Hegyi Zoltán Imre: József Attila – A hetedik
Ülök a vers fölött és először is idézni szeretnék hosszan, Földes György egykor az Eszméletben megjelent munkájából: József Attila verseiben a proletár, a proletariátus hat formában, alakban van jelen. Egy: mint embertípus, mint sajátos lény, érző, a körülményeivel, tevékenységével, lakóhelyével azonos személy, aki a költészetben képzetként, metaforaként tűnik fel. Kettő: a munkás helyzete társadalmilag, gazdaságilag meghatározott, s mint ilyen részese a társadalmat alakító legfőbb viszonynak, a tőke működésének. Ebben a minőségében kizsákmányolt és elnyomott termelő ember. Harmadik formájában a proletár a helyzetével, érdekeivel tisztában lévő ember, aki mint ilyen osztálynak tudja magát. Olyan azonos élethelyzetű és érdekű sokasági proletariátus, amely jólétre, biztonságra és békére vágyik. A következő, negyedik alakjában ez a proletariátus már tisztában van azzal, hogy igazi jóléthez, szabadsághoz, biztonsághoz, békéhez csak akkor juthat, ha megszerzi a hatalmat, és új társadalmat épít: a szocializmust. (Ne und, kedves olvasóm, inkább figyeld a gondolatmenetet; ez a jelentősen idejétmúlt világ és értelmezés-mező József Attilához és az ifjúkoromhoz is szervesen hozzátartozik, és később jelentősége lesz…) Ez a forma a politikai mozgalom, a párt: az eszme és az érdekeikért fellépő kizsákmányoltak összekapcsolódása, az igazi osztálytudat megtestesülése a politikai közösségben. Ötödik alakjában a proletár az a lény, aki önmagát felszabadítja, de ezzel az aktussal egyúttal az egyént, az egész emberiséget szabaddá teszi. Ezt a szabadságot hozó szerepet nem játszhatja helyette más társadalmi csoport, de az önfelszabadítás sem történhet meg az „összemberi” szabadság megteremtése nélkül.
A felszabadító szerep azonban nem csak a közösségben rejlő erőből, a vállalt hivatásból ered. József Attila értelmezésében a munkás hatodik adekvát formája, megtestesülése a teremtő, a természettel küzdő, világot alakító embernek, az emberi önmegvalósításnak. Az ember alkotóképessége a munka révén mutatkozik meg, szellem nem létezhet önmagában, önmagát csak a munka, a munkás révén tudja megvalósítani.
A hat alakzat három kategóriához csatolható. Az első két forma az egyén szintje, aki érzéki, de már társadalmilag meghatározott lény. Másként jelentkezik a proletár a középső formákban, ezekben osztályként, társadalmi viszonyok kifejeződéseként van jelen. A két utoljára említett formában a munkás az ember, nembeli lény, az értéket teremtő, világot formáló közösségi lény: maga az „ember” a maga klasszikus, ideáltipikus létében.
Ahogy tovább ülök a vers fölött, amit annyira szerettem – kántálni szerettem együtt Hobóval, úgy, mint egy tűzugró varázséneket – eszembe jut, hogy egyéb helyekről is idézhetnék még. N. Horváth Béla a Kortársban egykor így érvelt: A hetedik is a lélekelemzés verse, az analízisben szétbomló, majd összeálló személyiségé. Ez a különös alkotás épp a tematikus szétesettségből következően sokáig csak mint varázsvers élt a recepcióban, majd az újabb elemzések az antinomikus rend megteremtésének kísérleteként, illetve a szövegtérben szétszóródó strukturálatlan paradigmatikus sorok „minden irányban temporálisan nyitott jelentés-teremtődéseként” jellemzik.
A szövegben megnyilvánuló dekonstrukciós és konstrukciós szándékot értelmezve a teremtés ilyen metodikája az énre, a személyiségre irányul. Minden szakasz tételezi annak a hetessel leírható teljességét (második sorok), és mindegyik a teljesség megteremtésének felszólításával zárul: „A hetedik te magad légy!” Az is nyilvánvaló, hogy a vers egésze az emberi létet foglalja magában a létezés időbeliségének szekventáltságára és a nembeliség esszenciális kiteljesedésére vonatkozó tartalmakkal: születés – harc – szerelem – költészet – halál.
A versbeszéd modalitása, az önmegszólítás azt a szándékot értelmezi, amely a személyiség, az egyéni lét, annak története szétbontásából fel akarja építeni az egészet. Ez csak az értelmezés, az önértelmezés segítségével lehetséges, ami meg is történik a versben. A hat oppozícióba rendelt lehetséges cselekvéssort követi egy általánosítás. (Persze nemcsak a terápia „logikája”, hanem tartalmai is megfigyelhetők a versben, különösen a szexualitást értelmező szakasz kettősségében: ahogy szétválik a nőkapcsolat tiszta, gyengéd érzelemre és nyers szexualitásra. Ezek az alternatívák is egymást ellenpontozzák, de az értelmező utolsó előtti sor, a „dongják körül mint húst a légy!”, a fajfenntartás brutális őszinteségű képiséggel való megjelenítése egy, még az oppozíciós viszonynál is mélyebb tartalmat takar: az elfojtott ösztönt, illetve annak kiírását.)
