Konczek József: Ő
Úgy tavaszig flórharisnyát, vastag szoknyát hordott, egyszer vagy egy hétig meg sínadrágban járt be, ez akkoriban volt, amikor Mátrafüredre, sítáborba vitte a második cés lányokat. Persze félcsizmája is volt, így hát csak akkor figyeltem fel kis lábfejére, amikor áprilistól kezdve lapos sarkú barna félcipőt viselt.
Kellemes, nekem tetsző, nem magas termete, kerek kazakasszony-arca, dallamos járása már akkor feltűnt, amikor novemberben a szakközépbe kerültem – történelmet tanítottam, azt hiszem, neki a kémián kívül valami gyakorlati ismeretek tárgya is volt –, hát jó fél éve, így-úgy hat hónapja voltunk már kollégák
…amikor először ült az ölembe.
Nadrágomon át is megéreztem jólesően gömbölyű fara és meleg combja kiválóságát, hogy úgy mondjam, hiszen akkor tavaszias szoknya, és nem túl hosszú szoknya volt rajta. Kerestem a tekintetét én már régebben is, s ha rám nézett, egy komoly tanárnő kollegiális arckifejezését kaptam, csendesen beszélt, osztályában is középerősen adott elő, a padok közt sétálgatva, de azért jól érthetően beszélt, mert jól artikulált, sőt néha talán keményebben is széthúzta szájsarkait, s az értekezleteken is tagoltan jó beszéddel szólt hozzá.
Küzdött egy-egy lánya – a lányaim, így hívta őket – jobb osztályzatáért, volt bizonyos aurája, feltétlenül asszonyi, az ember szerette volna a dereka köré fonni a karját, de a szilveszteri szakközépiskolai diákbálra sem jött el, ahol az ember megtáncoltathatta kartársnőit, a nagyobb lányokat is. Azt hiszem, náthás volt. De most arról a kora tavaszi esetről van szó, amikor az ölembe ült. Már akkor nagyon megkívántam.
Később hajlandó voltam azt gondolni, hogy szándékosan tette, mert hiszen tudta ő, hogy már hónapok óta méregetem – melyik nő ne tudná az ilyesmit! –, de akkor úgy tett, mintha véletlen lett volna. Visszafarolt az asztaltól, ahol a fizetési jegyzéket írtuk alá egymás után a gondnoki irodában – ott tartották az énekórákat is, mert elég tágas szoba volt, körül fotelok, kávézni, dohányozni is oda szoktunk beülni tízpercekben.
Mondom, visszafarolt, mert – így magyarázta – azt gondolta, hogy üres a fotel és vissza akart ülni, de a fotelban akkor én ültem, gondoltam, elmegy majd, mint a többiek – én a névsorban hátrébb vagyok, ő előttem írt alá –, de visszatolatott és a felső combom tájára, ölembe huppant. Azért ültem oda, mert ahogy lehajolt az aláíráshoz, abban a helyzetben kedvemre nézegethettem kifejezetten vastag lábikráját, az egész hátát is… hát, oda esett az ölembe, mint egy érett görögdinnye s én egyazon pillanatban kaptam ingerlő két melle dombjára, dombjaira, amikor azon a kissé kásás, elég mély hangján, mintegy ijedtében, felhördült s talán kicsit még sikkantott is hozzá. Persze azonnal kibontakozott, megrázta sötét fürtjeit, felállt, szembefordult és nevetve bocsánatot kért. Nem láttam addig nevetni. Ez a hang, ez a nevetés az, ami később is mindig felborzolta az érzékeimet.
Akkor még hetekig kontyba tűzött hajjal járt, de nem játszotta velem össze a tekintetét, egyszer megláttam, hogy felkerekedő barna szeme titokban les rám az irománya fölött a tanáriban. (Jól van, drágám, most te is felmérsz magadnak, így is kell ezt. Mosolyogva jártam-keltem, mert tudtam, előbbre fogunk lépni a történetünkben.)
De erre csak június első napjaiban került sor. Azt mondják, sötétben minden tehén fekete, nos, ruhátlanul minden nő megkívántatik… de az még csak egy fürdőruha, nem is, fekete tornásztrikó, egybenadrág volt rajta, a lányok ilyet viseltek az udvaron megrendezett testnevelési órákon. Valahogy jól állt neki, hogy ilyen tornacuccban jött le a füves udvar közepén tiszta vízzel hullámzó úszómedencéhez.
Mint a lányai. Ez izgalmas volt. Amint a medence szélén állt, fél karjával kiegyensúlyozva törzsét, mert a lábujját a vízbe merítgette, próbálgatván, nem túl hideg-e a víz…
„Ugye harminchetes a lábad…?” „hét és feles, néha nyolcas, attól függ” mondta és mosolygott… (végre rám mosolyog)… „és mitől függ?…”
„…no igen, felelte, mint aki tudtomra adja, tisztában van vele, hogy nem erről van szó „…nagyon szép kis lábfejed van” – (tegeződtünk ugye a testületben).
„…s más is?…” kérdezett, aztán…
„…a lányok néznek minket a vízből…”
„feküdj le velem, sóvárgok…”
„hülye…” mondta és elment a kabinsor felé.
A közös női öltöző deszkapadján hatoltam meleg ölébe, „te őrült!” …csapkodta formás kis ökleivel a mellkasomat, hányta-vetette magát a deszkán, de megadta magát, s gyorsan felugrott és kimenekült onnan, én meg utána sompolyogtam…
…azt hiszem, kinn nem vettek észre semmit. (Gondoltam én, persze, hogy a lányok… a lányok… no, vajon mit csinált az öltözőben az osztályfőnökünkkel a tanár úr…? Pedig az egész ha három-négy percig tartott…)
A tanáriban a fakkomban egy összehajtott papírlap várt, „…9/4x…” nyilván a négy csengetésre célzott… másra gondoltam elsőre… no, így titkolja a nyilvánvalót, ha esetleg belekotor valaki a fakkomba… pletykás volt a társaság…
Reszkető inakkal állítottam be hozzá este kilenckor… de ő először kávé, kis konyak, járkálás, élveztem a suhanó, könnyű lépteit, aztán kiemeltem a pongyola alatti mellkosarából forró kebleit és nagy barna rózsáira buktam…
„…várj”, ráfordította a kulcsot. „…én is régóta kívánlak…” lihegett…
Elmerültem abban a dús testben, arcát, homlokát csókolgattam, combját a tenyeremen tartva, szorítva fektettem el, és ő közben összeillesztette az ujjait, a hüvelykhez a középső ujját (ez az izomzat ellazításának ismert módja, szavalók, énekesek szokták ezt tenni fellépés előtt, hogy ne görcsöljön be a hangjuk)
olyan szelíden adta át magát nekem, hogy ez így is volt… még sokáig…
…a tanév hamarosan véget ért, napokig nála voltam, aludtam, azt hiszem, két nap után ment le először reggelit vásárolni… a kertes ház bokrai, fái jól takarták a házat… elég nagy kert… nyitott ablakkal…
…ahogyan magába faldosott… combjai rámterültek, mellei ugráltak, és lökellt, lökdösött, magába evett, akkor először elégedetten elnyugodott és a heves őrjöngésünk kezdődött… csodálatos lett az arca, kinyílt, megszépült a szerelem játéka közben… magamra húztam, tarkójára fogtam tenyeremmel és amikor a koponyát, a tarkót tartottam kezemben, ettől újra még inkább… nagyon illeszkedett egymáshoz, egymásba ez a két test, a testünk…
Mindig szelíden, lágyan adta át magát, aztán végigvitt, végigszáguldott velem ezen az érzéki skálán, mint egy nagy zivatar, és a nyögdelései, a kásás mély hangú biztató parancsai… amikor meglovagolt…
Nem ülhetett le velem szemben a konyhában, ha ettünk, két erős, rövid lábát egymáshoz illesztve, a jobbot átvetve a bal térde fölött még vadítóbb volt az a vádli, elől, a sípcsontja mentén lágy tapintású szőrzete volt, kértem, továbbra se csipkedje ki, pláne, ne borotválja, és a combjaközét sem, a hónalját sem… az én jószagú nőstényem… semmi pomádét nem használ, még rúzst sem… nem ülhetett ott úgy, hogy megint ölbe ne kapjam és vigyem az ágyba… volt, hogy a konyha kövén fekve adta meg magát…
„…szerelmes vagy belém…?” …kérdezte egyszer udvariasan… kíváncsian, s én hevesen rábólintottam, de ez, ne mondjam, nem a szokásosnak elképzelt szenvedély, hanem a test megelégedett birtokló tudatából fakadó erős ragaszkodás, a mozdulatai rebbenésére figyelés, az élvezés az asszonyságában… „én nem tudom”, mondta még később, „de azt hiszem, én is”.
„Mi?”
„én is szerelmes vagyok…” én, a negyvenkét éves özvegy. Szerelmes. Mi is az, mi ez?
Tűzoltó volt a férje, egy mentéskor szénné égett, nem tudták kihozni, rádőlt egy fal… Kimentünk a sírjához is, vittünk virágot… tudni illik, hogy mi illik… azért engem nem zavart a volt férj… még beszéltem is hozzá…
Ebből házasság lesz, vagy nem tudom. Hat évvel nálam idősebb. Akkor összeköltözünk, ide jövök hozzá ebbe a szép házba, oszlopokkal díszített lépcsősor az emeletre, lenn is dolgozószoba, benne elég széles heverő, a komputere, a könyvei körben a falakon… az esküvői fénykép a férjjel… később szívesebben voltam vele az emeleti hálóban… egyedül lakta a házat, gyermekei nem voltak… mit kívánhattam jobbat? De akkor ez nem tudatosult, csak ott volt azért bennem, ha elgondoltam, hogy mi lesz velünk. Valami vízépítő mérnök járt hozzá régebben, de akkor már több mint két éve szakított vele, a mérnök családos ember volt.
Persze, hogy megtudta az is kapcsolatunkat, akire nem tartozott… az a fővárosi peremkerületi tanintézmény a maga harminchét tanárával, persze előbb a pékbolt, a zöldséges pultos fiúja is látta, s nem akartam én ezt titkolni egyáltalán… talán ő sem… nem beszéltünk erről… természetes volt, hogy összetartozunk és nem mások véleménye érdekelt…
…amikor a nyári kánikulában a hullámzó függönyök mögött, nyitott ablaknál voltunk együtt, én már azt is kívántam, hogy lássanak, hogy nézzenek minket, milyen boldogok vagyunk… eleinte csak a női havinapjain nem nyúltam érte, de aztán nem türtőztettem magam és véresre szeretkeztük az ágyneműt… később is… azt mondta, hogy ilyenkor jobban élvezi…
…enyém volt Ő már mindenestül. Akartam őt…
Eddig akkorra jutottunk, amikor már elvirágzott az orgona meg a tulipán, a végzősök is elballagtak.
Miénk volt a nyár. Nem akartam vele strandra járni, mert akkor már féltékeny voltam mindenkire, aki rajta felejtette a tekintetét. Nem viselt melltartót, s a kissé megereszkedett, ám erős mellei így még jobban kellettek nekem, ruganyosak, de lágyak is voltak, a hónaljában pedig dúsan a fekete szőrzete… azon szerettem elaludni, meg az öle szőrmezőjén… azon is…
Hogy szép volt-e az arca? Nem. Nem mondta volna szépnek egy átlagos bírálat. De nekem éppen így volt jó, így inkább az enyém maradt, a többit pedig nem engedtem át senkinek…
…és közben mindig megszépült az arca… hogy ez hogyan van? … kitelt a szája íve, vérrel telt az a kazakasszonyos arc…
„…nincs benned cigány vér?” kérdeztem egyszer, elgondolkodva mondta, „azt hiszem nincs, lehet, hogy sajnos”, nevette el magát „…erdélyiek az őseim… illetve talán egy román nagyanyát lehetne a javamra írni…” nevetett…
Játékos kedvűvé változott az arca, kiteljesedett, éreztem, hogy boldog, és azok a kis koccantásai, amikor a hálóban karjait a vállamra fonta, csípőjét öleltem (ruha nem volt rajtunk, reggeltől estig, éjszakától hajnalig… csak akkor aludtunk el egy kicsit…) ott táncoltunk lassú csárdást, ha nem feküdtünk éppen… soha nem unatkoztam vele… elborított a tudat, hogy birtokolom.
Csókolgattam erős izmú, szép ívelésű hasát, nyelvheggyel a köldöklyukat, persze, hogy lejjebb is, nyögve élvezett.
Augusztus vége felé már kezdett látszani, hogy teherbe ejtettem, de ő tagadta, és alkatánál fogva nem is volt feltűnő.
De elvetette.
És csak utána szólt róla.
„…nézd, kezdődik az iskola…” mondta csendesen…
…csak ültem ott a fürdőszobában… kijött hozzám, de akkor nem feküdtünk le egymással… nem is lehetett, még nem gyógyult be…
…kezdődik az iskola… istenem… hát ez szempont? Hát nem múl felül mindent az élet, hát nem az a magasabb rendű, hogy újjászületek Őbenne… tanrendek meg osztályfőnöki meg mit tudom én milyen órák ezt felülbírálhatják… nem, nem voltak anyagi gondjai, és megéltünk volna az én tartalékomból is, volt pénzem a bankban…
„kezdődik az iskola…”
…micsoda hitvány gazember vagyok én, hogy nem figyeltem jobban, hogy nélkülem tudott dönteni… hogy az én hibám, hogy végeredményben gyilkos vagyok…?
…s ahogy szinte belefeketedtem, amikor ott állt, és elfogott a döbbenet, ami kísért, hogy néha kőszobornak látok asszonyokat, szigorú szájvonású szobrok… kőasszonyok… (nem ő volt az egyetlen az életemben).
Az ősz is korán jött. Már vizes juharlevelek lappogtak a járdán, néha még sétáltunk este, éjszaka, esőben is, amikor azt mondta… „te, itt most befejezzük…”
„nem abbahagyjuk?…”
„befejezzük…”
Átkértem magam egy fiúgimnáziumba, és még sokáig reméltem, hogy csak abbahagytuk…
A gyomorkeserű ízéhez tudom hasonlítani azt az érzést, ami megmaradt bennem.
(Az a három őrült kaszálta le őt is meg a hat lányt… az iskolában. Dzsihádisták. Alvó dzsihádisták. Aktivizálódtak…
„Édes kislányaim…” Ez volt az utolsó két szava. Ő.)
Illusztráció: Amadeo Modigliani festménye (1917)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
