Bangha Mónika: Rendhagyó tárlatvezetés
(A Csíki Székely Múzeum Csontváry-képek Erdélyben című kiállításának apropóján)
Valóságshow, kulisszák mögé nézés, csupasz őszinteség irodalmi allűrökkel. Inkább én (néha a lírai, máskor a filozofikus, az eszmélő, de az elbeszélő, előadó is), mint Csontváry, de nélküle senki. Most.
A vár kiállító termei, mint kivágott, keretbe helyezett tér és idő Csontvárytól innen és túl. Klasszikus 5 felvonásos dráma színész és rendező vendégeinknek, esély merülésre, szembenézésre, dráma, amiben végre főszereplők vagyunk tárlatvezetőként, teremfelvigyázóként, vendégként. A 48-ból nem engedünk, most kivételesen esetleg egyet, Munkácsi Mihály Vihar a pusztán című festményét. Így lesz 47, egy újabb prímszám, ami nem akar többet jelenteni, mint amit már jelent: a jelent, az egyszeriséget a maga állandó voltában. Mert túl mindenféle köréje épített mítoszon, amit maga is előszeretettel táplált, Csontvárynak valóban van jelene, helye, ez bebizonyosodott most is, 163 évvel a születése után, Csíkszeredában, ahová post mortem utazott Bellák Gábor olvasatában. Átalakultunk mi is ideiglenesen – véglegesen is. Katarzisból katarzisba estünk. Így jártunk.
Prazsenka nénitől Ferenc Jóskáig
Két portréteremből kiszorult portré méretek, összeférhetetlenség miatt – utólag magyarázkodhatunk. Első jobbra, utolsó balra. Bejárat, kijárat. Kezdet, vég.
Prazsenka néni, az Almát hámozó öregasszony, mint szelíd cerberus – kolléga – fogad, anya, nagymama figura, összefogja a kezdeteket, a kitolt gyerekkort, adja a hátteret, tartja a hátát, a kötényét. Ő az igazi otthon, biztonság, ahonnan álmodni lehet, dolgozni, őzike szemmel távolba nézni, kivételesen elindulni is a nyomában, üstökösök után, pillangók szárnyán. Nem ő számít, ő csak tarisnyál, most még csak hámozni készül, de már érezzük is a félig nyitott sütő ajtaján kiáramló fahéjas pite illatát – ez lesz most hamuba sült pogácsa helyett.
Nem ül le, ahogy az anyák sem szoktak, így félúton, lebegve mos, főz, takarít, táplál. (Imádkozni térdre ereszkedve szokott – ezt is Csontvárytól tudjuk) Kicsit asszony, kicsit angyal, ősz hajú, dolgos, levitáló tündér, mindig pár centivel a föld, izé, szék felett, nem kérdez, nem ítél, teszi a dolgát, szolgál.
Most még almát hámoz, vagy kínál, szinte egyszerre ugrunk, hogy kifogjuk a guruló gyümölcsöt, s ha már megvan, beleharapjunk Hófehérkeként, vállalva a veszélyt is, a lédús almákba. Boszorkányság, gondoljuk közben, a színeknek nincs is önálló életük – igaz, ezek valódi boszorkánykonyhán készültek textilfestékből napszín és kristálytanulmányok nyomán, patikai kémcsövek pigmentorgiáján – majd kézháttal letöröljük a szájunk sarkában beindult nyálképződés eredményét.
Szinte bocsánatot kér, hogy ott van, próbál meghúzódni, szerényen, visszafogottan a munkára koncentrálni, nem értve ezt a hirtelen népszerűséget, a keret kétoldalt annyira szorítja, hogy talán azért sem tud leülni (ha egyáltalán lenne ideje), nem, nem szecessziós divat ez, egyszerűen a dolgos, becsületes női háttérmunka láthatatlansága – Prazsenka néni még nem hallott feminizmusról. Ott lebeg hát a tündérünk késsel a kezében, a világtörténelem legszelídebb késével, a hámozás apropóján, ami mint durva fizikai beavatkozás még csak jövőkép, ami van, az a felfüggesztett jelen, felfüggesztett kép, almák a síkban a maguk térbeli valóságával és a jövőre utaló, távolba mutató sütőből kiszivárgó fahéjillat, finom rotyogás, savanykás zamat a szánkban.
