Komáromi Gabriella: Vathy Zsuzsa halálára
(Pápa, 1940. április 15. – Budapest, 2017. január 7.)
Kezemben az utolsó kötete, a halálhírhez nem illik a címe: Ki nevet a végén? Lapozgatom, vele vagyok. Mint hajdan ő Hraballal; olvasta, mert „Hrabal négy napja… hogy is mondjam… elment – írta. – Nyolcvankét év. Milyen rendes kort ért meg, prózaíró nem kívánhat magának ennél jobbat, talán egy kicsit kevesebbet.” (Hrabal Kispesten) Patikamérleghez hasonlatos mérnöki realitásérzéke akkor se hagyná cserben, ha a saját haláláról töprenghetne. Csak ne ilyen hirtelen tűnt volna el! Lázár Ervin halálakor azt írtam: „Elment Berzsián” meg, hogy „Hol az a varázsvirág?” Most meg az tolakszik a tollamra: Hová lettél, Vacskamati? Úgy surrantál el ebből a földi létből, ahogy a mesebeli cicák szoktak.
Ha meggondoljuk, Hrabalnál hat évvel kevesebbet élt, a férjénél, de inkább mondjuk így: élete emberénél, akit így is szólított: „Lázárok Apja, kedves szerelmesünk”, hat évvel többet, azaz hetvenhatot. Hat év az több mint kétezer nap. Sok mindenre elég, de egy újabb hat évből mennyi mindenre futotta volna még. Már csak azért is, mert Vathy Zsuzsa nem ismerte az elvesztegetett időt. Nem mondhatjuk, hogy „mennyi munka maradt végezetlen”. 24 kötetnyi könyvet írt. A könyvek száma önmagában nem jelent semmit, de az ő novelláit, kisregényeit, riportjait, szociográfiáit jó olvasni. Annyira, hogy azt a ritka szép érzést is átélhetjük közben: olvasni jó. Mert az ember történeteket akar hallani, ő meg dúskált bennük. Kapta, találta, szerezte őket. S hogy mire futotta még ebből a hetvenhat évből? Helytállt mérnökként, mivelhogy vegyészmérnöki diplomája volt; dolgozott újságíróként, s az újságíráshoz holtig hű maradt; egyetemistaként vívott (büszke volt rá, hogy egyszer Gerevich Aladártól kapott érmet; s nem véletlen, hogy utolsó riportalanya – alig két hete – Dömölky Lídia volt). Volt valami ritka teljesség az életében. Jutott szeretet mindenkinek, aki a közelébe került. Feleség volt és anya. Három gyereket szült, egyet eltemetett, kettőt felnevelt. Lánya és fia, Fruzsina és Zsiga mára irodalmi hősök. Volt része elismerésben is, József Attila-, Márai Sándor- és Prima-díjas.
Tíz évet élt egyedül a Lónyay utcában. Minden úgy maradt, mint amikor ketten éltek ott. Szinte megállt az idő. Ott van a katonaláda, a Kincsem-szobor és Vacskamati virágai. A katonaláda legszélső fiókjában ott lapulnak Vathy Zsuzsa táviratai, pici kék vagy rózsaszín levelei. Az aláírás: Maminti (2017-től adható keresztnév), Vacskamaminti, Vacskamati. Vacskamati először nem a mesében, az élet játékaiban született meg. Azt a halhatatlan két sort, hogy „Szerda ablakában csütörtök ül, és ordít csütörtökül”, egy Vathy Zsuzsának küldött táviraton olvashatjuk először. Vacskamati miniatűr leveleinek címzettje „Lázár Ervin, a varázsló”. Egy részükön se utca, se házszám, se postai bélyegző. Lázár Ervinnek, „ahol van”. Ilyesfélék az üzenetek: „ A szobámban felírtam a falra: Szeretlek Lázár Ervin (…) Nagyon hiányzol, de azért nem sírok (még): Maminti.) Vagy: (…) azt álmodtam, hogy macska vagyok, és telefonhoz hívnak. És nagyon boldog vagyok reggel is, délben is, este is: Vacskamaminti.” Maminti kicsi zöld tündér lett Lázár mesevilágában, Vacskamati szeleburdi tigris-macska. „(…) de azért szeresd a tigris-macskát is, írta: Vacskamati.” Még a születésnapjuk is egybeesik. Mindkettőjüké április 15.
