A mai költészet olvashatóságának határai (11. rész)
Az elmúlt hónapokban felidéztük 1999-ben útjára indított körkérdésünket a magyar líra állapotáról – akkor költők tiszteltek meg minket válaszaikkal, most az irodalomtörténészek és kritikusok gondolatait visszaidéző sorozatunkat folytatjuk. A három kérdés nem változott:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Szakolczay Lajos
1. Nincs olyan állat, hogy Kritikus. A kritikus – szigorúan kisbetűvel, hiszen az érték fölfedezésére és továbbadására esküdött fel – elsőbben olvasó. Egy kissé jobb (?) befogadói érzékkel megáldva (ez egyben számára gyönyörűség és kereszt is), mint az átlagos betűkedvelő. Az igazi kritikus a könyv szerelmese. Vele kel, vele fekszik. Már a tapintása, lapjainak pörgetése, tipográfiájának a szemrevétele is semmihez sem hasonlítható érzéssel tölti el. (Aki csupán betűkből nem tud megtervezni egy hatásos címlapot, annak nincs helye a szakmában, tartja a nyomdaipari közvélekedés.) Örül, hogy kézbe veheti azt a műtárgyat – azért a hagyományos könyvet ne tévesszük össze a különféle anyagokból (papírból, fából, textilből, vasból, üvegből, tollból) készített művészkönyvvel! –, amely számára az olvasnivalón túl külsejével is esztétikai élményt nyújt.
Akinek volt kezében Kassák Lajos avantgárd folyóirata, a MA, vagy belemerült a müncheni Új Látóhatár Tótfalusi-antikvából szedett oldalaiba, tudja, hogy miről beszélek. A szöveg befogadása csak ezután kezdődik. A hagyományos könyv fölcserélése a számítógép ernyőjén megjelenő betű-tengerrel – jóllehet még nem hallottam arról, hogy valaki a Háború és békét vagy a József és testvéreit eme villogó lapon olvasta volna – nem biztos, hogy a modernség jegye, sokkal inkább a kényelemé. Nincs súly, amit kézbe kellene tartani, a szem szabadon szánkázhat a fehér oldalakon.
Csakhogy ez a szánkázás, noha annak látszik, nem felhőtlen vigalom. Nehezebb a visszapörgetés – ismétlés a tudás anyja –, bonyolultabb a különféle oldalak (részletek stb.) összehasonlítása. Hiszen a befogadói munka – az értékelésről most ne is beszéljünk – csak ezután fog következni. A technikai fogások azt is meghatározzák, miképp. Verset másképpen olvas az ember, mint prózát. S az esszé vagy tanulmány bekebelezése is eltér a szépirodalométól.
A költészet a szépirodalom királylánya. (Még akkor is így nevezem, ha volt „köszörűgépes” fórum, amely nem is olyan nagy időszak alatt 48 ezer verssel ajándékozta meg az elektronika rabszolgáit akkor, amikor pár száz példányban megjelenő líra-kötetek nem vagy alig fogynak.) A magyar líra különösen gazdag, hiszen mindenki megtalálhatja magának az őt érdeklő, általa kedvelt hangot, formát stb. A klasszikusokkal nincs is baj, még a nehezebben érthetők is eljutnak a türelemmel megáldottakhoz. A ma költészete már „fogas” téma (csak nem lehet rá semmit se akasztani). Főleg a fiatalabb írónemzedék túlontúl zabolátlan gesztusa miatt.
Félreértés ne essék, nem az avantgárdról beszélek. Hanem – sokkal inkább – arról az okoskodó, egy kissé filozofikus, egy kissé flegma, egy kissé vagy nagyon is groteszkbe hajló líranyelvről, amelyből hiányzik az érzés egyedisége, hiszen az agy – a jól működő agy – fölülír mindent. A formát is, a közvetítendő érzésvilágot is. A funkció nélküli ismétlések, a formátlanság, a blabla túlburjánzása – mert nem egy „nagyság” így szok megnyilvánulni – mind-mind olyan pótszer, amelynek aligha lehet más eredménye, mint az anti-líra.
A líra logika, de nem tudomány, mondotta volt József Attila, ám túlburjánzóink ahelyett, hogy megfogadnák a tanácsot, rátesznek még egy lapáttal. (A különcködők, hogy még nagyobb legyen a durranás, szívlapáttal.) És saját líra-énjüket, furfangjukat, okosnak gondolt versbeszédüket úgy akarják eladni, hogy közben valódi értékeket szapulnak. Hallottam tudós költőt közönség előtt Radnóti „rossz verseiről” elmélkedni – eszébe sem jutott, hogy klasszikusunk bokájáig sem ér föl saját kiszidolozott agybuborékja –, találkoztam olyan többkötetes költővel, aki még Dsida Jenő nevét sem hallotta.
Egyesek számára a magyar líra nagy versei – csak az elfeledettek közül hadd említsem Gyóni Gézát (Csak egy éjszakára) vagy Zelk Zoltánt (Sirály) – semmit sem jelentenek, mondván túlhaladottak, nem korszerűek, gügyögősek (hogyne volnának azok, hiszen élet-halálról van bennük szó!), azt is az olvasók szájába akarják rágni, ami bizonyos fölfogás szerint nem a költészet dolga. Mert a hazaszeretetről, a bajtársiasságról, az erkölcsről, a szerelemről, a féltésről, az árulásról, a behódolásról – folytassam a nem sikk, vagyis versbe nem való mütyürkéket? – a trendi költőnek nem illik szót ejteni.