Szabolcsi Miklós például a versre az Ölni, állni, ülni, halni egyfajta tudatos, kiteljesítő folytatásaként tekint: …a népmesei, a mágikus hétpróba: az egyéniségnek, az embernek, a lírai énnek hét részből kell állnia, hét forrásból kell táplálkoznia, sőt hétfelé hasadnia, s ugyanakkor meg kell őriznie nemcsak egységét, hanem a hét elemhez társítania azt a sajátosat, amely csak önmagát jelenti. Ezt az ént nem hét, hanem hat alkalommal kell megalkotni: a születés, származás; a felnövekedés, a társadalommal való első érintkezés és küzdelem, a szocializáció, a nőhöz való viszony, a költői mesterség, az élet vége, a halál – ezeken a kulcspontokon idézi meg mágikus módon az egyéniség összetevőit. Szabolcsi úgy véli, a vers legközvetlenebb előzménye A kékszakállú herceg vára, Balázs Béla és Bartók Béla nagy misztériuma…
Még idézhetnék, sokan és sokféleképpen szaladtak neki ennek a versnek… de inkább szóljon maga a vers, végre, ennyi szó után:
A hetedik
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
(Azért jól nézzük meg ezeket a szülőszobákat. Tény, valóban belehallható a költő friss élménye, a harmincas évek elején megismert pszichoanalízis. Hogy mást ne mondjak: Freud két hármas topográfiai modellben térképezi fel úgymond az embert: elkülöníti a tudat-előttes, a tudat és a tudattalan hármasságát, és megnevezi az ösztön-én, én, felettes-én hármasságát. Nézzük, hogyan illeszkedik sorról sorra ez a születés-katalógus e hármasokra – könnyedén megfeleltethető gonoszjáték a tudat-előtti égő háza, az értelem jeges áradása, a tudattalan bolondokháza… és így tovább. De belehallható valóban a tudatos mozgalmiság – már ebbe az anyapusztító szüléssorozatba a léthelyzet szemléletformáló követelései. Belehallható a népmese (Kukorica helyett Búza Jancsival…). De ha mindezt feledve ránézünk ezekre a szülőszobákra – a legenda érkezését látjuk. Hat nem hétköznapi születést látunk, hat születést, ami kiválaszt. Minden benne lehet, az összes prekoncepciók által tudatos építkezést sejtető, és az ihlet vezette varázsének-jelleg is – de elsősorban ennyit mond: a születésed válasszon ki. Ráadásul úgy, hogy a hetedik te magad légy: aki mindezt sírás nélkül viseli.)
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, –
a hetedik te magad légy!
(Az első réteg. A viador. Életszakaszban, érettségben, minden értelemben. A legelső, a kamasz-réteg, ami azt jelenti, hogy fontos átélni, megélni – de ki kell nőni, mint a gyermekbetegségeket. Kamaszréteg, tehát végletei vannak – őrült aktivitásból és hosszas semmittevésből áll, ha letelt a szolgálat. Vezérelve a kötelesség, hierarchiája van, parancsnoka, aki hivatástudatból vezet, és újoncai, akiket nem kímél a kiképzés. Vonzása van, megtartó ereje, hivatás lehet, ami öröklődik – nem mindenki akar felnőni. Az főleg nem, akinek a tudatba égő példa személyes, akinek kicsi gyerekségétől a legtöbbet jelentették az ősök hősi tettei – vagy akár csak a mesék hősi tettekről. Mégis, a csaták igazi mágusa mindezen túl van. Hideg a feje. Nem cselez, nem gáncsol. Születése által kiválasztatott, dörgött az ég, amikor született: tudja, hogyan legyen úrrá harctéri őrjöngő önmagán – és ezért másokon. Mi több: tud méltósággal veszíteni.)
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, –
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
(Az első gesztus, ami valóban felnőtté tesz. Ha az összes buktatóján át megtanulsz valakit szeretni. Az összes végletén át. Ha megteszed, hogy olyannal élsz, akit nem szeretsz, mert köt a szavad, a szeretete, a közös gyerek – akármi. Még akkor is, ha a szeretetlenséged minden kínját elszámoltatod vele – és a hiányzó örömöt mástól vásárolod. Ha megteszed, hogy nem mered megtenni, az első mozdulatot, a tiszta gesztust, ha szeretni – úgy, ahogyan elképzelted, vagy elképzelték neked – gyáva vagy. De akkor is, ha nem állsz másból, csak abból a megérzett-megtanult első mozdulatból, azt ismételgeted; ha azt hiszed, ennyi és nem több a szerelem. Buktató, ha úgy teszed meg, hogy hideg vagy benne és kiszámított, mint egy szexért fizető vendég… de buktató az is, ha mindent elhajítasz a szenvedéllyel, gátlást, józan észt – ha számodra nincs olyan perverzió, ami tabu volna. De a valódi felnőtt túl van ezeken – ő önmaga: meg meri mutatni a nőnek a maga ellentmondásos teljességében.)
