Lukáts János: Költő odakint – költő idebent
Ülök a hegytetőn, a térdemet átkarolom, alattam a város, csenddé olvad a zsivaj. Ahogy közelednek a tárgyak és azonosulnak a zörejükkel, konkrétabbá válik a világ – vajon hogyan tehet rendet közöttük a költészet?
Lökdöstetem magamat a sétálóutcán, lépni se lehet a szájtátó külhoniaktól meg a vizslató szemű hazaiaktól, ordít az áruházak kirakata-kínálata, sunnyog a cédulaosztogató félcsöves, kerreg a reklámrepülőgép, arcomba arcok tapadnak. Hogyan kerüljem ki őket, hogyan válasszam ki azt a néhányat, azt az egyet… – pedig lehet-e ennél költőibb feladat?!
Csorog rám a fölfirkált, a vibráló és a harsogó világ vegyes-zagyva ömledéke, mint a guanó, mint hamu és gyémánt, tolakodva kínálja magát, nem önértéke miatt, de nehogy a másikat válasszam! Segíts meg, költészet, hogy választásom előtt legyen erőm eltávoztatni magamtól mindegyiket, s ha kell, másnap legyen erőm bátran megváltoztatni döntésemet!
De húzódj akár a templom boltívei alá, rejtőzz el a könyvtárak zugába, tomboló táncparketten keringj, menekülj ki, föl, le, el, át vagy visszafelé, indulj világ körüli vagy magadon belüli útra – ha költő vagy, nem menekülhetsz. Kerülj szembe intézményekkel és szolgáltatásokkal, elvekkel és eszmékkel, értékekkel és talmiságokkal, bűn, büntetés és bűntudat ezer kipróbált változatával – ha költő vagy, számot kell adnod. Neked! Menekülés közben, szenvedés és kéjszerzés közben, a töprengés felfokozott és a semmittevés lefokozott pillanataiban. Mert költő vagy, mert költőnek mered állítani magadat. Kaland fiának, a világ legnagyobb kalandorának. Hát akkor most és mindörökre – kalandra fel!
* * *
Költő odakint – költő idebent? Vagy éppen ellenkezőleg: költő idekint – költő odabent? Ha végigmorzsolod magadban, hogy az oldások és kötések melyik formája mit jelent, mindegyik fogvacogtató, hátborzongató, de mind a négy elátkozott, ha az ellenkező sarokból nézed. De mind a négy szüntelen ráncigál és beléd rugdalja a tudatot, hogy el ne feledd: – költő vagy!
De nézd akárhonnan, mindig van kívül, és mindig van belül. És úgyse szabadulhatsz meg egyiktől sem egészen, nem vetheted le magadról egyik szféráját sem a létnek, és sem bátorságod, sem gyávaságod nem futamíthat meg annyira, hogy bármelyik kényelmetlen szférát magad mögött hagyd. Beláthatod: elátkozott-kiválasztott lény tehát a költő. A világnagy (valójában törpe!) körülmények és a világapró (valójában végtelen!) emberlélek útvesztőjében hódít és menekül a maga szabad-rab illúziójával. De mindig újraformálódik ez az útvesztő, mert a költőnek szüksége van az útvesztőkre is, az állandó újraformálódásra is, a veszteség és a lemondás örök számbavételére, a lehetőségek és a dicsőséges egérutak rémületes-ujjongó állandó fölfedezésére.
Kint és bent – ringatózzál hát, ha tudsz, ha mersz, ha nincs jobb dolgod, menekülj csak a benned élő és porszemnyire törpített végtelen elől, futamodj csak meg nyugodtan (vagy nyugtalanul!), veled fut, veled menekül, ki nem dobhatod magadból, mert magadat dobnád ki, akár a külső, akár a belső lényedtől akarnál szabadulni. Legjobb tehát, ha nekiülsz és megadod a magad válaszát a föl sem tett kérdésekre, ha belelátod a törvény lüktetését a még létre sem mozdult, lomha anyagba, ha rendbe állítod a szétszabdalt vagy rendben sosem volt szavakat, tengerhullámokat, szívdobbanásokat, mert költői válaszok és törvények nélkül, rendbe szedett szavak, tengerek és szívhangok nélkül nem lehet élni!
* * *
Ne légy vándorlegény, aki elébe lépked a versoroszlánnak, hogy birokban földre teperje! Ha a kelleténél többet vándorolsz, éppen elkerülheted az oroszlánok helyét és idejét, és neked esetleg csak a sakálok jutnak, vagy a selyemmajmok. Ülj meg te ott, ahol legkínzóbban szorít a kötél, amely azt a kintet és bentet összeköti és elválasztja benned. Ülj meg ott, ahol a leghangosabb a decibelek tombolása, ahol senki meg nem állhat ülőhelyed körül, ülj meg ott, ahol barlangmély némaság ásít le rád, ahol csak a némák jutnak szóhoz. A többivel pedig ne törődj! Vagyis: nagyon törődj a többivel! A pillanattal, a jeladással, a benned feszülő horogkötél megrándulásával, az üvöltésben is meghallható csönd hívásával – ezek benned a költő pillanatai, a te pillanataid. Hogy akkor mit kell tenned? Hogyan ragadd torkon az ilyen pillanatokat, a decibeleket és a csöndet, az időt és a végtelent, amely neked egyetlen röpke másodpercre feltárul? Nem tudom – a költő te vagy!
