Tamási Orosz János: „…a feledés ellen odaadni…”
Edvin Szugarev: Madárijesztők évada
Bizonyos élethossziglanokban, amikor nagyon-nagyon pontosan értjük és éljük ezt az összetettsége ellenére és dacára roppant egyszerű kifejezést, az élethelyzetünk maga válik olyanná, mint egy vers. Mint a vers. Ahhoz addig a tanulás, a tanítás, a megértés és elfogadás, olykor a minden értelmezésen túli és felüli öröm s gyönyör kötött, ám egyszer azon kapjuk magunkat – verssé váltunk. Lélek és test egyaránt vajúdik velünk, létre akarja hozni azt, ami voltunk, vagy valami újat a régi helyén s helyett, de nem törölni semmit abból; keressük a kapaszkodókat, mint szó a saját helyét a versben, úgy küzd bennünk a sejt önmaga helyéért önmagunk láncában; hangsúlyok áramlanak ereinkben, megváltoztak életnedveink ár-apály ritmusai, megváltozott a meder, s változóban a törvény; épp úgy forgolódik velünk s bennünk ez az élethelyzet, miként a hétköznapi gondolatainkban helyét kereső vers, vagy még előtte a gondolat tükrének gondolata a versben; s e gordiusz-gócok, mert váljon itt melléknévvé a szó, nem tűrnek kardot, nem méltatnak válaszra sem hetyke gőgöt, sem fölényes erőt; a gombolyag türelmes szálazása, a gombolások elvétést meg nem bocsátó összeillesztése az elsődleges föladat; élethelyzetünk hát, mondom, a vers – és ki olvas ilyenkor verseket?
Úgy különösképp, hogy megtesszük bár, kezdetben belelapozással, de Edvin Szugarev azonnal közli velünk: „Az emlékezet hamu. / A tűz lakott itt, látni való, de / minden széndarab már üszökké vált, ami / pedig vöröslik még, csupán a tűz árnyéka.” (Emlékezet). Magunk sem mondanánk ezt szebben, préseljük ki kedvvé váló kedvetlenségünkben, és kis időre összezárjuk a könyvet (Edvin Szugarev: Madárijesztők évada). De hamarost újabb kísérletet teszünk, hogy rápörgessük az oldalakat erre a sorra: „Talán nem csüggesztő / ez a létezés?” (Ordasok). Jó vers, dünnyögünk, kedvetlenségünk tovább lappad, no persze, nem épp kívánt irányba, mivel az akár világszociográfiába is illeszthető sorok, az emberiség kozmikus magánnyá táguló földhorizontjára, veremperemlétére precízen illő megfogalmazások olyan nagyon, ha értik, mire gondolok, maradásra nem ösztönöznek; hiszen „Talán / segítenek valamivel rajtunk ezek az egyre szétesőbb, / darabokra hullott közösségek, / melyekben mind unottabban mozdulunk, / melyekben felebarátunk nem személy, / hanem tükör?”, folytatódik a kíméletlen szembesítés, hogy majd az egyenlet egyetlen lehetséges megoldását is kimondja: „Csak naplementekor értjük, / hogy közeleg már az idő, / hogy közeleg már az idő, s nem várnak ránk. / S bűntudattal loholunk szerte mi, / egymásnak távoliak, / magányos ordasok buzgó lépteivel.”
