Halmai Tamás: Bekezdések (Hamvas Béláról, Székely Magdáról, Imre Flóráról)
Derű és mámor
Hamvas Béla-bekezdések
Aki elég sokáig gondolkodik, feltalálja Hamvas Bélát (1897–1968). Nincs ebben csoda: mind arra jövünk rá, amire az ősi hagyományok – melyekből Hamvas is merít. Egy ujjon megszámlálhatók főbb igazságaink.
Logoszmennyország, szómámor; az írás mint jógagyakorlat. Ez (talán, még) eltanulható tőle.
Kulcsszavai: aranykor, alapállás, normalitás, derű, mámor, humor, szerelem, egység, korrupt lét, realizálás/megvalósítás, primordiális hagyomány/metafizika. – Kifogyhatatlan leleményt mutat a szeretet körülírásában.
Nem a hős, a szent, a zseni: a normális ember a cél, mondja. (És normálisan írni a normális emberről, tesszük hozzá. Ehhez kellett Hamvas.)
Az evangéliumi (jézusi) és a történeti (egyházi) kereszténység kettőssége. A másodiktól (mert az ismert világ része) ódzkodik. Az első előtt (mert a szív valóságával vág egybe) nem tud nem leborulni. (A sprőd kívülálló, ez az esszék megformálta retorikai alakmás, a naplókban fölfedi magát. Könyörületre szomjazni kevesen tudtak szebben, mint ez a sérülékeny és sérült mindentudó.)
A kapcsolatos („és”-es) mellérendelések halmozása, a tételmondatok ismétlésének zenei szépsége, a költői kifejezések és a még költőibb szövegritmika, ráadásként humor és pátosz miszteriálisan mulattató együttállásával: esszéstílusa egyénien egyetemes. (Mennyi lehet ebben a kéziratgondozó társ, Kemény Katalin szerepe?)
Laponként, bekezdésenként, mondatonként kulcsmondatok: „Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem.” – „Mert a szeretet az éberség legmagasabb foka.” – „Az aranykor nem történelmi korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van: csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja.” – „Csak a víz tudja igazán, hogy mi a vízszintes.” – „Minél mélyebben vagyok a realitásban, a mágia annál inkább ragyog.” – „Aki a szót nem tudja megvalósítani, tulajdonképpen nem is érti, miről van szó.” – „Megtudni azt, amit mindenki tud.” (Stb.)
„Az egyetlen mű a megváltás” – szól alaptétele. „Akinek van megváltója, maga is megvált” – fűzzük hozzá, Vasadi Péterrel.
Hatása kimutathatatlan, mert kánoni jelenléte is az. A Hamvas-kultusz eleven, a Hamvas-filológia szamizdat.
„Követője” („tanainak” „megvalósítója”) a szépirodalomban: Győrffy Ákos? Szegedi-Szabó Béla? Danyi Zoltán? (Fontos ez?)
Kánon? Se híre, se Hamvas.
A Hamvas-olvasók közül vajon hányan gondolkodnak hamvasiánus módra? – S közülük hány él úgy?
Nem író, nem filozófus, nem mester. Szentírástudó, tehát Isten bohóca, tehát ember. Tehát Ember.
Hamvasnak, mert ember lévén nem tévedhetetlen, néhány ponton tévednie kell. Ezeket a pontokat megtalálni: emlékéhez méltó játék volna.
Mint Vasadi Péter verseiben: nála is a zene a legfőbb rendezőelv, a legmagasabb szubsztancia, a legistenközelibb minőség.
Rászoktat a „meditációs objektum” fogalmára/jelenségére; miközben erről értekező írásai is azzá válnak.
A pác, amiben benne vagyunk, mindannyian. – S ha, kezdetnek, megpróbálnánk szeretni?