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, –
a hetedik te magad légy.
(Ha valakire képes vagy immár így figyelni, van rá esély, hogy másokat is észrevegyél – olyanokat, akikhez látszólag semmi közöd. Milyen furcsa, nem? A szerelmes férfiköltő sehol ebben a versszakban. Költeni – kigondolni, kitalálni az igazat, nemcsak a valódit – bárkinek, még inkább mindenkinek érdemes. Akkor is, ha túlgondolja magát a képzelet a sárba ragadt lehetőségeken. Akkor is, ha alágondolja magát – annyira befelé létezik, hogy nem is veszi észre a maga körülit. Akkor is, ha úgy hűl ki belőle minden hit, hogy az égben is csak a mérhetőt keresi már – de akkor is, ha őt szólítják meg az égő csipkebokrok. Akkor főleg, ha a köznek kigondolt, a költött kedvéért egész magát formálja szerszámmá, s akkor pláne főleg, ha a nyélbe ütött lélek kíváncsiságát nem fékezi semmilyen gátlás, ha akármilyen messzire hajlandó elmenni érte, hogy megkeresse a valóban teremtő erejű szavakat… de te túl mindezeken úgy légy a hetedik, hogy meg is találod őket!
Itt jegyezném meg, hogy a három életszakasz-versszak megfeleltethető akár a hindu kasztrendszer három „kétszer született” (a második a beavatás…) kasztjával – az első életszakasz-versszak a katonáké, a világi hatalomé, a ksatrijáké, a másodikat kapják a fizetség és mesterség emberei, az iparosok, a kereskedők, a vajszják, míg a papok, a spiritualitás emberei, a brahmanák, versszaka ez a harmadik életszak itt. Kettő vitéz és tudós négy – milyen érdekes, a világi és spirituális hatalom többször összefonódott ott és az úgymond egymáshoz viszonyított rangjuk sem volt mindig szellemiség-párti az idők folyamán. Számomra ez más tekintetben is egy pontosan elcsípett érzet: nem egyszer érzem úgy, amikor a szellem felkent papjait, a tudósainkat hallgatom, hogy az érvrendszerükben harcolnak, vívnak, és sokkal többre becsülik a győzelmet a vitában, mint a saját tudomásuk másik által csiszolódását, a felismerések, az ötletek születését…
Félreértés ne essék, nem állítom azt, hogy József Attila e versét tartalmában befolyásolta volna a hindu életberendezkedés, vagy mitológia. Csak arra világítanék rá: ennyire egyetemes igénnyel kántálja a maga érzet-mondandóját, formálja utólag a tudata, veszi észre a jobb lehetőséget, hagyja benne sóhajtva a szükséges, ámde esetlen rímet, „nincs jobb” sorokat a költő. Lehet azon meditálni, mennyit rakott hozzá mindehhez kétségtelen mozgalmisága, erős kötődése alapvető népmesei toposzokhoz, vagy akár a pszichoanalízis, és még annyi minden más, amitől szellemileg pezsdült a húszas-harmincas évek (ideértve akár a teozófiát is…) – de kijelenteni, hogy ebből a hatástömegből egy ilyen egyetemesre mutató versformáló igény egyet választott és annak alázkodott, szerintem alapvető tévedés. E gondolatmenet csak azt nem veszi figyelembe, ahogyan a József Attila-i vers jobbára megszületett.)
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
(Nem ragozom. Tömör összefoglaló, születéstől halálig. Épüljön fel benned, olvasó, csecsemőkortól felelőtlen ifjúságon át felelősségvállalásba érkező, annak életet szentelő, végül abba fáradó, fogyó holdat elfogyva bámuló teljes életed tükre. Ami a lényeges itt: a világ sírköve. Legyél a születéssel megjelölt, legyél méltó vitézségű, szeress egyet előbb, aztán mindenkit, aki sorsosod, életen át – végül legyen annyira fontos a léted, hogy az egész világ legyen a sírköved. Jelentsen annyit az életed, hogy az egész világ legyen a sírköved.
Ugyanaz az egyetemes minta, amit vallások, filozófiák, tudományok – liturgiák stációi, erkölcsi premisszák, vagy akár pszichoanalízis próbált a maga teljességében így leírni. Ha hagyod, kihajtogatja magát benned. És valóban varázsénekké válik.)
Köszönöm, ha idáig elkísértél, olvasó.
Illusztráció: József Attila portréja (1932)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