A kép meghosszabbításában, alatta, mellette ott a Szék, amire nem lehet kétszer ugyanúgy leülni, vagy inkább egyszer sem, ott a kényszer, hogy Prazsenka néniként folyton felpattanjunk, készenlétben legyünk, szolgáljunk. Néha, belefáradva a tündérségbe, mégis leülünk. Elfér itt minden Prazsenka néni kötényében az almák mellett: a tárlatvezetők és teremőrök megannyi napi gondja, bosszúságai, világmegváltó gondolata, hisz számára semmi sem új, semmi sem túl nagy vagy túl kicsi, figyelmesen meghallgat, megőrzi a rábízott titkokat – és akkor a látogatók néma imáiról még nem is szóltam. Nem türelmetlenkedik, nem csóválja a fejét, nem ítél. Hegyről leköltözött Babba Máriaként fogadja a zarándokokat – a búcsú napján éjszakába nyúlóan – dolgos kezével, vagy épp szabadon lévő szárnyával megsimogatja a gyermekfejeket.
Ott, ahol a vég kezdődik, most épp Ferenc Jóska terpeszkedik (a diákok kitörő örömére őt is becéztem Prazsenka néni mintájára) fekete fehéren. Szinte zavaró az a férfias térfoglalás, amit könyöklő kezeivel végez mindkét irányba saját fontosságának tudatában, ahogyan az üres lap fölé hajol gondterhelt homlokával: mintha panorámára készült volna a festő, de ez itt egy emberi táj, közeli, egy pontba összefutó perspektívával: sivár, színtelen, kopasz. A szélesen könyöklő gondterhelt öregúr a még szélesebb, súlyos asztalnál a valószerűtlenül nagy üres lapba bámul. Túlméretezett a homloka is, oda is, a lapra is bármi belefér, akárcsak Prazsenka néni kötényébe, az is, amit talán Csontváry remélt: a műalkotás a közös kiállításra, a nagy, kreatív ötletek, holmi politikai intrikák helyett, de az is, amit a vendégek gondolnak, szinte kivétel nélkül: egy picinyke aláírás a történelem legveszélyesebb tollából. De megint előreszaladtunk, nincs mit aláírni még, hisz csak 1913, 1914, ez csak még egy fénykép, egy vázlat, igaz nagy, szomorú és sivár, nincs még háború, igazságtalanság és vég, csak kreativitás van, nagy, bolondos ötletek, határokat feszegetők. És almás pite sincs még, minden visszafordítható, ki lehet menni Az almát hámozó öregasszonynál is, a teremőröket is ki lehet játszani, főleg, ha cinkosan hagyják, az életet is, ezt legalábbis, amihez most jegyet váltottunk. Amúgy is túl közel a vég a kezdethez, szinte szabályszerű a zarándoklás vissza, a cédrushoz, erőt meríteni, töltekezni, lassítani, válaszokat kapni az elviseléshez mielőtt kilépnénk – bármelyik irányba – a saját, ingyenes életünkbe, az egy irányba folyóba.
Addig is olyan jó itt bóklászni kezdet és vég között természetellenes levegőben, fényben, páraelszívó és légkondicionáló készülékek búgásában a történelem legszelídebb kése és legveszélyesebb tolla között. Prazsenka néni köténye, Jóska bácsi lapja, a vendégkönyv oldalai pedig mindent elbírnak.
Bin Láden és a vízesés
Állok Csontváry Kosztka Tivadar Marokkói tanító című portréja előtt, szándékosan nem mondom, hogy szemben vele, mert valamiért vele nem lehet szembenézni, sokan próbáltak már ilyen ügyben a falba bemászni, mégsem lehet szembenézni vele, kerüli a tekintetet, mindig mögé néz, (fölé néz?) a dolgoknak, embereknek. Ez csak festői technika, lépjünk túl rajta, amúgy is a látogatók állnak szembe, én háttal neki, srég vizavi.
Már annyiszor, sokadszor, századszor kerülök a Marokkói tanító elé, akinek nem lehet a szeme elé kerülni, és mondom mondandóm a lassan több mint húszezredik látogatónak, mégis, valami nagyon elmozdult, valami megbicsaklott nem is olyan rég, mondom, de már nem úgy látszik, emlékszünk még, de már árnyalnánk jó esetben, rossz esetben ugrunk. A másiknak vagy a ló túlsó oldalára. Kép a falon, kép a fejünkben.
