Szakolczay Lajos: Szívek és színek kísértenek
A festőművész Németh Miklós verseiről
Akármelyik Németh Miklós-festményt nézem, elsőbben a belőle kicsapó láz ragad meg, mintha önkívületi állapotban indult volna kalandra az ecset. A művész tobzódik az általa forróra álmodott lét színeiben s formáiban. Minden pillanatában átlépi a valóság határát – ösztönösség és tudatosság is van ebben a káprázatos, az érzelmeket a maguk kiáradásában rögzítő alkotásmódban –, hiszen a természet megannyi eleme, a virág, a nő, a test, vagyis az organikus bujaság szinte szférikus zeneként ábrázoltatik. Az elrajzolt, az anatómia szabályait jócskán túllépő figurák egyszerre önmaguk és mások – saját tükörképeik.
Az egyik űzi, hajszolja a másikat, hogy végül is abba a medencébe érkezzék a “győztes” – boldogságforrásból táplálkozván részese legyen a hullámok násztáncának –, amelyben a kozmikus magány a megkísértett hölgyek során át kozmikus közösségszeretetté tágul. Társkereső otthontalanság? Inkább a megvívandó álomcsatákban mindig megdicsőülő Nő fölmagasztalása.
Ennek az örökös, a kéjvágyat csaknem az elviselhetetlenségig fokozó láznak több összetevője van. Közülük az egyik legfontosabb a művész bizonytalansága. Ezért is a kiáramlás hőfoka, a magamutogató, a színek-szavak révén az ént a kishitűség kalodájából kiszabadító harsányság. Mindez természetesen nincs a bensőt többször (szinte állandóan) fölzaklató műveltségélmény nélkül.
Németh Miklós számára a vers, a zene, a klasszikusokban való megmártózás csak segíti a lélek effajta kivetülését arra az álomterepre, amelyen sosem a valóságot, hanem az idealizált szépséget húzó szán siklik. A majdnem-költő ezért is érzi minduntalan – kozmoszi vágya szinte önmagát megsemmisítve perzsel –, hogy a színen, formán túl a poéta eszközével szólnia kell (önmagát fölcsiholó nőimádata parancs) a benne fölgyülemlő érzésekről. Mindenre kiterjedően, legtöbbször tüzes szavakkal.
Nem lehet véletlen, hogy az egyik festményén szereplő írás – vallomás. A Dsida Jenő-i kalligrafikus sorok üzenete fölöttébb rokon saját eszményképével. A műtermi idill abból áll, hogy a művész alkotás közben szembesül az őt fölajzó hölgymodell comb- és kebelvarázsával –: “csoda vibrál vásznam előtt… és mégis megfestem a Nőt” (A kis piktor beszéli). Az erdélyi költő fiatalkori versének befejezése – a maszkos vágykép Szatmáron gyúlt – Németh Miklósnál kezdet. Pontosabban kezdet és vég egymásra kopírozása. Amelynek fókusza az állandóság. Nem is lehet másképp, hiszen fojtogatóan hatalmas a színeket érzésvilágokká emelő szerelmi mámor.
A majdnem-költő majdnem-versei, annak ellenére, hogy sok bennük az almanach-líra szokvány hangulata, egyszerűségükben is hordozzák az áradó személyiség jegyeit. Halálosan komolyan vett, mert annak is gondolt (sőt érzett!) vallomások. Csak egy rövid időre szakad meg az együttlét – a kedves testét a nyári Balaton hullámai fogják ringatni –, s máris ott a féltékenységben csúcsosodó elveszthetőség, illetve a más nővel való fölcserélhetőség tudata. “Most, hogy nem vagy, engem a féltés / Fékevesztett őrületben tart. / Szívek és színek kísértenek. / Álmodik és ébred a remény / Végzetesen és végtelenül” (Egy nyári szerelem).
A nézés és látás csodája (a festői szem) fölnagyítja a pillanatot, s hogy meginduljon a képzelődés – miként a Vágyálom sugallja –, elég egy véletlen találkozás. “Amikor leszállt a sárga villamosról, / Csak bámultam őt. Lebilincselt szépsége. / Az öröklét örömzokogása volt ez, / A markolatlan pillanat vonzásában. / Fiatal lány volt. Ragyogott a fényben.” S hiába a benne dörömbölő vágy, mégsem merte megszólítani. A vers itt aligha lehetne más, mint a vereség bevallása. Ám gyakran elég a versíró számára a fölfedező szem kalandja. Szakmai ártalom? – a meglátás szinte azonos a beteljesüléssel. Nem kell paletta, hogy a maga elámító szépségében előttünk álljon az izgató hölgy. “A Kapy-utcán jöttél, / Te, egy csodálatos égi tünemény. / Pillantásom a lenge / Ruhádra esett. Azt a képzeletben / Azonmód kigomboltam. / Adóztam a gyönyörnek és a vágynak. / Rögvest megfestettelek” (Még a neved sem tudom).
