Merza József: Ami megtartja az embert
EGYKORI POSTAVONATOK EMLÉKÉRE
Idős ember néz rám a fényképről. Öltözete egyszerű, földműves viselet, fején puha sapka. Mögötte bokor vagy sövényrészlet látható. A felvétel készülhetett egy ház udvarán, kertjében vagy a gyümölcsösben. Lehet, hogy nyár volt, de az is lehet, hogy ősz. Nem időzöm azonban sokáig a képi részleteknél, inkább elmondom, hogy ez az ember fiatal korában buzgó vallásos diák, majd egyetemista volt. Matematikusnak készült, emellett hasonló felfogású társaival együtt gyakran találkozó közösséget alkotott. A csoport tagjai a rendszeres miselátogatáson kívül elmélyült lelki életet is éltek, elmondták az egyház napszakokhoz kötött imádságait, gyarapították teológiai ismereteiket, megvitatták az időszerű vallási kérdéseket. Később nevük is lett. Vezetőjük egy buzgó szerzetes-pap volt, aki a rendházon kívül élt, és nyílt, szabad szellemben nevelte lelkiismeretes emberekké tanítványait. A csoport kritikusan foglalt állást némely hagyományosan vallott vallási tétellel vagy gyakorlattal szemben. A Hivatal nem szerette ezt, ezért vezetőjüket fegyelmi úton eltiltotta a tanítástól, írásait indexre tette. Az adminisztratív intézkedések erősen próbára tették a tagok hűségét, azonban az egyház szeretete és az érte végzendő munka egy pillanatra sem vált kétségessé. A közösség nagyon sokat jelentett mindegyikük számára. Az évtizedek során megpróbálkoztak a szerzetesi életformával is, majd a családok kialakulása és a megszületett gyermekek miatt inkább mezőgazdasági munkán alapuló életközösségre törekedtek. Egy idő után azonban világossá vált, hogy az értelmiségi életmód feladása és a földművelő lét megvalósítása csoportméretben nem megy.
A félreértések elkerülésére terítsük ki kártyáinkat, és tisztázzuk, hogy a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti Tala-csoportról van szó, amelynek vezetője, Monsieur Portal, párizsi lazarista szerzetes volt, s a képen látható parasztember, hosszabb ideig egyetemi matematikatanár, Marcel Légaut, a francia Alpok alján fekvő Drome megye Die falujának közelében lévő tanyájáról. Nagyon tanulságos az egyszerre közel és távol lévő közösség elméletének és gyakorlatának megismerése, hiszen a modernizmussal vádolt Portal és barátai mintát adhatnak az értelmiségi becsületességgel párosult modern konzervativizmusra és a „földhöz ragadt” gyakorlatra. Azért idéztem fel őket, mert Légaut azt vallja, hogy a hit tartotta meg, az hordozta őt élete során. Erről lenne szó. Január közepén felmentem Szanticskára, hogy megnézzem, mi történt a karácsonyi idő alatt. Mínusz egy fokos lakás fogadott, ezért az első éjszakán fejemre húzott sapkával, alaposan beburkolózva aludtam. Másnap meghallgattam a tanya jó és rossz híreit, megállapítottam, hogy ezen a karácsonyon is kivágták két fenyőfámat. Kezelésbe vettem a két kutyát, amelyek egy óvatlan pillanatban megették a kamrába kitett mérget, fűrészeltem és nyestem, majd vasárnap délelőtt két nagy szatyor almával kicsoszogtam az autóbuszmegállóhoz a jégpályává változott, havas országúton, hogy hazatérjek a panellakás melegébe. A fagyoskodás utáni meleg bágyadtságból felriasztva elfogadható, hogy a csörgő telefon kagylója helyett először az olvasólámpa kapcsolójához nyúltam. Gabi volt a vonal végén Debrecenből, és közölte, hogy Jenő meghalt.