* * *
A költői mesterség a legnehezebb a világon. Nincs szabály, amelybe biztosan fogóddzál, amelyre hivatkozz, amelyhez föllebbezhetsz. Nincs szabály, és mégis… a költészet a legkeményebb szabályok szerint működő mesterség a világon. A költőiség szabályait magadnak kell kikalapálnod, a saját vaspántjaidat magadra venned és hordoznod. Makacs állat a költészet: ha könnyű és változtatható szabálygyeplőt kerítesz magadra, elszáguld veled, aztán útfélre vet, megcsúfolva. Ha súlyos zabláját hordod, belevérzik a szájad, körmöd beletörik, a zablaszár a torkodra hurkolódik. De talán nem is úgy kell a törvénynek igazodnia, mint lóra a hámnak, hiszen a ló hazahordja magatudatlan lovasát, ha működik benne az a jó útra vezető belső tudás és külső útismeret, amely nélkül ló, és amely nélkül költészet – nem létezhet.
* * *
Ne légy ostoba! Ne ugorj be a tények látszatának. A tények ma már elborítják a világot, el a külsőt és el a belsőt, elborítanak tégedet is, s ha nem vigyázol, megírják helyetted a versedet, megpályázzák helyetted és megnyerik neked a díjakat, kitüntetnek, kiadnak és fölterjesztenek, megfizetnek és aranylázba ejtenek. Kijárják neked a díszsírhelyet, sőt másnapra el is felejtenek. A tények ilyenek! De mi dolgod neked a tényekkel, amelyek makacs dolgok, a látszatokkal, amelyek gyakran csalnak, a többséggel, aki dönt? Csak meg ne nyisd előttük azt a legbelső helyet, ahová menekültél, vagy inkább: ahová visszavonultál (talán bizalmatlanságból, talán az undortól hajtva), hogy hátadat biztonsággal a falnak támaszthasd. Oda ne engedd be őket, maradj félhomályban, maradj homályban, ha kell, egész sötétben. A sötét nem tart örökké! Jön majd a hold, a hold veled van, a hold megbízhatóbban jön, mint az Oszkár-díj meg a többi ugrándozó sugárnyaláb!
Nem kell neked a társadalom és a termelés új viszonyait megjövendölni, nem szociológus vagy gazdaság-guru vagy te, hanem költő. Nem kell neked a jog paragrafusait ütköztetni, sem a történelem mozgatórúgóival a kezedre üttetni, mit neked a patvaristák, a historikusok, te költő vagy. És mit neked a pszichológusok lélekturkálása, a médiamogulok sanda háttérszervezkedése, a szemforgatók fordulatszámlálása, a kilométerórák átszámításának bölcsessége fényévekre – te költő vagy.
Vond ki a fejedet az ostoba hurkokból, amelyek csak mint lépre csalt balekkal számolnak veled, háríts el mindent magadtól, ami kezedben holnapra higannyá válik, ne vonulj be a szájjal-kertészek bársony-beton műkertjeibe, műélvezetek élvezésére, fogyasztás előtt, után és közben – te költő vagy. Maradj meg a magad fejénél, a magad útjainál, a magad megmunkálható kertjeinél, amelyek készüljenek bár farönkökből és kockakövekből, teremjenek bár hínárt vagy parlagfüvet, mégis a te élet-, ihlet- és erőadó kertjeid. Nehéz a fejek ilyenfajta kihúzása, de kihúzható, nehéz a kívánatos kínálat ilyenfajta elhárítása, de elhárítható, nehéz a baklövész balek-szerep vállalása, de elviselhető. Persze csak akkor, ha valóban él és dolgozik benned az az egyetlen, ki nem cserélhető, mással nem pótolható hajtóerő, amely visszatart, amely egyenesben tart, amely nem alkuszik és nem téved – a költői tudat. Iránytű ez, amely láthatatlanul vezet Sarkcsillagod felé, tőkesúly ez, amely hajódat (ócska bárkádat akár!) egyenesben tartja a hullámok közt. Iránytű és tőkesúly – ők tudják az irányt, a helyeset, az el nem téríthetőt, az el nem csábíthatót, amely a tiéd, amely a költészeté. Az irányt, a költészet Sarkcsillagát, ahová menekülhetsz, ahová fellebbezhetsz, amelyből erőt meríthetsz, ahonnan törvényt és igazságot hirdethetsz. És ahová el nem hallatszik a média szirénhangja, a hatalomban lévők lemennydörgése, a simák és a gerinc nélkül valók locsogása és felcsobbanása, ahonnan mégis el lehet mondani valamit, némán, csendben, emberi artikulációval, s ami mégis keresztülszól a tolongással és tombolással telt, elszennyezett légen, azokhoz, akiknek még igényük és vágyuk van hallásra és látásra. És kiszáradó ajkuk egy korty igazságra!
