Bányai Tamás: Csak röviden (Négy kispróza)
Janikának jó dolga van
A hatvanas évek elején, meleg nyári napokon rendszeresen lejártunk fürdeni a Dunára. Csóró kamaszkölykök voltunk, s még ha tellett volna is rá, sajnáltuk kevéske pénzünket strandbelépőre. A Duna amúgy is minden uszodánál jobban csábított. A folyóban való fürdés ugyan tiltva volt Budapest egész területén, nemcsak a Margit-sziget és az Újlipótváros közötti szakaszon, ám ettől még izgalmasabb kaland volt a Dunában megmártózni. Akkoriban még szállítóhajók garmada horgonyzott a szigettel átellenben, többnyire kettő egymás mellé kikötve, s mi azokat használtuk ugródeszkának.
Ruházatunkat ledobtuk a lépcsőre – a napozást senki sem tiltotta –, és klott vagy fürdőgatyában másztunk fel a kikötött uszályokra, azokról vetettük magunkat a vízbe. Legtöbben csak az uszályok pereméről ugrottunk fejest, de Horánszki Janika, aki a legmerészebb volt közöttünk, a kormányosfülke tetejéről szokott elrugaszkodni. Gyakran heccelt is minket: mi van, beszariak, szédültök a magasban? Büszke volt magára, s mi, gyávábbak vitathatatlan tisztelettel adóztunk mutatványainak.
Annak a forró július végi napnak délutánján is ott lebzseltünk a Dunaparton. Az uszályok ki vagy berakodását aznapra már befejezték, miként minden más munkálatot is az alsó rakparton. Rajtunk kívül egy-két horgász tartózkodott a parton, meg néhány felnőtt napozott távolabbi lépcsőkön heverészve. Mi, ahogy általában szoktuk, a raktárépületek háta mögött felsétáltunk majdnem a szigeti átkelőhajó stégjéig, ahol a legutolsó – vagy északról nézve a legelső – két uszály volt egymás mellé kikötve.
Janikával együtt öten mentünk fel a pallón, ő meg rögtön a belső uszály kormányos fülkéjének tetejére mászott fel, onnan nézte végig, nem titkolt megvetéssel, ahogy mi egyenként a platóról dobbantunk a folyóba. Már csak dacból sem néztünk vissza, ne élvezze, hogy irigykedve bámuljuk mutatványát. A Margit-híd közelében értünk partot, onnan caplattunk vissza ahhoz a lépcsőhöz, amelyiken letanyáztunk. Cigarettáztunk, hülyéskedtünk, hecceltük egymást. Időbe telt, mire feltűnt, hogy Janika nincs közöttünk. Utoljára az uszályfülke tetején láttuk.
Trikója, nadrágja és szandálja ott hevert mellettünk a lépcsőn. Azt egyikőnk sem tartotta valószínűnek, hogy egy szál fürdőnadrágban kóborolt volna bármerre is.
Akkor viszont…
Hiába tekintgettünk jobbra, balra, hátha feltűnik valamelyik farakás mögül. Lassacskán belénk hasított a felismerés: Janikát elnyelte a folyó.
Egyre idegesebben toporogtunk, egymástól várva a döntést, mi a teendő ilyen esetben. A rendőrséghez nem mertünk fordulni, hiszen kivétel nélkül bűnösnek éreztük magunkat. Janika özvegy édesanyját kellett volna értesíteni, erre azonban egyikőnk se mert vállalkozni.
Valamit tenni kellett, nem tétovázhattunk időtlen időkig. Maradt mégis a rendőrség. Cserka Pityu szaladt el a Sziget utcai rendőrőrsre jelentést tenni. Két zsaruval tért vissza, akik kihallgattak mindannyiunkat és jegyzőkönyvbe vették vallomásainkat.
A történtekről végül ők tájékoztatták Janika édesanyját.
Másnap ismét lementünk a rakpartra, nem is titkolva abbéli reményünket, hogy Janika fog várni ránk a lépcsőn. Helyette az édesanyja állt ott egy vascölöpnek támaszkodva. Mozdulatlanul, akár egy szobor, görcsmereven bámulva a gonosz folyót.
Egyedül Cserka Pityu mert odalépni hozzá.
Később izgatottan kérdeztük tőle, mit mondott a mamának.
– Ha megfigyeltétek azt az uszályt, amire Janika is felkapaszkodott, akkor láthattátok, osztrák zászló volt felhúzva rá. Nézzetek oda, az uszályt elvontatták. Vele együtt – tette még hozzá. – Mert ha emlékeztek, Janika mindig is disszidálni akart. Hát most sikerült neki egy osztrák uszályon. Ezt mondtam Horánszki néninek.
