Jakab István: Legyek
A falon érte őket a reggel. Belelapultak a résekbe, kommandó, parancsszóra várva. Bent már lefolyt a túszejtés, magamaga magát. Teljesíthetetlen feltételeket szabott, érvényteleníteni egy világrendet, nem mintha nem érvénytelenítené bármelyik világrend fennálltával magamagát. Az öreg nem sokat lacafacázott, egy nyisszantás, s el is végezte: szétspiccelt, -folyt a vére a padlón. Elkésett hát a kommandó, vagy elkésett volna, ha nem nagyon másmilyen ügyben tartózkodott volna akcióközelben. Nem azért jöttek, hogy bármit is megakadályozzanak. Kívülről piti ügynek látszott, pedig mondom, az egész világrendet összedönthette volna, vagy még dönti is, vagy már rég összedöntötte, ha a másét nem, az enyémet.
Néhány szökelléssel teremhettek itt a bázisukról, a piac dúsan rakott kukáitól. Égethette lábukat a rusztikus felület, telibe tűzte a nap, már a reggeli, alig elviselhető hőséggel. Valósággal arcul vágta volna a lenti járókelőt, aki oktalan állatként nem árnyékos oldalt választ a piac felé. Alig akadt ilyen. Nekik megbillentették a szárnyukat a fölszálló áramlatok, a közegük, amiben kénytelenek közlekedni. Ólálkodtak, aztán árnyékban gyülekeztek tehát, egy kisebb csoport, folyton veszekedve, pározva, összekaptak -tapadtak a levegőben, aztán vissza a falra, takarásba, nap se, ember se lássa őket, elvégre titkos ügyben járnak el, s egyáltalán: járnak, vizslatva a fölöttük táguló, szűkülő levegőeget. Egy fa mérte ki nekik, eléggé szűkkeblűen, itt-ott már halványultak a levelei, noha alig indult neki a nyár. Azért kissé hátrébb a mezők még teljes virágpompában, hogy is időzíthette ilyenkorra az öreg, ha csak kihajolt volna, persze ha még tudott volna meghajolni a gerincétől, az összecsúszott csigolyáktól, és szétnéz a házak fölött a negyedikről, s látja az élet tombolását, biztos nem kezd neki. Elnapolja legalább, hűsebb időkre. Igaz, akkor az eltakarítás munkájában nem vehettek volna ily hatékonyan részt amazok.
De ez már a múlt, a terv, a tett végrehajtva, pontosan az öreg elképzelései szerint.
Mit sem tudtunk róla, senki, hogy ott fekszik kiterülve az ágyán, vérbe fagyva.
Annak a szaga, bomlása a gyönyörű vérnek, húsnak csalta őket, a kommandót, oda.
Másztak, repdestek izgatottan fölfelé a falon. Hol a rés? Kell lennie. Az illat. Már az erkélyen százával. Itt szabadon garázdálkodhattak, mert az utcáról se vették volna észre, erkély a negyediken, fölötte a vakító éggel, ki nézne bele? Kis részletre fókuszáló értelmes szemnek is kész kábulat, hát még összetettnek, aki körben látja maga körül a teljességet. Sárgult, egykor fehérre mázolt ajtó az akadály. Hol a rése?
Linóleum borította a padlóját az erkélynek. Már nem is emlékszem, sárga-e vagy zöld? Fakult vörös? Egyszer mentünk ki csupán, mikor még Teréz teljesen épnek látszott, elnézni a város fölött. Még nem épült meg az új csarnok a piachoz, s az üzletház sem, ami elfogta-takarta a horizontot. Nem emlékszem, tényleg nem, hogy is nézett ki előtte. Beszorult-e már a bűz, a piacon bomló hulladéké, amit az asztal alá, aztán kukákba, azok az utcán, onnan szállhatott idáig az eltakarító egység, szép eozinmázas potrohaikkal. Igaza lehet a költőnőnek, amikor azt írja a nyárról, gazdag klaviatúráján milliókezest játszik a napsugár, s drágakővé torpan a döglegyek kék-zöld potrohán is, idézet bezárva. Kevés szebb élőlény zengte, suhogta, mászta, tapodta e megrontott paradicsomot – épp a megrontás szándékával. Általuk szentül meg a bomlás, a halál, általuk.
Csak hát ennyi ilyen kis helyen? Vajon hozzátartozhat-e bármilyen szentséghez a tülekvés?
Nem abszurd belehelyezkedni egy oktalan lénybe? Gyerekkorom óta csodálom őket, a repülés bajnokait, még az időből, amikor nagyapám műhelyében naponta etettem velük egy megtermett keresztes pókot.
Szóval a rés. Ha ott álltunk volna még az erkélyen, láthattuk volna, ahogy megtalálják, amin bemásztak.
Nem tudom, velük számolt-e az öreg. Vagy azt hitte, hermetikusan elzárta, elvágta magát önként választott halálában a teljes világtól? Mert negyven kilóra fogyott, egyből mumifikálódik a hőségben? És rajta a négyemeletes panel-kőszarkofág, a tökéletes és kijárat nélküli megsemmisülés örökkévalósága. Csakhogy az illata, bűze, szaga. Kalapáccsal, egyszer régen dühből rávertem a hüvelykemre, mert egy szög egy hasonlóan rekkenő napon nem akart beverődni egy szegélylécbe, amellyel egy teljesen fölösleges egykori ól, akkori lomtár tetején a kátránypapírt kellett volna odafogatni, hogy ne ázzon be az őszi esőktől. Csaknem elájultam éjjel a fájdalomtól, lüktetett az ujj, kitágult, szinte határtalanul, mintha egy ökörnyi véres-nyákos húsdarabot egyensúlyoznék a hangyányi testemmel. Aztán ahogy bomlott a köröm alja. Ilyen apró halálokból tevődik össze végül a végső, az átlépés. Mint a legyeknek a küszöbön, ami fölött megtalálták a rést, s táplálékul az utódaiknak, elemi kényszer folytán, kiválasztották a torkánál fölhasított csontsovány, tápláléknak igazán nem való és méltó testet.