Ugrik a vízesés a sokat megért arcról, állról, 3 D-s hatást keltenek a rétegek az ecsetvonás nyomán, kiugranak az arcból, a képből, halljuk a csobogást, szakállnak hinnénk, ha hitt volna Csontváry az emberben Istenen, természeten túl.
Mégiscsak van ember cédrusnak álcázva, egekbe törő, természet és ember támadását elviselő, üstökös-lelkű, keleti bölcs köpenyébe búvó zseni-jelölt. Bölcs, kiegyensúlyozott, a természettel harmóniában élő – hallom magam, a hangom eltávolodik tőlem, már rég nem jó, sürgősen vissza kell találnom a közönséghez, aki bólogat, ahogyan a nyugati ember-képet ecsetelem: pénzéhes, nyugtalan, eltávolodott a természettől. Bólogat, mert közhely, mert hallotta, tanulta, olvasta a romantikusoktól a Nyugatosokig (sicc!), kivetítette, elhitte maga is, vágyódott, elvágyódott – ha máskor nem, kamaszkorában – a paradicsomi Keletre. Én is 16 éves koromban találkoztam először a Nagy felosztással, Elválasztással Popper Péter jóvoltából, aki kegyetlenül közölte velem, hogy kétfajta kultúra létezik: a megengedő, toleráns, kelethez tartozó “és” kultúrája, illetve a szembenállás, a végletek, a választás szigorúságán alapuló “vagy” kultúrája, a Nyugat.
Mutatom, mondom, vetkőztetem a Marokkói tanítót, kihámozzuk a keleti lepel alól, leleplezzük a nyugati embert, aki rossz helyre született, kilóg a lóláb legközelebb szó szerint is, most viszont a tipikus nyugati polgári viselet formájában: ingujj, zakó. Nem megoldás ez a réteges öltözet, nem Csíkban vagyunk, hanem Marokkóban, érdekes módon Csontváry egyik helyen sem volt, pedig szeretett hiteles lenni, áttételesen, most inkább csak keleten vagyunk (értjük ám, hogy miért nem Csíkban!), izzadunk a zakóra rávett burnusz alatt, pórusainkból megindul a verejtékezés, mint megannyi szakáll, vízsugár Jajce felé tartva.
Állunk a Marokkói tanító előtt, szembeállunk, szemben állunk, szemébe nézni nem tudunk, szembeállítunk. Mert nyugatiak vagyunk, ugy-e, homályos keleti gyökerekkel. Már nem átlátszó a nyelv, paródiagyanús, mint Zrínyi kirohanásának mikulássipkás törökjei, ferdül a jelentés, az üzenet, nem lehet megúszni, félve, de ki kell mondani – egy úr ki is mondja, amikor egy irányított, szinte manipulatív kérdést felteszek, hogy mihez is hasonlít az a szakáll (azt játszottuk, hogy a szakáll volt előbb, azután jött a vízesés): Bin Láden.
És tényleg. Átírás, árnyalás, újratervezés. Kelet. Nyugat. Mi.
Lépünk is tovább, túl friss még minden, nincs itt helye a megvitatásnak, gondolatébresztés van csak, jó esetben, térjünk vissza a megnyugtató szimbólumok talajára. Narancs naplemente egy szelíd homlokon.
Keret – Korlát
Úgy kezdődött, hogy észrevettem: Csontváry festményeit, különösen a tájképeket nem szabad kerettel együtt fotózni. Végessé teszik a végtelent, dermedtté a mozgást, halottá az élőt. Be kell menni, ráfókuszálni az első fára, hullámra, épületre – természetesen blitz, magyarországiaknak vaku nélkül – és elindítani egy történetet, megidézni egy érzést, bejárni egy utat. Teljesen mellékes, hogy a lónak három lába van (amúgy négy, csak egyet szolidaritásból, hasonulásból átvett maga az alkotó), vagy a háztető 2 cm-rel a ház mellet található, hogy Prazsenka néni lebeg a szék fölött almahámozás közben. Mindez nevetségesen semmitmondó lesz, mihelyt maradéktalanul betölti szerepét: él, mozog, sodor, vagy épp véd, biztonságot ad. Jelent. Ő úgy mondta: élő természet, az egyetlen, amiért érdemes bevállalni bármilyen keretet.
