Sári Edina: Az lenne jó, ha ma egy negyven évvel ezelőtti…
decemberi szombaton ébrednék, advent második vasárnapja előtt, apu csendes unszolására, nehogy felébressze a még békésen alvó testvéremet, hogy keljek már fel, és irány a piac, hogy megvegyük a karácsonyfát együtt, ami nagy kiváltság, de sajnálatos tény is, ugyanis ez jelzi azt, hogy már tudom, nincsen Télapó, nincsen Jézuska, és így a Nyúl mindenhatósága is kiesett anyu fegyelmezési köréből, amit, úgy látom, néha nagyon bán, de mit tegyünk, felnőttebb lettem, ezért ennek tudatában pisszenés nélkül, boldogan mászom le az emeletes ágy létráján, gyorsan magamra kapom a pongyolámat, és iszkiri, rohanok ki a konyhába apu után, ahol anyu már megterített, és a nagy fenyőfavásárlási napra való tekintettel előrehozta a vasárnapi kalács-kakaó reggelit, látom, az asztalon már ott állnak készenlétben a lekváros- és mézesüvegek, a kakaó illata lágyan belengi a konyhát, naná, hogy holland, kacsint apura anyu, Terikéék hozták Bécsből, ami nyugat, már tanultuk, ott élnek a burzsoák, ami titokban én is szeretnék lenni, ha nagy leszek, bár nem tudom, kik azok, de ha ilyen finom kakaójuk van, nyilván minden ellenkező híreszteléssel szemben rendes emberek lehetnek, de ez most nem is izgat annyira, mint inkább az a lehetőség, amit anyu vázol fel nekem, hogy ha – miután hazajövünk – az öcsém és apu lefekszik az ebéd utáni rendes alvására, mi mosogatás után – ez a rész nem tetszik annyira – elővesszük a karácsonyfadíszeket, szemrevételezzük őket, kellenek-e újak, majd a szaloncukrokra is ráerősítjük a fémakasztót, és este, ha lefektettük Tamást, apu belekalapálja a fát a talpba, és úgy tesszük be a szerszámoskamrába, ami a bérház harmadik emeletén lévő lakásunkkal szembeni kis kamrát jelenti a folyosó másik végén, és akkor karácsony napján már nem kell ezzel szenvedni, de szó szerint, hiszen apu többször üt mellé a kalapáccsal, mint a szögre, ami mellett az ujja van – ezt már tapasztaltam a nomád körülmények közötti sátorállításkor nyáron –, ezért aznap este csak csínján tud bánni a késsel-villával a vacsorán, amit mi halászlével kezdünk, aminek a készítése szerintem nagyon vicces, bár anyu szerint annyira mégsem, mert az úgy történik, hogy anyu megveszi a piaci bizalmasától az élő halat, amit az a víztartályból kiemelés után jól fejbe kólint – olyankor nem nézünk oda –, aztán anyu hazacipeli, teleengedi a kádat vízzel, majd beleengedi a már éledező és ficánkoló halat, aki ott úszkál az elkövetkező napokban az én legnagyobb örömömre, hiszen ez idő alatt nem lehet fürdeni, a macskamosdást meg csak elsíbolom esténként, mert persze, hogy inkább a hallal játszom, simogatom a síkos testét, de félek is ám, hogy megharap, ahogy tátog, vagy megcsap a farkával, csak óvatosan játszom vele, de aztán sajnos csak eljön a nap, amikor a halnak meg kell halnia, pedig addigra már megszeretem, neve is van neki, anyu megmondja, szerinte lány vagy fiú, és én aszerint a német Hanna vagy Hansi nevet adományozom neki, mivel németet tanulok az iskolában, ahol irigyelnek is az élő hal miatt a többiek, mert van, akinek csak mirelitet vesz az anyukája, vagy hozatják vendéglőből a hallevest, de úszkáló halunk csak nekünk van a Mózerrel, akinek szintén bánatot okoz a hal halála, pedig nálunk mulatságos, ahogy anyu nagy keservesen kiveszi a kádból, felrakja a konyhaasztalra, majd a klopfolóval fejbe vágja, de az nem adja magát egykönnyen, néha már-már felszeletelve is ugrik egyet, csak az ideg miatt, biztatgatja magát az ijedtségtől szívére szorított kézzel anyu, s erre a harcra már ráment egyszer apu hokedlipárnája is, amire ő már nem volt hajlandó ráülni egy ilyen halas csata után, aminek egyszer épp a közepén ért haza, meglátta, mi történik, és a táskáját a kissámlira lecsapva legott ki is menekült a szerszámoskamrába, s csak akkor jött vissza, amikor már csábító illatok kúsztak ki a folyosóra, és nyoma sem volt annak, hogy a hal valaha is élt, de most még nem tartunk itt, apu még nyugodt, még csak a fenyőfát vesszük meg, ami ugyan élőlény, tanultuk az