Már mozgott, már mozgatták, amikor rátörték a feljelentés nyomán az erkélyajtót a tűzoltók.
Az Ocsenás legnagyobb fia egy zsíros dobozban tartotta a húsdarabot, amit beköpetett, s aztán a róla leszedett pondrókkal fogdosta a partszegély malátosából a tenyérnyi pontyokat a Vicán vagy negyven-negyvenöt évvel ezelőtt. Akkor fogtam kézbe, némi undorral, hisz embertelenül bűzlött a zöldes hús, először nyüvet. Aztán még sokszor láttam, szó szerint embertelen sokaságban falusi, városi melléken, vízparti fölpüffedt haltetemekben, amik közül nem egyet megjegyeztem. Egyszer a Tejesben egy pontyóriásét, lehetett vagy méternyi, tenyérnyinél nagyobb kopoltyúfedelét már letúrták róla, a hasüregből százezrével fordultak elő, ahogy egy bottal belepiszkáltunk. Két meglett felnőtt tenyerénél nagyobb farok úszója rátapadt a hőségben a kövekre. Egyszer láttam korábban hasonló hatalmas pontyot, amikor Kőnig tanár úr visszatért az egyesületi sólyához Rezétből. Tizennégy kilót nyomott a nyurga, a szemünk láttára boncolta föl, s tette belsőségeit a legalább ötliteres fémtálba, amit csaknem teljesen kitöltött.
Neki már, az öregünkének, mire rátörtek, úgy képzelem, az egész belsejét összegyúrták, kiették. Mennyi idő alatt nő fel egy nemzedék, és utána mennyi idő, mire párosodva lepetéz? Hány a tíz-tizenkét nap alatt?
S közben a másik csoportozat a lépcsőházban, a padlaton toporogva. Tanakodtak, honnan a bűz? Látta-e valaki mozogni mostanában az öreget? A bátrabbak, akik oly gyorsan meg nem émelyednek, szagolgatták az ajtó réseit, ahonnan néha előmászott egy-egy a rajból. Nézte: honnan ennyi? Csöngettek, nyomták, mint a süketek, pedig bentről hallgatózott csak igazán a süket csönd, azaz a zizegés, rezsegés. Kivételes fül kellett volna meghallani. De azért nem árt, s nekik sem ártott volna elképzelniük a rettenetes káoszt, a veszekedést a hús fölött. A peték összetapadt halmazait, aztán a mozgó lárvákat, amint belefúrják magukat s szétcsócsálják testük csillogó nyákján véres péppé. A barnuló bábok ijesztő mozdulatlanságát, vagy ahogy lefeszítik a fekete testek a kitin abroncsait. Mindez a szoba félhomályában, egészen bizonytalan körvonalakban.
Kint telefonálgattak, zümmögve, ógva-mógva egymás szavába vágva, kik az illetékesek ilyenkor. Orvos? Mentők? Jogi eszközöket ki ellen? Miért nem nézett rá senki? A szomszédok, kik míg az öreg asszonya élt, segítettek néha, különösen a csigolyák összeszaladása után, éppen szabadságon. Igaz, amióta elkaparta az öreg az asszonyt, nagyon nem elegyedett szólásba senkivel. Segítséget nem akart, s miről is mesélhetett volna? Az ifjúságáról? A jövőre már ráeresztette a szemfödelet, mely vastagabb nem is lehetett volna. Ilyennel biztosítják a bunkerek bejáratát, ha fönt föllobognának a gyönyörű gombafelhők az égre. A hiábavaló hermetizmus. Talán minden individuális élet ilyen hiábavaló elzárkózás, igen, talán mind az utolsó szálig. De hát íme a molekulák, s bizonyos nagyságú lények megtalálják az egzisztenciális hézagokat.
Úgy képzelem, hogy éppen innen, ebből a hézagból, az egzisztencia végső réséből szálltak neki meg- s hátrahőköltető felhőben a szabadítók arcának.
(Ez itt fölöslegesnek látszik…)
legalábbis ezen a szinten, színvonalon. Egy elvetemedett ablakkeret, az erkélyajtó rései. Megpihenni leszálltak a falra. De égette a talpukat, karmos ujjaikat a beton, fölemelkedtek, és a lehető legmagabiztosabban megtalálták azt a bizonyos rést, s máris bent termettek, mondom, csaknem észrevehetetlenül. Rávették magukat a magatehetetlen aggra, ki el- s kiterülve feküdt az ágyon, mondhatjuk, vérbe fagyva. Néhányuk beérte a csöppekkel a padlón, spriccelt folyásokkal a fürdőben. Szívogatták kedvükre, pedig az igazi terített asztal az öreg, a tárt nyaki sebbel, tátott szájjal, elnyílt szemmel. Ki szólt a többinek? Szólni kellett-e vagy már a szaga?
Illusztráció: Légy (pixabay.com)
Cimkék: asztalfiók, próza