Szokás volt rákérdezni a keretekre, mikoriak, voltak-e cserélve, miből vannak, stb. Bevallom, nem voltam toppon a válaszokkal, azóta sem néztem utána, engem valami más izgatott mindig a keretek kapcsán, maga a csupasz létük, az egzisztenciájuk, vagy éppen: fölösleges voltuk. Nem voltak átlátszóak, folyton beleakadtam, botlottam valamelyikbe, idegesítően megszakított gondolatmenetet, képélményt, lezárt lehetőségeket, visszahozott, amikor szállni kellett volna, máskor összetartott Rajnányi vizet, árvíztől óvott meg a hármas teremben, ami lassan az otthonommá vált. (Nem úgy a defekt légkondi, aminek a megzabolázása ennél jóval nagyobb nehézségekbe ütközött bizonyos keretek hiánya miatt). Szóval, mégiscsak kellenek ezek a keretek, csak most nem azért, hogy leválassza a fikciót a valóságról, de hogy továbbfűzze azt valami színesebb, igazabb, élhetőbb variánssal, amit a cinikusok giccsnek is neveznek, és nekik tényleg nehéz lenne azt belakni, legyünk őszinték.
Prazsenka nénit két oldalról szorítja, de ő szerénységében viseli, fel sem tűnik neki, Jóska bácsi sem hatódik meg azon, ahogy feszegeti a határokat könyöklő kezeivel. Mint rosszul sikerült fényképen, levágták a hegy tetejét a mosztári híd fölül, hisz ez csak a szükséges keret, az élet, a világ folytatódik, mindez csak a meghosszabbítása, keretbe tétele, hogy végre rálássunk. Folytatódik szemben is, még színesebben konkrétan és átvíve az értelmet (no de a szerelmet, azt ki viszi át?) minaret templomtorony mellett, enyhén bedőlve, kilépve a párhuzamból a kerettel, mintha csak figyelemfelkeltés céljából.
Szeretem mesélni, hogy a Magányos cédrus keretestül a legnagyobb alkotás, ami még befért – a szó szoros értelmében – a várba. Elképzeljük, ahogyan nyolc ember cipeli megfeszült izmokkal és figyelemmel, a padló recseg, gyerekként mindig szerettem ilyenkor “Mi lenne, ha”-t játszani, érdekes módon egyre gyakrabban előjön a gyerek belőlem itt. Jönnek a hús-vér gyerekek is, magától értetődő természetességgel, ők is érzik a vonzást, az ajtóig inkább a tanítóik, szüleik, de aztán már határozottan ők, átveszik a vezetést észrevétlenül, megmutatják, amit te tízedszerre sem láttál, vagy százezer év szemlélődés után esik le, hirtelen, mint József Attilának. Legalább most hagyd, engedd magad vezetni, lazíts, végre megérted, hogy a madarakkal is a dínókra utalt a festő, idők előtti időkre, cédrusi évezredekre.
Mi van, ha most tüsszenteni kell, szellenteni, megbotlunk, vagy csak viszketni kezd egyszerre, hirtelen, és mi elfelejtjük, hogy visszük, a súlya a kezünkben, súlya a fejünkben, lenyom és felemel ez a súly, egyelőre inkább lenyom? Már azt sem tudjuk mi fontosabb itt, összekeverednek prioritások: kultúra, élet, anyag? Főleg, hogy majd minden újságíró az anyagra kérdez rá – ki kell szolgálni az olvasót, céloznak a közönségre, melyikre? – ezért inkább nincs most vakarózás, tüsszentés, szellentés, csak cipelés, feladat van, súlyos-édes.