iskolában, de nem tud mozogni, nem tekereg, és nem csapkod a farkával, bár amikor végre hosszas, szinte diszciplináris tudományossággal történő méregetés, famagasság-belmagasság arányítása, tűlevélpotyogás prognosztizálása, illatminta vétele, vízmértékes eszközzel végzett fatörzsferdülés és arányok mérlegelése, és a fa hazacipelési súlyterhelése szempontjából kiválasztottuk a lehető legtökéletesebb, és sokkal, de sokkal nagyobb és sokkal, de sokkal drágább fát, mint amire anyu engedélyt adott, akkor a hazavitellel adódtak nehézségek, mert a metróba be sem akartak engedni, csak apu kifejezett felszólítására, a kellő időben, hosszúságban, hangerővel és idegölő frekvenciában előadott zokogási és visítási rohamom miatt hagytak minket felszállni a Moszkva téren, ahol a metrószerelvénybe csak a többi utas aktív és kollektív segítségével tudtuk begyömöszölni a fát, de az Astoriánál leszállva már csak a hova a fenébe tolsz – ne toljál már annyira – mér’ engeded el a végét – te csak a könnyebbiket fogod – siess már az úttesten, én már a túloldalon vagyok, te még le sem léptél a járdáról, köztünk meg a forgalom – mit vacakolsz, most kell megállni köszönni – persze azt kell, de láthatják, hogy fával vagyok-szerű egymás vegzálása után már csak anyuval kellett elfogadtatni a választásunkat, ezért apu kicsit behúzott nyakkal, sűrű kacsingatások és édességígérvények közepette arra kért, mondjam azt, hogy ez volt az egyetlen fa a piacon, ami szép volt, a többi csenevész, törött, ferde, potyogós volt, és anyu ezt már szinte el is hitte, amikor is apu túl hangosan sóhajtott egyet, hogy na, ezt jól megúsztuk, mire anyu ezt meghallva visszarohant hozzánk, és a folyosón kisebb családi csetepaté tört ki fizetések nagysága, jutalmak kicsisége, házastársak átverése, gyerek hazugságra buzdítása, feleségek hálátlansága, férjek felelőtlen megalomániája miatt, amit én megszeppenve hallgattam, és csak néha szóltam közbe, hogy de olyan szép, de olyan illatos, de olyan tökéletes, és bár máskor nem szívesen látom, szerencsére ekkor totyogott ki az öcsém, aminek nagyon megörültem, erre anyu rögtön abbahagyta a favásárlás szapulását, és az öcsémet kézen fogva szélvészként rohant be a lakásba, apu meg bezárta a kamrát, és bánatosan nézett rám, de hogy anyu nem haragudott olyan nagyon, azt abból tudtuk, hogy mire mi is bementünk és levetkőztünk, addigra ott állt apu kávéscsészéje, benne gőzölgött a kávé, nekem pedig a bohócos bögrémben kis tejszínhabfelhővel a tetején illatozott a reggelről megmaradt kakaó, és ezután már minden a lehető legbékésebben zajlott, ebéd után apuék lefeküdtek, a mosogatás után anyuval előszedtük a díszeket tartalmazó dobozokat a spejz feletti padlásról, és én kellő áhítattal és kellően megilletődötten, életemben először anyuval kettesben akasztóra tettem a szaloncukrokat, egyet-egyet kizárólag anyu unszolására kapva be, mert még arra is vigyáztam, nehogy a dugi evéssel elrontsam a pillanat örömét, s közben azt játszottuk, hogy kitaláljuk-e, melyik Konzum szaloncukor milyen ízű lehet, mert volt a kakaós, a vaníliás és az eperszerű ízű, bár apu szerint, aki nem szereti az édességet, barna, fehér, rózsaszínű, amikből én a vaníliásat szeretem a legjobban, mert az puha belül, olyan, mintha krém simogatná a szájpadlásomat, a Melba-kockák ehhez hasonlók, ha már kicsit beléjük szárad a narancs- vagy ananászkrém, a munka közben volt vízállásjelentés is, a hajóvonták találkozása ismét tilos, az Inn Serdingnél szokás szerint árad, és ebben az idilli hangulatban hipp-hopp elszaladt a délután, el a következő hét, és egyszer csak azt vettem észre, hogy szünidő lett, aztán egyik reggel karácsonyra ébredtem, amikorra is már kidolgoztuk a taktikát, mert az öcsém még hisz a Jézuskában, tehát őt el kell távolítani a készülődés tetthelyéről, ezért apu elviszi őt a Várba a nagymamáékhoz, és csak ebéd után jönnek haza, amikor is lefektetjük, addigra szerencsére elfárad, mert apuval játszóterezik is, és mire felébred, már fürdés van, utána vacsora, és ez idő alatt apu becsempészi a szobai nagyasztalra a