Műelemzés

november 28th, 2016 |

0

Hegyi Zoltán Imre: KZ-oratórium

A szereplők: halottak. De mint színészek: élők. Egyek közülünk – instruál a költő. Az oratórium hangjátékváltozatának hagyatékban fennmaradt példányán – keltezetlen kézirat másod-harmadpéldánya; a szememben a legfontosabb forrás. Az instrukciók a legtisztább értelemben segítenének a színésznek: hangsúly és tónusalapok, szövegértelmező mankók költőmódra – így válhatnak az értelmezés mankójává is, hiszen a szöveg belső életét előadásmód szempontjából feltáró instrukciók kitakarják az oratórium szövegét indukáló gondolatmenet gyökereit is. Annyira mindenképpen, hogy eszünkbe juttassák a költészete folyvást újra feltett kérdései körül koncentrikus körökben keringő költő máshol (főleg az Új Írásban megjelent, később A mélypont ünnepélye kötetében összegyűjtött prózai szövegeiben) elszórt értelmezés-kísérleteit. Pilinszky esetében a szememben maga Pilinszky a legfontosabb forrás.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

Ez a három bevezető mondat roppant egyszerű, lágyan, hangközelben szólal meg. Mondja a költő. Nem törekszik értelmezni önmagát – hogy kik, mikor, milyen érzelmekkel mondhatták? Csöndesen fölvetett rejtvény, mely a továbbiakra bízza megoldását. Nem törekszik semmiféle pozícióra, még bevezető pozícióra sem. Ezzel mintegy szívóhatást vált ki, s lehetővé teszi a további egész számára, hogy szinte beússzon, mint a levegő. Töltésük minél látensebb, a későbbiek számára annál kamatozóbb. A szereplők halottak. A színészek élők. De a játék az „egyek közülünk” jegyében kell történjék. El kell érni, hogy te, hallgató-olvasó ember a játék által egy legyél, közülük. Nem is feltétlenül választva közülük – az egyik szerepet úgymond, a lehetőség, a méltóság vagy az ártatlanság szerepét: nem kell bebújnod a leánymonogram bőrébe, aki ennyivel is több, mint a szám; az öregasszony bőrébe, aki nem hiszi el, ami vele történik; vagy a kisfiú ártatlanságába, amely személyes megrontatás nélkül is foszlik. Hármuk közöse által kell azt éreznie hallgatónak-olvasónak: egy közülük. Azáltal, hogy a három játszó, a színészek egyek közülünk.

R. M.
(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőmüvesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ
Ugye, mi halottak vagyunk?

Annyiszor megpróbálta! Több felől, többféleképpen. Artikulációk hiábavaló kísérleteiben. Szépséges kudarcok ezek. Például a Rekviem. Főleg a Rekviem. A passiójátékba oltott dráma, amely tudatosan és vállaltan nem igazi. Vállaltan: film. De kudarc, hiszen „film” is marad. Minden beleélés, esetleges pontos momentum ellenére nem válik, nem válhat valódivá. Teréz lágerbe képzelt tisztasága, az áruló és vezeklő Herta, Ilsa Lehner, a gyilkos, a kivégzés, a lázadás réme, a zsarolás alanya, Lacika, Teréz öccse – az egész menazséria. A belecsomagolt pátosz. És ez a kudarc mintha egyetemleges volna, mintha tényleg igaza volna Adornónak: Auschwitz után nem lehet verset írni, a haláltáborról pláne nem – erre a mesélés európai formája alkalmatlan. E kudarcot mintázza a könyvek, a filmek java része, még a legjobban sikerültek is. A dokumentum-kísérletektől, tanúságtételektől se tekintsünk itt el, ott is, azokban is gyakran ott borzong az a keserű, nehezen pontosítható hiányérzet. Amit valójában a többi nekünk mesélt mese kódolt az olvasóba-nézőbe.

Nem véletlen, hogy a sikerültebb művek is jobbára a kivételt mesélik, a megmenekülést – vagy annak kudarcát, ha az író, a filmes bátrabb ember. Drámai szerkezetben, hiszen a meséink túlnyomó része dráma. Felvezetett konfliktussal, egymásnak feszülő sorsok és létparancsok feloldhatatlan ellentétéből fakadó ütközésével, avagy jellemek egymáson súrlódva csiszolódó (akár hiábavaló) fejlődésébe ágyazva – sűrített, pörgő cselekményen át, amely csavaros, fordulatos, kifut egészen a csúcspontig… Ahogy Pilinszky a Rekviemjében, ugyanúgy a kivételt, a külön utakon járó, eszközeinkkel elmesélhető drámai sorsot meséli a filmes a megmentő drámáját illusztráló Schindler Listája során, az önfeláldozó apa drámáját illusztráló Az élet szép-ben – a maga szikár és mérhetetlenül elkapott belülről-nézetével még a Saul fia is a dráma nyelvi készletével mesél. Hallgassuk Pilinszky instrukcióit a szereplők számára a KZ-oratórium rádiójáték változatához: Drámájuk – egymás közti drámájuk – lényegében nincsen. Mondataikat egyetemes sorsuk szerkeszti mégis egybe, a közvetlen kapcsolatnál szigorúbb kapcsokkal. Montázs-dráma, montázs-mondatokkal. De ezek a mondatok mégse szürrealisztikusak, morbidan-frivolak, hanem inkább egy középkori iskoladráma naiv szókimondását, darabosságát idézik. A szürrealista elemeket, amennyire lehet, naiv, szinte higgadt magától értetődőséggel, tisztasággal kell közvetíteni, minél egyenletesebben, minél kevesebb árnyalással. Úgy tűnik, nem tudunk másképp mesélni, a dráma kihagyhatatlan ezekből a helyzetekből; ha a képzeletünkben odafonjuk magunkat ezekbe a helyzetekbe, drámai szerkezetben képzelünk.

Holott a láger botránya valójában a hétköznapiságából fakad. Ahogyan hétköznappá lett, profán voltában minden tekintetben szakrilégium lett, vált teljesen drámamentes rutinná. Sok szempontból Kertész Sorstalansága jutott a legmesszebb ebben a tudatos „drámától fosztásban” a számos természetesen és magától értetődően segítségével – olyan botrányokra használva e jelzőket, amelyek egyszerűen nem lehetnének „természetesek”, avagy „magától értetődők”. (Milyen érdekes: Koltai Lajos ehhez a kifordult természetesen-hez kereste hiába szerintem az optikát…) Pilinszky úgy kerülné meg ezt a feloldhatatlan (avagy annak tűnő) mesenyelvi bilincset, hogy egyfelől visszahelyeződik úgymond a középkori iskoladráma „naiv szókimondásába” – másrészt e keretet gondolatfolyamszerű, szürreális tartalmak közlésére használja, ahol „történet” csak jelzésszinten van jelen. Pillantsunk rá a szövegre, az előadás instrukcióival együtt:

R. M.
Későre jár. Már csak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONY
Drágáim, ne ítéljetek!aaaaaaaaaaaaa(Szenvedélyesen)

KISFIÚ
Hét kocka van. aaaaaaaaaaaaaaaaaa(Mint aki a kórusban szólót énekel
Az elsőt nem tudom.aaaaaaaaaaaaaaa szenvedélye is csak annyira személyes)
A második: utak és messzeség.
A harmadikban katonák.
A negyedik kockában mi vagyunk.
Az ötödikben: éhség és kenyér!
A hatodik kockában csönd van.aaaaa(Szünet)

A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa(Révetegen, de azonnal indít, mintegy
Azt álmodom, fölébredek.aaaaaaaaaaaz előző mondat talpa alól)

ÖREGASSZONY
Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

(A most folyó párbeszéd fogaskerekei – akár egy valóságos, közvetlen drámai párbeszéd szavai – most mintha teljesen egymásba vágnának. Hogy mégse – ez menti meg a montázs-dráma egységét. Ezért nem kérdezhetjük itt se: ki beszél? Kiről? Kinek? – Ha ez teljesen világos lenne, akkor egy direkt szituáció keletkezne, a személyek közt kibomló konkrét dráma, ami idegen anyagként ékelődne az egészbe, s megállítaná a sajátos montázs-menetet.)

R. M.
Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)
Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONY
Elvesztél! Nincs mit elveszítened!