Ugyanez a súly szokott rám ereszkedni az otthonomban is, a hármas teremben, ritka, reflektálásra alkalmas vendégcsendben. Rácsodálkozok a körülöttem lévő univerzum nagyságára, most kivételesen anyagi vonzatára is – nem véletlenül a nagy dimenziók termében, saját porszem-voltomra, aki most mégis cerberusként funkcionál egy valószerűtlen, maga törvényei szerint mozgó rendszerben, amiben sem megállítani, sem megfordítani nem tud semmit, pedig azért tették oda. Megérteni sem próbálom, csak elnézem a tömegek ritmikus mozgását, belefeledkezem a kozmikus csendet megtörő duruzsolásba, néha hangos megnyilvánulásba, és remélem, nem jön mostanában erre eltévedt meteorit (volt már rá példa a kultúra történetében). Egy vulkánkitörésként indító vízesést kellett csak érdemben kivédenem végül, a természeti erők, vagy inkább technikaiak nagyobb veszélyforrásnak bizonyultak, mint a humán atrocitások: amikor a légkondicionáló szerkezet telítődött a látvánnyal, vagy épp azonosult, alkalmazkodott és kiengedte a gőzt, izé, vizeit cinikusan a vizek termébe.
Megyek, megnézem a vizeket. Mondta egyszer lelkes, műszaki beállítottságú tárlatvezető kollégám a hármas teremben a Jajcei és a Schaffhauseni vízesés között. Majd gondosan kiürítgette a vizet a páraelszívó készülékekből.
Túl a méreteken, ami most kivételesen számít, a Magányos cédrus súlyát az acélkeret is adja, a kép mögött végigfutó rugórendszer, ami lehetővé teszi a tágulást, összehúzódást, alkalmazkodást. Milliméternyi pontossággal volt lemérve, elkészítették a mintát, majd megtartották a főpróbát ablakon,teraszon keresztül, ezúttal már nem törtek falat, az máskor volt, most otthonmaradt a Baalbec, a Panaszfal, a magas Tátra, nem engedték a keretek, még nem volt szabad beszélni a gumikeretről, ami pedig Csontváry festmények sajátja, ezt most fedeztem fel, olyan keret, ami a benne rejlő lényeget helyhez, helyzethez, élethelyzethez alakítja, összenyomja, majd kipattantja, de csak annyira, amennyire még jó, élvezhető pár méter magasról, pár méter mélyről. Akárcsak a Magányos cédrus acélváza, a rugós szerkezettel, ami engedi a szükséges feszülést, megnyugvást, ami a képek sajátja is ám, nem csak a mi szükségletünk.
A keretek így lettek relatívak, önkényesen kitágíthatók, összehúzhatók, jelzésértékűek, szimbolikusak. Naponta, óránként, látogatóként tágítjuk, feszegetjük, beletesszük mindazt, ami bennünk van, ami bennünk nincs, amire szükségünk lenne, amit a hátunk közepére kívánunk. Noé bárkája és a Jordánból kilépő megkeresztelkedett Jézus például a Jajcei vízesésben vagy a természet- nemcsak emberi – örök ritmusa, váltakozása, a feszülés és megnyugvás, a zajongás, lázongás és az elcsendesedés, a tenni akarás és a szemlélődés Az öreg halászban. Ki beszél itt rosszról és jóról, ördögről és angyalról? Csak mozgás van, fel-le, ki-be, visszatart. Visszatartott lélegzet, a hétköznapiság felfüggesztése, kilépés a körforgásból, felülemelkedés a rutinon, igen, ennek a keretét adja meg mindenik kép-keret, mind a 47 (csakazértis prímszám, akárcsak a 163, csakazértsem jelent, csakazértis jelent), külön-külön és az 5 terem (!) összesen!
És, jaj, bevillan a schopenhaueri gondolat is az Eminescu-féle tolmácsolásban, mert ez is csak egy ritmus, egy fel-le, egy ki-be, hogy: Végül minden jól megfér négy deszka között. Képkeret –táguló, ki-be járható gumikoporsó. Megannyi kiterített élőhalott. És már nem is olyan pesszimista ez a Schopenhauer.
Ki mit visz haza?