Szeptember utolsó szombatján hármasban ültünk együtt Egyetem sugárúti lakásukban. Késő délután volt, a lemenő nap még besütött az ablakon. A szoba olyan volt, mint negyvenöt évvel ezelőtt, csak az ablak előtti fa nőtt meg az idő múlásának megfelelően. Jenő három műtéten esett át, a negyedik a következő héten volt esedékes. Békésen, tárgyilagosan tekintettük át a jelent és a kiszámítható jövőt. Jenő karácsony előtt még beszélt Katival, és elmondta, hogy már a csontjaiba ment a rák. Aztán három hét csend, majd ez a telefon. Nem váratlan. A szeptemberi beszélgetés olyan volt, mintha nem múlt volna el negyvenöt év, egy teljes aktív élet.
Illetve ötven év, mert együtt voltunk egyetemisták is, mi hárman matematikusok, Gabi elméleti fizikus. Jenő református, Gabi katolikus családból származott. Polgári esküvőjükön Jenő tanúja voltam a Csokonai Színház melletti hivatalban, utána négyesben megebédeltünk a Pál sörözőben. A Szent Lajos király hídját adtam ajándékba, mert azon a valamilyen módon hívő, bár a vallást nem gyakorló értelmiségi is el tud gondolkodni. Ők mindig komolyan vették az életet, a hitet, a tudást, a megismerhetőt és a meg nem ismerhetőt, akkor is, ha az általában vett hitet a maguk módján értelmezték és gyakorolták. Jenő önzetlenül segített kollégáinak, csak Isten a megmondhatója, hány tudományos karrier megalapozásában volt része. Olyanokat is segített, akikről sejthető volt – ma már tudjuk –, hogy ügynök. Amikor 1960-ban a Párt elhatározta, hogy segíteni fogja a fiatal oktatók fejlődését – ami egy tájékozódó beszélgetésre szorítkozott –, érdekes módon csak két emberrel foglalkoztak az egész természettudományi karon: vele, a nem hívővel, és velem, a hívővel. A hitnél vagyunk. Jenő most átment egy másik hídon, illuc unde negant redire quemquam… Illetve az apostolok szerint egyvalaki mégis visszajött. A keresztények hittel vallják ezt. Ez tartja meg a hívő embert.
Közben leszállt az este, és elindultam a fél hetes misére, hogy megemlékezzem barátomról. Még tartott a mise előtti szentségimádás, a pap és a hívek a litánia utolsó könyörgéseit mondták, majd a záró gregorián dallamok következtek. Körülnéztem. Vajon mit éreznek a körülöttem álló és ülő emberek? Jelent-e nekik annyit ez a dallamsor, mint nekem hatvan év után? Hangáradat, amelyből életre kel egy emberi élet úgyszólván teljes íve. Korok és helyek elevenednek meg benne, fiatalság, közép- és időskor. Mások életíve már lezárult, áttekinthető. Jenőé januárban, Erzsié karácsony hajnalán, Éváé novemberben. Hangsor, amely oly sokszor vitt el Isten világába. Dallam, amelyet most és itt az élők énekelnek. Nem is olyan rossz az átlagéletkoruk! Mondjuk, negyvenöt év. Sok a fiatal. A tőlem jobbra álló fiatalember nincs még harmincöt, a bal oldalamon térdelő lány sem idősebb harmincnál. Az egész idő alatt térdel a hideg kövön. Közel másfél óra. Garantáltan tönkremennek az ízületei, ha rendszeresen ezt teszi. Jól illett ez Marie Marguerite Alacoque-hoz, Therese Martinhez, azokhoz a szerzetes nővérekhez, akik beteggé lettek, s felajánlhatták szenvedésüket Jézus kínjainak kiegészítésére. Mi is megpróbáltuk ezt, Éva is, meg én is. Bizony nagyon hideg volt a miskolci minorita vagy a debreceni Szent Anna-templom köve. Hittük, hogy talán történik majd valami.