hatalmas fát, amit ráérünk feldíszíteni, mert Tamás is szeret játszani a fürdőkádban, mostanában halasat, vajon miért, meg hosszú, göndör haja is van, azt szárogatni kell, meg olyan megfontoltan nyammog, hogy közben egy hadosztály is megvacsorázna, szóval, a haditerv részei abszolút olajozott menetben illeszkedtek egymáshoz, amikor is csengettek, és beütött a krach Martin bácsiék személyében, akik Bécsből jöttek és megleptek bennünket azzal, hogy grüszgot, itt vagyunk, jöttünk karácsonyozni, az Astoriában vettünk ki szobát, najjarig maradunk, már Balázsék is készülnek ide, akik a vári nagymamámék, meg a keresztanyámék is útban vannak már hozzánk Zsuzsival, a kényeskedő unokahúgommal, akikkel nyáron nomád körülmények között voltunk, tehát ott álltunk az előszobában, ahol Martin bácsiék büszke bécsi felmentő seregnek képzelték magukat, akik megmentenek minket a karácsonyi előkészületektől, mi pedig mint a vert hadak a haditervünk romjai felett búsongtunk, de anyu bio-újratervezése folytán mégiscsak remekül sikerült a karácsonyunk, mert Martin bácsiék elvitték a testvéremet a nagymamáékhoz azzal, hogy majd a délutáni alvás után hozzák őt vissza a nagyszüleimmel együtt taxival, ami nagy szó, mert mi nem járunk csak úgy ripsz-ropsz taxival, apu addig itthon felállította a fát, én díszítettem, ami óriási lehetőség volt nagylányságom bizonyítására, egyben hatalmas felelősség is, és ehhez mérten peckesen jártam-keltem a szobában, kiültettem a fotelekbe sorba az összes babámat és macimat, hogy ők is lássák, ahogy sürgök-forgok, mint hat nagylány, ha karácsonyfát díszít, anyu közben főzött, mint hat anya, ha karácsonyra főz egy vendégseregnek, apu az ajándékokat csomagolta és a kellékeket vette számba, mint hat apa, ha karácsonyi előkészületeket végez, és láss csodát, mire este hatra megérkeztek Martin bácsiék a nagymamámékkal és az öcsémmel – akinek már nagyon hiányzott anyu, és nagyon meg is örült neki, hogy viszontlátja, rögtön rácsimpaszkodott és a fülébe duruzsolt, látszott, ők egymásnak voltak a legnagyobb ajándék –, a keresztanyámék is befutottak, és meglepve tapasztaltam, hogy az unokahúgom nem is volt olyan kényeskedő, persze, mert ő is nőtt a nyár óta, és hirtelen tele lett a konyha és az előszoba rég nem látott kedves arcokkal, ölelésre tárt karokkal, buksi-simogatásokkal, hátba veregetéssel, a karácsony illataival, melegséggel, nevetéssel, egymás szeretgetésével, mindenki ott evett, ahol helyet talált, olyan tányérokból, amiket hirtelen összeszedtünk, mert nekünk az ünnepi az csak hatszemélyes, most meg kétszer annyian vagyunk, és amikor anyu besurrant a szobába, hogy csengessen, és jelezze az angyalka érkezését, akkor kitárva a szárnyas ajtót, egymás hegyén-hátán hömpölyögtünk be a szobába, ahol az egy kupacba verődött, hangoskodó, nevetgélő társaság elnémult, mert ámulva nézte a sokkal, de sokkal nagyobb és sokkal, de sokkal drágább, csodaszép karácsonyfát, amit megpillantva el sem hittem, hogy ezt én díszítettem, és a szívemre szorított kézzel csak álltam és néztem, és a szemem sarkából észrevettem, hogy apu a tömegben megkeresve anyu szemét, boldogan rámosolyog, és ekkor, az áhítat kellős közepén Martin bácsi halkan rázendített németül a Csendes éjre, ami nálunk nem szokás, de megörültem, mert én is tanultam, és a keresztanyám meg anyu is tudja, meg a nagymamám is, és a csillagszórók fényénél, egymás kezét fogva egy csilingelő gyereklány és három, nyilvános énekléshez nem szokott, félénken reszkető női hang meg egy dörmögő basszus egyre magabiztosabban énekelve hálát adott az égieknek, és megerősítette egymást a hitben, hogy történjék velünk bármi, éljünk bár messze, egymástól elszakítva, mi akkor is összetartozunk, mert ez a kötelék erősebb, mint az acélsodrony, ám gyengéd is, mint a tükörbársony, és ezen soha, de soha, senki, de senki nem változtathat, amíg világ a világ és még két nap.
Karácsony, 1974.
Sári Edina a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kivágott fenyőfa szállítása (Europress)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