Csak hogy a kezdeti ürességet kitöltsük, a felelősség nyomását – amiben olyan hirtelen és váratlanul találtuk magunkat – tompítsuk, játszani kezdtünk, amolyan van egy ötlet, mindenki megtoldja valamivel félét. Aztán a dolog ragályosnak bizonyult, a látogatók is átvették, értették a szabályokat, pedig mi nem is, egyszerűen csak a játék volt a szabály, aminek a fantázia, a szabadság, a párbeszéd a szükséges és elégséges feltétele, ahogyan Kati néni, a matematika tanárom mondaná. Mikor az egésznek vége lesz – el sem tudtuk képzelni sem időben, sem térben – akkor mindenki hazavisz majd egyet, egy festményt (fogalmam sincs miért nem mindjárt hármat, ha már tehetjük, ha már játszunk, érdekes ez az öncenzúra, mértékletesség, méltányosság, ami még ilyenkor is működik bennünk, civilizált lényekben!), ez lesz a reális, megérdemelt fizetsége befektetett munkánknak, egyszerre anyagi és szellemi, ahogyan illik, a minimum, nem ismételném Kati nénit. Néhanapján fölülbíráltuk választásunkat, a valósághoz, nappalink falához igazítottuk, máskor nagylelkűen átengedtük szorultabb vagy csak lelkesebb társunknak. Nem voltunk mohók, elvégre tobzódtunk a jelenben, a Magányos Cédrusra például nem is volt jelentkező egészen addig, míg egy látogató közölte: ő vinné. Nem is tudom, ki lepődött meg jobban, amikor mondtam, elviekben megoldható, még szabad, de fontosnak tartottam tájékoztatni: a szállítást magának kell megoldania. Végül lemondott róla, fogalmam sincs, hogy mivel ijesztettem el, talán a 8 ember, talán a méltányosság, vagy ő is megérezte hirtelen a több évezredes fa, acélkeret, rugók stb. súlyát.
Az emberi lépték is szempont, nem lehet mindenki Csontváry folytatása, mi épp őrzői voltunk, értelmezői, megosztói, álombeli díszletek között mozogtunk, mint valami maharadzsa aranypalotájában, elefántok a porcelánboltban.
Van egy festmény az utolsó teremben, próbálom bravúrosan kikerülni, néha vérszemet kapnak, csakazértis arra fordulnak, szinte kárörvendő mosollyal várják, hogy erre mit lehet mondani? Megadom magam, elvégre szolgálok, mondom, mondom, mindig önazonosan a mondandóm a Zrínyi kirohanásáról, eszembe jut egy másik tanárom is – mégiscsak viszünk haza dolgokat az iskolából is! – aki egy féléven keresztül nyomta belénk a Szigeti veszedelem szépséges borzalmait, nekem nem is tűnik fel semmi, figyelmes, néha bólogató, máskor szemöldökfelhúzó szemek, egészen addig, míg egy idős hölgy szót nem kér: ha önnek ennyire nem tetszik, én hazaviszem! Jogos.
Meglepően sokan viszik haza a szomorúságot a festő sorsa felett érzett felelősséget, érdekes ez a kollektív bűntudat, mintha tudnánk: ma is így lenne, mi is ezt tennénk, vagy észre sem vennénk, vagy cinikusan átnéznénk rajta, vagy megfelelően felcímkéznénk valami vállalhatatlan címkével igazolásul távolmaradásunkra. Empátiánkhoz távolság kell, lám Krisztust is értjük most, ha akarjuk, ha olyanunk van, 2000 év után, a cinizmushoz viszont elég egy lépés, egy perc, egy kattintás.
Itt, ebben a védett térben és időben viszont mintha könnyíteni szeretnénk saját énképünk elviselésén, mint jó színdarabban, azonosulunk, átélünk, végigjárjuk az utat, majd megtisztulva távozunk, visszük magunkkal az alamizsnát, újból nekifutunk, talán egy kicsit másként, a kinti életnek. Egyszerű emberek fogalmaznak meg önmaguk számára életükkel kapcsolatos fontos kérdéseket, vetnek számot saját kicsinyességükkel, feladatukkal, társadalomban betöltött szerepükkel, kulcsfontosságú figurák két telefonhívás között: a kultúrának újból köze lett a mindennapi élethez, a társadalomhoz, a közösségi élményhez, akkor is, ha úgy istenigazából nem lettünk jobbak, valamit mégis elárultunk önmagunkról, még ha felismerhetetlen aláírással is, mint egy vállalhatatlan komment a Facebookon, a vendégkönyvbe.