Ennyi, motyogjuk, talán-talán kis elégedettséggel, testünk s lelkünk széttartó ambivalenciája éppen fokozódott, mellesleg, persze, de nincs ezzel semmi baj, itt, ugye, nincs már semmi látnivaló, oszoljunk, emberek, ha még van valaki itt az efféle teremtményből; oszoljunk, ha már az armageddon s az apokalipszis oszlatásához kevesek voltunk, mert voltunk, bizony, nincs áthárítható felelősség, Szugarev is megmondá: széteső létállapotainkban „felebarátunk nem személy, / hanem tükör”! Hát így, hogy könyv újfent kicsit félre, de persze ujjaink csak-csak megpendítik lapjait, ám hol nyílnak szét, na hol? „Elhamvadt találkozások, elfeledett ösvények, / szétszakított ölelések s kitörölt szavak. / Mire emlékezzen életem? / Kezdeteden kívül mi / méltó a halál előtti felidézésre?” (Csak hamu). Lélek és test bennünk ekkor eltűnődnek, okos fejükkel összenéznek, s megpihennek. A gondolat időt ad gondolataink megszületésére. Nem úgy a költő, e pillanathoz önként választott Vergiliusunk a Pokolban. „Egyáltalán miként vergődtél el eddig, / jó testem? / Egyáltalán miként tűrted el / ezt a goromba és fajankó lakót? // Miként álltál ellen barbár kitöréseinek, / miként élted túl őrült orgiáit, / miként nem robbantál föl ujjongásaitól, / miként nem hullottál szét hosszú csüggedéseitől?„ (A test). S ha már szét, hát miért s miként a mégis-össze, motyogjuk újfent bizonyosságot nyerve; de hamis bizonyság ez, vág belénk a gondolat-fejsze, akkor hát azért is ide nekünk azt a kardot, no, lássalak, Gordiusz csomója. Legyen úgy, legyél te csak főnév, méltó a legyőzetésre – általunk, persze, ki lenne más méltóbb ugyanerre? Ez a derű tölt el bennünket, mert, ha eddig nem mondtuk volna, Edvin Szugarev lírája maga a patakzó derű. Nincs derűsebb, mint rádöbbenni zsákutcáinkra, eltévedéseinkre, nincs örömtelibb a kellő józansággal fogadott, ám kőkeményen reánk mázsált kegyetlen igazságok szelíd befogadásánál, és nincs megnyugtatóbb a legősibb kezdetben rejlő teremtő nyugtalanságnál. Egy végtelennek tűnő, élethossziglan tartó merülésből bukkanunk felszínre úgy, hirtelen, mint ebből a lírából, nem ellökve, hanem éppen hogy belemerülve, megértve a folyam, a tenger cseppjeit, páráját, mélységeit; még vitázva is végül a költővel: mert hogyisne lenne „…hogyan a tengert magaddal vinned.” (Nincs hogyan), nincs hogyan, mondja ő, mert „Emlékezetének mértéke más, / s észrevehetni abban / nincs hogyan téged.” No, hát csupán annyit kell tudnunk, a tenger küldött, ő vár bennünket vissza, bennünk van s bennünk marad, s nem emlékezni kell erre, csak tudni, mindig, azt, hogy, miként mondá az Atya, emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel, porszemmé, homokszemmé, s „A homoknak / nincsen természete. // Testünk formáját veszi föl, / amikor kifekszünk a partra / egy nyári éjszaka / a holdfényben. / Búcsúzásunk formáját veszi föl, / amikor elindulunk. // S a világtól való búcsúzásunk ő, / amikor megtanulunk keresztülfolyni.” Ez a pillanat az egyik csúcspontja e költészetnek, a fölismerése, hogy merre terelt, vezetett, ösztönzött bennünket Szugarev, az olvasó „Megérti, hogy hiúságában egyetlen isten se / lehelne beléjük isteni lelket / a halálon kívül.” Pontos, precíz, az értelem mélységéig vezető néhány szó; a hiúság kéjes kiélvezése, s minden, ami abból fölfakad, az alázat öntelt kivetése élethelyzeteinkből hová is sodor, mikor s mert gőg s kevélység s hatalom büszkesége mindennél fontosabb s büszkén vállalt céllá válik a gyöngék csöndjének meg sem hallása – de lásd hát végül, „mennyire a nyirkosságtól s a széltől függenek” – ők s nem csak ők.