Hogy idáig jutottunk – visszahatásként? –, a befogadó is ludas. A nem olvasó. Hajdanán a Kortárs és az Új Írás példányszáma elérte a húszezret – elmondhatatlan, hogy mit jelentett nekünk a Nagyvilágban például Szolzsenyicin fölbukkanása –, ma pár száz példányban megjelenő komoly folyóiratok a remittendával küszködnek. Az országban nincs 500 olyan magyartanár, aki megvásárolná az arra érdemes – van néhány belőlük – orgánumokat? Nincsen. Más ízlés, más kor, más műveltségélmény, más érzés. A tanító nem tanít, a tanuló nem tanul. Pilinszky Apokrifja helyett a romkocsma lett a divat.
2. Semmilyenre. És a költőnek nem is kell figyelembe vennie az olvasói elvárásokat (egyáltalán van ilyen?). Közhely, de talán érdemes ismételni: az író – ha tetszik, ha nem – önmagának ír. Elsőbben saját érzéseit, gondolatait, örömét, szenvedését stb. akarja kifejezni. Erkölcse az a műszer – s ez a finom szerkezet Balassitól József Attilán és Nagy Lászlón át Nagy Gáspárig jól működött –, amely irányítja. Ha a közjó és egyéb érték felé, akkor szerencsénk van. Egyedisége révén – pedig csupán önmagát akarta kifejezni – a közösség is gyarapszik. A korszerű líranyelv sosem sablonokra épül – vagy ha arra, a zseni tudja-érzi a módját, miként kell a közhelyet csaknem szakrális magasba emelni (lásd József Attila Ódájának Mellékdalát) –, hanem invenciózus érzéshullámokra. Akár semmitlen (technikai kötődésű stb.) szavak lírahelyzetbe hozásával is elérhető a hatás: „Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében” (Pilinszky).
A vers, így a költészet is, megmagyarázhatatlan csoda. Egyszavas lévén is – Weöres Sándor volt eme tömörítés utolérhetetlen mestere – az univerzumot fogja magába. Nincs fejlődése, hiszen az ókor és a XXI. század embere – költője! – ugyanazt akarta: az életbe-sorsba beleszerelmesedni. A filozófiai „tételek” többnyire lehúzzák a verset – igaz, ellentmond ennek József Attila megannyi istenkereső költeménye –, a szinte megmagyarázhatatlan versmondatok, szófordulatok, találékony formák stb. pedig megemelik. Az igazi vers önmagát írja, nem szükséges – de nem is hátrány – az olvasói-befogadói igény figyelembevétele.
3. A kritikus, ha öntörvényű személyiség, megengedheti magának, hogy azt olvas, amit akar. Amihez kedve van. Az ítészi munka – a folyóiratok kritikai rovatainak a „kiszolgálása” – csupán az egyik oldala a betűhabzsolásnak. Mellette fontos, hogy a lélek is gyarapodjék. Tehát a „kötelezőn” (a munkába vett versesköteten) túl – ebben is véghetlen örömömet lelem – érdemes egy kicsit a „nyelvmegőrző” játékra is figyelni. Erre volna-e jobb tanítónk, mint Arany János? A nyelvi plaszticitás, mindentudás bajnoka. Ha lefekvés előtt elolvasol egy Arany János-költeményt, legyen bármilyen kényelmetlen a fekhelyed, még az álmod is jobb lesz. És úgy fogsz ébredni, hogy a tévé és a napilapok szürkesége, zagyvasága sem indít támadást – vagy ha igen, visszavered – ép nyelvérzéked ellen. (Az eltévelyedettek még mindig alig tudnak különbséget tenni a helység és a helyiség között, stb.) A félig-meddig elfelejtett Kormos István verseit is érdemes olvasni – Istenem, mekkora költő volt! –, hogy érzékeljük a népi szürrealitás modern verset izgékonyabbá tevő hatását. Mondanom se kell, az alighanem lefordíthatatlan Vonszolnak piros delfinek a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse.
Hajnal Anna, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó poéta – ki emlékszik rá? – összes költeményeit azért olvasgattam, jegyzeteltem, mert utószó-tanulmányt kellett írnom a költőnek az Orpheusz Kiadónál megjelent válogatott verseihez. Nagy élmény volt. Ő az a nőköltő, a halálfélelem erezte szerelemmel áldott-megvert dalnok, akinek minden sorában ott a nőiség mámora. Költőknek-versíróknak is figyelmébe ajánlom, hiszen mindenség-vágya, panteista – a kertet Édenné emelő – lobogása minden sorát áthatja.
Nemzedéktársam, a kolozsvári Király László költészete is kevés visszhangot kapott eddig, pedig nemrég megjelent összegyűjtött verseiben megannyi remek líradarab található. Fölfedezni őt, önmagunk megbecsülése. Rózsássy Barbara reneszánszba oltott líra-énje – figyeljünk csak a személyiség gazdagodására – éppúgy figyelmet érdemel, mint a nagy öregek (Kárpáti Kamil, Juhász Ferenc, Vasadi Péter, Tornai József) súlyosnál súlyosabb életműve.
S hogy ne csupán költőket ajánljak, a világ szerintem legjobb prózaírójára, Szilágyi Istvánra is hadd hívjam föl a figyelmet! Mindnyájan „Isten markában vacogó csillagok vagyunk”, s hogy sose feledjük ebbéli – kitüntetett! – állapotunkat, a Hollóidő, s legkivált a Kő hull apadó kútba, eme két kitűnő regény többszöri olvasása az erősítő arkánum.
Kabdebó Lóránt
Örülök, hogy éppen a Napút folyóirat tette fel ezeket a kérdéseket, és éppen most. Ugyanis vagy fél éve ebben a folyóiratban írtam egy terjedelmes tanulmányt, amelyben Weöres Sándor hirtelen támadt népszerűségével szembenézve valójában már előre megválaszoltam ezeket a kérdéseket. Végiggondoltam részletesen a poézis tektonikus rengése után kialakuló változás utáni állapotot.
Ezt megelőzően az általam leginkább megbecsült prózaírónk, akinek irodalomban elhangzó szavára még mindig sokat adok, álnaivul megkérdezte: valami történt a magyar lírában, amíg nem figyeltem oda, hogy monográfiát írtál a közelmúltban egy – hozzánk képest – fiatalabb költőről?
A kettő valahol összepasszol. Két irányból is azt jelzi, valami megváltozott a lírában. Mialatt évtizedekig – monográfiasorozatom befejezése óta – azon tűnődtem, hogy korábbi vélekedésemtől távolodóban, a Te meg a világ Szabó Lőrincének hangsúlyos tárgyalása mellé – utóbb talán elé is – helyezzem a „harc az ünnepért” törekvésű, valójában „harc az elégiáért” jellemzésű poétikát, és annak megkoronázásaként a Tücsökzene gyakorlatát – valójában a magyar költészet eszményvilága áthangszerelődött. Szinte ugyanazt a kérdésfeltevést követve, amelyeket én Szabó Lőrinc költészetének hangsúlyváltozásaiban regisztrálni kezdtem.
Mert ha „az élet megrágalmazása” okán még a különböző kollaborációval vádolt zsenik, Benn és Céline számára is adódott megjelenést biztosító lehetőség, alkotásra biztató szó, sőt Szabó Lőrinc vélt árnyoldalainak ellenére is megszületik az új rezsim igazolása a Te meg a világ okán – addig a század metafizikai hangoltságú, nagy összegező költői teljesítménye, Pound költészete igen sokáig csak az ítéltetés kereszttüzében kicsinyeltetett. Poétikai értékelése szerint is. És látványos volt Szabó Lőrinc felmentése után a Tücsökzene elkészültét fanyalogva fogadó kritika, számonkérés, majd pedig a végül csúcsként értékelt József Attila – Szabó Lőrinc páros mellett Weöres zsenialitásának lekicsinylése, formalista játékká degradálása még rangos költőtársak szemében is.
Mindebből következően a huszadik századi költészet megítélésében bekövetkező változás lehetett a 21. századi poétikai újjáalakulás feltétele. A lényegi kérdés: az ideologikus szembesítést fel tudja-e váltani a poétikai megítélés elsődlegessége. És ez utóbbihoz hozzátársítható-e a morális értékképző erő elismerése. A tét: a Yeats által „tragic joy”-ként emlegetett poétikai attitűd érték-kategóriaként való elismerése megszülethetett-e a századvég távlatából. Az attitűd, amely egyszerre poétika és moralitás, amely képes kiváltani az ideologikus oppozíciót mind a költői gyakorlatban, mind pedig annak elméleti megítélésében. A magam részéről „harc az elégiáért” címkével kötetcímbe is emeltem ezt a folyamatot.
Bevezetőül idézzek két időszerűvé emelkedő alkotásszemléleti megállapítást az esszéíró Pound megfogalmazásában: „A plasztikus művészetek, valamint a matematika kivételes eseteitől eltekintve, szavak nélkül az egyén nem képes sem gondolkodni, sem a gondolatát közvetíteni, a kormányzó és a törvényhozó nem tud hatékonyan működni, illetve törvényeit megfogalmazni, és ezeknek a szavaknak a szilárdsága és érvényessége az elátkozott és megvetett litterati gondjára van bízva. Ha az ő munkájuk megrohad – ezen nem azt értem, amikor ízléstelen gondolatokat fejeznek ki, hanem amikor munkájuk tulajdon közege, a maga lényege, a szónak a dologhoz való hozzáillesztődése rohad el, vagyis slendrián lesz, pontatlan, túlzó vagy felduzzadt –, akkor a társadalmi és egyéni gondolkodás és rend teljes gépezete mondja fel a szolgálatot.” „Mint már az én rendszertelen és töredékes köteteimben több helyen kifejtettem: koronként csak egy-két géniusz talál és fejez ki valamit. Lehet, hogy ez csak egy-két sor, a lejtés egyfajta minősége; s ezután két tucat, kétszáz, két- vagy több ezer követő ismétel, felold és módosít.”
* * *
Honnan és hová vezethet ez az út? Akik régóta élünk, személyesen is emlékezünk, megéltük azokat az időket, amikor a 20. századból mára mértékké emelkedett életművek alkotóit különböző módokon taszították ki a poétikai példatárból. A mára oly időszerű, fent idézett Pound-szövegeket kiemelő és magyarra fordító Szili József kollégám Pound-recepciónk pikantériái című esszéjében a Literatúrában (2009/4., 459–479.) emlékezik pályakezdése „mértékadó” epizódjára: „T. S. Eliotra 1948 nyarán az Irodalmi Szemlében olvasható Fagyejev-idézet hívta fel a figyelmemet: ha a sakálok és a hiénák írni tudnának, olyan verseket írnának, mint T. S. Eliot, olyan regényeket, mint James Joyce, és olyan drámákat, mint Eugene O’Neill.” De nehogy valaki azt higgye, csak az egyik oldalról hangzottak hasonló kijelentések. Legyen másik példám a kortárs lírát avatottan bemutató, kitűnő érzékenységű olvasó, C. M. Bowra, oxfordi professzor, ő a század közepén a század első felének eseményeit összegezve imigyen látja Ezra Pound költői helyét: „A modern angol és amerikai költészet történetében Ezra Pound sajátos helyet foglal el. Sok tekintélyes hívet gyűjtött maga köré: Yeats, Edith Sitwell és Eliot egyaránt nagyra becsülték, és a kor egyik legnagyobb hatású szellemének tekintették. Az átlagolvasó azonban nem képes osztozni ebben a lelkesedésben. Tagadhatatlan, hogy Poundnak számos visszariasztó vonása van. Verseinek megértéséhez roppant olvasottságra van szükség, s e fáradságért nemigen kárpótol a bennük felhalmozott tudásanyag; a költészetén keresztül megnyilvánuló személyiség nem mondható épp rokonszenvesnek; versei gyakran kakofóniába fulladnak; művei a keresett elegancia fülledt levegőjét árasztják, és meglehetősen tudálékosak; politikai nézetei agresszivitást és kegyetlenséget tükröznek, s hangoztatójuk rászolgált az egyáltalán nem irigylésre méltó áruló névre. De bárhogyan is ítéljük meg életművének értékét, hatásához nem fér kétség. Az elsők egyike volt az angolul író költők között, akik olyan lírát igyekeztek létrehozni, amelyben a művelt, urbánus ember érzései és gondolatai modern kifejező formát nyernek” (T. S. Eliot Átokföldje című tanulmányából Az alkotó kísérlet című, először 1949-ben The Creative Experiment címmel a Macmillan and Company Ltd. kiadásában megjelent könyvéből, fordította Zentai Éva, Európa, Bp., 1970, 221.).
De van még egy, a mai poétikai érdeklődéssel valaha szemben álló megjegyzés, mely szintén közvéleményt formálóan jelentkezett. Adorno egy megjegyzése révén szlogenné közhelyesedett, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság” (a tőle való idézeteket A művészet és a művészetek: Irodalmi és zenei tanulmányok, ford. Bán Zoltán András, Hegyessy Mária, Poprády Judit, Tandori Dezső, Helikon, Budapest, 1998. című kötetből veszem). Melyből következhet még a gyász méltóságának elvitatása, a „tragic joy”-ból még a „tragic” megtagadása is, akár még Schönberg Egy varsói túlélő című kantátája kapcsán is: „Azáltal, hogy minden keménység és kérlelhetetlenség ellenére egy képet alkot róluk, mégis olyan, mintha szeméremsértő lenne az áldozatokkal szemben. Az áldozatok alapot szolgáltatnak valaminek az elkészítéséhez, műalkotás lesz belőlük, melyet táplálékul odavetnek a világ elé, amely az áldozatokat megölte. A puskatussal vert emberek pőre testi fájdalmának úgynevezett művészi megformálása, ha távolról is, de magában foglalja a kicsikart élvezet lehetőségét. A morál, amely a művészetnek megtiltja, hogy az áldozatokat egy pillanatra is elfelejtse, saját ellentétének szakadékába zuhan. Az esztétikai stilizációs elv révén s még inkább a kórus ünnepi imája nyomán a felfoghatatlan sors mégis úgy jelenik meg, mintha valamilyen értelme lett volna; megdicsőül, s ezáltal valami elvész a borzalomból; önmagában már ez is igazságtalanság az áldozatokkal szemben.” Sőt tovább is megy: „az örök szenvedésnek éppannyi joga van arra, hogy kifejezésre jusson, mint a megkínzottaknak a sikoltáshoz, ezért lehetett helytelen azt mondani, hogy Auschwitz után nem lehet több verset írni. Helyes viszont az a kérdés, hogy lehet-e Auschwitz után még élni…” (idézi Szűcs Teri, Adorno: esztétika Auschwitz után, Vigilia, 2011/7, 517.).
Ennek a csapda-helyzetnek abszurddá válását az irodalomban nyelvi-drámai helyzetbe emelve végül Beckett fogalmazza meg: „Nyelvtan és stílus. Éppolyan érvénytelenné /himfälling/ váltak számomra, mint egy biedermeier fürdőruha vagy egy úriember rendíthetetlensége. Afféle álarccá /Eine Larve/. Remélhetőleg eljön az idő – hála istennek, némely körökben már be is következett –, midőn a nyelvet azáltal használják a legjobban, hogy a legderekasabban élnek vissza vele. Mivel egy csapásra nem tudjuk kikapcsolni a nyelvet, legalább semmit ne mulasszunk el, hogy minél rosszabb hírbe keverjük. Addig fúrjunk lyukakat belé, míg a mögötte lappangó valami vagy semmi /sei etwas oder nichts/ át nem kezd szüremkedni. Nem tudok ennél magasabb célt elképzelni a mai író számára” (Samuel Beckett, Disjecta: Miscellaneous Writings and a Dramatic Fragment, New York. Grove.1984. 52. – idézi: Szegedy-Maszák Mihály, Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 173–174. [Alföld könyvek 1]).