P. S.: „Az örökifjú forradalmárok helyett komoly öregemberek jöttek a múlt század első felében, már gyereknek is öregek, öregnek is gyerekek: Füst Milán, Jorge Luis Borges, J.R.R. Tolkien, Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Carl Gustav Jung, Isaac Asimov és mások. Nem voltak egyidősek, többnyire nem is tudtak egymásról. Mégis, mintha egy titkos szövetség tagjai lettek volna. És befelé indultak el. Mentek Atlantiszba, Gondwánára, az Alapítvány galaktikus birodalmába, külső és belső vízözönök közé, maguk- és mások képzelte világokba, és játszottak. Csak úgy a maguk kedvére. A társadalom nem nagyon törődött velük, vérrel és mocsokkal volt elfoglalva, alig ismerte őket, olykor elhallgattatta, vagy kinevette őket, de nem vette komolyan. Őket pedig nem zavarta. Nem próféták voltak. Csak játszottak. De közben tudták, hogy a társadalmat nem megjavítani kell, hanem mesélni neki. / Ezen bölcsek közül való volt Weöres Sándor is. […] Játékaik eredményét ma magunk körül látjuk. Mert – pár évtizeddel ezelőtt – egyszercsak utánuk indult el a társadalom. Ment a nyomukban az egész sci-fi-irodalom. A fantasy. A csillagok háborúja és a Mátrix és az Avatar. Hollywood és a Szilikonvölgy. És a nyomukban megyünk mi is. Virtuális világok épülnek körénk, mesevilágok, közösségi oldalak. Megyünk befelé a mesébe. Engedelmesen. Hátborzongató érzés, hogy egyszer majd benneragadhatunk egy virtuális valóságban, végleg.” (Kemény István: Weöres Sándor-kiállítás, http://www.litera.hu/hirek/kemeny-istvan-weores-sandor-kiallitas, 2013. június 22.)
Mint misztika
Székely Magda-bekezdések
Nem alanyi, nem is tárgyias: a személytelennel találkozó személyes lírája a Székely Magdáé. A teremtmény és a Teremtő összeérintkezése egy-egy rímben, jambusban, soráthajlásban. – Elfödött középpontjában az absztrahált én isteni személyességével.
Humor is („s a tigrishördülésből / maradt a macskajaj” [Kandúr]; „kilóg a lópata” [Albigens]), erotika is (Leopárd; Az öröm; olykor a „Csak szerelem ne” [Egyedül] testiségre szorítkozó rezignációjáig) – s mennyire nem vesszük észre nála!
Pilinszky, Nemes Nagy, Rába, Lator, Gergely Ágnes mellett, között nem utánzónak, de utánozhatatlannak lenni: békés ünnepre ingerlő fegyvertény.
Babits, Nemes Nagy, Gergely Ágnes (és Rába György, Lator László…): racionális, intellektuális, filozofikus líra. – Pilinszky, Székely Magda, Vasadi Péter (és Károlyi Amy, Fodor Ákos…): a költészet mint misztika.
Különös ugyanakkor, hogy nagy költő-misztikusaink (Pilinszky, Székely, Vasadi) végső soron a ráció (a tiszta emberi belátás) tiszteletére biztatnak. – A világ bonyolult, de Isten egyszerű.
Székely Magda, Takáts Gyula, Rába György: az egyre rövidülő sorok költészete – a töltelékszavakról lemondó, végső bölcsesség poétikája. Éteri elegancia.
A bibliai vonatkozások (allúziók és parafrázisok) nyilvánvalóak. De hogy – főként a kései művekben – az éntelenítés spirituál-poétikai műveletei a keleti misztériumok, a nem-európai metafizikák belátásait is fölérjék? Elemzendő csoda.
Papírforma: „Papírforma szerint a / rossznak kell győznie / el se indul a jó a cél előtt / mégis hogy éri be”. – A sportnyelvi retorika egyrészt játékká emeli jó és rossz harcát. Másrészt a „beéri” (nem pedig „megelőzi”) szelíd végkifejlete az egyensúly és az egység végső igazságában oldja föl az eredeti paradoxont.
Jó és rossz szembenállását, küzdelmét, dualitását a Székely-líra előbb etikai, majd metafizikai síkon értelmezi. Végül: lebontja. – Vö.: „A béka és a királyfi ugyanabban a testben lakik. […] Az elme legfontosabb működése nem a jó és a rossz között folyó küzdelem, hanem a valótlanból a valósba történő váltás. […] A megszabadító, akire a mai embernek szüksége van, nem Caesart fogja legyőzni, hanem a dualitást.” (Deepak Chopra: A harmadik Jézus)
A hó motívuma az utolsó esztendőkben. – Önálló tanulmányt érdemelne.