Látni kell, még az előadás tanácsaiban is a teljes mértékig költői megközelítést. Csak úgy működik, ha a történetmesélés minden formájáról lemond. Inkább beleszövi a farkas-mese példázatát az asszociációs modern prózavers mélyen elidegenítő szövetébe – csak nehogy történetet kelljen mesélnie. Csak úgy működik – ennek folytán – ha te, hallgató, olvasó ismered magát a történetet; hiszen csak az olvasatot kapod. A montázs akkor működik igazán, ha ismered az alapanyagát, amiből összeáll – ha hozza magával a megtört látványa az „egész” emlék-látványát is. És csak az áldozat olvasatát kapjuk, a gyilkosok indítékai-defektusai, horribile dictu közönye nélkül, minden sallang nélkül – hogy az látsszon, ami mind a mai napig a legjobban fájhat benne (s ami nap mint nap fáj minden azóta elkövetett hideg fejű népirtásban): hogy szakrilégium, hogy botrány. Világunk méretével azonos botrány, amit valójában megérteni lehetetlen, illetve olyan elidegenítő gesztusokat követel a megértés, amelyekkel jobbára csak a hóhérok, gyilkosok, managerek és bürokraták élnek. Nem megérteni kell. A botrányt soha nem megérteni kell – mivel az értelem, a meztelen értelem és a minden gátat lebontó hiánya egyszerre szüli. Hanem felmutatni, mint a megváltástörténetet! Az se érthető, az is „szent titok”… A KZ-oratórium misztériumjáték. Felmutatni szeretne, hogy lásd, miben veszel részt óhatatlanul, de miben ne akarj lehetőleg semmilyen szerepében részt venni. Mert nem dráma, hanem botrány. Ezek a szereplők olyanok – utasításnak talán a legszemléletesebb –, mint a múlt századi fényképek. Mindegyikük önálló. Pontosságuk, magányuk (s az is, hogy egymás mellett állnak), rajzuk merev, monoton tisztasága: realitás és irrealitás egyszerre. Realitás és irrealitás egyszerre: ez a botrány – ilyen, amikor a valóság botlik.

Ha a megközelítés költői (hiszen misztériumról tanúskodik), akkor érdemes megvizsgálni, hogyan összegzi a saját műteremtő mechanizmusát máshol a költő. Nálam az alakuló vers rendszerint egy igen erős szituáció-érzésben jelentkezik. Hogy úgy mondjam, egy alapállásban, honnét mindenfele ki tudok lépni, ahonnan kitekintve az élményekkel való zűrzavaros viszonyom egyszeriben világossá válik. (A mű születése) Az alapállás itt: a holtaké. Kérdés és kétely nélkül – ki is mondva ezt: az áldozatoké. A valósághoz való zavaros viszony, a költő sajátos katonáskodása, tábor-élménye, az ebben a képletben sehova se tartozás kívülállása helyett; a Rekviem úgymond „rendezői pozíciója” helyett: azonosulás. Részvétel. Nem a megmenekülő kivétel-voltára fókuszál – s ezen keresztül nem teszi kulisszává a botrány-lényeget. Az áldozatok szemszögét vállalja fel, kiindulástól végpontig – akkor is, ha ezzel szükségszerűen jár együtt a feloldás lehetetlensége. Hogy valójában a holtak szemszögéből összegez.

Néha úgy érzem, a valódi, Kertész Imrééhez fogható élmény nélkül is maradék nélkül hitelesen vállalja a magáénak mindezt – hiszen amit ez a kiindulópont követel, az elhagyatva levés Pilinszky János talán legtöbbször versbe formált alapélménye. Ebben az éjszakában minden értelmét veszítette. Tettem a dolgomat, de csak úgy, mint egy világűrben elszabadult, tovább ketyegő szerkezet. Kinyitottam az ólajtót és betettem magam után. Lefeküdtem a szalmára, s a takarót magamra húztam. Imádkoztam, de a szavak a számban maradtak. (Háború után)  Az elhagyatottság tehetetlensége ismerős – és hatalmas erővel kötelez. Minden pontosan érzett, elkeserítő kudarc ellenére is beszélni kell erről, sőt, szinte kizárólag csak erről szabad beszélni, mert létünk akármilyen szerkezetét ez a romlás bomlasztja a legteljesebb erővel, amit maga a holokauszt is „jelentett”. …a bűn megtörtént, s most szeretetnek és tudásnak közös erőfeszítésére van szükség, hogy jóvátehessük: én, te, ő, mi mindannyian, mert a bűn, egyetlen bűn se magányos, s végtelen, kinyomozhatatlan áttételekkel valamennyien felelősek vagyunk érte. Egyetlen gyermek sorsából nyit így a Bűnök és gyerekek című írásában – vegyük észre, a megélt és felismert népirtás milyen kötelezvényt jelentett egy ennyire mélyen keresztényi attitűddel élő embernek!