* * *
A te dolgod más! A te dolgod a törvénytevés. Meg a szemek fölnyitása. A dolgok – valóságosak és tudatban lebegő dolgok – megnevezése, megértése és megértetése, a rácsodálkozás a százszor látottakra, meg még egy sor dolog, amit mind magadnak kell kitalálni, kikínlódni, kigyönyörködni magadból.
A költő a belső rendet keresi, ismeri fel, nevezi néven, amely a dolgokban lapul, amely a dolgok között feszül, amely képtelen megmutatkozni önmagától, de amely a költő szavára megnyilatkozik. Nem, semmi változás nem történik a dolgokban, de az emberek attól kezdve úgy fogják látni a dolgokat, azzal a többlettel, amelyet te, költő, fölfedeztél, megneveztél és kikiáltottál. Ezzel a törvénnyel lesz gazdagabb a környezet, a természet, az emberi lélek és az emberi tudás. Vagy éppen szegényebb, de tisztább és érthetőbb, mert te nem csak törvényeket teremthetsz, költő, hanem le is ránthatsz ostoba és hazug lepleket a dolgokról.
A dolgokat tehát megtörvényesíted és megtisztítod. Szabályt és mozgásrendet sugallsz belé, bekapcsolod a világ ezer más eleme közé, vagy éppen kiemeled a tömkelegből az egyetlen arra érdemest, és fölmutatod személyiségét, egyedülvalóságát. Aki pedig hallgatja költészetedet, aki követi a sugallt vagy éppen elkiáltott szabályok útját és a fölfedezett erővonalak rendjét, költő, az attól fogva élesebb szemmel és (talán) nyitottabb szívvel fogja olvasni a szavak rendjét, és bátrabban fogja szemlélni a világ rendjét. Embert faragsz, embert nevelsz, tudást adsz, és érzelmeket sugallsz, költő. Érted már, miért olyan nagy hatalom a költészet, miért lét és nemlét, tenyésző lét és tudatos lét ura a költő?
* * *
Zord mesterség a törvénytevői, a fölfedezőé is, a lélekidomáré is. Zord és kegyetlen, több félelem jár vele, mint bizalom érte, több könnyet fakaszt, mint amennyi mosolyt kelt.
Szép és harmonikus mesterség ugyanakkor a költőé, boldogok boldog társa, vagy legalább lelki békére igyekvők útbaigazítója. Vele vagy, aki keres téged, szavaidba rejtve magával visz téged is, aki társat keres a bajban-örömben. Hozzád fordul, aki szerelméhez nem mer fordulni, hogy a te szavad oldja meg az ő bizalmatlanságát, lágyítsa meg szívét, hajlítsa irányába indulatait. Szerelem? Hát persze! Szerelme a szépnek, a kívánatosnak, vágyakozás a másféle, a hasonló felé, akivel csak tükrei vagyunk egymásnak, akivel éppen egy egészet alkotunk mi, két fél, akivel egybefonódik a lét, az együttlét, az örömlét, akiben… nos, akiben mindketten megfürdethetjük testi és lelki személyünket. Igen, költő, te vonzod-taszítod egymás felé a szerelmeseket, te teszed járhatóvá a botladozó szavakat, teveled és teáltalad gazdagodik… nem egy, de két élet, két személy, két szellem. Nem is kettő, hanem – bizonyosan – három, mert a magad büszkesége sem utolsó dolog, amit a költészet hatalma fölött érzel.
A költőnek meg kell éreznie, föl kell lelnie, néven kell neveznie, meg kell fogalmaznia azt a bizonyos, mástól soha nem látott-hallott törvényt, rendet, szépséget és összefüggést. Hogy másokat is a költészet részesévé tégy! Hogy más is megérezze a költészet rejtett működését, meglássa – ne csak, amit meglátni kell, hanem ahogy meglátni kell a világot maga körül, a saját világát. Mert ne feledd, világot adsz az embereknek, az olvasóknak, mindenkinek, aki hallgat téged, aki hallgat rád. Sajátjukká teszed a világot, ami eddig csak körülöttük volt, amelyben gyakran csak eltűrték egymást. Most az embert a világ részévé teszed, a magad eszközeivel, és a világot az ember részévé teszed, a költészet hatalmával.
Hát vigyázz, nagy erő, éles és szúró fegyver van a kezedben, a szájadban, a szívedben. Ha rosszul használod, ezrek szívébe szúrhatsz vele, gyógyíthatatlan sebet vághatsz vele, igazságtalanul. Menj hát, tudd a dolgodat, élj, de sose élj vissza a hatalmaddal, a költészet hatalmával!
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
