A mai költészet olvashatóságának határai (13. rész)
Az elmúlt hónapokban felidéztük 1999-ben útjára indított körkérdésünket a magyar líra állapotáról – akkor költők tiszteltek meg minket válaszaikkal, most az irodalomtörténészek és kritikusok gondolatait visszaidéző sorozatunkat folytatjuk. A három kérdés nem változott:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Vasy Géza
A kérdések kulcsszavai: a mai költészet, az olvashatóság, a befogadó. Mindegyik fogalom értelmezése sokféle szinten lehetséges, s nyilván ettől is függnek a válaszok. Mert például mi nevezhető költészetnek? Az átlagember, aki remélhetően érettségizett valamikor, kapásból azt válaszolná, hogy az, ami versben van írva. A valóság persze korántsem ilyen egyszerű, hiszen nem minden költői mű íródik versformában, s nem minden versformájú szöveg nevezhető költőinek. Sokkal fontosabb azonban az esztétikai értékszempont érvényesítése. Manapság, de ez így volt ötven, száz, meg talán ötszáz éve is, még az iskolázottabb emberek többsége sem képes értékszempontok alapján megkülönböztetni a magukat irodalminak nevező szövegeket. A magyarság körében most él körülbelül háromszáz olyan költő, akinek több-kevesebb rendszerességgel megjelennek kötetei, s azoknak némi kritikai visszhangja is van, s akik tagjai valamelyik elismert irodalmi szervezetnek. De létezik talán kétszer annyi versfaragó, aki kötetben kiadja írásait, hol rokoni-baráti támogatással, hol különböző szervezetek segítségével. Ők is részt vesznek író-olvasó találkozókon, ők is hiszik, róluk is terjesztik, hogy költők, pedig féltehetségek, amatőrök, dilettánsok. Ám ha például egy ötezres lélekszámú település könyvtárában, más kulturális intézményében bemutatják őket, miért gondolná azt a jámbor közönség, hogy nem igazi költővel találkozik, főként a lelkes méltatást, a híres színész versmondását meghallgatva. S így válhat valaki a kisváros, a megye, a fővárosi kerület „művészévé”.
Írjon, publikáljon mindenki, ha kedve van hozzá, hiszen minden művészeti ághoz, sőt minden emberi tevékenységhez jogunk van amatőrként csatlakozni, s az amatőrség segíthet az önismeretben, az önkiteljesítésben. De ne ezt az értékszintet tegyük mércévé, hanem a klasszikusokat.
És miként értsük azt, hogy „mai” költészet? Én például éppen 1956‑ban kezdtem el kortárs költőket olvasni, s ezzel a szenvedéllyel azóta sem hagytam fel. Ami akkor újdonság volt, az hatvan év elteltével már az irodalomtörténet része, de az én emlékezetemben megmarad kortársinak, mainak például Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc költészete, ugyanakkor velük a mai középiskolások már régi, „múlt századi” szerzőként találkozhatnak, ha a tanterv és a tanár erre módot ad. Egy tizenévesnek nyilván a 21. század a megélt jelenkor, a negyvenesnek az 1990 utáni időszak, aki pedig az 1920-as években született, az ifjan még a Nyugat, majd a Magyar Csillag friss számait is kézbe vehette. Mindazonáltal azt feltételezem, hogy a körkérdés gyakorlati szempontból a közelebbi, történelmivé még nem vált jelenkort tekinti mainak. Szűkebben tehát a 21. századot, kissé tágabban pedig az 1990 óta eltelt időt. S a kérdés mögött kimondatlanul ott van az a feltételezés is, hogy ez a mai költészet esetleg nehezebben olvasható, mint a korábbi.
