Szepes Erika: Lacika
A legszebb. A legszínesebb. A legszomorúbb – éreztem át teljes, tizenkét évemmel, bár még nem a felnőttek élettől való búcsúzásával, csak a kiskamasz emlékezésének fájdalmával.
– Ejnye, lányom, nem megyünk gesztenyézni? – szólított el az ablaktól anyám, a megszokottnál talán egy árnyalattal hangsúlyozottabb vidámsággal. – Átmegyünk Budára, a kedvenc gesztenyefasorunkhoz, és teleszedjük magunkat szép, fényes, barna gömbölyűségekkel!
Egyszeriben más hangulata lett az ősznek: magam előtt láttam a végtelenbe nyúló fasort, a félig nyílt, zöld burkokból kikívánkozó gesztenyearcocskákkal. Mert mi minden évben ezekből a csábító termésekből mindenféle lényt meg tárgyat varázsoltunk otthon, a konyhában.
Felkerekedtünk hát, nagy szatyrokkal, hátizsákokkal, felszálltunk az 5-ös buszra, amely a lakásunkhoz közeli végállomásától egészen a másik végállomásáig, a Pasaréti térig vitt. Onnan már láttuk a széles út hatalmas fáit, amelyek közül némelyiken még frissen zöldelltek a tüskés teniszlabdák, némelyek alatt már a félig nyílt gumók és a kiszabadult, szétgurult barna szemek voltak. Nagyon szerettem a gesztenyéket, mert láttukra anyám sosem mulasztotta el megsimogatni a fejem, miközben ezt mondta: – Neked egészen gesztenye színű a hajad, gyerekem, olyan cirmos a sötétebb és világosabb sávokkal. – Közben melengetőn sütött a nap, a még itthon maradt énekes madarak olyan szépen zengedeztek, mintha nem is akarnának elbúcsúzni innen. Langyos szellő lebegtette a fák félig már hullani készülő leveleit, néhányat le is sodort.
Megindult a gesztenyevadászat: ha valaki ismeri a gyűjtőszenvedélyt – legyen bár a gyűjtés tárgya kagyló, csiga, kavics vagy bogyó – az tudja, hogy a művelet abbahagyhatatlan. Mert mindig talál az ember az eddigieknél szebbet, érdekesebbet, különlegesebb színűt, így súlyos külső körülménynek kell beavatkoznia ahhoz, hogy az ember visszarévedjen a keresett tárgyak közül az evilágba. Nem tudom, hány szatyrot és hátizsákot töltöttünk meg, de hogy alig bírtuk a buszig elvonszolni, az biztos. – Egy világot viszünk a hátunkon, mint Kristóf – mondta anyám, már maga előtt látva a gyűjtés eredményét. Otthon kiborítottuk az ebédlőasztalra, hiába sopánkodott nagyanyám, hogy az nem erre való, de hát ez volt a legnagyobb vízszintes és sík felület a lakásban.
A gyűjtés után több fázis következett: szét kellett válogatni a burkukból már kiszabadult egyedeket, amelyek pedig még a zöld héjban rejtőztek, azokat ki kellett bontani (nagyon óvatosaknak kellett lennünk, mert igencsak szúrtak), s a végén már csak a gyönyörű barna kincsek feküdtek az asztalon.
Ezután következett a gesztenyegyűjtés érdemi része, a megmunkálás. Ehhez segédeszközök szükségeltettek: gyufaszálak, keménypapír, ragasztó. Nekünk évente újrateremtendő gesztenyevilágunk volt, benne gesztenyekirállyal: ezt a tisztséget a legszebb fejű gesztenye érdemelte ki, késsel szemet-orrot- szájat metszettünk neki, fejére papírkoronát ragasztottunk. Keze-lába gyufaszálból, de hogy meg tudjon állni, a kevésbé szép gesztenyéket félbevágtuk, és a vízszintes felületre állítva félgömbjeikbe beleszúrtuk a lábakat. Ugyanezzel a módszerrel készült a királynő, az ő királyi gyermekeik, udvartartásuk, állataik. Az alapanyag azonossága miatt ezek az állatok csaknem teljesen egyformák voltak: négy lábuk felezett gesztenyedarabokon állt, vékony gyufaszál nyakukon teljesen egyforma fejek inogtak, talán a fülük nagysága és alakja volt különböző. De mi pontosan tudtuk, melyik a ló, a kutya és a macska. Az apróbb szemekre cérnából farkot ragasztottunk, meg kicsi hegyes füleket: ők voltak az incifinci egerek. A gesztenyekirályság áttelepült a gyerekszoba asztalára, és ott éldegélt mindaddig, amíg el nem száradt. Jól mondta anyám, valóban világot hordoztunk a hátunkon, ha nem is Kristóf terhét, de egy gyermek dédelgetett világát. A száraz gesztenyéket fájó szívvel dobtuk ki, de – hogy teljesen ne váljak meg tőlük – én mindegyiket mindig lerajzoltam.
Ballagok a legszebb, legszínesebb, legszomorúbb őszben, cipőm orrával a lakótelepi fák gesztenyéit rugdosom. Még dúdolgatom is Peppino di Capri régi, behízelgő bel cantóján előadott slágerét: Melancoli in Settembre…Észre sem veszem, és a közeli iskola előtti betonra tévedek: rajzverseny lehetett, mert tele van firkálva ügyes és ügyetlenebb rajzokkal. Az egyik különösen megtetszett: egy sétáló családot ábrázolt, papa és mama vezeti három gyermekét, jó arányérzékkel beosztva első gyerek – papa – második gyerek – mama – harmadik gyerek a sorrend. A rajzoló a csoportot két fa közé helyezte, mögöttük kedves ház, füstölő kéménnyel, az égen fenn sugarait szélesen árasztó nap. Ez a gyerek biztosan harmonikus családban él, gondoltam jólesően, de hirtelen kétkedés furakodott a jó érzésbe: vagy csak arra vágyik? A rajz díjnyertes lett, alkotója kapott egy doboz krétát.
Megkerestem. Az iskolát gyogyósiskolának csúfolták, mert kezdetben még a névtábláján is ez állt: „XV. kerületi …számú Fogyatékosok Iskolája.” A tanárok és a szülők hosszas tiltakozása és aláírásgyűjtése után sikerült „Fogyatékkal élők önkormányzati iskolájává” változtatni a nevét. A „fogyatékkal élő” ugyanis azt jelenti, hogy él, mint mindenki, csak van valami problémája. A köztudatban a fogyatékos egyszerűen debilt, hülyét jelent.
A díjnyertes rajz készítője, Lacika, mozgásában gátolt: egyik lába hosszabb, mint a másik. Amúgy ragyogó szemű, szeretetéhes, ragaszkodó kisgyerek. Nagyon örült, amikor megdicsértem a rajzát, még le is fényképeztem a mobilommal, és megmutattam neki. Azóta jó barátok lettünk, és én valahányszor a piacra megyek, útba ejtem az iskolát, abban a reményben, hogy előtte játszanak. Ha Lacika észrevesz, szaladni kezd felém (szaladni? bicegő lábán igyekszik, csak két karjával kavarja úgy a levegőt, hogy az a gyors mozgás látszatát kelti), és amikor odaér, átöleli a térdemet. Barátságunkat megirigyelték a többiek is: néha már egész osztálynyi gyerek kiabált körülöttünk.
Egy szép, fényes, színes, szeptemberi napon a gyerekek nem a betonon játszottak, hanem a közeli parkban buzgón görnyedezve gesztenyét gyűjtöttek. Kérdésemre, hogy mit készítenek a gesztenyéből, váratlanul ezt felelték: – Semmit, megszárítjuk. – Nem értettem, a kísérő pedagógushoz fordultam magyarázatért.
– Azért gyűjtjük a gesztenyét, hogy megszárítsuk és eladjuk.
Nagyon buta arcot vághattam, mert további kérdés nélkül folytatta:
– Száz kilónként kapunk pénzt az önkormányzattól, ők a hajléktalan szállásokat fűtik vele télen. Tudja, a kiserdőben állítottak fel fém hullámlemezből ideiglenes szállásokat, és azokban nincs fűtés. Csak ez a gesztenye. De ahhoz nagyon ki kell szárítani.
– Minket is elvitt Marika néni, hogy megmutassa azokat a házakat! – adták tudomásomra a gyerekek, nagyon büszkén, hogy ilyen komoly dolgokba beavatták őket. – De nem is értjük, hogyan lehet azokban a fémdobozokban lakni!
Mintha ezt hallaná az ősz, szürke felhők jöttek, és én nem tudtam mit válaszolni a hallottakra. Csak az jutott eszembe, meg kéne mutatni a gyerekeknek, hogy a gesztenyéből nemcsak tüzelőt lehet szárítani. Meg is kértem a kísérőnőt, engedje meg, hogy bemenjek az iskolába, és csináljak egy-két gesztenyeemberkét.
– De ne sokat! Nekünk nagyon sokat kell gyűjtenünk ahhoz, hogy valami pénz összejöjjön belőle. Mi abból egészítjük ki az ebédpénzünket, meg abból veszünk labdákat, játékokat.