Mondják, nem minden hullát vet ki magából a víz. Elakadhat a folyó medrében, és sohasem kerül felszínre. Horánszki néni holta napjáig abban a hitben élt, hogy fia disszidált. Ha kérdezték felőle, válasza mindig az volt: Janikának jó dolga van.
A telefonáló
Tárcsázott, majd füléhez emelte a kagylót. Várt, s közben számolta a kicsöngéseket. A hetediknél már éppen feladni készült a hívást, amikor meghallotta a feleség hangját.
– Kezeit csókolom – mondta ekkor udvariasan a telefonáló. – Andrissal szeretnék beszélni.
Válasz helyett elfojtott zokogást hallott. Eltelt egy kis idő, mire megszólalt a feleség. Elcsukló, alig hallható hangon.
– Kérem, ne haragudjon, amiért nem értesítettem, de tudja… olyan sok minden… és… – néhány másodperc szünet következett. – András két hete meghalt.
– Értem – mondta a telefonáló. – Azért, ha szabadna kérnem, én mégis szeretnék vele beszélni.
– Tessék? Hogyan?
– Elnézést kérek. Nyilván rosszkor zavartam. Pedig fontos lett volna. Nos, mindegy. Legyen szíves mondja meg neki, hogy holnapután ismét keresni fogom. Halaszthatatlan ügyben.
Ezt követően a telefonáló helyére akasztotta a telefonkagylót.
Önámítás
Mindenkinek van valami furcsa szokása. Akad, aki a bécsi szeletet meg a sült krumplit is kanállal eszi, miként az sem ritkaság, hogy valaki zuhogó esőben sem nyitja ki esernyőjét, pedig ott lóbálja a kezében. Sok embert hideg ráz ki, ha fekete macska szalad át előtte, sokan markolásszák gombjaikat kéményseprők láttán, mások pedig az ágyból sem bújnak ki, ha tizenharmadika péntekre esik. A legfurcsább szokása mégis Stolc bácsinak volt.
A világért se ment volna át a Margit-hídon.
Se gyalog, se villamossal, se busszal. Megesett, hogy sietős útja volt Budára, a Vígszínház előtt taxiba vágta magát, s már csak a Jászai Mari térnél vette észre, hogy az autó a Margit-hídra tart. Kis híján megfojtotta a sofőrt. Mindenesetre azonnal, még a híd előtt, megállíttatta a kocsit, kifizette a viteldíjat és kiugrott a taxiból. A Falk Miksa utcánál kerített egy másik taxit, s vezetőjének lelkére kötötte, csak az Árpád- vagy a Lánchídon mehet át a megadott budai címre. A Margit-hídon semmi esetre sem.
Évek óta ismertem Stolc bácsit, aki a Balzac utcában lakott és – legalábbis nyaranta – a Szent István parkba szokott lejárni a hársfák árnyékába, mindig ugyanazt a padot véve birtokba.
Ma már nem tudnám megmondani miként kezdődött még az ötvenes évek végén, talán valamelyikőnk megrúgta a labdával, s akkor intett minket magához, a lényeg, hogy azt követően igen gyakran álltuk körbe, mint figyelmes hallgatósága. Hol szerelmi kalandjait mesélte – amit mi, kamaszok, különös élvezettel hallgattunk -, hol pedig katonai szolgálatának élményeit ecsetelte, akár egy modern Háry János.
Csak a halott feleségéről nem beszélt soha.
Egyszer valamelyikőnk rákérdezett: Stolc bácsi, mi történt a feleségével? Tekintete elborult, sokáig hallgatott, s mi már azt hittük, meg sem fog szólalni. Végül mégis megeredt a nyelve.
Tudjátok, kezdte mesélni, Budán lakott a bátyám, akinek felesége idővel az én asszonyom legjobb barátnője lett. Igen sok időt töltöttek együtt, gondolom, mindig akadt valami halaszthatatlan pletyka, amit okvetlenül meg kellett beszélni. Pár év múlva majd ti is megtudjátok, milyenek az asszonyok. Lepcsesek. Be nem áll a szájuk, valamit mindig közölni kell valakivel, ha mást nem, hát azt, hogy elsózták a húslevest. Akkor is a sógornőjéhez ment, hívott engem is, de tudtam, hogy a bátyám vidéken van, ezért nem mentem vele. Csak nem fogok ott két nő mellett unatkozni? Még én biztattam, menj csak nyugodtan egyedül. Bár ne tettem volna! Mert akkor robbantották fel a Margit-hidat, amikor ő pont azon haladt át villamossal. Sokan meghaltak aznap, sajnos ő is köztük volt.
