből tíz, sőt száz ötletet tudok gyúrni, de alapötlet nem jut eszembe. Mit tudom én, én azért írok, mert takarosnak találom, hogy kecses betűkkel kitöltsem a sorokat. A „mi” az én szememben teljesen közömbös dolog. – Hopp, most megvan. Megpróbálom megrajzolni az osztályterem portréját. Ilyen még nem volt. Nem szalaszthatom el a „kiváló” osztályzatot. – Ha felemelem a fejem és elnézek a sok-sok tanuló buksija felett, önkéntelenül mosolyognom kell. A látvány olyan titokzatos, olyan érdekes, olyan idegenszerű. Olyan az egész, mint egy zümmögő, édes mese. A gondolat, hogy itt köröskörül, ezekben a fejekben hemzsegő, ugrabugráló, száguldozó gondolatok cikáznak, már ez maga elegendő titok. A dolgozatíró óra talán éppen ezért a legszebb és legvonzóbb. Nincs még óra, amely ilyen zajtalanul, ilyen áhítatosan telne el, önmagunkért végzett csöndes munkában. Olyan ez, mintha halkan hallanánk suttogni, nesztelenül percenni a gondolatot. Pici fehér egerek sürgésére emlékeztet. Néha-néha fel-felröppen egy légy, majd suhanva letelepszik valakinek a kobakján, hogy egy hajszálon jól érezze magát. Elöl az asztalánál úgy ül a tanár, mint egy remete a sziklák között. A falitáblák: fekete, mélységes mély tavak. A tábla rései: a hullámok fehér tajtékja. A remete egészen elmerül a szemlélődésben. Semmi nem izgatja, ami a széles nagyvilágon történik, tehát az osztályteremben. Néha kéjesen meg-megvakarja a haját. Én tudom, micsoda kéj az, ha vakargatjuk a hajunkat. Ez végtelenül ösztönzi a gondolkodást. Persze, nem túl szép látvány, de üsse kő, nem nézhet ki minden szépen. A tanár egy kicsi, vézna, cingár ember. Úgy hallottam, azt mondják, az ilyen emberek a legokosabbak és legtudósabbak. Lehet. A tanárról az a szilárd meggyőződésem, hogy végtelenül okos. Én nem szeretném hordani ismereteinek súlyát. Ha ez illetlennek tűnik, gondoljuk meg, hogy ez feltétlenül hozzátartozik az osztályterem rajzához. A tanár roppant ingerlékeny. Sokszor vadul felfortyan, valahányszor egy-egy tanuló ügyefogyottsága megharagítja. Ez hiba. Miért kell egy olyan semmiség miatt lázba jönni, mint egy tanuló lustasága? Persze, én könnyen fecsegek. Én az ő helyében talán még zivatarosabb lennék. Különös tehetség kell a tanársághoz. Folyton megmutatni a méltóságát afféle kölykök előtt, mint amilyenek mi vagyunk, hát ehhez sok önuralomra van szükség. Nagyjában-egészében azért jó a mi tanárunk. Finoman, okosan tud mesélni, és ezt nem lehet eléggé dicsérni. Tiszta ruhában jár, és igaz, sokszor kinevetjük a háta mögött. Egy hát valahogy mindig nevetséges. Ez ellen nincs mit tenni. Olyan magas sarkú csizmákat hord, mintha az austerlitzi csatából jönne. Ezeken az óriási csizmákon, amelyekről csak a sarkantyú hiányzik, mi sokat tűnődünk. A csizmák szinte nagyobbak, mint ő maga. Ha dühbe gurul, toporzékol a sarkaival. Nemigen vagyok elégedett a portrémmal.
KÉPZELETBŐL
Képzeletből kell valamit írnunk. Az én képzeletem szereti ami színes, meseszerű. Rühellek kötelességekről és feladatokról álmodni. Ami kézenfekvő, az az értelemhez szól, ami távol lebeg, az az álomhoz. – A tavon, amelynek hullámai városunk legszélsőbb házait mossák, egy kis sajkában egy nemes hölgy és egy nemes fiúcska ül. A hölgy dúsgazdag, öltözete csupa drágaság, a fiúcska szerényebb. Ő az apród. Evez, evez, majd felemeli az evezőket a magasba, és hagyja, hadd csepegjen-gyöngyözzön le a víz a hatalmas, terebélyes víztükörre. Csend van, varázslatos csend. A tó szélesen és mozdulatlanul fekszik, mint egy olajtócsa. Az égbolt a tóban, a tó pedig – úgy tűnik – maga a folyékony, mélységes égbolt. Mindkettő, a tó és az égbolt: valami szellősen álmodozó kékség, kékszín, kék. Mindkettő álmodik, a nemes hölgy és a nemes fiúcska. De most a fiú leheletfinoman kievez kicsit a vízre, de oly nyugalmasan, oly lassan, mintha félne, hogy halad. Inkább lebegés ez, semmint siklás, és inkább merítés a csendből, mozdulatlanság, semmint suhanás. A hölgy elmélyülten rámosolyog a fiúra. Nyilván kedveli nagyon. A fiú mosolyog a mosoly közben. Reggeledik, amolyan tóparti reggel van, egy csók napfénnyel. A verőfény tűz lefele a tóra, a sajkára, mindkettőre, boldogságukra, mindenre. Minden boldog. Még a gyönyörű hölgy ruháján a színek is. A színek, ők is bizonyosan éreznek. A színek kedvesek, és illenek a boldogsághoz. A hölgy a kastélyból való, amely ott a jobb tóparton – ragyogó tornyaival – a magasba hág. Grófnő. A fiú az ő rendelésére kötötte el a csónakocskát, s aztán elevezett addig, ahol most még mindketten időznek: csaknem a tó közepéig. A hölgy a zöldes, kékes vízbe mártja fehér kezét. A víz meleg. Megcsókolja az odanyújtott kezet. Igazán nedves az ajka a csókra. A part felől ideragyognak a szétszórt vidéki házak fehérlő falai. A barna szőlőhegyek szépen tükröződnek a vízben, a vidéki házak is. Természetesen! Egyik is, másik is, nincs mese, keresi a tükröződést. Nincs előnye egyiknek sem. Minden, ami eleven alakot és színt ad a partnak, a tó alattvalója: ő azt tesz, amit akar. Tükröz mindent. Varázsló ő, úr, mese, kép. – Ezen a mély, folyékony, hullámzó képen suhan a sajka. Végtelen ugyanez a nyugodt elhullámlás. Már leírtuk már, ha elégtelenül is. Leírtuk? Ej, többesszámban beszélek? Írók szokása ez, és – valahányszor dolgozatot írok – én is mindig írónak vélem magam. De nem, ne tűnjön el a tó, a sajka, a hullámok, a hölgy, a fiú és az evező. Még egyszer szeretném megnézni őket. A hölgy szép és kedves. Nem ismerek hölgyet, amelyik ne volna szép és kedves. De ez itt, ebben az elragadóan édes, verőfénnyel és színekkel átitatott környezetben: különösen az. Meg aztán ő előkelő grófnő, elködlött korok maradványa. A fiú, ő is korábbi évszázadokból maradt itt. Apródok ma már nincsenek. Korunknak nincs szüksége rájuk. A tó viszont ugyanaz. Ugyanazok az elomló messzeségek és színek világítanak még ma is felette, mint valaha, a Nap is ugyanaz. A kastély is áll még, habár üres.