A „harminckilós kerubok” (Mártír) kényszerűen szakrális holokausztvíziójától a „mindent megoldó mozzanat” (A szerkezet) kiküzdött metafizikai biztonságtudatáig: alfától ómegáig húzódik a pályaív – végtelent tartó verspilléreken.
Lírát redukálni csak a tiszta szépségre (Székely Magda), a tiszta igazságra (Fodor Ákos) és a tiszta jóságra (Vasadi Péter) érdemes. – Nem-redukálni: locsogás.
A megváltatlan líra
Imre Flóra-bekezdések
„…van
még dalolni való
az emberen túl.”
Paul Celan: Fonálnapok
(ford. Lator László)
Imre Flóra kötői pályakezdése a nyolcvanas évek derekán egy lezárulni látszó hagyományhoz kapcsolódott. Így lett egyik utolsó alkotva őrzője az „újholdas” versmodellnek (Lator László, Gergely Ágnes, Balla Zsófia vagy Rakovszky Zsuzsa: az illusztris kevesek. – Tandori Dezső évtizedek óta a kereteket szétziláló túlírás, túlbeszélés technikáival tart távolságot művészete eredetétől; Tóth Krisztina szomorúan matt prózára váltotta tündökletes lírai tehetségét; Szabó T. Anna az utóbbi esztendőkben hangját, spirituszát veszítette; Karafiáth Orsolya és Kiss Judit Ágnes kezén szétesik a forma; Lanczkor Gábor romossá kísérletezi a klasszikus alaktant; a legfiatalabb nemzedékek gyakorta művészetté nem formált prózaversekkel elégednek meg – ódzkodásuk a kötött formáktól, a klasszikus műveltségtől, a hagyományos szépségeszményektől izgalmas, de még beláthatatlan új utakat nyitott a magyar literatúrában.)
Három évtized alatt nyolc verseskötet: Az Akropoliszra néző terasz (1986), Merőleges idő (1992), Rondó (1992), Rejtőzve éltünk (1995), A szép kötélverőné újrakezdi (1998), Nem tart soká (2004), A hegyről lefelé (2009), Még tart a könnyűség (Válogatott és új versek, 2014).
A második–harmadik kötettől: fordulat és emelkedés. Tematikusan egyre sokszínűbb, poétikailag mind rétegzettebb azóta Imre Flóra lírája. (A válogatáskötet jellemzőmód nem nyúl vissza az ígéretesen művelt és technikás, de igazi egyediséget és egyéniséget még nem mutató Akropolisz-könyvig.)
A Még tart a könnyűség: nemcsak saját életművének, de – bizonyos értelemben –az utóbbi harminc év magyar lírájának is színe-javát rejti.
(Merőleges idő) „Nos hát, a lélek földi testre vágyik. […] Aztán egyszerre gáttalan kiárad / Ez a telített, néma tárgyiasság” (Nos hát, a lélek): lélekről, testről, tárgyiasságról; reflektált fesztelenséggel, lemondó okossággal. – Szerelem, Váz, Sziklafal, A növények: Lator-hang; geológiából s biologikumból kibontott-kiolvasott szenvedély. – A földi üdvösség mint a szeretők jutalma: „s elmosódik kegyelmesen / a testek szigorú határa” (Lassanként ránkesteledik). – Mediterrán létélmény és látásmód az „örökmorajú tenger” (Knósszoszban csupa kő) versvilágában.
(Rondó) Elmaradó központozás, szaporodó kisbetűk. – Lator-nívójú strófák; például: „Micsoda fény! A kert remeg belé. / Ez az utolsó, érlelő ajándék / hogy teszi egy csapásra semmivé / a tanulságot, a köd évszakáét: / mert mégis fény, mert ez a meztelen / transzcendencia, a lobogó nyírfa, / a sűrű homályon át élesen / beleragyog kétkedő csontjainkba” (Novemberi nyírfa). – A paradicsom fölszámolása: rezignált mítoszvariáció. –Kavicsok: szerelem és költészet, négy kaviccsal, példázatos iróniával.
(Rejtőzve éltünk) A címadó vers: korkép, egyúttal egy nemzedék portréja. – És megint a test, és megint mégse: „Vagy beszéljünk a testről. […] Nos, inkább mégse beszéljünk a testről” (Vagy beszéljünk a testről). – Ronsard és szonettek és szeretet szavatolta élet: „én megérleltem belül már a csendet / szeressen élni az akit szeretnek” (Vén John of Gaunt).
(A szép kötélverőné újrakezdi) Egyszerre figurázza ki a patriarchális világberendezkedést és Lukács Györgyöt (akitől a címet kölcsönzi), miközben komolyan beszél: „az ember szomjúhozza a katharzist / s a focipálya rendezett világ” (Az esztétikum sajátossága). – Tud a szavak és a dolgok külön-valóságáról, a nyelvi önreflexivitás magas fokán: „csak a névmás mondja hogy te meg én” (Elbontották a parkot is). – Az egymásra találás eufóriája mint a transzcendencia talán egyedül lehetséges létmódja: „ha eufória vált föl depressziót / fönt s lent közt hányatunk ez életünkre rávall / de egymásnak az Úr ajándékul adott / ezzel a megtalált szép transzcendenciával” (Így éltünk). – Ritkás harmónia, naiv öröm; óvjuk mi is: „ó jaj fogj engem Szent Mihály / két puha tenyered közé” (Angyal).
(Nem tart soká) A szerelem, amint teremtő istent teremt: „a sötétben a Föld forog / a szeretők egymásra néznek / világít bennük Isten terve” (Mindinkább telített). – Megelégedés az embernyi mindennel: „ez a miénk csak ez a közelség” (Eheu, fugaces). – Allegória: az esztétikum eksztázisa és a szeretkezés művészete, egymásba gabalyítva. – Páros idill, Kányádi-allúzióval (Valaki jár a fák hegyén): „valaki virraszt odafent / két tenyere az éjszaka / jó itt nekünk befed a csend / egymás testének sátora” (Jó itt nekünk). – Radnótitól vett cím, szilárdságát őrző szubjektivitás: „csak a tárgyak törékenyek / de tömör az emlékezet” (Levél a hitveshez).
(A hegyről lefelé) Depresszív, a fényben sem bízó tónusok: „a belső napsütés reménytelen” (A belső napsütés). – Az örömre találó test, amint megtapasztalja a benső kortalanságot: „átéli még egyszer a lélek / elkésett képtelen esélyként / önnön szikrázó nőiségét” (A kötőszövetek mögött). – Szerep is, bölcsesség is, gyöngéd alliterációs játék is: „nem mintha valamit is bánnék / nem alázat hanem ajándék” (Magdolna-féle). – Egyszer „a felületek szenvedélye” (Platonizmus V.), másszor „inkább a gyöngéd gesztusok” (Platonizmus XI.). Így is, úgy is: gyönyörű.
(Ékszerek [Új versek]) Szakralizáló vallomás: „bor és kenyér a tested” (Lét és idő) vs. sztoikus beletörődés: „Boldog, ki sosem élt” (Ronsard már lassan ötven). – Tudományos szóösszetétel, drámai jambusban megszólaló zárósorként? Igen: „Csak a kudarc maradt, nem a világ. […] A test, amely már csaknem puszta tárgy, / mért képzeli, hogy van mit adnia? / De mégsem tud elmúlni az a vágy. / Evolúcióbiológia” (Menopauza). – Sosem kései derű a kései szerelem toposzában: „az ember megvénül de nem tanul / csak szeretlek reflektálatlanul” (Szentimentalizmus).
Az elmúló test, az elmúló szerelem, az elmúló élet: kétségbeeséssel rokon rezignáció uralná e lírát – ha nem líra volna, szépségek jegyese, szavak diszkrét eufóriája.
Tematikusan a megélt, az elveszített és a megtalált („kései”) szerelem toposza szervezi, tagolja e költői pályát; mely azonban csak a fölszínen monotematikus természetű. Mélyebb rétegeiben egzisztencialista súlyok és árnyak húzódnak meg. Legjobb versei mindenesetre azok, amelyek kilépnek a szerelem témaköréből. Például az Allegória a lélekről, melyben eldönthetetlen, hogy vajon a kiürített város vagy a szél-e a lélek allegóriája (avagy mindkettő?). Az Egy tanár beszél a magyar irodalom talán legszebb tanár-diák verse (miközben – a titkok átadásának spirituálisan allegorizáló modelljéről lévén szó – a címe az is lehetne: Egy költő beszél).
Egyvalamiben szenvednek hiányt e versek: a hit, a derű, a bizalom metafizikájában. Istenben. (Ez nyilván kortünet. Vasadi Péter és Fodor Ákos bizakodva biztató metafizikus költészete kivételes kivétel.) A testbe zárt transzcendencia, az érzékek metafizikája, az érzékiség üdvtana: gyönyörű távlattalanságot eredményez. Megváltatlan líra az Imre Flóráé. Transzcendentális zártsága csak a szerelem és a szépség és a mediterrán tengerek előtt enged.
A néhány Jézus-vers és bibliai allúzió/parafrázis: jellemzően eltávolító szerepjáték, formanyelvi visszahelyezkedés, s nem hitvalló líra.
Elégiaköltő. De az elégikus pátoszt irónia s önirónia oldja, s inter- és intratextuális játékok bonyolítják.
Tudása és trópusai alapján: klasszika-biológus.
A klasszikus szonettformák egyénivé hangolása kétségtelen érdeme. (Hogy saját hangja van, hogy fölismerhetően öntörvényű versvilágot épített föl: gyönyörű teljesítménye Imre Flórának.) A nagy múltú toposzokhoz (lélek, test, idő, elmúlás, öregség, halál, létezés, természet, emlékezet, szerelem) is finom ízléssel nyúl. Emlékezet- és testpoétikája korszerűen időtlen. Ars poeticái számosak és emlékezetesek.
A női testről (a fiatalról s a korosról/korosodóról) talán szerzőjüknél is többet tudnak e művek.
Páratlan poétikai tünemény, amikor a mediterrán klasszika figyelme eleven szociális kérdések felé fordul. (Kivált újabb verseiben.)
Hagyományok, korszellemek, poétikák és ethoszok találkoznak ebben a költészetben.
Versformák, stílusrétegek, nyelvváltozatok, szerepjátékok, komplex dalformák sokasága – ugyanakkor egyneműség és következetesség: a formanyelv meg-megújuló hűsége.
Rába György, Székely Magda, Imre Flóra: a naggyá váló költészet, amint elhagyja a központozás támasztékait – s marad a tiszta nyelv, az angyali lényeg.
Villon, Ronsard, Pilinszky, Nemes Nagy, Lator, Faludy… Platóni–plótinoszi ideatan, antikizáló kereszténység, görög szigetvilág, trubadúr- és vágánshagyomány, francia középkor/reneszánsz…. Művelődéstörténeti kötődések, mediterrán vonzalmak.
Természettudományos szókészlet és látásmód (mint Nemes Nagy Ágnesnél, Lator Lászlónál), botanikus aprólékosság (Szabó T. Anna), szerelmes szonettek és sanzonok (Faludy György, Vas István, Tóth Krisztina), mélylélektani szimbolika (Rakovszky Zsuzsa), frivol közvetlenség (Nádasdy Ádám)… Irányok és erények.
2004: Nem tart soká – 2014: Még tart a könnyűség. Tartson. Tartson ki, tartsa meg.
A gyakori fordított birtokos szórend merevvé teszi, a nosok, tehátok, szóvalok föllazítják. Ettől is otthonosan sokféle ez a versnyelv.
Kis névmágia: családneve férfinév; míg a Flóra a növényvilág termékeny nyugalmát s a flow pszichikus kegyelmét egyaránt magába foglalja…
Vissza-visszatérő líra alteregója, Pierre de Ronsard többszörös távolításra (távolságtartásra és távlatnyerésre) nyújt lehetőséget: a nem, az idő és a nyelv mássága révén.
Latinos műveltség (fordítóként és tanárként is), sztoikus mértéktartás, horatiusi eszmények… A klasszicitás mint műveltség és mérték. – Innen eredeztethető megbízható formakultúrája, egyensúlyos versnyelvtana.
A szállóigeszerűen kegyelmi sorok költője: „visszajön a költészet visszajön / csak a valóság nem jön vissza többé” (Dal a dalról), „szerelmet vallunk francia szonettben / szakítani a shakespeare-i a jobb” (Szakítani) stb.
Az évek-évtizedek során mesterré lett – bárha szélesebb elismertség nélkül. (A korszellem nem neki kedvez – de ha titokban s maradandóbban ő a korszellem?) – Mi kell ahhoz, hogy nagy költő legyen? Talán már semmi.
Illusztráció: Hamvas Béla portréja (1960 körül)
Cimkék: kritika, tanulmány