Így most már azt is tudjátok, miért nem vagyok hajlandó átkelni azon az átkozott hídon.
Stolc bácsi 1970-ben halt meg, s természetes volt, hogy mi, parki srácok, színes történeteinek ámuldozó hallgatói, ott legyünk a temetésén. Ott volt Diósi úr is, annak a háznak idős házmestere, amelyben Stolc bácsi lakott a harmincas évek vége óta. Diósi úrral együtt jöttünk el a temetőből, s valahogy szóba került közöttünk Stolc bácsi felesége is. Mondom a házmesternek, milyen tragikus, hogy valaki felül a villamosra Budára menet és felrobbantják alatta a hidat, ő meg ott marad a folyóban.
Diósi úr szomorúan nézett rám.
– Tragikusnak tragikus – mondta a fejét ingatva –, csak egy szó sem igaz belőle. Stolc úr feleségét a nyilasok lőtték a Dunába negyvennégy novemberének végén. Stolc úr ugyancsak jobbra hajlott, mondhatnám nagy nyilaspárti volt, noha a vérengzésekkel, ezt tanúsíthatom, soha nem értett egyet. A zsidókat sem szerette, egyet kivéve. De azt nagyon. A feleségét. Merthogy az is zsidó volt. Azt viszont képtelen volt megemészteni, hogy éppen az általa oly nagyra tartott nyilasok végeztek szerencsétlen asszonnyal. Ezért találta ki azt a margit-hídi mesét. Ebből is láthatja, fiatal barátom, milyen furcsák az emberek. Kitalálnak valamit, amit olyannyira el akarnak hitetni másokkal, hogy a végén még saját maguk is elhiszik.
A szakma szeretete
A tapasztalt, s egy kissé már koros hóhért akasztani vitték. Korrupció miatt ítélték el, mert mint kiderült, éveken keresztül pénzt fogadott el a halálra ítéltek hozzátartozóitól, akiket tapintatos, fájdalommentes és kegyeletteljes ítéletvégrehajtás ígéretével késztetett fizetésre. Ezért most ő került a bitófa alá.
Kivégzésével a hóhértanoncot bízták meg, aki mindezidáig igyekezett ellesni mesterétől a szakma titkait, s most úgy érezte, elérkezett az ő ideje.
Hátrakötötte mesterének kezeit, fekete kendővel bekötötte szemét, a hurkot pedig a nyakára helyezte. Indult volna a karhoz, amelynek meghúzásával megnyílik a padló az elítélt talpa alatt, ám ekkor a mester rászólt:
– Látok – mondta, miközben kihúzta jobbkezét a kötésből. – Csuklóimat lazán kötötted össze, a kendő félrecsúszott a szememről, a kötél is csálén áll a nyakamon. Pocsék munka.
A hóhértanonc megszeppent. Kétségbeesetten nézett mesterére, majd a padsorok felé, ahol a kivégzést ellenőrző hivatalos személyiségek ültek. Mintha rosszallást látott volna arcukon megjelenni.
– Akkor most… – hebegte nagy zavarában.
Az idős hóhér szabaddá tett kezével leoldotta a kötést a szeméről, levette a hurkot a nyakáról.
– Na, még egyszer és utoljára megmutatom, hogyan kell. Gyere! – mondta, és helyet cserélt inasával.
Kimért, begyakorlott mozdulatokkal dolgozott. Lassú, de alapos munkát végzett. A szemfedő kendőt oly szorosra húzta, hogy a hóhérinas felszisszent. Hátul nem csak a csuklóit kötözte össze három erős csomóval, de még a karjait is rögzítette a testéhez. Ezután az inas álla alá illesztette a kötelet úgy, hogy a hurok megfeszült a tarkóján. Amikor mindezzel végzett, odalépett a padlónyitó karhoz és meghúzta. A hóhérinas lába alatt megnyílt a csapóajtó, teste megrándult, lábaival még rúgkapált egyet, aztán csak lógott élettelenül a kötélen.
Az idős hóhér a szemtanúk felé fordult, majd illedelmesen kétszer is meghajolt. Akik figyelték, láthatták azt is, hogy a szakma szeretete csillog a szemében.
Illusztráció: Dunai fürdőzők (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