Mindennek végiggondolása utóbb Adornót aforizmája kiteljesítésén keresztül egyfajta megoldás sejtéséhez vezetheti, miként azt Szűcs Teri disszertációja és Vigilia-beli cikke meggyőzően levezeti: „»Beckett az egyedüli helyes módon reagált a koncentrációs táborok szituációjára, melyeket nem nevez meg, mintha a faragott kép tilalma alatt állnának. Ami van, az olyan, mint a koncentrációs tábor. Egyszer életfogytiglani halálbüntetésről beszél. Az egyetlen halovány remény az, hogy majd minden megsemmisül. Ő ezt is elutasítja. Az inkonzisztencia így létrejövő hasadásából a semmi képvilága lép elő valamiként, és fogva tartja Beckett költészetét.« Ám a látszólagos sztoicizmus művészetéből »hang nélküli sikoly hallatszik: ennek másképp kell lennie! Az effajta nihilizmus éppen a semmivel való azonosulás ellentétét implikálja. Gnosztikus módon, számára a teremtett világ a radikális gonosz, és ennek tagadása egy másik, még nem létező világ lehetősége. Amíg a világ olyan, amilyen, addig a megnyugvás és béke képei mind a haláléhoz hasonlatosak.« (Negative Dialektik). Kiemeléseimmel igyekeztem jelezni, hogy Adorno olvasatában a képtilalom reprezentatív alkotásának tekintett Beckett-mű ezek szerint nem azért hiteles, mert teljesen megállítja a metaforizálódást, hanem mert megfordítja azt, és az Auschwitz modellként való értelmezésének jegyében nem magára Auschwitzra keres működőképes nevet, hanem a valóságot, a világot nevezi ezen a – ki nem mondott – néven: Auschwitz. A modell tehát teljesen önmagában foglalja saját jelöltjét. Ám van ennek a Beckett-értelmezésnek, és tágabban, a negációt megvalósító műalkotások relevanciájának egy még fontosabb mozzanata Adorno megközelítésében: a teljes negáció a szembenézés és nemet mondás tematizálatlan, ám világos képlete által teret nyit egy még erőteljesebben a megnevezés tilalma alá eső régió felnyílására, amelyet utópiának, vagy más szóval, a remény horizontjának hívhatnánk. Különös tükrözés ez, amely a határáig vitt negációval arról tanúskodik, hogy mégis igényt tart önmaga teljes ellentétére, az elgondolhatatlan és csorbítatlan affirmációra” (Szűcs Teri, Adorno: esztétika Auschwitz után, Vigilia, 2011/7., 515–524., ill. A felejtés története: A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben, Pozsony, Kalligram, 2011, írásai az interneten is hozzáférhetőek).
* * *
Az áttörés első fázisa Rilke Duinói elégiáinak, a kései Yeats-verseknek elismerése, és Eliot költészetében a „tragic joy” poétikai értékének felismerése. Itthon pedig József Attila költészete teljességének értelmezése, Kosztolányi életművének újrafelfedezése és a Szabó Lőrinc-i poétika recepciója. Annak tudatosítása, hogy a létezésben való emberi túlélés morális erejét a tragédiát megélő költők derűt sugárzó ereje adhatta. A példák kegyetlensége a létezés abszurditására figyeltet fel, általuk mégis felvillanhat a létezés mélyéből sugárzó oximoron, credo quia absurdum alapon megfogalmazódáshoz parancsolva a „tragic joy”-t: „Out of cavern comes a voice, / And all it knows is that one word »Rejoice!«.”
Ha csak a babitsi látomás értelmében kapcsolódnának is, mely egybecseng a bevezetőben idézett Pound-szöveggel: „az igazi világirodalomhoz csak a legnagyobbak tartoznak. S az igazi világirodalom-történet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött” (Az európai irodalom története).
Ha csak a csúcsok beszélgetéséről van szó, akkor is a korszak nagy európai költői versbéli eszméletük során az „értelmetlenséggel” való szembesüléstől a yeatsi „gyres”-szerű, gyűrűző körforgásban eljutottak a létezés metafizikus egybeérzékeléséig, a Duinói elégiákban éppúgy, mint T. S. Eliot Ariel dalaiban és a vonósnégyesek rózsakertjében vagy a Tücsökzene és a „Költőnk és kora” világot egybelátó oximoronjaiban, József Attilának a Szabó Lőrinc-i Te meg a világ kötetét vitatkozva továbbszövő versének címével élve: Eszméletében.
