Búzás Huba: Csillagbörtönből a csillagokba
Határ Győző (1914, Gyoma – 2006, London) mennybemenetele
lelencek zsoltárát hazátlanul hörögte
lelen cek zsoltára felöltvén hite csúfondáros maszkjait
lelen cek zsoltára és mindazóta máig döng a jötte,
aaaaaaaaaaaaaaa a messze messiásaként vakít…
aaaaaaaaaaaaaaa az út e tájt hajtűkanyar
aaaaaaaaaaaaaaa s a lépteim mögötte,
parancsuralmak csillagbörtönében itt
aaaaaaaaaaaaaaa ki volt világibb más bitang magyar?
aaaaaaaaaaaaaaa világavesztett napvitorlám
lele ncek zsoltára utána farvizet kavar
aaaaaaaaaaaaaaa magamra hánykolódván
a hit szivárvány maszkjait…
aaaaaaaaaaaaaaa azóta döng a jötte:
aaaaaaaaaaaaaaa fönn mennydörög, tornádó tör ki torkán,
aaaaaaaaaaaaaaa szélhárfáin üvölt az orkán;
nagy Európa-szívét hordta mellkasában,
aaaaaaaaaaaaaaa földönfutott a földön ott ~ én itt e kín ~
aaaaaaaaaaaaaaa villámlik ím’, hogy másom végre lássam:
aaaaaaaaaaaaaaa kis nép nyelvének hajszálhídjain
aaaaaaaaaaaaaaa csavargó medveszív-rokon
aaaaaaaaaaaaaaa (ma már tudom: a társam)…
két lisztesképű ezerarcú harlekin
aaaaaaaaaaaaaaa egyensúlyozva át e csúf koron,
aaaaaaaaaaaaaaa alattuk bűn a múlt gomolygón…
aaaaaaaaaaaaaaa dörmölgetőn dorombolom
aaaaaaaaaaaaaaa bohém-bizarr komoly szóm:
sok színe rím ~ de kín e szín ~
aaaaaaaaaaaaaaa arcmásom végre lássam!
aaaaaaaaaaaaaaa két űrpolgár, ki fáj, diderg e bolygón,
aaaaaaaaaaaaaaa dévajkodik szitok-mosolygón,
eh, nem e satnya emberfajtól származottan,
aaaaaaaaaaaaaaa hol minden teljhatalmú szent ma hitszegő
aaaaaaaaaaaaaaa s teherhordóik rab világa szótlan…
aaaaaaaaaaaaaaa szabad szólásunk szörnyetege ő,
aaaaaaaaaaaaaaa az istenek szekerein
aaaaaaaaaaaaaaa robogva élve-holtan,
hol más galaktikákban több a levegő…
aaaaaaaaaaaaaaa röpíti balladás dühig e kín,
aaaaaaaaaaaaaaa gömbhalmazokba égi mérge:
aaaaaaaaaaaaaaa mennyből hahol a Harlekin
aaaaaaaaaaaaaaa e görbült néma térbe,
hol minden kényúr hitszegő,
aaaaaaaaaaaaaaa rabok világa szótlan…
aaaaaaaaaaaaaaa búcsút ne mondj! hozzá föl sohse érve,
aaaaaaaaaaaaaaa ne mondj imát… csak verset érte…
* * *
Füleki Gábor
Határ(r)okon
Búzás Huba Határ Győző halála kapcsán íródott – csírájában immár tíz éve megfogalmazódott – emlékverse már címadásában is találó, hiszen a negyvenes-ötvenes évek magyar fegyházait végigjárt író a szegedi Csillag börtönben is raboskodott. Hazájában hazátlanná válva hagyta el az országot 1956 decemberében, hogy végül ,,Londonország promontóriumáról” szemlélje a glóbusz és a világegyetem történéseit, létezésének mikéntjét; kitekintve és egy végsőkig kiérlelt életút végén távozva – a csillagokba.
,,Hazátlanul hörögte” külföldön megjelent könyveiben messzetekintő intellektusának filozófiai-társadalmi meglátásait, s nyelvhazájában, – bár művei a rendszerváltás után itt is megjelenhettek – a magyar befogadók között alig-ismeretesként ,,máig döng a jötte.” Igen, döngenek léptei, óriás ő, hatvankötetes megalit-életművével, mely nem csak méretében, hanem bölcseleti mélységében, nyelvi varázslatában is gigászi. Épp ezért kevesek számára befogadható.
,,Kényszer szülte világpolgár” – vallotta róla Göncz Árpád, ,, ki volt világibb más bitang magyar?” – teszi fel az ugyanezt sejdítő költői kérdést Búzás Huba. Határ világa világi, kifejezetten evilági, miközben messze túlnő minden nemzetieskedésen, távoli terekbe, kozmikus méretekbe kitekintő. Tette volna ezt akkor is, ha világnyelv elkényeztetettjeként születik (az életmű ismeretében bizton állítható, hogy világhírű lenne), s tette volna akkor is, ha kivesző kisnyelv utolsó beszélőjeként vetette volna papírra, file-ba különös gondolatait, melyek ,,szélhárfáin üvölt az orkán” s melyeknek szülője ,,nagy Európa-szívét hordta mellkasában”, mely szív a nyolcvanas-kilencvenes évekre univerzum-méretűvé tágult.
