Babics Imre: Marhavagon
Amikor
költő voltál a „távoli félszigeten”,
s némi bor
reménye, s a déli asszony súlyos, sötét
és sérült szerelme tartotta a lelket
valódban, s jártad a téli éj tejködét
bokáig érő trágyában, felemeltek
a mocsok
fölé verssor-képek, s ürülék hidegen
mardosott:
tehenek
hajtójaként caplattál istállók között,
műremek
‒ utánozhatatlan, igenis ‒ mögötted,
előtted sok fagyos lépés; szélcsatornák
alján pléh borjúketrec-tetők zörögtek,
s te fütyültél, láthatván a líra ormát
sorsodért,
akkor a gyűlölet még beléd öklözött,
jól bemért,
testetlen,
láthatatlan, torz irigységből fakadó,
neved nem
kímélő alattomos, bősz gyűlölet,
és a markukba röhögő megrendelők
számára akadt egy döglődő kis öleb,
maga is tumor tiszta tekintet előtt,
övé lett
a piszkos munka, járt érte némi bagó,
majd éjek
ragadták
magukkal, hol szorít a tér: féreglyukon
haladt át,
s mert az idő csavarmenete lecsúszott
róla így, nem telhet, s neki nem is telik,
ott visít, míg te választott igád húzod,
gondoltad barmok mögött, s akkor a helyig
röppentett
fel hited, honnan kiárad minden foton,
a rendet
szállítván
e bolygóra is, te azt hallgatag szolgáltad
sok hitvány
rendszer tákolgatóival szemben, s tudtad,
hogy összeegyeztethetetlen a világ
kémiája s alkímiád, s már elbuktak
habzáskotyvasztók, nyeli mind anyagi láp
s megmarad,
ki belepusztult, az Uráért kiállt nagy
akarat
életét
felőrölte, s mégis neki fordít hátat,
s szól: ‒ Ne még! ‒
a Halál, s int húzó vadlibák rajával
mely akár dárdahegy, korokat átverő
ösztönnyelű, kétség nélkül suhan-szárnyal,
s tudtad: e képet rögzítette egyszer Ő
szívedben
miként betonlépcsőn megeredt bodzákat:
kietlen
jövőért
kaptad, s óhajával egy lett választásod,
így hő ért
hozzád, a Befolyásolhatatlan Idő
hője, Megíratotté, míg sok teremtmény
a Befolyásolhatóba hull zsáknyi kő
gyanánt észérv és érdek és élvvágy mentén,
egyének,
fajodéi, roppant kegytől fényhatások
a Lényeg
felszínén
csupán, az izzó, mozdulatlan gömb kérgén,
s te, – hívén,
s remélvén ‒ nógattad utolsó, lemaradt
fogyóeszközöd, ő volt „Imre tehene”,
sánta, kivénhedt kérődző; a harag
szikráját se láttad szemében, „Netene!”
ütötted
bottal kínodban már „Mi kell neked, kérvény?!”;
sürögtek
a nyomott
sietségben ott vígan az ártó szellemek,
démonok,
haszon utáni hajsza dajkálta dzsinnek,
s te, mert munkádnak megfelelni akartál,
kapkodtál: sikerült egy helyben keringned
a Rossz körül; szolgáinak a hűtőtartály
friss tejjel
telt habzón, rajta – látta harmadik szemed ‒
véres jel,
pokolé,
s csicsás palotákban új országorozók
„Dől a lé”
magánosítási mosolyával mélyen
aludtak, s mert ezekért bántottad a barmot
kívántál nekik újjászületést: éljen
mind pusztuló vadonban, láncfűrész-karmok,
s szárazság
szorítottan, szűkölve: szűkül a bozót,
láthassák
űzöttként,
s akkor meg bosszúállás gyalázata mart,
s megtörtént
ott, a különböző előjelű csodák:
embercsúcsok, – szakadékok félszigetén,
hogy marhaszemben láttad, mi már Odaát:
legelső életed – nem magasztos regény,
sosem az -:
kőkori prérin, mely várta a zivatart,
mint kamasz,
s mint férfi
majd, egy indián bölényeket ölt, láttad
hogy érti
irha alatt lassú megközelítésük
szél ellen, hogy pattan fel s vágja a dárdát
pontosan a szívbe; zsákmánya övé: csüd
remeg, majd gyapjas test, mint mit áram jár át,
s az állat
holtan fűre roskad, a csorda elvágtat,
s szállnak
vadlibák
észak irányába tévedhetetlenül;
ölt, hibát,
bűnt bár nem követett el akkori éned,
de helyre kell állnia az egyensúlynak
az Örökkében egyszer, s ötszáz tehénnek
megfizetsz hát egy félszigeten; s hogy dúlnak
szerteszét
hited tagadó eszmék, s hogy koszos isten ül
az eszét
elvesztett
lakosság fölött, a pénzé, nem érdekelt:
kereszted
megvolt, a miértet tudtad, így adódott,
s akkor angyal-hajszálak hálóját szőtték
köréd alábocsátott, ismeretlen pókok,
felfeszültél rá, s a megértés eljöttét
érezted
az örök körforgásból áradó delejt,
s élesztett
búskomor
önsajnálatból, hogy nem az osztályrészed
nyájnyomor,
s láttad: az Oknak a felriadt galambok
kavargó raja, verekedő kandúrok
nyárvogása ott, s egykor a perc, hogy lantod
fel kellett venned, s midőn párnába fúrod
majd fejed
végül, mint kinél nincs elmúlásra készebb
(- tévelyeg
most szavad,
hihetnők, de nem -): félkész szobor, felrobbant
tűztavak
a megsemmisült szupernóván: talapzat,
űrben száguldó, milliárd évvel előbb,
krematóriumláng-falta copfod vadzab
atomjaként: szempilla, s a tar fejtetőt
– tán joggal –
egy újjászületett bolygón lelni, hol bank
nem foglal,
fogalma
se létezik már: fennköltek valahányan
a dajna
korral eltemették, – s az egy hűvös mondat
e versből, s nincs kétség, látónak kevés lesz,
mert soraid múló énnel összefontad,
a magasságokba való átkeléshez
majd révül:
– Önmagadon kezdd, aztán csináld utánam! -,
ám révül…
Illusztráció: Szarvasmarhák (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