Létezik tehát az alkotó, aki egyébként maga is olvasó, a létrejött mű és a befogadó. A modern szakirodalom számon tartja a tájékozott olvasó fogalmát. A tájékozottságnak nem előfeltétele a bölcsészdiploma. Műértővé válni nem oklevelek sokaságával lehet, hanem – az irodalomban például – mindenekelőtt sok-sok olvasással, amely az érettségivel, a diplomaszerzéssel nem befejeződik, hanem az alapok megszerzése után igazából elkezdődik. S a legnagyobb baj ma éppen az olvasással van. Hiteles olvasásszociológiai felmérések tanúsítják, hogy egyre több ember egyre kevesebb időt tölt olvasással, s azon belül csökken az irodalomolvasásra fordított idő. Ráadásul egyre fogyatkozik a klasszikus szerzők iránti érdeklődés. A vizsgálatok elsősorban persze a prózaolvasással foglalkoznak, hiszen érettségi után a legtöbb ember verseskönyvet még rémálmában sem vesz kézbe. Örömmel dobja el középiskolai irodalomkönyveit és szöveggyűjteményeit is, pedig azok egy megőrzendő klasszikus minimumot tartalmaznak, amelyek dédszülőkorukban is érvényesek lesznek.
A középiskolai irodalomtanításnak az ismeretátadás, a személyiségformálás mellett az lenne a fő feladata, hogy alapozza meg az életen át való értő olvasás igényét. A 18 éves fiatal irodalomértése alapszint, a „középfok” eléréséhez további évek lennének szükségesek, s aki törekszik erre a magasabb szintre, a költészetet gyakran az is mellőzi. Számos magyarázat található az olvasással kapcsolatos gondokra, de az kifejezetten döbbenetes, ami a bölcsészhallgatók kapcsán tapasztalható. Nekem is voltak élményeim, de nyugdíjasként egyre gyakrabban hallom magyar szakosokat oktató tanároktól, hogy az ifjak nem szoktak olvasni, legfeljebb azt, ami kötelezően elő van írva, s ezt ellenőrzik is. Ma természetes, hogy a diplomáig eljutva sem olvasnak el többet egy vagy két Jókai-, Mikszáth-, Móricz-regénynél. S ha nem volt róla szemináriumi foglalkozás vagy előadás, alig tudnak többet Babitsról vagy Kosztolányiról annál, amennyi a középiskolai tankönyvben található. Jó pár éve hallottam, hogy egy diák a Móricz Erdély-trilógiájáról szóló tételt húzta ki a szigorlaton. Pár mondat után kiderült, hogy nem olvasott semmit a műből, s azért nem, mert nem érdekelte. Remélem, nem tanárként dolgozik. Vagy pályatársa annak, aki közölte diákjaival, hogy Madách drámai költeményét nem kell elolvasni? Sajnos egyre több olyan tanár van, aki nyilvánosan hirdeti, hogy olyan könyveket kell olvastatni, főleg a 10-15 éves korosztályban, amelyek „érdeklik” őket. Nem tudom, mi lenne, ha a többi tantárgy anyagát is aszerint kezdenék el átalakítani, hogy mi érdekli a diákot. A Rákóczi-szabadságharc ugyanúgy feleslegessé válhat, mint a másodfokú egyenletek?
Mindebből az következik, a költészetnél maradva, hogy egyre kevesebb olvasmányélmény alapján kellene versszeretővé és versértővé válni. Ráadásul a lírai művek értő befogadása követeli meg a legtöbb hozzáértést, a legnagyobb fokú tájékozottságot. A jelenkor lírája feltételezi a múlt, a klasszikus anyag ismeretét, a történeti folyamatot, abban a sokféleséget és a megteremtett egységet. Egyetemisták a hetvenes években, s harminc évvel később is azt mondták, hogy Nagy László nehezen érthető, Juhász Ferencet pedig hasonló híre miatt kézbe sem vették. A befogadásnak tehát mindig voltak korlátai még a tájékozott vagy annak vélt olvasók körében is. Egy mű befogadása ugyanis csak felszínesen tekinthető szórakozásnak, valójában komoly szellemi munka. Erre próbálnak nevelni bennünket, s nevelhetjük mi is önmagunkat. De vajon miként válhat tájékozott versolvasóvá az, aki egyáltalán nem ismeri az avantgárdot, s talán egyetlen Kassák-verset olvasott valaha. Aki nem találkozott prózaversekkel, szürrealizmussal s még mennyi más mindennel?
A mai költészet tehát nagyon sokféle, egymással olykor beszélő viszonyban sem létező befogadói tapasztalatra építhet csupán. Az egyik póluson ott vannak a tájékozott olvasók, élükön magukkal a költőkkel és kritikusaikkal, középen a naiv olvasók, a másik póluson pedig azok, akik néha, véletlenszerűen találkoznak egy mai költő versével. Ünnepélyen, tévében, máshol. Ők a verset nem olvasók. Egyetlen évtizednyi életidő után egyre jobban elmosódnak az iskolai emlékek, esetleges élmények, s a költészetből a legtöbb ember életében annyi marad, hogy a gyermekének, majd évtizedek múlva az unokájának olvas fel, jó esetben Weöres Sándor gyermekverseiből.
Magyarán: a mai költő aligha veheti figyelembe az olvasóközönséget. Még a szakmaival is baj van, ugyanis kettészakadt, de inkább még többfelé. Közhely manapság, hogy már a költők sem olvassák egymást, de ezt inkább úgy értsük, hogy a baráti körökön belülre korlátozódik a figyelem. Egyébként ez természetes dolog, de régebben csak az idősek körében volt gyakorlat. Vas István például így vallotta be ezt: „Folyóiratot ha néha még / fellapozok izgatottan / Mindig a te versedért” (Születésnapi rigmus Illyés Gyulának). Marad tehát az, amit Arany János vallott: „Van hallgatód? Nincsen? / Te mondd, ahogy Isten / Adta mondanod. Bár puszta kopáron / Mint tücsöké nyáron / Vész is ki dalod.”
Az így – vagy bármiként – megszülető költészet olvashatóságának voltaképpen nincsenek határai sem a kritikus, sem az értő, sem a naiv olvasó szempontjából. A befogadás rejtélyes dolog. Előfordulhat, hogy egy költemény számunkra való értékeit csak a harmadik olvasás után fedezzük fel, s az is lehet, hogy erre az olvasásra csak évtizedek múltán kerül sor. S amit remekműként értékelünk, annak is más és más arculatát fedezhetjük fel egy későbbi olvasás alkalmával. Esetleg csalódhatunk is korábbi lelkes értékelésünkben. Ez leggyakrabban éppen a kortárs költészet kapcsán következhet be, mert a kritikus és minden más értő olvasó hajlamos a téves értékelésre.
A kritikus pályakezdőként inkább kapja a feladatokat, később már választhat is. Eleinte mindenkiről szívesen írna, hogy mindenkit jól megismerhessen, később választ magának „szakterületet”, főként ha egyetemen tanít, s egyre inkább irodalomtörténésszé válik, bár a jelenkor és a közelmúlt határán. Én 1968 óta legalább harmadfélszáz új verseskönyvről írtam kritikát folyóiratban, napilapban, vagy ötven portrét, verselemzést. A kilencvenes évek első felében elkezdtem a Forrás hasábjain egy vers-kritikai sorozatot, összesen 114 új könyvről írtam, s ezek sokkal később könyvbe gyűjtve is megjelentek (Versekhez közelítve, 2006) Se életkor, se irányzat, se táborba tartozás nem befolyásolt, de munkám teljesen visszhangtalan maradt, s a folyóirat is belefáradt. Inkább monográfiákat írtam: Nagy Lászlóról, majd Kormos Istvánról, könyvnyi tanulmányt Illyés Gyuláról, Juhász Ferencről, Csoóri Sándorról, a Kilencekről. Akikről pedig nem írtam, azokat is tanítottam, illetve tankönyvfejezeteket készítettem róluk. Csak példaként említem Weöres Sándort, Kálnoky Lászlót, Jékely Zoltánt, Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort.
Azóta is inkább tanulmányokat készítek, írószövetségi elnökségem három éve alatt pedig elzárkóztam a kritikaírástól, mert nem tartottam volna ildomosnak. Új verseskönyvről kritikát tíz év alatt alig készítettem. Ideírom a szerzők nevét, őket egyértelműen tudom olvasásra ajánlani: Ágh István, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Kiss Anna, Kiss Benedek, Kovács István, Nagy Gáspár, Tamás Menyhért, Tóth Krisztina. Kiegészítem ezt a névsort azokkal, akikről az utóbbi három évben portrét, elemzést, esszét írtam: Bella István, Buda Ferenc, Konczek József, Marsall László, Serfőző Simon, Utassy József és újra: Kiss Benedek, Nagy Gáspár, Tamás Menyhért. Látható, hogy vannak visszatérő nevek, hiszen egy hosszú pálya során a kritikusnak kialakul a törzsgárdája, s bár nem zárkózik el olvasóként az új nemzedékektől, írni már nem kíván róluk. Nem annyira felfedezni akar, hanem őrizni, tudatosítani az értékeket. Azért ebben az évszázadban is fedeztem fel tájékozódó olvasóként magamnak fiatal, azóta már elismerést szerzett költőket, például Nagy Gábort, Szentmártoni Jánost, Zsille Gábort. Másokra meg barátok, ismerősök, kritikák hívták fel a figyelmemet. A legnagyobb olvasói öröm mégiscsak a rátalálás. Soha nem feledhetem, hogy harmadik gimnazistaként felfedeztem Juhász Ferenc addigi életművét, s azt diáktársaimmal is megoszthattam még 1959-ben, ők pedig hozták Weörest, Pilinszkyt, Nagy Lászlót. Még a tanárok se nagyon ismerték őket, akkori kortárs költőket. Aztán egy évtizeddel később elismerő kritikákat írhattam Ágh Istvánról, Bella Istvánról, Buda Ferencről, Mezey Katalinról, Petri Györgyről. Kritikákban, tanulmányokban, antológiákban mutathattam be nemzedékemet s a még fiatalabbakat. Kiket ajánlottam? Akikben láttam a tehetséget és a teljesítményt.
Madár János
Rendkívül aktuálisnak érzem a Napút kérdéseit, amelyekre – az érintettség okán – nem tudok kívülállóként válaszolni. Elfogult vagyok, ugyanakkor megpróbálok mégis olyan szakmai és társadalmi közelítésekben gondolkodni, amelyek a kortárs irodalomban, a kortárs költészetben létező problémákról szólnak.
Egy rövid esszé – a három kérdés tükrében – arra elegendő csupán, hogy rámutasson azokra a jelenségekre, amelyek befolyásolják, meghatározzák a mai költészetünk állapotát.
Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Kritikus”? – hangzik az első feltett kérdés. Provokatív, mégis lényegre utaló ez a kérdés. Ha mélyen belegondolunk és a mindennapi tapasztalatainkat összegezzük, akkor – legalábbis számomra – az olvashatóság már önmagában hordozza azt a figyelmeztetést, hogy valami nagy baj van az alkotás–befogadás folyamatában. Nézzük meg először az első mozzanatot, az alkotást. Milyen művek, milyen versek születnek ma? Eluralkodott a modernnek nevezett „poszt”, ami önmagában nem volna baj, de igyekszik kiszorítani az elemi költészet erejére, eszközrendszerére támaszkodó, népben-nemzetben gondolkodó, hiteles költészetet. Ebből viszont máris az következik, hogy – nagyon sokszor – az érthetetlen, semmitmondó, csupán szövegnek nevezett versek elriasztják, megfosztják az olvasókat. Mitől fosztják meg? Attól az élménytől, erkölcsi és esztétikai megrendültségtől, amely – a rezignáltság érzésével – segíti, segítheti az embert a mindennapi problémák megoldásában. Mert – szerintem – igenis elengedhetetlen, hogy a vers, a költészet hordozzon magában olyan jelentéstartalmat, üzenetet, amely az emberi lélek tisztaságát erősíti. Az emberi lélek tisztaságát viszont csak az olyan vers, olyan költészet erősítheti, amely az erkölcs és az esztétika törvényszerűségeire épül. Nem mondhat le erről a két tartópillérről. Hogy konkrét művekről, nevekről is beszéljek: Csoóri Sándor, Tornai József, Ágh István, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Kalász Márton, Baranyi Ferenc, Kárpáti Kamil verseit, költészetét emelem ki – ilyen szempontból –, hiszen náluk érvényesül elsősorban mindaz, amit az előbbiekben hangsúlyoztam. Ha a közelmúltban elhunyt költőket is a kortárs irodalom, a kortárs költészet részének tekintjük, akkor mindenképpen meg kell említeni Nagy Lászlót, Baka Istvánt, Ladányi Mihályt, Kalász Lászlót, Ratkó Józsefet, Nagy Gáspárt és Utassy Józsefet. Ők is – mint Csoóri Sándorék – a sorsköltészet erejével, hazafias érzéssel és felelősséggel szóltak országukról, népükről. Tették ezt egyetemes érvénnyel, költői szabadsággal… Sohasem hagyták magukat megbéklyózni, eszközként felhasználni. Pedig a hatalom próbálta őket megfélemlíteni, elhallgattatni. Valamennyien jól emlékszünk a Nagy Gáspárral és másokkal szembeni eljárásokra, meghurcoltatásokra is. Az 1956-os eseményekhez kapcsolódóan a megtorlások sorozata érte a legjobb költőinket, köztük az előzőekben említettek közül többet is. Az eddig említett alkotókhoz méltó, a kortárs irodalom legjobb költőiként tisztelem a következő költőket: Döbrentei Kornél, Vári Fábián László, Kovács István, Kiss Benedek, Tóth Erzsébet, Suhai Pál, Dusa Lajos, Fecske Csaba, Turbók Attila, Szöllősi Zoltán, Léka Géza, Falusi Márton. Ha viszont a befogadás felől nézzük az itt – eddig – említett lírikusok műveit, akkor mindenképpen szólni kell arról a nehézségről, társadalmi problémáról is, hogy kevesen olvasnak. A könyvtől, az olvasástól nagyon sok új technikai és egyéb kultúraellenes „vívmány” próbálja eltávolítani a fiatalokat és időseket egyaránt. Szükség van tehát különféle reklámokra, rendezvényekre, könyves ünnepségekre, amelyek ráirányítják egy-egy költőre a figyelmet. Több folyóirat – Hitel, Kortárs, Magyar Napló, Lyukasóra, Parnasszus, Napút – szervez folyamatosan irodalmi esteket, felolvasásokat, amelyek jól szolgálják azt a célt, hogy a legjobb költők művei eljussanak az olvasókhoz. Ki kell emelni a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályát – Turczi Istvánnal az élen –, amely szintén nagyon sokat tesz azért, hogy a mai költészet legjavát megismerjék az olvasók. A befogadás pillanatában, a versekkel való találkozás pillanatában jelentkezik egy nagyon fontos problémakör: az olvashatóság határa. Mitől olvasható, élvezhető a vers? Mitől válhat fontossá az olvasó számára a vers? Ilyen kérdések döntik el, hogy az alkotás–befogadás folyamata megvalósul-e vagy sem. Ha érdektelen, tartalmi-nyelvi viszonyulásaiban üres, csupán „szöveg” az a versnek nevezett valami, akkor – valószínűleg – az olvasót elriasztja. Több kell tehát a puszta „szövegnél” ahhoz, hogy a költészet elemi erejét, eredetiségét megérezze az olvasó. Ahhoz, hogy ez a „több” szélesebb körökben hatni tudjon, szükség van az értő kritikákra is, amelyek a különféle folyóiratokban és médiákban csakugyan a minőségre helyeznék a hangsúlyt.
Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet? – szól a következő kérdés a Napút szerkesztősége részéről. Mint népművelő és könyvtáros, mint irodalmi rendezvények szervezője és lebonyolítója is, gyakran találkozom olvasókkal és olyan emberekkel, akik kevésbé olvasnak verset. Folyamatos lehetőségem nyílik tehát, hogy különféle vélemények alapján megpróbáljam összegezni a befogadói tapasztalatokat. Van olyan ismerősöm – tanár –, akit „a versnek nevezett zagyvasággal való találkozások eltávolítottak” az olvasástól, a költészettől, ahogyan mondta. Szomorú tapasztalat, hogy sokan vélekednek hasonlóan. Van számtalan olyan ismerősöm, aki annak alapján vesz a kezébe verset, hogy a különböző folyóiratok és médiák milyen gyakran emlegetik egy-egy kortárs költő nevét. Nem hagyhatjuk ki azt a tényt sem, hogy maguk a költők – egyben mint befogadók – is sokféleképpen értelmezik a vers, a költészet szerepét, mibenlétét. Nincs, nem létezik tehát egy egységes értékítélet… Ebben – az én véleményem szerint – maga szakma, a kortárs irodalom is hibás. Hibásak a költők, hibásak a kritikusok, a szerkesztők, a könyvkiadók és minden média. A különféle szekértáborok, klikkek csak így – ebben a káoszban – tudnak érvényt szerezni sok esetben a rossznak, az értéktelennek is. Ezzel szemben vannak, akik megkérdőjelezik még József Attilát, Sinka Istvánt… is. Ebben a megosztottságban, ellenségeskedésben, politikai függőségben a költő és a költészet is folyamatosan sérül. Az olvasó, aki – gyanútlanul – találkozik egy-egy új verssel, verseskötettel, értetlenül áll, mert sok minden megzavarja a befogadásban.
Kit és mit olvas, ajánl olvasásra? – zárul a kérdések sora. Ha jól értelmezem a kérdést, arról kell vallanom, hogy én mit olvasok mostanában, és mit ajánlok másoknak. Mint a Rím Könyvkiadó vezetője, illetve a Kelet Felől című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője naponta találkozom a beérkező írásokkal. Juhász Ferenc, Kalász Márton, Döbrentei Kornél, Vári Fábián László verseit; Takaró Mihály, Bertha Zoltán, Ködöböcz Gábor tanulmányait olvasom jelenleg. Farkas Árpád Válogatott versek című kötetének olvasása is nagy élmény számomra, hiszen igazi költőről van szó. Szilvási Csaba Tiszavirágzás után című könyve szintén nem hagy nyugodni, mert nyelvi-esztétikai vonatkozásban, tartalmi és formai viszonyulásaiban rendkívül sajátos gyűjtemény; a fülszövegben így ír a szerző: „szülőföldemmel kapcsolatos írásaimmal azt szeretném bizonyítani, hogy minél több arc ránk süt, a mi arcunk is annál jobban fénylik, hogy az ember élete attól erős, hogy más emberéletek, lelkek vannak beleszőve”. A Hitel, az Aracs és a Székelyföld című folyóiratok legújabb számait is tanulmányozom, mert erőt és hitet adnak az embernek: a megmaradáshoz, az értelmes emberi élethez. E három folyóirat említésével, kiemelésével azt is szeretném jelezni: nagyon fontosnak tartom, hogy a vers, a költészet hazafias érzéseket is erősítsen az olvasókban. A szülőföld, a táj, a tájhaza és a haza fogalma csak akkor képes felemelő emberi és alkotói érzéseket kiváltani, ha azt érzi az olvasó, hogy a vers róla, az életéről, a sorsáról szól. A jó vers, a hiteles költészet – tehát – sohasem mondhat le a közösségi értékekről, a felelősségről. A konkrét és az általános egyidejűségét csak a sorshoz kötődő létérzékeléssel, teremtő szándékkal tudja felmutatni a költő.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/3-as számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