Tudja, és sokszor keserű humorral fájlalja, hogy a magyar nyelv ismeretlenségébe falazva ,,kis nép nyelvének hajszálhídjain” alkotja meg elképesztő gondolatiságú, szikrázóan éles szellemiségű opuszait, egy ,,ficcfanyelven”, amely nyelvvel azonban csodákat művel; elég, ha az érdeklődő az interneten művei címlistáját végiggörgeti: máris ízelítőt kaphat abból a nyelvvarázsból, sziporkázó szóalkotó képességből, ami stílusát oly egyedivé teszi. Amit nagyrészt a magyar nyelv agglutinatív természete, képzőbősége, megengedő szórendje tesz lehetővé. Nem biztos, hogy eme intellektuális gyönyört fakasztó – olykor archaizáló, vagy önmagát egy humoros-huncut szóképzéssel implicite egyazon mondatban megtromfoló, a legbonyolultabb filozófiai gondolatot is tökéletesen leképező szó-és mondatburjánzás minden ínyencségével megvalósítható lenne izolálóbb, poliszemantikusabb nyelveken.
Ő maga is tudta ezt – nem váltott angol nyelvre, hű maradt patriarchális-joviális magyar nyelvéhez, lett annak pátriárkája, ,,Győző bácsi”-ja, Weöres Sándor költészetéhez mérhető bölcseleti nyelvcsodát alkotva regényeiben, filozófiai értekezéseiben. Azt hiszem, akkor sem váltott volna nyelvet, ha anyanyelvi olvasóban többé nem is reménykedő utolsó ubihként[1] vagy nganaszanként[2] alkotta volna meg életművét, melynek kötetei mord Pamir-sziklákként magasodnak az átlag-irodalom és az átlag-bölcselet virányosabb-emészthetőbb gyümölcsöket termő lankás dombjai fölé.
Búzás Huba – ebben, sajnos, oly kevesekkel osztozva! – szellemi társának érzi Határt, versében több sor is utal e gondolatrokonságra: ,, két lisztesképű ezerarcú harlekin / egyensúlyozva át e csúf koron, / alattuk bűn a múlt gomolygón…”, illetve: ,,dörmölgetőn dorombolom / bohém-bizarr komoly szóm: / sok színe rím ~ de kín e szín ~ / arcmásom végre lássam! / két űrpolgár, ki fáj, diderg e bolygón, / dévajkodik szitok-mosolygón, / eh, nem e satnya emberfajtól származottan”. Jól látható a két költő közös attitűdje: modern, atomizált korunk sekélyességén való túlemelkedésük, a földi lét szűkösségének érzete sajog át a sorokon, melyet mégis sztoikus derűvel kénytelenek elviselni – különben elviselhetetlen. Az e derűt nyelvi formáltságban is megjelenítő határi nyelvsziporkázásra, a hasonlóan érző lélek válaszaként alliterációk csendülnek e sorokban, s Határ stílusát a mondatok kígyózó lejtése is megidézi, magukba rejtve egy verscímét is, a Medvedorombolást (éppígy a költemény első sorának felütése a Lelencek zsoltára című vers megidézése).
Hol mozog hát tíz éve távozott szerzőnk otthonosan, aki nemcsak világpolgár, hanem – és inkább – űrpolgár? A választ Búzás verse frappánsan adja meg: ,,szabad szólásunk szörnyetege ő, /az istenek szekerein / robogva élve-holtan, / hol más galaktikákban több a levegő…” – e levegősebb, totális szellemi szabadságú, minden dogmától-berögzöttségtől mentes elmetérben születnek Határ gondolat-boltívei, a Védánta vagy Wittgenstein világában egyaránt otthonosan mozgó bölcseletkritikus szellemi Angkorjai, melyekben: ,,röpíti balladás dühig e kín, / gömbhalmazokba égi mérge: / mennyből hahol a Harlekin / e görbült néma térbe, (…) / búcsút ne mondj! hozzá föl sohse érve, / ne mondj imát… csak verset érte…” – rekeszti be versnekrológját Búzás Huba, utalva Határ eszmei határtalanságára és határtalan agnoszticizmusára, s összességében kiválóan megragadva a Határ-ság, s ha lehet határi szóalkotással élni: a határitás lényegét.
[1] A kaukázusi ötvenezres ubih nép a 19. század derekán az orosz hódítás elől a Török Birodalomba vándorolt – s ott az ígért letelepítés helyett – szétszóratott. Asszimilálódásuk így felgyorsult; az igen bonyolult poliszintetikus nyelvutolsó beszélője 1992-ben hunyt el.
[2] Távoli rokonnyelvünket, a nganaszant már csupán öt-hat idős asszony beszéli a zord Tajmir-félszigeten.
Illusztráció: Határ Győző portréja
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