A verseknek ez az összemunkálása még talán filológiailag is bizonyíthatónak tűnhet fel. A Duinói elégiák záródarabjainak hatása egyértelműen beleszövődik Yeats kései költészete alakulásába, az ír költő egyik monográfusa, Louis Mac Neice éppen e miatt a hangnemi megoldás miatt hasonlítja össze őket: „Mind Yeats, mind Rilke, az általuk megismert szenvedés, zavar és reményvesztettség ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy a Művészet, s mi több, az Élet fő hajtóereje az öröm. A Tizedik duinói elégiában alapvető paradoxonként a megszemélyesített Panasz vezeti a nemrég meghalt ifjút az Öröm forrásához, és azt mondja neki: »Emberi körben megtartó folyam-áram« [Tandori Dezső fordítása]. Yeats is azt tartja, hogy a Panasz el tud vezetni az Öröm forrásához, és egyik kései versében leírja ezt a nagyon is igaz paradoxont: »Hamlet és Lear vidám« [Kálnoky László fordítása] – Kleopátra öngyilkossága végül is az élet értékének és az életörömnek is érvényesítése. Ahogy Rilkének, a maga elhagyatottsága ellenére fel kellett tételeznie, hogy az Ittlét gyönyörű, Yeats a csalódások során eljutott ehhez a következtetéshez: »A Barlang megremeg, / Egyetlen szót zúg: ’örvendezzetek!’«” (Luis Mac Neice, The poetry of W. B. Yeats [1941], Faber paper covered editions, 1967, 162., Szele Bálint fordítása). És ha már Yeats monográfusa Rilke felé fordítja figyelmemet, én is idézhetem a Duinói elégiák tizedik darabjának zárását, ahol a Glück kifejezés hangsúlyos jelenléte éppen ezt a kettősséget vonzza; a „steigendes” és a „fällt”, a növekvő és a lehulló ellentétét fogja egybe: „Und wir, die an steigendes Glück / denken, empfänden die Rührung, / die uns beinah bestürzt, / wenn ein Glückliches fällt” (Szabó Ede fordításában: „És mi, az egyre növő boldogság / álmodói, mi úgy hatódnánk / meg, már szinte a döbbenetig, / mint, ha lehull, ami boldog”; Tellér Gyulánál: „a fölszálló öröm” és „hogyha lehull, ami boldog”, Tandori Dezsőnél: „a boldogság fokozását vélők” és „ha lehull, aki boldog”). Ennek az oximoronnak megjelenése szememben József Attila egyik utolsó ép verse, a „Költőnk és kora” című költemény Janus-arcú záró képsora is: „Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok.” Fejtő Ferenc elbeszélése szerint pedig az ő figyelmét Rilke elégiáira József Attila hívta fel, sőt a költő magyarra le is akarta fordítani ezeket: „József Attila olvasta Rilkét, nekem is felolvasta, tőle ismertem meg, addig nem ismertem a Duinói elégiákat. Rokonának érezte, próbálta fordítani is, csak már nem volt rá ideje […] – Tudott-e annyira németül? – Annyira tudott. Különben is először szótárral olvasta.” Beszélgetésünket magnetofonra is felvettem, dátuma: 2004. augusztus 18., utóbb a felvételt a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárának adtam át (Hangtári jelzete: K 5867). Ez a felismerés, amely jóváhagyja a József Attila-i „Költőnk és kora” csodájának az elégiákkal való összekapcsoltságát, akár biztos emlékezés, akár csak vélt összemosás, ez az öregkori fejtői mozzanat visszatekintve a századvégről feloldja az Adornóhoz kötődő kitagadását a huszadik század legfontosabb költői eredményeinek. Összeköti, szentesíti és felszabadítja azokat.
A nagy alkotók, ha túllépnek a „mai kocsmán”, a „holnapután”-nak, minden irodalom és művészet utókorának dolgoznak: lásd Szabó Lőrinc vallomását szorongattatásai idején (Bírákhoz és barátokhoz). Hozzátéve: minden esetben a létezés aktuális máinak tragikumában megmerülve, a holnapban való tájékozódásra felkészítve sugároznak e felé a „holnapután” felé. Az így kiváltódó poétika az elkövetkező pusztulás(ok) idejére előre formálja a világ világosságát. Amelyre nem figyeltek, amit keveselltek a kortársak, politikus szavakat vártak a megfogalmazódó fényesség befogadása helyett. A keservesen kilicitált derű majd csak utólag, az akkori vészek múltán, mostanra szerveződő távlatban állhat össze poétikailag megfogalmazható képletté, újabb nemzedékek példázatává. „Überzähliges Dasein / entspringt mir im Herzen” – a Kilencedik elégia zárásaként. Vajda Endre fordításában: „Létek megszámlálhatatlan / sokasága sarjad szivemből”. Szabó Ede fordításában: „Szívemben árad a sok fakadó lét, / s felszökken özönnel.” Tellér Gyula fordításában: „Túlárad az élet / bősége szívemben…” Tandori fordításában: „A szívemből létek / fakadnak – számtalanul”.
* * *
Kétségtelen szerepet játszik mindebben a huszadik század sajátos eseményvilága, mégsem csak történelmi tényekhez vagy ideológiákhoz kötöm mindezt, amit a múlt század egészében felkínál. A mindennek esszenciájából kialakuló poétikát szálazom össze. És bárha a Sacco di Roma és a német parasztháború kortársai szemében koruk a pusztítás kirívó évszázada lehetett, utókoruk mégis a Sixtus-kápolna és az isenheimi oltár létrejöttével jegyzi a korszakot. A poétikában hasznosuló metafizikai létértelmezés reprezentálhatja-e majdan az ukrajnai éhínség, Guernica, Auschwitz, Katyń és Hirosima évszázadát? Be tudja-e fogadni valamely eljövendő nemzedék a személyiség megépíthetetlenségét és hitének elvesztését oly igen átélő szöveg ellenpontozottságát felvető nyilvános vallomást? Idézzem az egyik legpusztítóbb háború kitörésének kezdetén elhangzott Szabó Lőrinc-i megfogalmazást (Isten és a világ, rádióelőadás, 1940, Húsvét): „Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nemegyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.”
„De mit szeretek, mikor téged szeretlek? Nem testi szépségedet, nem idővel múló pompát, nem a fény ragyogását – két szememnek e barátját –, nem a különféle daloknak andalító melódiáit, nem a virágok, a balzsamok s az illatszerek édes szagát, nem a mannát és nem a mézet, nem az érzéki ölelésre kínálkozó testet: nem ezt szeretem, mikor Istenemet szeretem. S mégis valami fényt, valami hangot, valami illatot, valami ételt és valami ölelést szeretek, mikor Istenemet szeretem: a bennem élő »belső embernek« fénye, hangja, illata, étele, ölelése ez; lelkem számára fény ragyog itt, melyet tér be nem fogad, olyan hang csendül itt, amit idő el nem emészt, olyan illat ez itt, hogy szellő szét nem hordja, ízes eledel, melyet mohó étvágy nem csökkent, s ami itt összefonódik, azt kiábrándulás szét nem tépi. Ez az, amit szeretek, amikor istenemet szeretem” (Szent Ágoston Vallomásai, fordította, magyarázta Balogh József).
Erre gondolt volna Szabó Lőrinc 1940-ben? Ő is éppen Szent Ágostont olvassa ekkoriban, ír is róla. A szövegek ott fekszenek. Míg sírjukból ki nem ássa jelen századunk. Egyszerre csak felfénylenek. Szent Ágoston poétikai aktualitását az a Szili József fedezi fel, akit valaha, ifjúságában a „sakál” írók-költők megbélyegzése indít kereső útjára. Ő éppen poétikai érdemeire utalva Augustinus stiláris szépségeiről rendre kimutatja, hogy nem az igazsághoz, hanem a meggyőzéshez van közük. Sőt: ahol nincs logikus érve, ott jön a művészet. A stilisztikai/retorikai formulát, a témasoroló-témaösszegező eljárást felfedezve – alkalmazza egy különben vallásosként ismert szövegre. Szabó Lőrincre és őrá gondolva magam is éppen azt figyelem, a retorika-poétika miként válik az ember önértelmezésének segítőjévé. Szili József pedig felfedeztető tanulmányában (Ágoston-féle ördöglakat, Literatúra, 2013/3) csodálkozik, hogy másfél évezred alatt senki nem gondolt erre. Ő ezt azzal magyarázza, hogy figyelme „kívülről”, retorikai felfedezése alkalmazhatósági próbájára utal. Megközelítési szemszöge: Szabó Lőrinc esszéista kereséséhez hasonlón ezt a poétikát értelmezi számunkra.
Én nem csodálkozom, mert tudom a bibliai Prédikátor szavaiból: „mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Számomra mindez érzékelhetővé az évezred első éveiben vált. Szívműtétem után lábadozóban. Amikor a városmajori szívkórház éjjeliszekrényében egy Biblia-változatot találva, olvasgatni kezdtem a Zsoltárokat. Benne a 4. 9-et: „Ragyogtasd ránk arcodat, Uram, / te örömmel töltöd el szívemet, sokkal inkább, mintha bor és búza bőségben volna. / Lefekszem hát és békében alszom, hiszen te biztonságot adsz nekem, Uram!”
* * *
De az igazi tektonikus átrendeződés végre az lett, amikor Ezra Poundot és Weöres Sándort éppen a pusztulás ellenében, a derűt felmutató, erőt sugárzó poétika élvonalába emelte fel a modellt teremtő poétikai változás.
A vészeken túltekintő látás belefoglalhatja a lepusztultság ellenkezőjeként létszemléletébe az ünnephez vezető derű rejtekútját. A huszadik század nagy európai költőinek küzdelmes poétikai útkeresése éppen efelé gyűrűzött, és ezt találta korábbi mérlegelő útjának felváltásaként az Énekekben Ezra Pound, és ezt élte meg költői születése pillanatától életműve teljességében az általunk ma végre méltán ünnepelt egyetemes költőzseni, Weöres Sándor.
Allen Ginsberg 1967-es velencei hódoló látogatására volt szükség az agg száműzött Ezra Poundnál, hogy megváltozzék a poétikai közvélemény a huszadik századi költészetről?
Hogy nálunk mikor és hogyan kezdődött ez az áttörés? Jövőbe néző szemével amikor Szabó Lőrinc utolsó egésszé alakított versében átéli, „hogy van a Földön túl is esemény”? Inkább: a vers kéziratos geometriai fogalmazásától („Mozdulatlanúl rohan minden út”) a poétikailag tökéletesített, a filozófiába belefutó összegezésig: „Bár meg se moccan, rohan minden út.” Ez az egész sorra ráfeszülő, enjambement-nal szét nem szakított mondat teszi ezt a verset azzá a poétikai találattá, amely éppen a „helyzetek és pillanatok” materialisztikus rajzait egy időtlen világ részeként képes elhelyezni a személyes létezésben, és ugyanakkor beleemelni a tőle függetlenedő világ-egészbe. A költő-személy lát egy pillanatnyilag jelentkező földi-életrajzi epizódot, amely poétikai „üzenetté” válik, általa a világ teljessége (túl a mozgáson-változáson!) néz rá erre a személyre, amint az beledöbben a létezés teljességének őt is néző egész-ségébe. „S úgy üzent felém”. Én nem az ideológia, hanem a poétika oldaláról figyelem Pound hatását. Miként Weöresét is. Miként azt az idézett utolsó Szabó Lőrinc-versben meg is találtam: ebbe belefér az egész huszadik századi költészet. Ennyiben lehet kiindulás a 21. században.