Megbeszéltük a gesztenyeszobrászat idejét, és én aznap, a megjelölt időpontban, ott voltam a gyerekek ebédlőjében, ami egyben kultúrtermük és hálószobájuk is volt. Egyetlen funkcióra is kicsi, nemhogy háromra. A földön nagy kupacokban száradtak, aszalódtak a gesztenyék. A frissebbek, épebbek közül kiválasztottam néhányat, hogy azokból bűvészkedjek gesztenyeországot. Kaptam gyufát, papírt, ollót és ragasztót, és a kíváncsi-kétkedő gyereksereg előtt nekiláttam. Lett király, királyné, gesztenyegyerekek és gesztenyeállatok. Az egyik könyvespolcot kiürítették, és mindet odatelepítettük – ez volt a gesztenyehonfoglalás. Lacika szólni sem tudott a gyönyörűségtől. Elbúcsúztam tőle, a gyerekektől, a világra hozott gesztenyeországtól, és siettem a piacra.
Majdnem minden nap elhaladtam az iskola előtt. Hűvösödött, már csak ritkán voltak kinn a gyerekek, de Lacikát soha nem láttam. Gondoltam, beteg, azért nem jár iskolába. Aztán rájöttem, hogy a „gyogyós iskola” bentlakásos, tehát ha Lacika beteg is, bent kell lennie. Megkerestem az ismerős pedagógusnőt, hogy érdeklődjem. Lehajtott fejjel válaszolt:
– Lacikával nagy baj történt. Ugye tudja, hogy beteg a lába?
– Igen, tudom – feleltem rosszat sejtve.
– Nahát az történt, hogy Lacika nagyon megszerette a gesztenyéket, a száradó kupacok tetejéről megpróbált néhány frissebbet megmenekíteni, és felmászott az egyik kupacra. A gesztenyék megindultak alatta, egymáson görögtek lefelé, Lacika pedig nem tudott megállni a rossz lábával és a gesztenyék magukkal sodorták. Hanyatt esett, egy kis időre még az eszméletét is elveszítette. Mentőt hívtunk, azok vitték a kórházba.
– És mi baja történt?
– Szerencsére nagyobb baja nem esett: a beteg lábát eltörte, néhány bordája megrepedt, de már jobban van. Két nap múlva már mehetünk is érte, és visszahozhatjuk.
– Miért nem a szülei viszik haza? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Lacika sosem lakik otthon, a szülei nem vállalták, lemondtak róla. Mi vagyunk az otthona.
– És testvérei sincsenek?
– Van két ép gyerek, a szülők csak azokkal törődnek.
Tehát a rajz mégiscsak álomvilág volt. A három gyerekből egy nem sétál a szülőkkel.
Már nem is ősz volt, hanem hideg tél. Undok esős, latyakos, szürke világ. Rovom megszokott köreimet: posta, patika, OTP, piac, szupermarket. Egyre jobban zuhog, átázom, nem tudom az esernyőt tartani, mert nincs szabad kezem. A lépcsőházba beérve kezdem otthon érezni magam, pedig egy lakótelepi lépcsőház minden, csak nem otthon. De meleg van, és itt az eső sem esik. Újabb rutin mozdulattal a levelesládámhoz lépek. Valami furcsa, színes boríték csücske látszik ki belőle. Kiveszem: a borítékon piros, sárga, zöld, barna őszi levelek, és egy nehezen kiolvasható írással a nevem. Türelmetlen vagyok, de nem ott lenn tépem fel kézzel a borítékot, hanem majd otthon, rendesen. Liftezés után kinyitom a hat zárat (páncélajtóra nem tellett), ledobálom a nedves holmikat, és a konyhában, annak rendje és módja szerint késsel felvágom a borítékot. Egy levél lapul benne, ugyanolyan színes levelekkel díszítve, és ugyanolyan ákombákom írással a következő szöveg:
„Kedves Erika, közeledik a Télapó, szeretnék neked adni valamit. Gyere el hozzám, várlak, Lacika.”
Elsírtam magam. Elszoktam az érzelmi hullámverésektől. Délután telefonáltam az iskolába, mikor mehetek Lacikát meglátogatni. Másnap délután 3-ra hívtak. Egész este és másnap délelőtt izgultam. Leróttam a megszokott köreimet, hazavittem a mindennapit, és rohantam az iskolába.
Lacika ágyban ülve fogadott. A szeme úgy ragyogott, mint amikor megdicsértem a rajzát.
Nem szólt, csak a háta mögé nyúlt, és elővett onnan valamit. Papírra ragasztott gesztenyeemberke volt, király vagy alattvaló, nem lehetett megállapítani. Lacika így szólt:
– Én csak ilyen Télapót tudtam csinálni. Legyen a tiéd!
Megsimogattam a fejét, alig tudtam köszönetet mormolni, én is átnyújtottam a neki hozott csokit, és kiléptem az iskolából.
Még nincs itt Szent Miklós napja, de nekem már van Télapóm. Gesztenyéből.
Illusztráció: Vadgesztenyék (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