Így s talán itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy pontosabban vegyük szemügyre Edvin Szugarev verseinek foglalatát, s előtte szóljunk a költőről is. Bár az utóbbi föladatot nehéz teljesítenünk, hiszen portréjában megkerülhetetlen – elhallgatni nem is áll szándékunkban – a markáns közéleti szerepvállalás; ezt már csak azért érdemes szóba hoznunk, mert ennek függvényében még érthetetlenebb teljesítményének viszonylag „visszafogott” magyarországi visszaigazolása, értékelése. Nos, ez az első magyar nyelven megjelent kötete, verseinek egy általa szerkesztett összegző válogatása, az első, ismétlem, noha mindeddig harminc verseskötete látott napvilágot, közöttük egy bilingvisként az Államokban; ezen túl számos bölcsészettudományi értekezést jegyzett,s, hogy a közéletről beszéljünk, a rendszerváltó évek előtt egyik szerkesztője a bolgár szamizdat-irodalomnak, majd hetilapokhoz és folyóiratokhoz kötődik neve, a bolgár rendszerváltás után három ciklusban országgyűlési képviselő, két országban töltötte be hazája nagyköveti posztját; ahogy a kötet ajánlójában olvashatjuk: „kemény és következetes kiállása sokaknak példa, publicisztikus szava: leleplező, negyed százada nagy ez a tábora”. Ez a vonás ugyanakkor nem szűrődik át itt olvasható verseibe, mondhatni, mintha inkább a létköltészet – a következő szó itt nem a köznyelv pejoratív értelmezésében olvasandó – elefántcsont-tornyából szemlélődő alkotó poézisét, filozófiáját ismernénk meg. S tegyünk ide még egy közéleti kitérőt, akár amiatt, mert a talán egyetlen hazai – vele olvasható – napilapnyi kurtaságú interjúban erről s egyebekről is megfontolandó módon beszél. „Egyszer valaki figyelmeztetett arra, hogy a politikai tevékenységemmel örökre eljátszottam az esélyét, hogy költőként olvassanak. Mindenki a politikai aktivitásom felől olvassa a műveimet, pedig ez két külön dolog. Az én generációmban a művészek részéről az erős politikai elköteleződés volt az általános, hiszen megéltünk egy olyan korszakot, amikor nem voltunk szabadok. A szabadság vonzott minket, részt kellett vennünk a kivívásában. A mai fiatal költők számára a szabadság természetes. Talán ezért lehet, hogy közülük jóval többen tartják magukat távol a politikától” – említi meg, többek között, ismét csak sejtetve a töprengő olvasóval a közélettől való távol-maradás okait és akár annak határait; a személy autonómiájának hatalom általi határátlépéssel fenyegetettség zsákutcás köz- és önveszélyes kísérleteit; másfelől tanulságos módon foglalja itt össze közéleti aktivitásának tanulságait: „…részt vettem az ellenállásban rendszerváltás előtt. Amikor a Todor Zsivkov-rezsim megbukott, nekünk, az íróknak, művészeknek, értelmiségieknek egyszerűen muszáj volt a politikai osztály részévé válnunk. Sokan hittek bennünk, és remélték, hogy megtörténik a rendszerváltás. Mi is ezt gondoltuk, de a dolgok nagyon lassan haladtak, majd teljesen rossz irányba fordultak. Bulgáriában az orosz peresztrojka modelljét követte a rendszerváltás, ami az egykori kommunista vezetők hatalmi helyzetéhez vezetett. Ők lettek az új szocialisták. Az embereken lassanként úrrá lett a kiábrándulás. Az utolsók között voltam, akik visszavonultak a politikától. Nem akartam elhinni, hogy fel kell adnom az elképzeléseimet. … a rendszerváltás akkor lesz befejezett, amikor a társadalom tagjai alattvalókból polgárokká válnak.” Idézendő s akár ráolvasásként megidézhető szavak ezek, noha, ismételjük meg, ama lírában, melyről most szólunk, mindennek csupán halvány, nagyon áttételes sejtelme, sejthetősége sejlik elénk. Hadd olvadjon itt mondatunk tudatosan a szavak játékosságába; hiszen a költészet az az ősi, nagyon pontos elmepróbálás, mely előbb a szavak zenéjét teremti meg, s aztán sző himnuszt, szimfóniát, vagy épp dalt a szavak gondolataiból. Miképp ezt az itt olvasható négy (plusz egy) tétel teszi; s egyetlen pendítéssel utaljunk vissza arra a magatartásra: jó, ha elveink mellett a közéletben s mellett is hitet teszünk, példát adva szerepformálásra, de tegyük, amíg tehetjük önmagunk felmutatásával; aki már foglyává válik a hatalmi küzdelmeknek, elveszíti személye önrendelkezését, el a szubszidiaritás méltóságát s erejét, s aki ezt elveszíti, hogyan vívja, vívhatja ki egy közösség, közössége természetes jogát ahhoz?
A személy – autonóm sorsközösség. E gondolat jegyében rendezte könyve (Madárijesztők évada) négy ciklusába verseit Edvin Szugarev. Az első egy tíz tételből álló szimfónia. (Homok). A sors könyvei és könnyei ezek, az élet negatív lenyomatai, a monoton szürkeség kontrasztjai; pixelek és raszterek; furcsamód épp a kilátástalanság láttatásával segítik az olvasót a titkok megértéséhez, az átlátható átláthatóságához. Hogy felfedezzük az élet kulisszái mögött azt, amit annyiszor elfeledünk. Idézzünk innen sorokat, a tételek más-más pillanataiból: „A homok a tékozló fiú visszatérése / a névtelenek országába.” „A homok az üresség benépesítése, / új világként való / elismerése.” „Látom a lépéseket, / melyek elmúltak, mielőtt a homok itt lett volna, látom, / de a magam nyomát nem látom”. A kötet ívének második ciklusa az Újra Eliot címet viseli. A hangvétel folytatódik, a ritmus megmarad: „S midőn egy leszel valahára / a pillanat homokszemével – / akkor válhatsz csak végre / örökkévalósággá” (A pillanat homokszeme), olvassuk, és érteni vélni kezdjük talán a kötet lényegét. Amit eddig, imént, szimfóniaként említettünk, mindössze annak nyitánya; sötét, balladás, komor hangvétel; nem épp allegro, s talán opera lesz ez, nem is szimfónia, lapozzunk hát e jegyben tovább. S valóban dialógusok jönnek szép sorba, simulnak egymáshoz, de válnak külön-külön, Szugarev felidézi Eliot egy-egy sorát, de annak további értelmezése a cél; önsorskép és nemzetsorskép tágabb kontextusokba helyezése; a gondolatból szőtt, abból fakadó s arra rímelő gondolatpár pulzusritmusa; nagy versek is megbújnak itt, a hullámverésben, épp úgy, mint tengeröbölben nézzük a hirtelen felrobajló, majd ismét megnyugvó hullámokat; ám a léptek ritmusa nem változik, „Emlékezetem mindegyre uralják / a végig nem járt utakon tett léptek. // A valódit feledve / miért az elmulasztottra emlékezünk, / s cseréljük föl vele a létet?” (A kő az kő), kérdi a költő, s ad is egy lehetséges feleletet: „A végig nem járt úton lépdelve / talpunk felejti, mi mögöttünk van, / a szél pedig porgomollyá fonja / az összes mellőzött irányt – / s nincs, ki emlékezne és látna előre: / egyedül a ma érvényes”. Tovább nehezedik tehát a történet, a súly lassan felismerhetővé válik az olvasó előtt; haladunk egy különös, személyes és közösségi Golgotán, annak átvitt, ideemelt metaforája itt az út neve, tizenhat stációt érint ez az ösvény, gaz verte kertekben ébredő halottak,választás a széttáncolt, vagy megélt életidő között, az „ostoba cikcakkok”-at követő megmaradás szívóssága, esztelen ember- és népirtások félelmes idői (ez a vers /Eljövetel/ az én-pusztító torz hamis ideológiák leírásának költői-költészeti remeklése), s az értelmüket hiába kereső, szakadékba hulló szavak, mint a pillanat-történelem esszenciái; de csupasz csontvázzá aszalva még elmondják a legfontosabb üzeneteket ezek a halálba induló szavak: rögrév, emberfiam; fontos verspillanatokban kihelyezett irányszavak ők; „emberfiam … gyere a porban … mert itt, itt van a kijárat” (Búcsú a testtől), íme ismét az útvesztőben, a bolyongásban segítő fonál szinte diszkrét felbukkanása; s olykor áriává szélesedik a stációk egybeolvadó zenéje; „Nevetésével egyenlővé teszi a bolond a lennit s a nem lennit, / egyetlen képtelenségben egyesíti a kettőt” (A másik kérdés), üt meg bennünket ez a sor, ez a vers, itt válik egészen nyilvánvalóvá amúgy az Eliot-sorok kiválasztásának logikája, s azok továbbgondolásának, a költő akaratának szándékai; az általa ideillesztett Eliot-mottó oly nagyívű, hogy fel kell figyelnünk rá. Maga Eliot egy Dante-idézetet szúr verse címe alá („szóm nem válhatik gyalázatommá”, ugye, Kálnoky, zárójelben említsük meg, Babits fordításához nyúl), és talán lényeges mindenképp felelevenítenünk a Szugarev általi Eliot-sorral beavatást inspiráló teljes verset elolvasnunk ahhoz, hogy teljessé váljanak előttünk szempontjai – de akár csak említsük itt meg az idézett sor előtt olvashatókat: „Nem így képzeltem el, / Egyáltalán nem így képzeltem el.” Valami itt teljessé válik bennünk erről a kötetről, a továbbiakban szélesedik egyértelműen s tulajdonképpen szinte megírhatatlanul izgalmassá terebélyesedő kor-olvasmányunkká – de mindenképp forgatandóvá, idézendővé, maga is. És rettentően sajátunkká, a miénké, túl a párhuzamos sorsokon, mert hát Szugarev himnikus sorskompozícióját olvasva – „Nem is a valóságban rejlik, mely / egyedül jelen idejű, egyedül a pillanatban él, / s akkor az lenne: vagyok vagy nem vagyok – / de az itt-jelenlét szerelmes a hiányba, / s mindannyian egyszerre vagyunk s nem vagyunk, / amiként a lét és a nemlét / egy és ugyanazon úton halad.” – bizony hogy felötlik, mert fel kell ötlenie, bennünk Baka István kompozíciója: „…a tőlem látott / grimaszokat utánoztad de milyen ügyetlenül és / milyen erőltetetten és érezhetően viszolyogva / a felvett szereptől ahogy egy profi sohasem / mert tiszteli a mesterséget mint én a királykodást / habár a lelkem legmélyén kiröhögöm...” (Yorick monológja Hamlet koponyája felett). A szálak amilyen természetességgel érnek itt össze, olyan egyszerűséggel érint meg bennünket Edvin Szugarev himnikus operája, a kor, a pillanat s az egyetemesség teljessége; nagy opus, nagy összefoglalás ez számunkra, hogy majd Golgotánk vége felé, de messze még a záró akkordoktól, a további ciklusoktól, tovább élesedjen a kép: „A bőség s az üresség között / a mi időnk, / a helyünk. / Se boldogan, se nem úgy / élünk, ahogy tudunk – / ahogy a csigához / illik, amint a / semmi felé mutató / spirált hordozza hátán.” (Között). S e vers telítődik, szinte egymaga, csordul csak túl azzal az akár konkrét közéleti utalással, szűrlettel, tanulsággal, ami mindvégig ott van e líra mögöttesében: „köztesek vagyunk, mulandók, // … a szabadság lenyúzott bőrének / kifordított, vérző / oldala”. Mert odahull az eszme, és a valóság, írja e stáció elé a költő ezt az Eliot-sort; és mi rábólintunk, mi mást tehetvén. S bár a kötet következő ciklusa (Ne emlékezz a lepkére) olykor biztat is némi jóval, ellát tanácsokkal – „Ébredjünk magunkra, / gubózzunk elő az időből, / amiként a haszontalan hernyót a lepke elhagyja” (Odébb már csak az ég), persze, biccentünk itt ki a sorból, Eliot után Rilke (változtasd meg élted, ébredjünk magunkra), szép ez, no, hát klasszikus utal klasszikusra, jól van ez így – de a kötet egésze már a reménytelenség reményével ad szárnyakat. Mert azokat ad, de mellé annak tudását: mire vállalkozunk, amikor felröppenünk; s miért hullunk, amikor s ha felejtünk. Mert tudnunk kell ezt, akkor is, ha a kétszerkettő józanságával ébreszt fel bennünket a valóság, miként Szugarev teszi könyve második ciklusának végszavában. „Mind nyomorgóbb már az ég, / vagy a tekintet – horgadtabb, / nem látod már a látóhatárt, / csak a cipődnek orra hegyét –” (Révbe érni), írja egy olyan igazi felvonás-végi operaáriában, „…csüggedt futással kísérli / a jövőtől magát menteni”, halljuk a ziháló élet crescendóit, fortissimóit, a szabadság lenyúzott bőre alatt „zörögnek az üres csontok”, ér itt össze ismét stáció és stáció, de összeér itt újra költészet és költészet, az egyetemes, nagy költészet, ez a hang is a miénk, ez a költő, a Szugarev, is a miénk, hisz Babits szenvedélyével perel, „Süket a föld, nem érzi hátán / hadak alázó dobogását.”, villan át lelkünk csillagboltozatán a babitsi fénysugár, „csak az ember szakadt ki a / süket Istenből iszonyokra / kikelt belőle féreg-módon” (Babits: Fortissimo), s mit tehetnél? De mit tehetsz, tehetnél, hasítja szét a crescendo-kárpitot a költő, Szugarev, tekintete: „hegyeimet nézegettem. / Hátraszegezem azonban / tekintetem – a hamutengerre, / s vállam alatt fájdalmasan / két csenevész szárnycsökevény.” Itt s így s ezért válik pontos jelzéssé, nehéz súllyá a következő – harmadik – ciklus címe: Ne emlékezz a lepkére.
De emlékezz arra, ami nem-emlék. Hogyne, mosolygunk kicsit itt, zárójelben, emlékezz arra, ami sem emlék, sem varázslat, hát persze. „…nem véd meg engem / sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem” (Radnóti), lélek s test okos fejükkel ismét bólintanak egyet, a mi fiunk ez, aki, lám az értelem s a lét határainak, térfogatainak kitapintása, s a homoklét homoktörténelmének homlokredői után, már felvértezve a tudás lehetségességével, a jelen tapasztalatait összegzi, éli, rendezi. Azonnal egy erős képpel kezdve: „Segít a gyökér a makacs sziklának / porrá s homokká hullnia, hogy széjjelszóródjék. … s egy tűnő pillanatban széttörik a szikla, / a szilvafa pedig a szakadékba zuhan.” (A kis szilvafa). Ott élj s annak, ahol s amivé rendeltettél, üzeni ez a metafora, ne akarj többet a természet s a teremtett világ törvényeinél; abban Istenre is akkor lelsz, ha nem keresed, csak érzi őt tudásod, mert „Ott van valóban – / de szerteszéjjel, mindenhatóan…” (Isten lakóhelye). E ciklusban nyer magyarázatot – vagy legalábbis erős támpontot ad ehhez – amúgy a kötet címe (Madárijesztők évada), s azon túl annak tartalmi feloldása; a múlt sötét, talán legsötétebb, árnyainak, fejezeteinek megidézését Szugarev abban a ciklusban velük érzékeltette – „Föllázadtak a télen a madárijesztők. … már nem megyünk ki, csak hallgatjuk, hogyan dúlnak, zörögnek odakinn. … s hogyan akasztanak kolompot kabátujjainkra” (Eljövetel), nos szóltunk már a versremeklésről, most átég az ív, „Ideje van: a madárijesztők évada megérkezett. / fakeresztet ácsolnak, a földbe verik / ott, hajdani társaik sorában. … fejnek tököt tesznek – gondolkozzék el ürességén, … míg el nem enyész, / s neve a feledésbe nem vész.” (Madárijesztők évada). A kép egyértelmű, a történelem önmagát ismétli, „A történelem azonban nem út, hanem útvesztő.” (Labirintus), figyelmeztet pár oldallal, pár tétellel odébb Szugarev, vedd fel velük a kesztyűt, hívogató az eltorzított tanulságok útvesztője, noha „Elegendő csupán pár lépést tenned meg a győzelem múltán, / az elképzelt Ave után kicsit menned még, / és önnön nyomodban jársz már.” És talán, ha, de nincs talán és ha, nem sikerült, a lábunk gyökeret eresztett, nem ismertük fel a lélegzett levegőt, marad a kérdés, „...hogyan élsz te még, ember, hogyan fogsz élni, / ki a múlt század közepén születtél, / láttad, hogy váltott korszakot egy másik, / hogy tátongjon a láthatár, a reményt gaz verje föl, / ismerted a szégyent, hogy a tébolygás s az undor legyél – / … gazdagságod fedezetlen csekkek, / a szupermarketes filézett életben, / az információ agytalanításában, / az átlag statisztikai középszerűség középútján.” (Rendelt helyed). És ismét csak rögvalóság, „rögrév”, mint a ciklus, a vélt jelenlét, kezdetén, ismét csak por, mint a nyitány óta oly folytonos jelzés, ismét csak ennyi. „Egyik illúzióból másik illúzióba – … mindegyre új utakon, új ideákkal, … ám voltaképp csak távolabb az égtől, / közelebb a röghöz.” (Közelebb a röghöz).
És – zárótétel. Largo. A mandulafák. Szép, csöndes, ünnepélyes fölsorolása a megértett, elfogadott, rendelt hely, talán elrendelt élet kötéseinek, kötődéseinek, a halál elfogadásának épp úgy, mint a szerelemének, az érzés szabadságának és börtöneinek, a lélek és test vágyainak, titkainak, énekek sorjáznak itt „a hasító repülés szabdalta / megnyomorított nincsről; … amikor kirepülsz / nyomorék voltod fészkéből; „ (A nyomorék repülése). De már tudod, „Odakinn az élet. Belül az, ami tisztulásra vár.” (Vándorhomok); homok, mi más, biccentenek az okos fejek, homok, homok; bekúsznak, persze, az elherdált lehetőségek, a szétszóratott valóságok kulisszái, „Éjjeli bolyongás a sikátorokban. Botorkálás / a játszi demokrácia cafatai közt. Tapogatózva / magukról megfeledkezett testeken át.” (Üresség), áll meg e sorok fölött tekintetünk, de megyünk tovább, hiszen már tudjuk, s akár végső tanulságként őrizzük: „Egyedül a por nem képes felejteni.” (A test). Elvarratik szál és fonál, már nem csak összeér, de kötéssé válik a nyitányban olvasható intelem: „ S midőn egy leszel valahára / a pillanat homokszemével – / akkor válhatsz csak végre / örökkévalósággá”. Az ív a többször említett többször két pont között felszikrázik, gyúl, itt feszül a két fő pillér között is, bevilágítván mindent, mit a költő e könyvben, egy kivételesen szép megelőző szerkesztői munkának köszönhetően elmondhatott mind az egyetemességről, mind korszakhatárainkról, mind önmagáról – de hát mi azért, hisz egyszer élünk, ugye, kérünk még egy kis ráadást. Egy kávéval kínál meg bennünket a kötet fordítója, Szondi György, azzal a már jelzett plusz egy tétellel, amely egy, a kötetbe belecsúsztatott, önálló s mégis hozzá kötődő kis füzetecske.
Két apró csokor, Moha az idő és Erotikák címen néhány korábbi folyóirat-megjelenés gyűjtése, így jelezvén a kiadó által ennek, oka: a kiadáshoz elnyert támogatás mivel nem tette lehetővé az eredeti könyvtől való eltérést, nem szűkíthető s nem bővíthető az, így, mégis „kerekedjék kicsit töltöttebb kép a bolgár költőről”, a fordító belecsúsztatta abba néhány előző merítését Szugarev munkáiból. S hát jól tette, különösen így, hogy az alapkötet szerves egységét kicsit sem befolyásolván mégis gazdagítja benyomásunkat a költőről, és gazdagítja azt a fordítóról is. Akit eddig nem emeltünk ki, erős alátámasztásokkal most sem igazán tudjuk megtenni, lévén összehasonlító nyelvtudással nem rendelkezünk, ám annyit mindenképp megérzünk: inkább beszélhetünk Szugarev verseinek a magyar nyelvre honosításáról, mintsem csupán a maga nemében tökéletes műfordításról. Honossá válnak itt s számunkra ezek az írások, olyan feljegyzésekké, melyek a poézis világán túl is megszólítanak bennünket, s ezt – érzésünk szerint – Szondi mély személyes kötődésének köszönhetjük. A kis füzet első ciklusában ennek egyik lehetséges okát is elfogadhatjuk; ismervén Szondi György vonzódását, szeretetét a haiku műfaja iránt, s látván, hogy itt ebből nyújt át egy bőséges merítést, mondom, értjük a választ. És magunkkal visszük Szugarev haikuit is, a képeket, „Moha az idő / a földdé válni rendelt / kövön”, kis önálló dallam az iménti szimfóniából, majd itt egy picivel fontosabb: „Akár érett gesztenyét / fakasztja a szerelem szét / a magányos ember tüskés ajkát”, hoppá, itt megállunk, visszalapozunk, és nem is a szó, a jelző ismétlődése okán.
Mert van egy merésznek is nevezhető döntése Szondinak, még a kötet Eliot-ciklusában, mikor is követi Szugarev nyomdokát; az általa idézett sorban ugyanis fügekaktusz szerepel, ám a költő ebből sarjadó-fakadó verse tüskés körtéről beszél. Fordítási eltérésről van szó, említi a lábjegyzet, s meglehet ez így van, ám mégis csak belénk búvik itt valami újfenti kettős otthonosság; Szugarev poémája ugyanis teljes hangvételében is továbbgondolja Eliot költeményét, „Nincsenek itt azok a szemek / Szemek itt nincsenek / E völgyben hol csillagok haldokolnak / Ebben az üres völgyben / Elveszett országaink törött állkapcsa ez” írja ott Eliot, Vas István fordításáról van szó, „Nincs már szemem, / vannak csak réseim, / rések a bekukkantásra, a futó pillantásra, / rajtuk át nézzük egymást vele, a Magasságossággal, / rajtuk át nézzük egymást a sötéttel” értelmezi, vetíti át a helyzetképet Szugarev; „ahol nincsen itt és ott, csupán között – / az emlékezet s a feledés között, / az üresben, / a ránk kimért üresben, / az üresben!”, illeszti önmaga szövegívének kontextusaiba Szugarev, s hogyan is szólal meg amott Eliot, nekünk továbbra is „vasistvánul”?: „Mi vagyunk az üresek / A kitömött emberek / Jaj! Összehajlunk / Összehajlik szalmabélű kobakunk. / Száraz hangunk / Mikor összesugdosunk / Halk és nincs értelme semmi sem”. Talán bőbeszédűen idéztem a két vers fonódó s mégis eltérő egyéniségét, hangulatát; de ahhoz mérvén mondhatni kemény, elegáns pontosítás Szugarevé, mindenképp közelebb hozza hozzánk, magyarokhoz s bolgárokhoz a lemondás, a keserűség, a létárnyék peremén élés hangulatát a vadkörte, a tüskés körte, ami félig éretten még fanyar, s még alig édesedik, már viszik, habzsolják a darazsak. Ez a mi képünk, ez a mi tapasztalatunk, miképp más égtájak alatt, de ott az sem más, a fügekaktusz. Apróság ez, ismétlem, kis szöszmötölés a sorok, a szavak között; de, meglehet, fontos.
Szép, de messze nem üres költészettel ismerkedhettünk meg. Fölfoghatjuk, pontosíthatjuk olyanképp is: a keletközép-európai rendszerváltó nemzedékek sajátosan egymásra rímelő létállapota, az illúziók kilobbanása, a keserű realitások valósága fogalmazódik meg ebben a lírában, de, persze, nem elsősorban. Mert elsősorban az értelmes lét, az éltető, tápláló humanizmus érkezik itt szép lassan önmaga határaihoz; vagy, legyünk jóval keményebbek és pontosabbak: jut el ön maga önkéntes önfelszámolásához; miként nem először a civilizációk történetében. Egy olyan történetet mesél el újra nekünk Edvin Szugarev, melyet oly sokan elmondtak már nekünk, sok ezer, sok száz, sok tucat esztendőkkel, sok-sok és mégis kevés életekkel ezelőtt; klasszikusok meséit mondván vált számunkra Szugarev is klasszikussá – de értjük-e még a hexametert itt…? Értjük-e hogy „Van valami titok, / valami titok, / mely nem akar nekünk / megbocsátani. … magunkban, / földünkben, / mélyebben gyökereinknél.” (A titok), amit ugyan megpróbáltunk felfejteni, megoldani, jó válaszokat adni, ám „Egymás érintésében / annyira elherdáltuk egymást / hogy olykor még az Úristen is / megretten tőlünk” (Annyira). Költő beszélt hozzánk. S mi hallgatunk.
(Edvin Szugarev: Madárijesztők évada. Versek. Szondi György fordítása, Napkút Kiadó, 2015).
Illusztráció: Edvin Szugarev (Hegedűs Márta fényképfelvétele, 2015)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