Vagy talán azzal az irdatlan terjedelmű, mégis egyhuzatú szerelmi költeménnyel, a Halott feketerigóval kezdődik ez a megújulás a magyar költészetben, amely minden rosszat magával hurcolva mégis az életgyónás nagyszerű lendületében vallja meg az életet megújító szerelem rosszat elsöprő erejét. A megújulás emberi mértékét, egy pusztulásban meghentergett kor és élet ellenében elénk állító reményét építi meg számunkra. Kortársai számára. Ha kell, nyúljunk érte, mondogassuk, idézzük, szabaduljunk ki segítségével a nyomasztó halállal teljes huszadik századból. Ott, akkor kezdett a rabságban, az elkeseredésben, „amikor a legnehezebb” volt, abból az időszakból emeli ki az emberlét fenségének megújuló lehetőségét.
Ezt a poétikát következtetem ki a múlt század verseiből, alkalmazom mértékként és kiindulásul, amíg olvasni tudok, amíg érezni tudom a remény lehetőségeit. Amíg, mint a szerkesztő kérdezi: kritikusnak érzem magamat a huszonegyedik században. Ahová ezekkel az óriásokkal foglalkozva léphettem be. Megadatott számomra ez a kegyelmi állapot. A felismerés és a megismerés lehetősége.
(És ha a körkérdés már nevekre is rákérdez: kortársaim között a hatásnak erre a nem filológiai, de lényegi következményeire éppen költők pályáját követve figyelhettem fel. Lásd mindezek bevezetéseként: A huszadik századi költészet nagy pillanatai című tanulmányomat a Forrásban, 2009, 10. szám, 35–80. Valamint: Orbán Ottóval a Petőfi Irodalmi Múzeumban hosszú, többrészes életmű-interjút készítettem, és utolsó köteteit kritikákkal követtem: Orbán Ottó, PIM Hangtár OR1668, OR1669 [CD00905-CD00907-ig], 1987. november 26. és 1988. március 8-a között készült; Távlat a történethez [Orbán Ottó: Szegénynek lenni], Magyar Hírlap, 1977. január 23., 10., Verset öltött magatartásforma: Orbán Ottó: Az alvó vulkán, Új Írás, 1981/12., 116–117., Orbán Ottó új versei, Magyar Hírlap, 1992. június 6., 5., Egy megcsalatott évszázad reflexiója [Orbán Ottó: A keljfeljancsi jegyese], Magyar Hírlap, 1993. február 15., 13., Ex libris. [Orbán Ottó: Lakik a házunkban egy költő stb], Élet és Irodalom, 2000. április 7., 17.; Kalász Mártonról valaha monográfiát készültem írni, maradt helyette ennyi: „Mégis csak létünknek kedveskedem” (Kalász Mártonról egy elmaradt monográfia helyett: Centrum és redivivus, Parnasszus könyvek, Budapest, 2012, 111–124.); Turczi Istvánról pedig amíg el is készítettem kismonográfiámat, végiggondolhattam a 21. századba lépés poétikai esélyeit: Rögeszmerend: Turczi István művének tragikus derűje, Bp., Balassi, 2007; egy méltatásra való felkérés fedeztette fel velem Simonyi Imre sajátosan varázslatos világát: Különvélemény a „Különvélemény” költőjéről (Simonyi Imre kilencvenedik születésnapjára), Forrás, 2010. november, 98–107.; Szepesi Attila varázslatos költészetét az utóbbi években kezdem igazán értékelni: Egy költészet helytalálása [Szepesi Attiláról], Parnasszus, 2013, Tavasz, 21–33.; vagy Baránszky László újrafelfedezett sorsot átélő világvándorlását összefogó létösszegző versciklusát, példázatos poétikai értékével mára feltámadó „Kosztolányi húga” kötet-sorozatát most elemeztem éppen: Kosztolányi húga – avagy Baránszky László költészetének példázata, Parnasszus, 2013. 4. szám, Tél, 48–52.; és ideírhatom a kezdeteitől csodált Kiss Anna költészetében felfedezett rétegmozgást, az újonnan, általa átszervezett életművének a létezés rendjében elhelyező emberi sors bemutatását a Parnasszus most készülő, 2014, Tavasz számában. És – Szabó Lőrinc szavával –: „akit soha el nem hagyok”: líránk bartóki méretű csodáját, Juhász Ferencet; a „fiatalok” közül pedig ikercsillagként két kortársamat, Ágh Istvánt és Tandori Dezsőt, és a Szeretkezéseink és a Sárkeresztúri ének Bella Istvánját, akiknek nemcsak kritikusa, de szerkesztője is lehettem valahai ifjúságomban.)
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/3-as számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