Jó az átlagéletkor, itt van hívő közösség. A misét mondó ferences problémátlan prédikációt tart, egyházias a levegő. Ezt élénkíti havonta egyszer a karizmatikusok összejövetele. Kinn a téren kereszt hirdeti, hogy keresztény városban élünk. Sok hegy tetején frissen emelt fakeresztek mondják, hogy ez az ország keresztény ország. Csillognak az aranyozott keresztek az iskolák tetején, ahová rendezett életű családok gyerekei járnak, és évente kétszer lelkigyakorlaton vesznek részt. Az engem körülvevő templomi közösség mutatja, hogy újratermelődik az az igazságosan vagy igazságtalanul langyosnak mondott hívő társadalom, amely századokon át fenntartja elődei hitét. Jól jegyezzétek meg ezt, kifulladó vagy mellékvágányra futó radikálisok! Fatális tévedés volt, amikor két évtizeddel ezelőtt elmélkedéssorozatot írtam a laikusok koráról? Andi profán kantátának nevezte azt a szöveget, én nem mertem volna kölcsönvenni ezeket a szavakat, de hittem, hogy úgy lesz. Lám, milyen kiválóan folyik majd tovább az egyházi üzem, amelynek temetési menetéről beszéltünk. Mi vagyunk ezért a felelősök, hogy nem tudtuk kidönteni sarkából a régi struktúrákat? Mivelhogy struktúránk nem vonzó, ígéreteink pedig nem nyitnak kerubokkal és szeráfokkal benépesített mennyei egeket? Jobb az embernek a hívő engedelmesség, mint a lelkiismeret magányos küzdelme? Ostobaság volt azt hinni, hogy egy maroknyi csapat homokszemnyi időben változtat valamit ezredévek épületén? Egy emberéletnyi idő csak arra elegendő, hogy keresztre feszítsenek valakit, aztán majd sietve indul az éles sarkokat koptató erózió? A Jézus nevű radikális zsidó tanító háromezer éves hagyománnyal próbált három év alatt megbirkózni. Abszurd dráma, még ha jó pillanatainkban sírva tapsolunk is neki.
Belehalt, bár kétségtelenül jó sajtója lett, kétezer év óta cikkeznek róla, rendezvényeket tartanak a nevében, de egyelőre nem tört meg a történelem könyörtelen körforgása: megaláznak, kirabolnak és megölnek embereket. S lesz-e szemernyi hit a földön, ha az angyalok megfújják a végső nap harsonáit? Ismét a hitről van szó.
“Belehalt, bár kétségtelenül jó sajtója lett, kétezer év óta cikkeznek róla, rendezvényeket tartanak a nevében, de egyelőre nem tört meg a történelem könyörtelen körforgása: megaláznak, kirabolnak és megölnek embereket.”
A Keleti pályaudvarról nulla óra ötven és egy óra tizenöt között indulnak el a postavonatok Miskolc, Nyíregyháza, Szeged és Pécs felé. Varázslatos világ tárul elénk, ha ilyenkor arra járunk. Az éjszaka sötétjében, az alvó város közepén él és lüktet az információ világa. Gyors kisautók futnak fel a máskor emberekkel teli peronokra, elektromos targoncák szaladgálnak mindenfelé. Nyomdák, kiadók, postahivatalok ontják küldeményeiket a vonatokhoz. Emitt zsákokban leveleket hoznak, amott kötegelt újságpéldányok érkeznek. Dobozok, ládák keresik helyüket az indulásra váró vagonokban. Mindenütt rend, az összeszokott, egymást és dolgukat ismerő emberek világa. Béla annak idején Kassáról Hatvanig jött a postakocsi elé, hogy ott felszállva úgy tegye rendbe a leveleket, hogy a végállomáson hajnalban átvehessék a rá váró kézbesítők. Ma minden gyorsabb, de nem kevesebb benne a romantika. Az egy-két személykocsiban éjfélkor végző dolgozók, pincérek, zenészek utaznak. A kalauz ismeri, ha kell, felrázza őket a leszálláshoz.
Egy dolgos nap végén útra kel az új hír, hogy szétáradva alakítsa egy ország másnapi életét. Negyed kettőkor tehát kigördül az utolsó, a 14500-as postavonat, a szorgos szállítómunkások szétszélednek, s a kapus, kulcsait csörgetve, bezárja az ajtókat. A hajnali, négy harmincötös egri személyvonatig nincs közlekedés. A múlt és jövő közti háromórás mozdulatlanságban a szemlélő elgondolkodhat a napok állandóan ismétlődő múlásán. A történelemnek is vannak napjai, s egy történelmi nap, amit a szakemberek korszaknak neveznek, létrehozza, összegyűjti és szétküldi mindazt, amit elgondolt és megvalósított. Hasznos és haszontalan eszmék, jó és rossz alkotások születnek. Mindezt elküldjük, hírré és példává tesszük, és reméljük, hogy lesz belőlük valami. Majd a történelem kapusa becsapja az ajtókat, s a rákövetkező hajnal után feljövő nap mutatja meg, hogy újra és ugyanúgy kezdődik-e minden mindenütt. Az éjjeli vonatok elmentek, a rendfenntartók kitessékelik a peronon maradtakat és a nem kívánatos elemeket. Kívül majd lustán, álmosan indulnak el ugyanazokon a síneken ugyanazok a villamosok, a kora reggeli misére járók ugyanazokat a hajléktalanokat kerülgetve mennek a templomba. Minden irányból jönnek a hivatalnokok, hogy megkeressék megszokott íróasztalukat, a vállalkozók a munkahelyüket. Reggel elmondhatjuk, hogy tegnap volt egy csodaszép üzenetünk, postára is tettük, az éjféli vonat elvitte valahová, a sokféle messzeségbe, tulajdonképpen mindenhová. Lehet, hogy valahol örülnek neki, másutt kidobják. Várjuk az új nap új munkásait, de csak azt vesszük észre, hogy emlékeink hallatán a ma embere sajnálkozva jegyzi meg: Szegény öreg, a tegnapról beszél.
Hiszek-e abban, hogy ha feljön és magasra emelkedik a nap, akkor ismét megjelennek az erős hitű, magabiztos, reménnyel és ötletekkel teli munkások, hogy estig majd ők is létrehozzák egy történelmi nap műveit, üzeneteit? Érdemes lesz-e a fürge autóknak és targoncáknak a vonatokhoz futni, hogy az új szerelvények újra elvigyék az ész és kar új műveit? A tanya kertjében álló öregember bízott-e abban, hogy ismét lesznek majd fiatalok, akik együtt gondolkodnak, együtt teszik a jót és megmaradnak a hitben? A tegnapi hitben? Fiatal hitében, vagy a maiban? Az esti miséről kiözönlő mai fiatalság újra áldozatává válik a régi mítoszoknak? Szép lelki érzelmekkel eltelve ugyanolyan alkalmas lesz arra, hogy elfelejtse vagy meg se tanulja a tegnapi megpróbáltatásokban megtalált jézusi üzenetet? Elment egy történelmi korszak vonata, elvitte a tegnap felfedezett igazságokat, az ajtókat bezárták, s szép igék híján tanácstalanul kóborlunk az ébredő történelmi reggelben? Tettünk valamit, tehettünk valamit azért, hogy a templomot elhagyó hívősereg más legyen, vagy reménytelen foglyaivá válnak egy változatlanul újraéledt hitvilágnak? Többet tudtunk, mint Monsieur Portal közössége, s ezzel a többel sem jutottunk többre? Miben hihetünk? Ismét a hitről van szó.
Magam felé fordulok és záporoztatom az új kérdéseket. Tehát mi tart meg a hitben? Az, hogy ismerem és elfogadom a vallási tételeket? Törvénytisztelő és törvényteljesítő vagyok? Nem keresem az új törvényeket, hanem őrzöm a tegnapi igazságot? Imádkozom hitbeli kételyeim elmúlásáért, vagy azok legyőzéséért? Vagy inkább azt tartom szem előtt, hogy a tudományos kutatásban éppen nem szoktuk elhessegetni az új gondolatokat, hanem – ha kell – elvetjük, vagy felülmúljuk a régieket? Az tart meg, az ad reményt, hogy elbírom a régi és az új közti feszültséget, hogy viselni tudom a bizonytalanságot, hiszen nincs abszolút megbízható ismeret? Bízom egy embercsoport mindennapi véleményében, amelyet nem vonok kétségbe? Visz aktivitásom lendülete, amely nem teszi szükségessé a gondolkodást? Éltet az öröm, amellyel azok fogadnak, akikért tudok tenni valamit, s az öröm, hogy – annyira-amennyire – képes vagyok a felebaráti szeretetre? Rossz pillanataimban pedig, amikor fáradt vagyok, megtart a mindennapi élet megszokott kényszere, amelyet szenvedek, de nem tudok kitörni belőle?
Csodaszép a tó jege, ha szélcsend idején jön létre. A fontos az, hogy sima legyen a felszín, alatta a hideg majd elvégzi a többit, harminc-negyven centisre is megvastagszik a jég. Tükre ilyenkor benépesedik emberekkel, hiszen biztonságosan járhatunk, szaladgálhatunk, korcsolyázhatunk rajta, még szekerek is gondtalanul rámehetnek. Ha lenézünk az alattunk lévő üvegszerű rétegbe, akkor a természet változatos műremekeit látjuk. Különféle méretű légbuborékok, érdekes minták, levelek alakulnak ki. Valóban jól érezzük magunkat, életünk biztonságban van a szilárd felületen. Szép élményeink lesznek, hiszen a szem-gyönyörködtető alakzatokhoz élőlényeket, személyeket társíthatunk, csakúgy, mint a csillagos ég lakóival tesszük. Ki gondol arra, hogy mi van a jég alatt? A jégen járkáló, nyüzsgő emberek inkább egymásra figyelnek. Társadalmi életet élnek, gazdálkodnak, művészetük és világnézetük van, hiszen mindezt létrehozhatják a felszínen is. Örülhetnek egymásnak és haragudhatnak egymásra, érdekképviseletekbe tömörülhetnek, elméleteket alkothatnak aszerint, hogy ki mit vél látni a megtartó jég üvegében. Jégirodalom keletkezhet, s a jégbe vetett hitek vallásokba gyűjthetik az embereket. De hát van egy mélység, ahová nem hatol le a napfény, ami ismeretlen, aminek erői akkor mutatkoznak meg, amikor évszakváltozáskor, hatalmas dördüléssel veszedelmes hasadékok nyílnak meg.
Lehet a felszínen élni, ha nem nézünk a mélybe, vagy nem akarunk elég mélyen nézni a mélybe. Teljesen lelátni nem lehet, még azok sem képesek rá, akik egész életüket áldozták a megfigyelésnek. Élhetünk hát szorongás nélkül ebben a sokféleképpen magyarázott, vagy épp ezért – mindent összevetve – magyarázat nélküli világban? Igen, szakmám hozzászoktatott ahhoz, hogy nem kell, mert nem lehet, egyszerre leásni a végső okokhoz. Beérem a mindennap munkáját és békéjét megadó alapelvekkel, és megköszönöm az életnek, ha időről időre valóságosan mélyíthetem tudásom alapjait. Az elmélet próbaköve a gyakorlat, a szellemvilágban is, s ha a gyakorlat igazolja tetteim jóságát, akkor nyugodt lehetek. Sok mindent említhetünk, ha az európai ember örökségéről beszélünk, istenek és hitek, hősök és mondák élnek történelmünk mélyén, de több mint kétezer éve megszületett a tételek bizonyításának igénye, áldás és teher egyszerre. Ettől más az európai gondolkodás, és nem attól, hogy hiteink eltérnek Kelet- vagy Dél-Ázsia világnézeteitől. Innen ered minden biztonságunk és, jaj, innen jön szorongásunk a bebizonyíthatatlantól. Még jó, hogy végesek vagyunk, és beérhetjük a véges világgal és néhány elfogadható kritériummal, aminek alapján eldönthetjük, mi a jó, és mi a rossz. Az élet élni akar, s minden, ami óvja az életet, jó, ami pedig tönkreteszi, rossz. A cselekedetek bizonyító erejűek, láthatóak, közölhetőek, megismételhetőek. Újra mondom: tudom, hogy nem lehet mindent bebizonyítani, valahonnan el kell indulni. De hogy ez az indulás az életet szolgálja, oly általánosan kell kimondanom, hogy ne lehessen a széthúzás, a megosztás oka, hanem az egymásra találásé. Ebből a szempontból egy megítélés alá esik, ha azonos fizikai történést leíró koordináta-rendszerek ekvivalenciájáról, vagy ugyanazt a jót előmozdító hitek egyenértékűségéről van szó. A rendszerek, természetesen, kortól, helytől, embertől függően különleges jegyekkel díszíthetők, hiszen ettől színesebb az élet, és hát különböző irányokból jövünk, csak tudni kell, hogy mi az alap, mi a mindenki által elfogadható, cáfolni nem kívánt tétel. A megtisztult, mindenkihez odafordulni tudó hit erre van. Még ha nagyon kevésnek is látszik, még ha ismeretlen mélységeket sejtet is maga mögött.
“Hiszek a meg nem szűnő fájdalommal járó törekvés igazoló, bizonyító erejében. Ez az én létem, más nem lehetek. Ez az én hitvallásom, másra nem vagyok képes.”
Biztos hitre – a két szó ellentmond egymásnak – nem juthatunk, de hihetünk abban, hogy legjobb tudásunk szerint cselekszünk, s ha az áldott – tudományos vagy erkölcsi – gyakorlat nem tiltakozik ez ellen, akkor elértük az embernek megadatott lehetőség teljességét. Megnyugodhatunk. Ha nem kényszerít tisztviselői állás, át nem látott, elhamarkodott fogadalom, akkor helyzetünket felmérve végezhetjük napi munkánkat. Talán nem olyan sziklaszilárdan, mint a breton parasztasszony, csupán az örök kísértésnek kitett értelmiségi tisztességre törekvésével. Hiszek a meg nem szűnő fájdalommal járó törekvés igazoló, bizonyító erejében. Ez az én létem, más nem lehetek. Ez az én hitvallásom, másra nem vagyok képes.
Örülnöm kell, vagy el kell borzadnom önmagamtól? Életem végére ennyire jutottam? Szinte semmit sem tudok? Az emberek megcsodálják és irigylik azt az eleganciát, amellyel világhírű tudósok kijelentik, hogy a szorgos munkában eltöltött élet után is alig van valamijük. Gyermekként játszunk a kavicsokkal az ismeretlenség végtelen óceánja mellett. Így Newton, akiről a World Who’s Who in Science az egyik leghosszabb címszót írja. Kicsit nevetségesnek is érzem, hogy magamról szólván Newtont idézem. Hiszen õ hatalmas életmű birtokában emlegethette olignosztikus voltát. Mit mondhatok én, hozzá képest, a magaménak? Mi van nekem? Mit adhatok ezután másoknak? Talán csak ennyit: ajándékba adhatom az olvasónak mai szellemi fényképemet. Töprengve, szúrósan nézek róla a világba. Nem vagyok oly megnyerő, mint egykori francia, paraszttá lett kollégám, többen nem is szeretik ezt a tekintetet. Jó a konvertitáknak, nekik happy enddel fejeződik be az élet, de vajon nekem mit hoznak még az évek? Ha erős vagyok, azt válaszolom: mindegy, csak megmaradjon a becsület. Vesztett csata után is meg lehet üzenni: tout est perdu hors l’honneur. Nem is biztos, hogy olyan végzetes a helyzet, hiszen a borúra jöhet még derű – hogy egy másik, nemzetközileg is ismert szállóigét idézzek. Addig pedig várok, és élek gyermekkorom feledhetetlen hitéből. Ilyen is van. De azért, öreg paraszt barátom, megvívott harcodért őszintén irigyellek Téged.
2004. május
Illusztráció: R. Tamás fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