Ám mégsem állt meg az idő, amióta Vathy Zsuzsa a Lónyay utcában egyedül élt. Azóta született meg az Életünk, halálunk, az Angolpark, a Columbo autója, a Kávérajzok, Az élet vásárcsarnoka és a Ki nevet a végén? Most már két emléktábla is kerülhetne a Lónyay 18/a-ra. De mert Lázár Ervin se akarta, Vathy Zsuzsa se szeretné. Ebben az utolsó évtizedben biztosan nem történt vele nagyobb és szebb dolog, minthogy egyszer csak három gyönyörű kislányunoka vette körül.
Író volt és múzsa, vagy múzsa és író. Nem fontos rangsorolni. Ők ketten azt is jelentették, hogy egy fedél alatt lakott a meseszerű, mágikus irodalom és Vathy Zsuzsával egy nagyon is földönjáró. Pedig hogy csodálta Lázárban, hogy körülötte mindig ott van a csoda! De őt más fából faragták. Kevés nála kíváncsibb embert hordott hátán a föld. Az újságíró kifogyhatatlan kíváncsisága élt benne a valóság iránt. De a tárca, a riport aztán egyszer csak átváltozott a kezén novellává. Valamennyit azonban gyakran megőrzött a forrásából. Néha többet is, mint amennyit a novella megkívánt volna. Megírta egy-egy téma variációit, valahogy úgy, ahogy a festő vázlatokat csinál. Aztán nem volt szíve megválni tőlük. A kíváncsiság és a részvét merésszé tette, nem mérlegelte, hogy kalandokba bocsátkozik. Amikor a Columbo autóját írta, esténként eljárt egy cigány családhoz a „dzsumbujba”. A családja se tudta, féltették volna. Amikor a migránsok megjelentek a Keletinél, újságírói noteszével két napot töltött köztük.
Lázár a pusztai emlékeit hozta az irodalomba és a kapcsolatukba, Vathy Zsuzsa egy polgári világot. ”A család vidéki polgárcsalád, néhány jó és néhány rossz tulajdonsággal. A szülők szeretik egymást, annak ellenére, talán, éppen azért, mert az anya energikus és fiatal (…)”, az apa ügyvéd, akinek a gyengéje két lány után legkisebb fiú, húsz évvel idősebb a feleségénél. (Fehér Sólyom) (A családi embergalériából Vathy Zsuzsa senkit se ábrázolt elevenebben, mint öccsét, akit fájdalmasan korán elvesztett.) Ahogy a válogatott novelláit összerakta, abból élettörténet kerekedett. Nem kellett a családon túllépnie, hogy mindez kortörténet legyen. Apját a Magyar Közösség perében hurcolták meg. A családon sokáig árnyék volt ez. Akkor a leghitelesebbek, a legmegindítóbbak ezek az írásai, amikor az emlékek már letisztultak, amikor nem akar mindent elmondani, amikor világának csak kontúrjai vannak, és ami elmúlt, azt a hajdani gyerek szemével láttatja, mint az Angolparkban. Nem csak a család a örök forrásvidék, vannak egyéb visszatérő témái. Ilyen újra és újra 1956. Kár, hogy a Gérecz Attiláról szóló film forgatókönyvének ötleteit nem Vathy Zsuzsa novellája adta. (Klauzál tér ’56) Témáiban örök visszatérés: a szerelem. (Életünk, halálunk) Óvatosak vagyunk már a nagy szavakkal, de néha mégiscsak muszáj kimondani őket, hogy el ne késsünk. Fontosak a körülmények, nem kellék a holdfény, konyhában, spenóttisztítás közben például mindent ki lehet mondani. „(…) a szeme meleg, barna, barna és komoly, mint aki fontos dolgot akar tudtára adni a Feleségének, lassan azt mondja: Nagyon szeretlek. Megáll a keze a levegőben, és mintha mindennél fontosabb volna, amit hozzátenni akar, még komolyabban mondja: Ha meghalok is, szeretni foglak.” (Paradicsommadár) Most rajta a sor, hogy valahol ilyesmiket mondjon.
Jó lenne, ha most Vathy Zsuzsa meg tudna vigasztalni bennünket: „Milyen hülyék vagyunk, panaszkodunk, hogy kifelé megyünk az életből, ahelyett hogy azt mondanánk, egy nehéz fáradságos út végére értünk! Éljen! Hurrá.” (Paradicsommadár) Még nem tud vigasztalni.
Illusztráció: Vathy Zsuzsa (fotó: MTI)
Ezek is érdekelhetik!
Haikuest / Tájékoztató →
Rövidesen megjelenik a Napút 2020/02. száma! →
Toót-Holló Tamás Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült →
