Jámborné Balog Tünde: Önszócikk
Hódmezővásárhelyen született az utolsó békeévben, 1938 októberében (vasárnapról hétfőre virradóra, de hogy éjfél előtt vagy után – egy elmúló hét végén avagy az új kezdetén? – megállapíthatatlan; irataiban harmadika szerepel, anyja szerint másodikán jött világra, és ő is ezt választaná, a múltat, ami nem illan el előle, mint a jelen, és nem fenyeget a pusztulással, mint a jövő…)
Anyanyelve magyar. (Magyarul beszél, ír, olvas, fest, imádkozik és álmodik, az első szó, amit kimondott, mégis minden nyelven érthető: tik-tak, utánozta az órahangokat.)
Családfája tipikusan Kárpát-medencei. (Anyai ági székely felmenőibe lengyel vér keveredik; apai ágának kálvinista magyarjai mellett békén megférnek szudétanémet, cseh, tót, szerb és bánáti bolgár ősei; földészek, kertészek, kézművesek, egy sótiszt, kántor, tanítómester – az apja orvosdoktor –, oldalágon kalmárok, ferences barátok és egy kiugrott apáca tarkítják a képet. Legendáik dúsan tenyésznek a családfa körül. Immár kinyomozhatatlan, melyik ősének kiváltságlevele az a bizonyos „kutyabőr”, ami a XX. század elején még megvolt Oláhfaluban, a mestergerendához tűzve, de az biztos, hogy ’48-ban dédanyja kötötte föl a kolozsvári honvédek zászlajára a nemzetiszín szalagot, és ’67-ben makói dédapja lovagolta volna a Ferenc Jóska koronázására szánt mént Budára, csakhogy magyar huszárt nem engedtek a császár közelébe. Dédnagybátyját, a fogarasi ferences gvárdiánt halálra ítélték kémkedésért a ’16-os román betöréskor, és anyai nagyszüleit Trianon űzte el szülőföldjükről, hetedíziglen öröklődő honvággyal poggyászukban. Őt magát 1944 adventjén érte utol a történelem: anyjával a váckisújfalui temetőcsősz kunyhójából sztereóban nézték a Sztalin-gyertyák, katyusák ugatásától kísért tűzijátékát.)
Sok-sok ezer emlékképe közül a belvizes 1941-es évből való az első. (Parasztszekerekkel költöznek a szomszéd faluba, és ameddig ellát, tenger a határ; a bécsi zongora lába vízbe ér, lovaik szügyig gázolnak az árban.)
Meghatározó első hat évét dél-alföldi és máramarosi falukban töltötte. (Nyelvek bábeli sokasága, rózsaszín rokolyák, copfokba font pántlikák, csíkos katrincák, bocskorok, lengő szakállak, nyúlszőrprémes kalapok, falusi búcsúk, körhinták, mutatványosok, kofák, katonalovak látványa mögött kísértenek a Vörös Hadsereg teherautó-karavánjai, hűtőjükön brokátpaplanokkal vonulnak a jeges télben Budapest ostromára.
Gyerekkori fényképein látszik megilletődése. (Tart a vándorfotográfus hókuszpókuszaitól, szeme gyanúsan csillog, szája sarka makacsul összeszorítva, másik csücske mosolyra pördül. Ez az attitűd azóta sem változott; félelmeit, kétségeit legyőző elszántság és majd-lesz-valahogy derű ül öregasszony-arcán, noha jól megdolgozták az évek, grüberlijét behorpasztotta, fejét fehérrel koronázta az idő).
1945 óta Makón, apja szülővárosában él. (A Maros feltöltött holtágára épült valahai Vizes utcában sodorja magával napjait és éveit a mélyben áradó-apadó homokfolyó, leleteket vetve fel a múltból, volt sorsok zárványait, abszurd és hátborzongató történeteket a fehér hegyként magasodó református ótemplom tövében; ablaka alatt rég elhalt szomszédok trécselnek; szellemlovak patkócsattogását, korhadt talicskák kerékzörgését hallani.)
Iskolás éveit történelmi dátumok szorítják kalodába. (1945-től apácákhoz jár elemibe, a fordulat évétől államosított általánosba, a múzsáktól megfosztott gimnáziumban 1956-ban érettségizik. A marxizmus nem sok kárt tesz benne, védi az otthoni légkör, a könyvek és a szerelem. Szülei kapásból fordítják a latin idézeteket, hagyják, hadd olvasson kedvére mindent, ponyvát és klasszikust, tanár nagyapja Erdélyi Szépmíves Céh-könyveit és Tevanék sárga füzeteit a századelő modernjeivel, nyomdász nagyapja szedőtermükben töltött éveinek hozadékát. A pad alatt verseket olvas, és megrészegülve a szavaktól – szárnyas időtől, eliramló élettől – mantraként mondogatja József Attilát is, aki makói gimnazistaként apjának kenyeres-kujon pajtása volt, a kamasz poéta nadrágját nagyanyja foltozta.)
Látható: minden az irodalom felé tereli; bölcsésznek készül, noha a képzőművészet is vonzza. (Amióta az eszét tudja, rajzol. Apja műgyűjtő kollegája elviszi művészbarátaihoz, és a műteremszag feltámadó emléke tíz év múlva egy címfestőműhelyben – férje miatt csak ott tud elhelyezkedni, inas lesz, ipari tanuló – arra készteti, hogy a cégtáblák mellett autodidaktaként festeni kezdjen. Az írásnak még nem jött el az ideje.)
Apja rábeszélésére orvosnak jelentkezik, de nem megy el a felvételire, 1957 januárjában összeházasodik segédmunkás szerelmével. (Férjét – akinek nevét szolidaritásból viseli – ismeretségük előtt, egyetemistaként börtönözték be öt évre azzal a szellemi elittel együtt, amelyet végképp el akart törölni a proletárhatalom. Dupla nullás ügye és hajlásra alkalmatlan gerince miatt nem folytathatja tanulmányait, az építőipar fogadja be, fizikai munkával tartja el családját.)
Házassága sikertörténet. (Igazi társ, három gyerek, két tucat unoka és dédunoka az eddigi mérleg, a határszéli kisvárosban pedig, a társadalom peremére száműzve, otthonuk alkotó műhellyé és szellemi oázissá válik: művelt papok, félreállított tudósok, renitens művészettörténészek, megszállott néprajzosok, a jelennél tovább látó múzeumi emberek a barátaik..)
Bölcsőt ringatva tanul és tanít; földrajz-rajzszakos tanári oklevelet szerez, közben fest és kiállít múzeumokban, művelődési házakban és templomokban, később külföldön is. (Egy ballada iskolai előadása ráébreszti a népköltészet csodájára, és a tanítványaival kipróbált textilfestő eljárás, a jávai eredetű batik kezébe adja a megfelelő eszközt mindannak a képi megfogalmazáshoz, amit őseitől hozott, gyerekkorából, környezetéből és a folklórból magába szívott. Újjászületik benne a letűnt világ. Szövegek bűvöletében él: szemhéja mögött porka havak esedeznek; sárguló viasznak földönfutó füstje kábítja, és elemi erővel robbannak ki belőle batikkárpit sorozatai, a Népdalok és balladák, Nyelvemlékek, Mondókák, Archaikus imádságok, Erdélyi kálvária és Magyar mitológia Fákkal, Csillagokkal, Angyalokkal és néhány monumentális szakrális művel. A rendszer, amelyben élete nagy részét leélte, gondoskodik róla, hogy a művészeti élet perifériáján maradjon, a szakma nem fogadja be, munkásságát műfaji tévútként kezeli. A kirekesztettségnek azonban van előnye is, nem kellett megalkudnia soha.)
A festés és tanítás mellett sok mással is foglalkozik. (Groteszk agyagfigurákat gyúr, könyveket illusztrál, freskót és templomablakokat fest, tehetséges gyerekekkel foglalkozik – rajzaik bejárják a világot –, báb-és színjátszó csoportja van, másfél évtizedig vezeti a határon túli magyar művészek Makói Művésztelepét – azt mondja, őseinek tartozik ezzel –, tíz évig szerkeszti a Marosvidék folyóiratot.)
2005-ben leteszi az ecsetet. (Beteg szívével nem bír már a nehéz vásznakkal, megfesti hattyúdalát, a Külvárosi éj holdat gyújtó vén koldusasszonyát, és új ösvényt keres magának.)
Túl élete delelőjén, ötvenöt évesen, a kilencvenes évek elején kezd írni. (Egy évtizeddel haláluk után kinyitja a szüleiről rámaradt fényképekkel, iratokkal megtömött bőröndöt, amiből zuhogni kezd rá a múlt. Az írás kényszere, „hogy el ne vejszenek azok a régiek”, épp olyan erővel tör rá, mint egykor a szerelem és a festés. Első elbeszéléseit jeligés pályázatokra küldi, mert restell az öregség küszöbén kezdőként kopogtatni redakciókban, de a Gondviselés a tenyerén hordja: félve borítékba tett novelláját Lázár Ervin viszi be a Hitelhez; szerkesztők bátorítják, díjakat nyer, prózáit elsőre közli a Liget, a Napút, a Kortárs, a Magyar Napló, albumát és öt novelláskötetét a Széphalom Műhely adja ki, egyet a Liget jelentet meg.)
Hetvennyolc éves lesz az október másodikáról harmadikára virradó éjszakán. (Már csak egy járatlan út várja, de míg azon el nem indul, kitart az irodalom mellett; emléktöredékeket, hangfoszlányokat, múltdarabkákat guberál az emberiség széthányt rongyai közül, hogy takarót varrjon belőle a közelgő fergeteg ellen.)
Illusztráció: Jámborné Balog Tünde portréja (2014)
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
