Oláh András: Jónásnak Ninivében a helye
A hetvenes évek – utólag sokak számára már könnyednek, lazának tetsző, valójában csak látszólag engedékeny – kádári világába kalauzolja az olvasót Fazekas István legújabb színpadi műve. A szerző történelmi drámaként aposztrofálja az alkotást, ám Béres József sorsa nagyon is történelmi korok feletti. A mindent egy lapra föltevő – jelen esetben a tudománynak, a gyógyításnak élő – őszinte hittel cselekvő ember szembekerülése és szembeszegülése a hatalommal ugyanis bármikor megtörténhet.
Fazekas kitűnő dramaturgiai érzékkel nyúlt a korábban már többféleképpen feldolgozott témához. (Emlékezzünk csak Kósa Ferenc vagy Kabay Barna dokumentumfilmjeire vagy Erkel András tanulmányára.) A színdarab (illetve a színpadi megjelenítés – hiszen nem sokkal a kötet megjelenését követően két színház is műsorára tűzte az előadást) azonban minden korábbi próbálkozást felülír. Nem csupán emberközelbe hozza a szereplőket, láttatja mindennapjaikat, esendőségüket, de beavatottá is teszi az olvasót, a nézőt.
A cselekmény két szálon fut, amelyhez a szerző sajátos – a helyszíneket párhuzamosan láttató – színpadtechnikát képzel el.
Az egyik szál egy kassai értelmiségi család tragédiájának (egy szétesőben lévő házasság és egy súlyosan beteg – leukémiás – gyermek sorsának) boncolgatása, amely témájánál fogva akár önálló darab is lehetne.
A mű másik vonulata a 70-es évek Magyarországát mutatja be. Azt, hogy a „virágzó szocializmus” vidéki pártvezetőinek kultusza kicsinyességből, féltékenységből miként bénítja meg, hogyan teszi lehetetlenné egy ember, egy család életét, és válik kerékkötőjévé az értelmes és hasznos munkának.
Mindkét szál fontos morális kérdéseket feszeget.
A kassai – kisebbségi létben élő – magyar házaspár konfliktusa abból ered, hogy az önmegvalósításukhoz kevés lehetőséget kapnak. A férfi (Komlós Sándor) az irodalomnak él. Költő, műfordító. Életét az alkotásnak rendeli alá. Ám hovatartozása (felesége szerint „magyarkodása”) sok ponton akadályozza előrejutását. Jellemző módon csupán egyszer élvezhette a hatalom kegyeit, amikor ’68-ban – a magyarok csehszlovákiai bevonulásának hírére – csalódottságának hangot adva kijelentette: „Életemben most szégyellem először, hogy magyar vagyok”.
Felesége (Ágika) színésznő. Az ő karrierje is erősen botladozik. Egymás mellett élnek, de egymás nélkül. Kapcsolatuk kiüresedőben. Ráadásul Ágika édesanyja sem a család együtt maradásán fáradozik. Ügyesen csöpögteti a „mérget”, és erősíti lányában azt a naiv meggyőződést, miszerint jó kapcsolati tőkével (például a Prágában két házzal és a Tátrában nyaralóval rendelkező Váncsa elvtárs oldalán) igazi filmsztár lehetne belőle.
A nyitójelenet már magában rejti a konfliktust. A temetésről hazatérő házaspár civódása, a feleség gunyoros és provokatív megjegyzései sejtetik, hogy a valóság elől olykor az alkoholba menekülő férfival szembeni fenntartásai mélyebb gyökerűek.
Csupán közös gyermekük (Katinka) köti még össze őket. Az a gyermek, akit a nyitójelenetben nem találnak otthon, de ezzel nem is igazán törődnek, hiszen a nagymama gondjaira bízták, ám az olvasó és a néző már tudja a másik helyszínen zajló események párhuzamosan felvillantásából, amit a szereplők nem, hogy Katinka sürgős orvosi kezelésre szorul.
A házaspár szakítása elkerülhetetlen. Már nem találják az egymáshoz vezető utat. S mindez a legrosszabbkor történik: amikor a gyermeknek minden segítségre szüksége lenne, pont az édesanyja nincs mellette.
A magára maradt apa és lánya között rendkívül erős a kapocs. Szinte mesebeli. S ez szó szerint értendő, hiszen Komlós nemcsak megosztja vele a világirodalom nagy meséit, hanem ezeket a „meséket” saját élethelyzetükhöz igazítja. Így kerül be mindennapjaikba Lear király kisebbik lánya, Cordelia is, aki – ha a helyzet úgy kívánja – jóízűen eszegeti a szerecsen királytól kapott narancsot, vagy példát mutat a beteg gyermek számára fogmosás terén is.
S hogy mennyire szükség van ezekre a meseelemekre, azt remekül példázza a darab azon jelenete, amikor a II. felvonás elején – immár a betegség súlyos voltának tudatában – Komlós azzal vigasztalja Katikát, hogy Cordelia is volt ám nagybeteg, s lám, pont tízéves korában. Az ezzel kapcsolatban elmondott történet pedig mintegy előrevetíti a következményeket.
A mese szerint a királyi udvar orvosai tehetetlennek bizonyultak, mígnem megjelent az uralkodó színe előtt egy öregasszony, aki azt mondta: a király tömlöceiben száz rab várja sorsát bilincsbe verve. Közülük egy ártatlan. Ha ezt az ártatlan embert szabadon engedi a király, a lánya nyomban meggyógyul. S a király nem bízta a véletlenre a dolgot: sok ideje nem maradt a gondolkodásra, s hogy a tévedés ki legyen zárva, inkább minden foglyot szabadon engedett.
Ebben a helyzetben a gyermeknek és a szülőknek is leginkább reményre volt szükségük. Bizakodásra s a gyógyulásba vetett hitre. Ehhez pedig a végső útmutatást a darabban is egy idős asszony (Komlós anyósa) adja meg, hiszen ő veti fel először Béres József nevét.
Ágika, aki – mikor az édesanyja rákérdez, hogy szereti-e még a férjét –, meglehetősen bizonytalanul válaszol („Azt hiszem…”), s aztán az anyai unszolás-biztatás által is erősített karriervágynak engedelmeskedve el is szakítja ezt a meggyengült köteléket, ám hiába teszi meg az első lépést az oly nagyon vágyott hírnév felé, hiába kerül egy vezető politikai lap címoldalára, hiába dönt férje és lánya elhagyása mellett, végül mégis az anyai érzés, az anyai mivolta kerekedik felül. Rá kell döbbennie, hogy a vád, amit férjével szemben megfogalmazott („Neked csak az önmegvalósítás a fontos.”) bizony rá is érvényes. De nem ez a legfontosabb érv a visszatérés mellett. Illetve egyáltalán nem ez fordítja vissza a tévutakon járó anyát. Hanem tény, hogy a gyermekének szüksége van rá.
Amikor szembesül a hideg valósággal, miszerint a hagyományos orvoslás már nem tud segíteni gyermekén, s az utolsó remény is veszni látszik, vétkéért rámért csapásként éli meg a helyzetet. „Miféle igazság ez?” – támad kirobbanó haraggal és kibírhatatlan fájdalommal Istenre, és megerősödik benne a konok elhatározás, hogy nem adja fel, s ha kell, az egész világnak nekimegy a gyermekéért.
A baj, a vészhelyzet is lehet összetartó kapocs. Sebeket nem gyógyít, de sérelmeket háttérbe szoríthat. Ez történik Komlósék esetében is.
A két történet itt ér össze, és a magyarországi viszonyok felvázolása valójában itt veszi kezdetét.
Az életét a kutatásnak szentelő tudós (Béres) mindennapos vegzálásoknak van kitéve. Ő azonban makacs kitartással dolgozik, és az ellene újra és újra felhozott vádakat kezdetben látszólag lazán söpri le.
Itt is szembesülhet az olvasó a rendszer furcsa kettősségével. A politikai hatalmat birtokló párt-komiszárok „agyas” ötleteiből adódó parancsokat a végrehajtásra kirendelt rendőrök csak ímmel-ámmal, tessék-lássék végzik el. Az első házkutatás így csupán bosszúságot okoz. S talán a rendőrökben is kialakul valami titkos szimpátia, hiszen a feljelentés alapján a jelzett valutarejtegetés és kuruzslás helyett egy kutatólaboratóriumra és a gyógyulásukat megköszönők leveleire bukkannak csupán.
A hatalom emberei azonban konok makacssággal igyekeznek vélt igazukat bizonyítani. Ha kell, fenyegetést alkalmaznak, ha kell, zsarolást. Besúgót építenek be, folyamatosan figyeltetik áldozatukat. S ez bizony már az a pont, a sötét erők játékának plasztikus ábrázolása, amire talán már a Kádár-rendszerre nosztalgiával visszagondolók is visszahőkölnek.
Kaponyás bácsi, a raktáros, Béres segítője, a maga egyszerű – minden furmányosságtól mentes – gondolkodásával többször rátapint a lényegre. A „felfelé nyal, lefelé üt” megjegyzéssel tökéletesen jellemzi az áskálódó és irigykedő Szúró elvtársat, de ő fogalmazza meg rendkívül találóan a rendszer kritikáját is: „ez a muszka rendszer, ez is olyan, mint egy hatalmas nagy tumor”.
A rendszer aljasságát – és persze az egyén idomulását az aljas rendszerhez – jól példázza, hogy a Béres által odafogadott fiatal kutató, aki édesanyja számára szintén visz a cseppekből, a ranglétrán való haladás és a nagyobb pénz ellenében hajlandó lesz beállni a hatalom – pontosabban a kisszerű hatalmaskodók – mögé.
Maga Béres úgy ítéli meg, hogy ezek a zaklatások még beleférnek az ő hétköznapjaiba. Egy világháborús emléket visszaidézve mondja Kaponyás bácsinak, hogy „A Vereckei-hágónál voltam én ennél nagyobb slamasztikában”. Ám az öreg megint fején találja a szöget a válasszal: „csak ott tiszta vót a játszma, ezek meg cinkelik a paklit is”.
S a cinkelt lapok bizony újra és újra előkerülnek, hiszen „ügyet kell kreálni”. Így vonják be az ügyészt, akit persze meglepetésként ér, hogy a megbízói által tuti biztosnak mondott vádpontok is nyomban megdőlnek (kiderül például, hogy Béres nem a cseppekért kapott pénzből vásárolta az új kocsiját, hanem a nyereménybetétkönyvével nyerte), így az ügyész magát hozza nevetséges helyzetbe.
A hatalom – tehetetlenségében – utolsó próbálkozásként már azt is beveti, hogy jelentős pénzösszeget ajánl fel a kutatónak, csak hagyja el az országot. Béres azonban hajthatatlan. Hiszen ő mindent törvényesen, a játékszabályok betartásával csinált. Pedáns ember. Mindenről igazolása van. Egyetlen ponton fogható meg: a kassai kislánynak valóban úgy adott a készítményéből, hogy akkor már megtiltották számára a szer továbbadását.
A családdal való találkozást és az anyával (Ágika) folytatott vitát követően azonban meghajlik, és az egyetlen morálisan vállalható megoldás mellett dönt: esélyt ad a haldoklónak.
Szinte szentimentálisan megható a történet zárása: épp a kassai kislánynak kiadott gyógy-cseppek miatt támadják a hatóságok Bérest (bizonyítékuk is van, a Béres által leírt használati utasítás, amit a spiclivé aljasuló befogadott munkatárs adott át nekik), s már megfogalmazódik az ügyész vádja: „Ön játszott egy kislány életével, mert ahhoz volt kedve, hogy orvosnak adja ki magát”, amikor megjelenik a Komlós-család. A felgyógyult, életvidám kislány doktor bácsinak szólítja Bérest. Az ügyész szeme felcsillan, és újabb bizonyítékot remélve megkérdezi: „Neked ez a bácsi azt mondta, hogy orvos?” Mire Katinka naiv rácsodálkozással válaszol: „Aki a beteget meggyógyítja, az az orvos, nem?”
A mű dramaturgiailag rendkívül feszes. A rövid, gyorsan pergő jelenetek, hitelesen éles párbeszédek mellett gyakran felbukkan (láthatóvá válik) a történet egy másik helyszíne, jelezve az időbeli párhuzamosság okozta feszültséget.
A darab – egyetértve az előszót író Kaiser László megállapításával – „az árulások, megalkuvások drámája is, s ennyiben lélektani és lelkiismereti feltérképezés, és bizonyos értelemben iránytű is”.
A sarlatánsággal vádolt Béres József kiállása, emberi tartása megérdemli, hogy az utókor megemlékezzen róla. Miként az akkori politikai kurzus is megérdemli, hogy olyannak láthassuk, amilyen valójában volt. Fazekas István drámája ennek az időtorzulás-szülte hályognak az eltávolításában is segítségünkre van.
Fazekas István: A megvádolt (Napkút Kiadó – Budapest, 2016)
Illusztráció: Béres József portréja
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
