Berecz Ágnes Gabriella: Advent előtt
Ajándéknap. Mintha a mogorva novembert félretaszigálva a nyárutó hozzánk szaladt volna még, az együttlétünket körbeugrálni. Jó, hogy lejöttünk ide. Nem a „rakodópart” és nem is az „alsó kő”, de valahol Ercsi közelében vagyunk a Duna-parton.
Eldugott, ember-nem-járta szakaszon tohonya, szürke kőre telepedve bámulok a villódzó, a most legkevésbé sem „bölcs” hullámokba. Mellettem repedt kérgű, vaskos, félholt fák, némelyik megdőlve hajlik saját, vízmosta csupasz gyökerei fölé. Nincs tuskó, nincs moha, végig homokos a part. A Kedves az egyébként fakó palaszínű, most ezüstté vált gyökérszövevényeket fényképezi. Kapucnis pulcsija csak a nyakába kötve, most oldalt hajol a szikárságban megbújó árva nádszálra fókuszálni. Jó kép lesz. Előttem ha „dinnyehéj” nem is, de az elmúlt hónapok megfeszített tempója úszik el, és nem repkednek felette virgonc kis bogárkák, a jövő héten is mennyi meló vár, egy hónap múlva meg már karácsony. Végig kell gondolni a teendőket, de nem ma, ma még nem, ma még egy kicsit sincs tél, és ma csak ketten, egymásnak-egyek vagyunk.
Amúgy a karácsonyi menetrend az idén sem igen változik: szenteste minden az unokák és a gyerekek körül forog majd, azután a nagycsaládi összejövetelen is az ő örömükben gyönyörködöm. Persze ez már a bónusz, a tervezésnél nem is ezzel kell törődni, hanem, hogy mikor mit vásárolunk, mikor mit készítünk, miközben van egy csomó adventi program is. Sajnos nem csak hangversenyek és vásárjárások tartoznak hozzá, hanem olyan borzalmak is, mint a céges karácsonyok, amelyek kötelezők, és már emiatt sincs közük a karácsonyhoz. Amúgy csak eszem-iszomról és a főnöknek való udvarlásról szólnak. A főnök lenyomja a szokásos ünnepi süketdumát. Érződik, hogy a háta közepére kívánja az egészet, mindig ugyanazt makogja, hogy nagyon köszöni a munkánkat, jövőre mennyi kihívás elé nézünk, ezen felül jó kívánságai vannak és emeli poharát. Az ezt követő feszélyezett csendben egyszer megkérdeztem a körülöttem állóktól, hogy mit szeretnek legjobban a karácsonyban. Piros kisautót kapni, mondta valaki, mire kirobbant a nevetés, de azután már azt sorolták, hogy kinek mi volt a legszörnyűbb karácsonyi élménye. Amikor a faterom részegen feldöntötte a fát. Amikor a tesóm összetörte az építőmet. Amikor meghalt a nagymamám. Amikor tizenöt főre főztem, de a hóvihar miatt senki sem jött el. Amikor a férjem, pont karácsonykor, elköltözött a kurvájához. Amikor szénné égettem a pulykát. Amikor nem volt pénzem ajándékra. Amikor az asszony kórházba került. Amikor az eljegyzési gyűrűm kettétört. Az semmi, azt képzeld el… ugyan, hogy jön ez ahhoz, hogy… kis híján licit indult.
Hiába, no, szellemiekre, anyagiakra, érzelmiekre egyformán igaz, amit az én okos nővérkém szokott mondani: mindenki a saját szintjén nyomorog. De ha nem is súlyozunk mindig igazán jól, azért ha a közvetlen környezetünk nagyjából rendben lévőnek tűnik, nyilván többet foglalkozunk a tágabb közösségünk bajaival. Vajon lesz-e az idén a kollégák között, aki így szól: jaj, micsoda év volt az idei, mennyi harc, vér, gyűlölség és védhetetlen gazság tombol a világban!? És lesz-e aki replikázik rá, hogy az semmi, hiszen nincs több „boogie a zongorán”! Kinek mitől romlik el az ünnep, ha elromlik, kinek mi fájdalmas, mi nem, hányféleképpen szenvedjük és hurcoljuk a veszteségeinket ünneptől ünnepig? Ahogy a Duna ezt a náddarabkát. Aztán majd leteszi vagy hordja tovább végestelen végig, a tengerig.
Nyáron fürödni is biztosan jó itt, nem csak azért, mert széles és nyegle hullámzású ez a kis öböl, de nincs is tele hordalékkal, viszonylag tiszta a víz. Télen vajon milyen lehet?
Mit szeretnél karácsonyra? Semmit. Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Hogy én? Nekem azért volna egy kívánságom. Az, hogy jöjjünk le ide egyszer, januárban, hóban is. Jó? Megígéred? Kösz. Már meg is kaptam az ajándékomat. A két ünnep között? Nem, akkor sehova. Az az egymás mellett köntösben tunyulásé, és rendszerint csak akkor jut idő elolvasnunk az irodalmi lap ünnepi duplaszámát is.
Nem… szerintem az idén ne vegyük meg. Vagy mégis. Nem tudom. Bármilyen hiányos lesz is, mégis meg kell venni. Majd lapjaira szedjük, és megfelezve olvassuk, ahogy szoktuk, és közben majd megpróbáljuk azt gondolni, hogy a másikunknál…
Meg kell venni. Tanulnunk kell. Tanulnunk kell, hogy már nem jelen, hogy örökre emlékszilánkba fagyott „a szavak csodálatos élete”. Ezt az űrt is tanulnunk kell. Végestelen végig: a tengerig.
2016.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