“Még Júlia is máshoz ment férjhez!” – jegyzi meg rezignáltan, de attól még fájdalmasan valaki, de ott az ellentétes trend is: Holnaptól újból festeni fogok, mondja, és ezzel a vendégkönyv átvedlik valamiféle újévi fogadalomtárrá, ahol a kulcsszavak az inspiráció, motiváció, erkölcsi tartás, csupa divatjamúlt, gyanús kifejezés, még jó, hogy van, aki humorosra veszi a hangot, és a vendégkönyvben is, az Ausztria-Magyarország 0-2 –t ünnepli.
Én, így jó 10 évvel a pedagógusi pályafutásom lecsengése után, viszem az örömöt, hogy taníthattam, nem középiskolás fokon, megtarthattam mindazokat az órákat, amiket addig sosem, lehettem művészettörténész, magyartanár, recepciós, jegyszedő, kapus, idegenvezető, előadó, lélekbúvár, óvó néni, tanító néni, tanár néni, felmosó néni. És a Selmecbánya látképét a nagy E betűvel. E, mint Erdély, E, mint erdő, E, mint Erzsébet. E, mint Emlék.
Elismerés – méltóság
Szinte magyarázhatnékom támad a kincstári, vállalhatatlan, leírhatatlan szavak kapcsán. Roland Barthes már nagyon régen megfogalmazta ezt a jelenséget, amikor a szerelem szó kiejthetetlenségéről, leírhatatlanságáról beszélt a Beszédtöredékek a szerelemről c művében, no nem a spirituális, intim jellege miattiról, hanem inkább egyfajta lejáratott jellegéről, kifordított, kivetkőztetett mivoltáról, amikor minimum ferdíteni kell rajta egyet, félreírni, kétértelmű gesztussal megtoldani, nehogy már valaki azt higgye, hogy csak úgy hiszünk benne, komolyan gondoljuk, egyáltalán létezik angyal vagy ilyesmi. Nem, angyal már rég nem, szerelem már álmunkban sem, esetleg szaralam formában, ami elfogadható, mert lám, kimondtunk valamit, de meg is semmisítettük ugyanakkor, újabb, rejtett jelentéseket helyeztünk kilátásba, a nyelv tobzódik, a lélek tátong. Szóval szaralam van és szaralak, ez utóbbi jogot ad nekünk frusztrált életünk mentésére, igazolására, mi most is megúsztuk, mindig vannak nálunk hülyébbek, de főleg hangosabbak, akik látszanak, akik kint élnek, felvállalnak, megmondnak, nem túl okosan kipakolják kincseiket megosztás gondolatával, de elfelejtik elrejteni fortyogó bugyraikat. Színházban vagyunk, ahonnan lehet felszabadultan távozni, hisz okosabbak, szebbek vagyunk a hősnél, rálátunk, kinevetünk, esetlen sajnálkozunk egy sornyit. A katarzis, ami feljogosít.
Elismerés, méltóság, amúgy is olyan erdélyi szavak ezek, olyan divatjamúlt, trendellenes, megrekedt szellemeket idéző, népieskedő, szegény rokonos, ráérős.
Most Csontváry van, azértsem a művészi énje (Van ilyen egyáltalán?), még művészet sincs most egy fejezet erejéig, csupasz emberi létezés van, pszichológiai tárlatvezetés van, új világ, új trend, most a szavakat majd saját jelentésükben fogjuk használni, én szóltam.
Nevetünk rajta, mert kimutatta, amit mindannyian szomjazunk, de titkoljuk, és még az üres üvegek sem tűnnek fel, mert a mi életünkben nem turkálnak olyan intenzitással, nyugodtan zugihatunk, közben még alkotni sem kell, sőt, eszmélni sem ajánlatos, az ugyanis fájdalmas lehet. Elismerésre áhítozott, lecsapott minden kis jelzésre, az tartotta meg számunkra hiteles alkotónak, pont elég volt a továbblépéshez egy-egy Maga festőnek született, Még senki sem tudott ilyen erőteljesen visszaadni, Pont ilyen rózsaszín volt az éjszakai égbolt Athénban.
Viszonylag könnyű a Csontváry életúttal rezdülni, rezonálni, szinte mindenkinek ad, aki nyitottan érkezik, figyelmet, teret, időt szán rá. Van, akinek ugyanehhez elég a vizuális élmény, van, akinek a nyelvi konstrukció segít azt megközelíteni. Ha viszont elég kicsik, elesettek, sebezhetőek vagyunk – mondjuk, mint egy cédrus – akkor az élmény szinte hatványozódik.
Valamiféle hallgatólagos egyezményt írtunk alá öntudatlanul négyen, a sors, életút négy kardinális égtájáról érkezettek, hogy bármi áron megvédjük, nem engedjük bántani, teremőrei és szószólói, nagykövetei leszünk nemcsak ennek a kiállításnak, de a mögötte meghúzódó teremtőnek is, hisz – fájdalom! – annyira szeretünk bántani, ez a sors, ez a művészet pedig lovat ad a szándék alá. Nem mentség, hogy magunkat mentjük akaratlanul is, hát még akarattal (szisszen fel Szissz!), saját mindennapi és nagyon is reális szkizofréniánkat takargatjuk, rejtegetjük, amikor újjal mutatunk arra, aki kitette magát, kifeszítette a vászonra, hogy látva láthassák! Rálegyintünk, kinevetünk, megeresztünk egy viccet, így végre egy pár percig nem szorongunk, eltereljük a figyelmet magunkról, pedig merítkezni jöttünk jó esetben, mégis hárítunk, elválasztunk, diagnosztizálunk. Most itt, az órányi térben, ötteremnyi időben megkapja majd az odafigyelést, a kiváltságot, a főszerepet, bántani csak magunkban lehet, vagyis magunkat, különben kerubok hada mutatja az utat kifelé a paradicsomból, ha bejövetelkor csődöt mondott a szűrés. Nem, nem dicsőíteni kell – bár van, aki fájlalja a hiányt – nem zsenizni, de bolondozni sem, mindkét véglet hárít, ferdít, torzít, elsősorban minket, ma, itt. Csontváry élete túlnőtte a művészetet, s ehhez mi amúgy is jobban értünk, mint a festészethez, olyasmi, mint a futball és a politika. Vagy a gyermeknevelés.
Járt az ördög a négyes teremben, Diliház, ezt mind a diliházban rajzolta, és hadonászó karmai közül épp csak kimenekítettük az önarcképet. Szarvai kétszer akkorák voltak, mint az Öreg halászé tízszeres tükrözéssel, szesztől tüzelő szemei pattogtak a sokat megért, józan castellamarei bölcs fél szemében. Ijedt, fiatal tanítványai követték szánalmas tanítójukat, elégtétellel láttuk, ahogy tekintetükkel még letörlik a köpködés nyomait a müncheni szénrajzokról. A paták csattogása azóta is hallatszik a fülemben.
Az igazság pillanata ez a négyes terem, a lecsupaszított valóság fehér-feketében, szinte fényképszerűen, portrék vonulása, embereké a természet mindenhatósága után, ellenében, annak kiegészítéseként. Jól érzem magam itt a színektől elfáradt szemem megpihen, csupa nyers élet, történet, pontos vonalak, szögek, némi báj, diákcsíny. Szeretem elképzelni, ahogyan a mester a müncheni iskolában élt, alkotott, az egyetlen iskolában, ahol végre jól érezte magát, ahol elfogadták, kicsit csodálták tehetségét, pedáns életvitelét, tartását. Ahol mégis maradt, nem tanulni, de kicsit embernek érezni magát, különlegesnek, de még szeretve lenni, elismerve. Az a mélyről jövő pajtási cikizés, ami szenet ragadtatott Lakos Alfréddel, hogy a női portré homlokába és szívébe helyezze a kissé bohém Csontváry alakot, félrevetett kalappal, hanyag tartással, mintha udvarolva, ahogyan sohasem láttuk.
Halálában elismertük, méltóságában folyamatosan bántjuk, mert tehetjük, mert igazolunk, elkülönítünk, mert a mentális betegségekhez is mindenki ért manapság, mint a futballhoz vagy a politikához, elvégre mindenki focizik, politizál, illetve diagnosztizál.
Gyógyítsunk inkább, kezdjük magunkkal.
Bangha Mónika a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar Hídon átvonuló társaság (1903-4, részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Noszek Barbara versfordításai →
