Szilvási Pál: Advent
Mint elfelejtett férfiak,
kik csak isznak és alszanak,
s a jeges utcán őgyelegnek –
aki meglátja őket, retteg –
vöröslő szemmel nézve széjjel,
hogy kit dugnak meg majd az éjjel,
s bár a sok vonzó segg mögött
látják néha az ördögöt,
nekik már nem kell más, csak ez.
Meg egy kis alvás. Meg a szesz.
Vagy mint a tudós, fölriadva
kávéját a mikróba rakja,
– Mi történt? – kérdezi az asszony,
s ő – nehogy bármit elmulasszon –
nem is válaszol, meg se hallja,
csak számol, a kávét kavarja,
s csak egy érdekli, egy adat,
így lepi meg a virradat.
S mint a lány, kit hiába intett
az anyja, mert egy lágy tekintet
már leigázta gyönge testét,
s ezért a szép blúz és a festék,
mert már nem gondol semmi másra,
csak azt az arcot újra lássa,
és őt látja már minden jelben,
hiába lázad sorsa ellen.
Így nézek bele minden szembe,
hátha a Megváltó jön szemben,
így kapaszkodok minden kézbe,
nehogy majd ne vegyem észre,
mert éppen nem nézek oda,
hogy megtörténik a csoda.
A karácsonyt még sosem vártam
ennyire, mint ebben a sárban.
És nem a fenyőfát, a csengőt,
a kisdedet ringató rengőt,
nem a gyertyát, a csillagszórót,
a gyermekkorba csábító szót,
már nem a meghittséget vágyom,
szívemhez dörgölődző lányom,
hanem hogy láng gyúljon az éjben,
hogy ez a téboly véget érjen,
hogy kihajtson e kőkemény,
szétfagyott földön a remény.
Így várta sírva és rekedten
az ifjú férj is Názáretben
a fiút, akit nem ő nemzett,
s aki nem valamely nemzet
királya lesz bíbor palástban,
de kinél örök igazság van,
s uralkodni fog a világon –
átbucskázván a kínhalálon.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2012)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
