Bokor Levente: Késleltetett válasz egy kérdéscsokorra
Egy versem keletkezésének történetét, Balaskó Jenő egykori kiadója, a költő Turcsány Péter biztatására írtam. Ő nemrég váratlanul távozott az életből, így az írás az ő emlékezete is.
Balaskó Jenő megidézése, hogy legyen múltunk
„Kishiribi csárdában,
Kishiribi csárdában
Ecet ég a lámpában,
Ecet ég a lámpában.
Meg se gyújtják, mégis ég,
Meg se gyújtják, mégis ég.
Kilenc legény a vendég,
Kilenc legény a vendég.”
(„Nem vagyunk mi betyárok”,
háromszéki népballadából)
Az 1957-58-as tanév késő őszének vagy telének balladai homályában sodródtunk össze Balaskó Jenővel.
Az ’56-ot követő esztendőt körülólálkodták a veszedelmes összefüggések, és mindegyik napjára a sötétben motozó járőrök ezerszemű éjszakája lesett. A mára leértékelt epizódok mindegyike főszerepkörben élt és hatott.
Ekkor a pesti Madách gimnázium harmadik osztályába jártam, Balaskó pedig a szerdánkénti tánciskola dísztermi ajtajában jelent meg valamelyik délután. Kimagasló alak, sötéten göndörödő hajsapka, vastag szemüveg. Lerítt róla, hogy „költő”. Személyében testesült meg nekem az akkori Költészet magától értetődő talánya. Azé a költészeté, amelyik makacsul virrasztott a történelmi események fölött, és bevert száján duzzadt az ifjúvá hatalmasultak korlátlan felnőtt-gyalázása.
Vele ültem először a Hungária kávéházban, ő keltette föl érdeklődésemet a „szubsztancia” jelentése iránt, tőle hallottam a legmágikusabb hangfekvésben kiejteni a „kvantummechanikát”, és legintimebb közelséggel emlegetni a börtönt, a rendőri felügyeletet („ref”), Gyorskocsi utcát s „Buda Ferit”.
Hallottam zongorázni, hallgattam zenét a lakásán, hozott a lakásunkra Látóhatárt, melyben megjelent; kért kölcsön pénzt, amit nem tudott visszaadni, ültem ismerőseim szégyenpadján, akiktől szintén tarhált, ha összefutottunk, megkért „fizessek valamit”; mindig „szabadúszónak” tudtam, aki sohasem voltam az, s mindig félszegen tekintettem föl bátor elesettségére, attraktív bohémságára, mint elvágyódó nyárspolgár a szegénylegényre; elálltam verseink kölcsönös megbeszélésétől, mert ő mindenáron költő volt, én pedig nem. Ráadásul hasonló párt tagja lettem, mint amelynek hatalma ellen október 23-án tüntettem, és töltényekkel a zsebemben fogott el október 24-én hajnalban a civil álöltözetű karhatalom. Nem lőttek agyon. A kegyelem hálájaként belülről akartam látni azt a társaságot, amelyben ott kísértett Nagy Imre elárult szelleme is. Apám Donnál elesett, vitézi című „horthysta katonatiszt” volt, mégis fölvettek a Pártba és nem molesztáltak alantas kérésekkel. (Persze nem tudom, hogy mit nem tudok.) Részlegesen azonosulva egymással, megfigyeltük egymást, a Párt és én. De mindenképpen, egy nyíltan ki nem mutatható kölcsönös jóakarat titkos tanújelét cseréltük ki. Jenővel imigyen az utcán való kölcsönös integetésre szűkült a kapcsolatunk. Ilyen eset alkalmával említette meg, hogy a Műszaki Egyetem aulájában lesz felolvasó estje, s én ekkor üzemi újságot írtam a 80-as években. Az ő deklamáló hangján nyilallt belém közös drámánk máig sem elvesztett kulcsmondata: „A szeretet a legnagyobb öngyilkossági kísérlet”. Ezt hirdető polifon versfugájának címe: Élet titokban.
*
A mondat a titkok titkából kibontott félelem. Mintha arra eszmélne valaki, hogy a haza vezető út a minden utak legveszélyesebbike, de az összes többi út a leghiábavalóbb.
Dobbal nem csak „verebet nem lehet fogni”, de a lét alá szorultságból kiszabadulni sem. A Jó-t, ami nincs, de kell, hogy legyen, a még pislákoló Jó a teljes elfogyását is megkísértve világra akarja lobbantani. – Íme, a Szeretet általi öngyilkossági kísérlet! Az a hatalom, melyet nem lehet akarattal megszerezni, mert legfőbb akaratunk forrása éppen Ő. Az élettel azonos, és élet csak életből lesz.
A valóság látszatainak mindmáig legsötétebbike, hogy a Jót a Rossz kelti életre, ahogy gyufaszál a lángot. E látszat szerint a Jó a természet oksági gépezetének terméke és nem magának az életnek mint istenek-gyújtotta olimpiai lángnak a vitele.
A fönti hiedelem cáfolata a XX. század egyik „érettségi tétele” kellett, hogy legyen. – Nem könnyű tétel. Ezért a XXI. századnak, meg az előre láthatóknak föl kell készülniük az „osztályismétlőkre”.
*
1990. június 20-án került utcára a „betyárságáért” nemrég még hivatalból mellőzött Balaskó Jenő második verseskötete, az Ilyen éjszakát hagytatok. Kiadója a Kráter. Szó szerint „utcára került”, mert a terjesztők bojkottálták. Írótársak vették a könyvet tüntető pártfogásba. Az épp Amerikában tartózkodó Balaskót a dedikálásban is ők helyettesítették, így az én példányomat Radnóti Sándor és Kornis Mihály látta el kézjegyével az Astoria-aluljáróban. A könyv utolsó ciklusának és arszpoetikus írásának címe: Kérdéscsokor.
Kötelező újságírói teendőimet félretolva faltam be a 165 oldalas szöveget. Nem nyugodtam, amíg kortársi érintettségem nem kerekedett a Balaskó-i stílust is tükröző válasszá, melynek Programtalan mihez se fűlik címet adtam. Azon frissiben Kárpáti Kamilnak ajánlottam fel közlésre, aki legelérhetőbb volt számomra akkoriban a magyar-német nyelvű Stádium folyóirat főszerkesztőjeként.
Kárpáti Kamil egyebeket közölt tőlem, de a Balaskó-ihlette költemény kéziratát visszaadta. Fennmaradásáért küzdő lapját attól féltette, hogy megingatja mecénásainak pártfogását költőnk meghurcolt neve, aki még verset is dedikált neki új kötetében. Másutt is hiába próbálkoztam.
Néhány helyen fölolvastam kéziratomat, és 1996-ban meg is jelent a Hules Béla-alapította, szűk körben terjesztett Vadamosi Füzetek egyikében. Ám később is – 2003-ban megjelent saját válogatott kötetemben is – tovább aludta a feledésre ítéltek álmát annak ellenére, hogy G. Komoróczy Emőke irodalomtörténeti írásai igyekezték fölfedezni.
Most, közel negyed század után a felébresztésével próbálkozom. Hátha kegyes lesz Mnémoszüné, az emlékezés istennője.
*
Balaskó Kérdéscsokra valós, televíziós nyilvánosságban elhangzott kérdésekre válaszoló parabolikus írás, amire saját lábjegyzetéből következtethetünk :
„– Mi az, hogy avantgarde?
– Miazhogy! Avantgarde!
Eredetileg katonai szakszó, én is így szeretném értelmezni.
Elővéd; élcsapat.”
A megfontolt és igényes szövegű, 1849-es magyar történelmi példázat nemcsak mások-, hanem önmaga előtti szerep-tisztázás. Választ keres az ő avantgardnak tartott, azonosságát firtató kurkászásokra, de nem esztétikailag – az esztétikai alkalmazás próbatételén túlvan már –, hanem társadalom- és nemzetpolitikailag; társadalom- és nemzetpedagógiailag. Avantgárd szerepválasztásának hagyományos, „viselkedéspolitikai” ábrázolásával él: az „akadémikus magatartás” elítélő kontrasztjával körvonalaz egy hipotetikus antropológiai avantgárdot úgy, hogy a múlt és jelen hasonló helyzeteit egyetlen idő közös síkjára vetíti.
Talán legjellemzőbb kérdés-felelet párja az „örök avantgardizmusról” ez:
„– Kinek dolgozik? A mának, vagy a holnapnak?
– Inkább a tegnapnak. Remélhető: lesz még nekünk múltunk.”
Hát reméljük!
Reméljük, hogy a Bölcs Ember („Homo Sapiens”) összes, eddig még föl nem fogott, „avantgárd” kortársi megpendülése öregbíteni fogja a jövő múltját. Akkora igazság beteljesülését várjuk, amelynek hatalma abban áll, hogy folttalanul megvalósuló napvilágos közhely. A közhely ragyogása elfedi, hogy minden pillanatban az élet a tét, ahová nemcsak betörni, hanem visszavonulni is ajánlatos, mert:
„– Mi az, hogy avantgarde?
– Miazhogy! Utóvéd, előre!”
Nem bocsátkozva eltérő alapállások összevetésébe az olvasói ítélet előtt, csupán azt a sommás véleményt kockáztatom meg, hogy az én írásom föltehetőleg azt a fogadtatást váltotta ki, amit a „leendő múltnak” leginkább elutasított változata kelthet: 1990-ben sokkal valószínűbbnek láttam a csalódás hosszú melodrámájának kibontakozását, mint a társadalmi megdicsőülést. De bármilyen névértékű anyagból is sajtolja a Történelem tegnapunk érméjét, csereképes értéket hordozó célja csakis az lehet, hogy a mi arcunk domborodjék rajta, mert bármit is csak azzal kezdhetünk.
*
Minden önkínzó performansz, és az összes, heroikusan didaktikus installáció nem más, mint hidegháború az ember értelmes természetének képzetes elfojtói ellen. A kultúra alanyisága küzd tárgya rátekeredő óriáskígyójával, a civilizációval. De a hidegháborúnak vége(?), mert a verseskötet belső címlapjának hátoldalán, íme, ez áll:
„A könyv alkotásának idején a szerző
a Magyar Tudományos Akadémia és
Soros György támogatásában részesült.”
Fellélegzünk. Mintha a Laokoónt és fiait kiszemelő kígyó szájába fogta volna farkát, ezzel adva föl a szorítást. De ennél tovább nem tágít.
Nem sokkal halála előtt, Nagymaroson integethettem Jenőnek, mert arra jártam és a templom felé ereszkedett le ő is a dombra kúszó utcán. Küldtem neki korábban a könyvemből, tudja meg, mit címeztem neki, de nem adta soha semmilyen tanújelét, hogy valaha is megtudta.
2013. szeptember
PROGRAMTALAN MIHEZ SE FŰLIK
Az ötvenéves Balaskó Jenőnek abból az alkalomból, hogy második verseskötetét írók árulták az Astoria-aluljáróban, és Göncz Árpád író is közéjük állt volna, ha államelnökségében addig valaki helyettesíti.
1990 júniusában
Kárpáti Kamilnak és az ő magas minőségű, s ezért megboldogult Stádiumának.
2003.
I.
Harminckét éves lennék
ha éppen akkor születek
– kép- hang- illatgyurma az idő:
Feltűnt a Kisöreg ajtajában
– tánciskola volt az iskolában –
„szevasz, én meg Balaskó Jenő”.
„Szubsztancia” ült a Hungária Kávéházban
tiltott alkimizmus meg én
s egy hangszerszóló alkalmasint
be-bedobta a kvantummechanikát
és sorsunk illetékeseként Buda Ferit.
Fantasztikus orgiára hívtál egyszer:
mikrobarázdás lemezkoncert otthon.
Behozhatatlan hátrány emésztett
magasztalván a Händel- Messiást.
Mondani is szokták meg úgy is van:
„torokszorító”.
Tíz évek átellenes sarkaiba menekültünk
a fulladás elől.
S ahogy szoktuk volt tenni:
„az élet ennyi volt”.
Milyen daktiloszkópia mutatná ki
a torokfogót?
II.
A gégemetszést követőn kerestem a hangom
ami persze eltűnt mert a fujtató
nem a hangszálaimat tüzelte
hanem ott hörög gallérom alatt.
Hála a technikának mégis sikerült
egy géphangot beszereznem
általa megértetem magam.
— A szürkeegér is megérthető
csak fütyülni nem tud
na aztán!
Az egérfogó kínosabb azonban:
nem Görgei seregtestében tettem le a fegyvert
hanem Bem vezénylete alatt estem orosz fogságba.
Apám akkor már a Donnál elesett.
Mint nem-civil család sarját
nem is az orosz, hanem a civil fenyegetett .
— Messze kerültem a Gyorskocsi utcát
hol nemtelen civilek hitelesítettek
– akinek – nemesi leveleket.
Így nem jutottam hozzá.
III.
Ezerkilencszázkilencven június huszadikán
került kezembe tőled egy magasmívű beszéd:
„Ilyen éjszakát hagytatok”
Ráájulás arra, ami van és hogy úgy .
Paravulgáris kiállás Ignatyenkó idején
(a parafenoménre gondolj ó olvasó) .
Ebből is látom
most tettük le a Második Világháborút
minden más csak szókép: délibáb eseménytávolban.
Mindegy hogy elégséges de diploma ez is.
Nem kis dolog volt békéből képesítőzni.
S most hovatovább.
A dzsungel.
Lehetőségek oxigéngyára: ázott talaj
növényi szablyák, állati ingerek.
Bevettem magam a békétlenség elől
kész csoda hogy elért „nyílt leveled”.
Ó az egykori rohamcsapat
amelyik fedezte a visszavonulást!
Nem tartoztam bele.
Kocsmában dulakodott az egész
mikor véletlen arra vetődtem
és hátamba állt egy utálat.
IV.
Milyen éjszaka is maradt
milyen éjszaka is maradt.
Mert a tartomány maradt.
A hadakvert kifosztott encsem-bencsem.
Amerikába küzdi föl magát
aki már végképp verhetetlen.
Milyen éjszaka is maradt
milyen éjszaka is maradt
hogy itt őrizték Krisztus Koporsóját.
— Sohasem hitték valaha is ingyen
valaha is ingyen Krisztus Koporsóját
hogy őrzették vala de ennyiért?! —
Éppen 1 Krisztusba került.
Az őrök kezén tűnt el a tetem.
Kiszagolta egy koporsókereskedő
nem kérte ingyen a hánytató munkát
hisz ilyen sziklasírt rendelnek mostanában
megfizetik.
S ki tudná melyik a Krisztusé?
Gyanútlan térít a hozzátartozó
az őrök megpucolnak addig
vagy elvegyülnek a gyászolók között.
Ki hinné, hogy lopnak a cinteremben
méghozzá szemből részvevő szemmel?
V.
Meghiszem azt, hogy ittség ha így van
a szeretet csak bevezetés az öngyilkoláshoz
életuntaknak ajánlott kísérlet.
A szeretet úgy látszik pálma
nem gyökeredzik a Városligetben
hajadonfőtt nem – legalábbis.
Szerethetünk „nem visszük el a pálmát”
mert a mi szeretetünk győzni tud csak
és nem ereszt gyökeret.
Mert mi az a gyökér?
Az amit ununk? Az ilyen olyan
és mégamolyanabb gyökér?
Athéna pajzsán Medúza a megkövesztő?
Vagy valami más?
Nékem: a színről színre látás.
Erősebbet nem tudok a szemnél
a gyökér: a szem megfolyása.
Víz-ujjakat von a Föld magához
ne hagyj el engem – kéri – szeress
ne hagyj prédául nyúlkálóknak
járj át egészen életem!
Az ágy körül meg szerelem tökmaghéja
– ujjbegy és köröm a fullasztó szemét –
kiköpődnek a fölös adományok.
A búza földbe lát magzat a szemefénye.
Messze ringadalom az elefántfáké.
Cserje fürkészik tarról tarra száll.
Nővérbe hág a nyírfa-kukucska.
— Egyetlen szűzre milliárdok!
Csak te szúrod szemét mindenkinek
tövis bogáncs.
Szeresd őt kérlek marha-tekintet
’sz istállóban leend az anyaság
kisded szüllik — vagy miszentség az
vagy aranypácban forog egy érem?
— Programtalan mihez se fűlik
mert hardverig lerágott egészen.
Illusztráció: Balaskó Jenő a Kárpátia Étterem teraszán 1971-ben (a kép jobb oldalán)
Cimkék: esszé, tanulmány, vers