A HIVATÁS
Ahhoz, hogy tisztességes életet élhessünk a világon, szükségünk van valami hivatásra. Az ember nem élhet csak úgy bele a napba. A munka legyen meghatározott jellegű, legyen célja, vezessen valahová. Hogy ezt elérjük, azért választunk hivatást. Ez akkor történik, ha az ember befejezi az iskolát, és ezzel az eseménnyel felnőtté válik, tehát most már egy másik iskola várja: az élet. Az élet szigorú iskolamester, halljuk mindenünnen, és ez igaz lehet, mivel általánosan elterjedt nézet. Hivatást az ember kedvére választhat, ahol pedig nem választhat, ott megroppantják. Nekem mindenféle-fajta hivatáshoz kedvem van. A választás, mi tűrés-tagadás, nehéz dolog. Azt hiszem, akkor teszek a legjobban, ha valamelyik, talán az első hamar adódó hivatást elfogadom, kipróbálom, és ha meguntam, odébbállok. Tudhatja az ember egyáltalán, hogyan fest egy hivatás belülről? Azt hiszem, ezt először is meg kell tapasztalni. Tapasztalatlan szellemek – mert ezek vagyunk – nem formálhatnak ítéletet anélkül, hogy hatalmasan meg ne szégyenüljenek. Igenis, szüleink dolga és döntése, hogy hivatást keressenek nekünk. Ők tudják a legjobban, mire vagyunk jók. Ha jobbra volnánk képesek, mint amit ők egy életre nekünk szántak, később még mindig átnyergelhetünk. Ettől még nem csúszunk le nyergesnek. Nem-nem, ilyen esetekben ritkán történik velünk méltánytalanság. – Mit mondjak, hajóskapitány, ehhez fűlne a fogam. Csakhogy azt kérdem: szüleim egyetértenek ezzel a vággyal? Nagyon szeretnek engem, és aggódnának, ha tudnák, hogy felém zúdult a tengeri vihar. A legjobb persze az volna, titokban elszelelni, kitörni. Úgy éjszaka idején, ki az ablakon, leereszkedni egy kötélen… és illa berek! De nem! Nekem nincs bátorságom átverni a szüleimet, és ki tudja, van-e egyáltalán egy csepp lópor bennem a hajóskapitánysághoz. Lakatos, asztalos vagy esztergályos, nem, az nem akarok lenni. Egy ilyen minőségű dolgozatíróhoz nem illik efféle foglalkozás. Könyvkötő, az csinosabb ötlet volna, de a szüleim azt nem engednék meg, mert ők engem, ezt tudom, sokkal többre becsülnek. Csak ne járassanak egyetemre, abba belepistulnék. Az orvosi pályához semmi kedvem, a papsághoz nincs tehetségem, jogászkodni nincs elég fenekem, a tanárság pedig… jaj, inkább meghalok. A mi tanáraink legalábbis mind boldogtalanok, csak nézz rájuk. Erdész szeretnék lenni. Építenék magamnak egy kis borostyánindás házat egy erdő szélén, és egész nap, késő éjszakáig bolyonganék az erdőben. Meglehet, idővel ráunnék az egészre, és áhítozni kezdenék nagy, elegáns városokra. Költőként Párizsban, zenészként Berlinben szeretnék élni, – kereskedőként azonban sehol. Dugjanak be engem nyugodtan egy hivatalba, aztán majd meglátják a többit. És még egy komoly óhajom van: mutatványos lenni, az szép lenne. Híres kötéltáncos, tűzijátékkal a hátamban, csillagokkal fejem felett, szakadékkal talpam alatt, és egy vézna kis pályával lépő lábaim előtt. – Bohóc? Na ja, érzem, tréfálkozni, ahhoz van tehetségem. De szüleimnek bánatot okoznék, ha látnának a színpadon vörösre festett hosszú orral, liszttel hintett arccal és valami bő, nevetséges öltönyben. – Mi legyen hát? Rostokoljak otthon és pityeregjek? Nem, soha. Egy biztos: nem riadok vissza egyetlen hivatástól sem. Annyi de annyi van.
A HAZA
A mi államformánk a köztársaság. Azt csinálhatunk, amit akarunk. Olyan fesztelenül viselkedünk, ahogy nekünk tetszik. Senki másnak nem kell elszámolnunk tetteinkkel, csak önmagunknak, és ez a mi büszkeségünk. A becsületünk a határ, azzal tűzdeljük körül tetteinket. Más államok meghökkenéssel néznek ránk azért, mert képesek vagyunk önmagunkat önmagunk által fegyelmezni. Mi nem vagyunk senkinek alárendeltje, csak a belátásunknak és becsületes felfogásunknak, – de hagyjuk, hogy az parancsoljon nekünk és irányítson. Nincs helyünk egy király vagy császár számára. Városaink utcái nem arra épültek, hogy fejedelmi felvonulásokat rendezzenek ablakunk előtt. Házaink nem istállók, de nem is paloták. Templomaink dísztelenek, összes tanácsházunk büszke és egyszerű. Érzékeink akár a lakásunk: egyszerű mind és tehetős; szívünk akár a tájaink: zord mind, de nem meddő. Úgy viselkedünk, mint republikánusok, polgárok, harcosok, emberek. Más országok alattvalói gyakran a háziállatokhoz hasonlítanak. Nem mintha a szabadság és büszkeség más népek között is ne volna honos, – de nekünk a vérünkben van, ilyennek születtünk. Atyáink – egy derék szövetség tagjai – átörökítették ránk szokásaik értelmét, és gyászos volna, ha mi nem kezelnénk hűségesen ezt a csodálatos ajándékot. Szent és komoly dolog ez, érzem, amikor ideírom. Én egy csupa tűz republikánus vagyok. Bármilyen fiatal vagyok is, már melengetem magamban a vágyat, hogy buzgón szolgáljam hazámat. Ezt a dolgozatot reszkető ujjakkal írom. Csak azt szerettem volna, kegyeskedjék mielőbb tudatni velem, hogy szívesen igényelné már erőimet és szolgálataimat. Persze, elfelejtettem, hogy én még a második A-osztály tanulója vagyok. Mennyire vágynék kilépni ebből a tompa kamaszosságból a nagy nyilvános életbe, ahol hatalmas követelmények, viharok, tervek és tettek várják az embert. Mintha láncra kötve hevernék. Úgy érzem magam, mint egy felnőtt, értelmes ember, és csak a tükör, amely arcomat mutatja, ő győz meg jelentéktelen ifjúságomról. Ó, ha egyszer oda jutok, a legszentebb buzgalommal fogom szolgálni hazámat, és büszkeségem abban áll majd, hogy szolgálhatok, és nem fáradok el a kihívásoktól, amelyeket hazám nekem szegez. Összes erőfeszítésemre, igen, egész életemre szüksége van. Miért is adták volna nekem a szüleim az életemet? Az ember nem él, ha nem valamiért él, és milyen más üdvért érné meg dicsőbben és nemesebben vívni és élni, mint a haza üdvéért? Boldog vagyok, hogy még egy ilyen gyönyörű élet áll előttem. A haza nagy, de ahhoz hozzájárulni, hogy még nagyobb legyen, mondom, ez a büszkeségem, ez az életem, ez a vágyam és rettegésem. Ó, mérhetetlenül becsvágyó vagyok, és annál inkább az vagyok, mivel tudom, hogy ezekben a dolgokban becsvágyónak lenni, az nem szégyen és nem alantas indulat. Az ember még mindig lehet hős. Csak a hősiesség más külalakot kapott. Ahol a nagyságot, a hírnevet, a haza előnyét gyarapítja, ott nem felesleges dolog hősnek, áldozatnak lenni. Ó, ma még második A-osztályos tanuló, én.
Báthori Csaba fordítása
Illusztráció: Robert Walser
Ezek is érdekelhetik!
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Noszek Barbara versfordításai →
Andrée Chedid: Élni (Két vers) →