Nem lettem fogoly. Az összeomlás, amely hasonló volt egy végítélethez, nem állított se jobbra, se balra… Nem lettem fogoly és áldozatnak is érezhettem volna magamat. A végső szereposztás bár igazságos volt, mégis felszínes… Én a szerep nélküli csellengők közé kerültem… Megadatott, hogy megérhettem a békét,végét a rombolás démonának. Naphosszat csavaroghattam a folyóparton, senki se őrzött, senki se szólt rám. Ledőltem a fűbe, megsemmisülve, föloldódva a napfényben és a vízcsobogásban. De valóban ártatlan voltam? …A szomorúság, ami átjárt, nem puszta részvétből fakadt. Hiszen a dráma, a valódi dráma akkor az igazi, ha nemcsak a szereplőkben, de a nézőkben is lezajlik, sőt, bennük talán még inkább… mesél a Nem vétkezünk többé.  Néha, mikor olvasom ezeket a nehezen születő, jobbára az Új Emberben, a hatvanas évek táján közölt – nem is érdemtelen – szövegeket, úgy érzem, a KZ-oratórium is gyönyörű, fájó kudarc maradt. Néha ahogy látom a szövegben az egymásra reagáló monológok helyett a párbeszédet, amikor a halálban-magányok szürreális egymásra rímelése helyett mégis létrejön az interakció, valahogy elidegenedik tőlem, külön kerül a kétségtelen bűntudat, ami az olvasása közben elfog. Olyankor dráma marad és irodalom, eltompul az éle, ahogy három elveszett lélek beszélgetését olvasom-hallom:

R. M.
Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONY
Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.
Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONY
Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.
Sírok. Itt van az arcomon.
Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONY
Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy
végül is megtörhetjük-e,
nem a magunkét, a másik magányát;
az áldozatét, aki fél,
a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!
azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.
Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ
Az első kockát nem tudom.
A második: utak és messzeség!
Sötét utak és üres messzeség.

R.M. és az Öregasszony párbeszédei – s a kisfiú dacreakciói. A megtörhető magány. Mintha a költő szemében ez a magunkra hagyottság volna  a legteljesebb büntetés – ahogy az ítélet, a kegyelem lehetősége is magunkra hagy az üres éggel. Pilinszky azt a szörnyeteg dilemmát, amely annyi hívő embertől vette el (olykor a legnagyobb inverz-pálfordulásokig) a hitet, így oldja fel. Mindez, a népirtás, a háború minden borzalma csak azért történhetett meg, mert az ég üres. Egymástól elfordulásunk, a részvétlenség üres messzesége és távolságot tartó (nem velem történik – ne is történjen velem mintájú) közelsége egyként ennek kicsiben-tükre. Egymással részvétlenségünk is azért lehetséges, mert elvétetett az ítélet, s vele a kegyelem. Az Apokrif hiába zengő harangszavát, A mélypont ünnepélye ciklusának egymásra épülő verseit ugyanúgy ez az „üres ég” lepi. Milyen érdekes – a fiatalkor egyik fontos visszatérő versképző kulcsszava, a csillag ezekből a versekből – az életmű java részéből mondhatni – hiányzik. Ha az ég üres, nincs miért feltekinteni a sötétség folytonossági hiányaira. Akkor a feladat csak az lehet, hogy visszaénekeljük az égre, visszakönyörögjük az ítéletet – mert ennek része, hozadéka, ajándéka a kegyelem. Ebben a szörnyeteg relációban feszülnek a legerősebb versek – s e relációt töri a KZ-oratóriumban ez a remélt-vágyott párbeszéd, amely szerint a lélek legalább a halálban nincsen egymástól teljességgel magára hagyatva. Számomra így marad dráma olykor, veszíti el a misztériumjáték-jellegét, sorokra bomlik, amelyek valójában így is, nem sikerültükben is hallatlanul lényegesek, hiszen egyetlen háromfelé bontott dilemma egymással feleselő vetületei. Megtörhetjük-e a másik magányát… mert ha igen, az maga a kegyelem.