A kedélyhullámzás sem ritka, ezért kérdések kérdéseként vettetik papírra: “A szépség, mit egész lényem érez, / Vajon, elég lesz az üdvösséghez?” Hiába a vászon jelentésessé, csaknem mindig érzékivé emelése, az expresszív hangulatú színekben való tobzódás, néha a kishitűség is fölüti a fejét. A szerző úgy véli, hogy átok ül rajta, s aki korábban látomásának hintáján, szerkezeti bravúrral meglobogtatta a mindenséget, az most alig meri hinni furcsa vereségét, valós? vagy képzelt? kiátkoztatását . “Nekem semmit sem adott az élet, / Csak örökös kínt és tehetséget. / Bár átölelem a mindenséget, / Mégis, ott izzik homlokomon a / Megkülönböztető Káin-bélyeg. / Bűnöm, a művészet szeretete, / Ami talán kevesek érdeke?” Majd ugyanitt: “Ha szerelmeim egyszer elhagynak, / Toll és ecset fiókban maradnak” (Nekem semmit sem…).
Szerencsére, jóllehet volt a festőnek állandó kapcsolata is, Németh Miklóst a múzsák – nők kavargása, keblek tánca, tomporok villogása mint megannyi életelixír – sosem hagyták el. Nemegyszer a paradicsomi állapotról tanúskodó vibrálóan szép, test-igézetükben játékos aktjai mellett ezért volt szüksége a szómámorra is.
Költészetének egyik sarka az észveszejtő szexualitás mint a vágyott öröklét egyik lépcsője. Miként a Csak eggyé válni közli: “Teveled minden időkre / Csak eggyé válni akarok! / Meghalni úgy vágyom, / Hogy benned a végtelen kéjt / Ölelem hevesen.” A másik sarokpont természeti eredetű. Szinte leíró módban elevenedik meg előttünk fű-fa-virág, a sarjadás, a növekedés, mikor is az érzéseket az organikus lét festőileg eleven képe mutatja. “Hosszanti álmából ébred a föld. / A tájon rég megfogant az új mag. / Hószagú rögök duzzadtan várnak. / Zöld füvek alulról előbújnak. / Kipattannak ágakon a rügyek. / Virágok pompában egyesülnek. / Izgékony madarak csiripelnek. / Citromzöld lepke az égen lebeg. / Szikrázó hó van még a Sas-hegyen. / Majd csak elolvasztja a napsugár. / Járókelők között szerelmesek / Nevetgélve sétálnak az utcán. / Hosszasan egymés szemébe néznek, / Felváltva, édes csókot remélnek. / Ujjé! Színbe borul a Természet” (Ujjé!).
Az aránylag hosszabb versekben dúló, a mindenséget csaknem szétszálazó mámor némelykor édeskés hangulatot szül – a versekkel ellentétben a festményeken sohasem érezni a művész ilyesfajta “ellágyulását” –, ám az aforisztikus líradarabokat az összefogottság jellemzi. Legyen erre a tömörítésre egyik példa a Szeretlek. “Szerelmed édes, mint a méz. / A végtelent fogadja magába. / S égig ér a szárnya.” De az Örök fény vagy.. .– “Örök fény vagy, / S rejtély / A sok csoda / Végtelen zuhatagában. / A szivárvány ragyog színesen” – és a Végzetesen… című líradarabka is – “Végzetesen. / Ez a szerelem örök. / Időtlen örömök forrásában élek, / Szüntelen remélek” – ebbe a csoportba tartozik.
Ha a természet kivirul, közelebb kerül a vágyott lét megannyi – a Nőt körülölelő – pillanata is. “Mint egy holdkóros, / Megrészegült nap- és holdfény tolvaj / Lopakodok a kis kertek alatt, / És várom, hogy a színes virágok / Illatozzanak” (Mint egy holdkóros).
Németh Miklós elemi erejű mámora, életszeretete ott van festményein. S verseiben vagy versszerű megnyilvánulásaiban is érezni a költői lélek nyújtózását – a hölgyimádatban csúcsosodó egyféle teljességet.
Illusztráció: Németh Miklós portréja
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
