Arnóti András: Most vagy az a címe…
…hogy A Dunánál vagy az, A hónap eseménye. Előbbivel az a baj, hogy a szükséges két áttételnél több van benne, az utóbbival meg az, hogy nem az előbbi. Majd meglátjuk. Mindenesetre ez a cím. Többé-kevésbé
Nem. Ki van zárva. Nem. Vagy talán mégis. Igen. Esetleg. Ebben is éreztem egyfajta határozottságot. Igen. Na jó. Elmondom. Tegnap Budapestnél, a Gellérthegy és a Közgazdaságtudományi Egyetem lábai közt szétnyílt a Duna. Igen. A folyó. Kettényílt. De nem ám úgy, ahogyan ezek a nagy vizek szét szoktak nyílni, amúgy normálisan, tehát a folyási iránynak alárendelten. Nem, hanem annak ellentmondóan. Ki látott még ilyet? Akik éppen ott voltak vagy elsőként vették hírét a dolognak és rohantak, hogy történelmi értelemben átkeljenek a folyó medrében az egyik partról a másikra, száraz lábbal, azok most megtorpantak: akkor most mi is van konkrétan? – fejtartással. Szét is nyílt meg nem is?! Néhányan csalódtak. Olyanok például, akik nem fejezték be ebédjüket, csak úgy neki iramodtak ész nélkül, bedőlve láthatóan és megint valami közbeszédnek. A gyorsabb gondolkodásúak azonnal felnyomultak a hidra és nyugtatni kezdték a tömeget. Pánikra semmi ok, ők uralják a helyzetet. Ezek később kisebb zászlókat készítettek pólóikból, nadrágjaikból, hogy megkülönböztessék magukat a helyzetet másképp’ uralóktól. Mert többféle nézet csapott össze. A hitetlenek, akik a meder két partján rekedtek, addig se hitték el az egészet, amíg ide özönlöttek, de most, hogy látják, most se hiszik el, csak most másképpen nem hiszik el és úgy gondolják, hogy jogosan kételkednek, mert emlékezzetek! – megmondtam: baromság az egész, hiszen ha szét is nyílt ugye, miféle szétnyílás, ez egy merőben szabálytalan szétnyílás, így nem nyílhatnak szét folyók, úgyhogy legyintettek és hazamentek. A többiek, akik szótlanul nézték azt, amiről nem tudhatták, hogy most az a nem-Duna is Duna-e és akkor abba most hányszor is nem lehet bele lépni, nézték a hezitáló halakat, akik nem voltak képesek eldönteni, hogy keletre ússzanak-e vagy nyugatra ebben a tébolyult világban, ám sokuknál már ez nem is volt kérdés, hiszen eltűnt környezetükből a közeg és ezért ott verdestek a folyó medrének iszapos fenekén. Néhányan találgatni kezdték a kirajzolódó formák eredetét, a tárgyakét, amelyeket ott dugdosott az elmúlt évszázadok, talán évezredek történelmi feledékenysége, bűntudata vagy egyszerűen csak a rendetlenség. Vízi és légi járművek, legkülönfélébb élőlények, lakásberendezések, többnyelvű feliratok, megfáradt és ettől küldetésüket nem beteljesítő bombák, lacikonyhák és lángossütők elmaradhatatlan kellékei, hatalmas serpenyők, honleányok egykori szalvétagyűjteményeit őrző masnis dobozok, immáron masni, doboz és szalvéta nélkül, zománcos, fürdető lavórokhoz tapadó, kékre festett hőmérős műanyag halacskák nem teljesen didaktikus, de mindenképpen hitelesen bemutatott részletei. Eredetüket a kollektív emlékezet igyekezett megfejteni, azonosítani, mert a formákból a karakterek jobbára már eltűntek, nagy részüket homogenizálta az idő. Az ezekre kötött fogadások merészek voltak. A televíziósok hada előtt engedelmesen nyílt szét a tömeg. Az egyik riporter, valamilyen drótkötélpályán egészen a meder közepe fölé ereszkedett és könnyed, olykor epileptikus átéléssel elegáns, de mégis szívbemarkoló, görcsös rángatózással, de mosolygássá szelídült arckifejezéssel számolt be a hónap eseményéről. A kamerák a bámészkodókat is vették. Sokan integetni kezdtek feléjük és különböző üzeneteket próbáltak kézzel-lábbal, ajakcsücsörítéssel továbbítani. Kicsit kések, bocs, később majd hívlak, közben V-betűt formázott gyűrűkkel borított középső- és mutatóujjával, oltári, ami itt van, kész beszarás, pusszantyú, most befejezem, mert zuhanok. És tényleg zuhant, mert összedőlt egy alkalmi állvány, amelyen néhány cég akciós szolgáltatásokat hirdetett a rendkívüli eseményre való tekintettel: kerti locsolórendszerek, szivattyúk, mindent egy helyen Mózesnél, forduljon (P) Mózeshez! Vagy: a természetgyógyítás Mokkája a Nagy Magyar Nyílás. Sőt már kapható volt a dögös csomagolású Mózes-Mázos cukorka, amelytől remélni vélték a lakosság számának ugrásszerű növekedését. A rugalmas és a fenntartható fejlődés ethoszát magukon viselő kiadók, nyomdák szerkeszteni kezdték a dunai hajók vagy az azokat helyettesíteni tudó lovas szekerek mederrendjét is. Fontos lett a Duna. Meg annak hiánya. Részlegessége. Relativitása. Csak itt és most és csak nekünk. Forradalmi. “Nem tudom megbocsátani magamnak, amiért elhagytalak” feliratú tábla hullott alá az égből zörögve, többen felkúsztak a magasba, hogy segítsék a hidat röpíteni vágyó madarak őrült vállalkozását, majd feltűnt a “Gizi” feliratú molinó, mint egyetlen könyörgés, a nyilvánvalóan legtömörebb s egyszersmind legteljesebb kifejeződése egy feldolgozhatatlan érzésnek, ám a hős nevét már nem örökíti meg a történetírás, mert eltakarta az égbe emelkedő karok búzatáblák hullámázását idéző lüktetése. Igen. Forradalmi. Az egyén, a kisember és egy nemzet forradalma ez. Egyszerre mámorító érzés volt dunai népnek lenni.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2013)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