R. M.
Azt álmodom, felébredek.
Hihetetlenűl mély az éjszaka.
Alig vagyok.

Alig vagyok Egyetlen egy szoba,
egy ablak világít csak: az övé.
S az is üres.
Alig vagyok Mint összetört tükör
hull a szobája, s nem bír földet érni!

Levelenként kell félrehajtanom
a puha erdőt. Mind megannyi seb.
Elalélok, hogy szép fejét kifejtem
az agyonázott levelek közűl.

Szebb, mint a legszebb fiatal lány –
Nincs többé erdő.
Alig vagyok Mit akarsz még tőlünk?
A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.
Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚ
A hetedik kockát nem ismerem.

A magunkhoz szorított saját halál… olyan keserves tudni, hogy abban a gépesített, részvétlen, bürokratikus pokolban, a jól szervezett megsemmisítésben hogyan vevődött el mégis. Ez is. Hogyan lett ember és halála számmá, sőt, számháború részévé (mintha fontolható különbséget jelentene hogy pontosan hány millió). Minden lett, amit csak el tudunk képzelni, mi emberek, az összes elidegenítő gesztus felsorolhatóan ott ólálkodik ezek körül a halálok körül; igen, végül az a hozzáállás is, amelyik petákra váltaná a részvétet. Annyiféleképpen szeretnénk kibújni a rész vétele, a felelősség érzete alól – holott az ég (úgy, és azon észleletek alapján, melyeket Pilinszky János fűzött szavakba) most is üres. Nem tesszük a magunkévá a részvétet a saját életünk kötelezvényeiben – nem tanulunk. Ha a hitelét firtatom is a műnek, ha a gyönyörű, hiábavaló kudarcát érzem – az érdeme akkor is elvitathatatlan: magára vette a megírása által az alkotója a bűnt, amit nem követett el, amiért nem ítélte meg az a háború végi érzetre-ítélet. Vállalta a büntetést, tiszteletre méltóan kevés tetszelgéssel, mert ezt (ha szerep, hát szerep…) érezte egyedül hitelesnek. A mi nemzedékünk – ha szabad így fogalmaznom -, egyetemességre van ítélve; önzetlenségre, igazságra és humánumra. Szenvedései mellett ritka ajándékokban is részesült: elemi erejű tapasztalatokban, amelyek az egész emberiség felebarátjává tették. „Mert éheztem, mert szomjaztam, mert mezítelen voltam…” Jézus e szavai nem ismeretlen dolgokról szólnak hozzánk… (Háborús nemzedék)

Persze aztán születnek az újabb nemzedékek, akiknek mindez már nem tapasztalat. Legfeljebb tanulságos, beleérezhető történet. Egy H.P. (Halász Péter) nevű fiatalember keresett fel tegnap délután. „Kibontotta” 16 realisztikus képben az Egyetemi Színpad számára oratóriumomat. Mekkora félreértés! Kínos „rokonság”. Nagyon nehéz lesz vele tapintatosan közölnöm véleményemet. Mit szeretett benne, ha ezt művelte belőle. Igaz, tulajdonképpen az oratóriumon túlra én se látok még – legfeljebb elméletben. A „drame immobile” fogalmát H.P. szó szerint értette! Ugyanakkor a világos megfogalmazással magam is adós vagyok még. Át kellene néznem a régi magyar passiókat és iskoladrámákat… (Naplójegyzet, 1967) Később tett is erre kísérletet, a Beszélgetések Sheryll Shuttonnal (szerintem) legfontosabb rétege ez. Soha nem érezte maradéktalannak – azt sem. Úgy maradéktalannak, ahogyan a legegyszerűbb, „leszegényedett”, imák azok. Amelyekben kimondatlanul, de benne lüktet óhajunk az ítéletre és a kegyelemre.

KISFIÚ
(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve,
s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)
Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

Illusztráció: Pilinszky János (Molnár Edit fényképfelvétele)

Cimkék: műelemzés, tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →