Jakab István: Vágás
Láncfűrésszel, nyakat?
Előbb, mint utóbb rekonstruálták, kizárva az idegenkezűséget, baltával széthasította a kislányai fejét, majd bevitte a tetemeket a gyerekszobába, fejük búbjáig (de egyedenként mindkettőig-e) betakarta őket a paplanocskájukkal, aztán az édesanyát, élete szerelmét, ott a gyerekszoba ajtajában ütötte le, vérbe fagyva hagyta, lement a garázsba a fűrészért, előbb kipróbálta a homlokán, tán hogy önbüntetésül a saját fejét is ugyanúgy ketté, ahogy a lányaiét, aztán mégis a nyakat, a sajátját.
A szomszédok szerint szolidnak, békésnek látszott, jól menő vállalkozással, szerelmi házasságban, boldog családi élettel. A szétterpeszkedő családi házat ugyan nem vakolták be, de hát miről árulkodik egy csupasz fal? Nem zár-e magába eléggé mindent minden pórusa? Nem bocsát-e ki minden sóhajtást?
Az egész ország kiakadt egy pillanatra, megdermedt az élet, mentális jégkorszak egy-két napra. Aztán munkába vett minket a jó öreg amnézia kisasszony, tartósan berendezkedett már régóta úgyis.
Hiába jelent meg több helyen is a médiában, talán, hogy ne legyen példa egy tébolyult elme, s aztán gyorsan az is, hogy az apja is, korábban szintén önkezével. Tehát genetikus. Nem általános eset, nem, nem. Ma a tudomány adott szellemi korrupciója a genetika, nehogy a szellemi szabadesésben összeomló nyugat általános és speciális emberi törvényszerűségeit bárki akármily csekély fokon is fölismerhesse. Ez a fickó tébolyult, vagy legalábbis pillanatnyi elmezavarban cselekedett, hisz, így szólt pszichológusa (vagy -átere?) jelentése, álmatlanságban szenvedett és hipochondria kínozta. Talán gyógyíthatatlan betegséget képzelt be magának? A családjának is?
Ővele, a másik elkövetőnkkel, ezek után, érthető, nemde, bezárkóztunk a lakásába, pedig a képzelt betegség föl se merülhetett, mindene fájt, hetek óta nem tudott aludni semmilyen pózban, és úgy tűnt, soha többé nem tud majd semmilyenben. Ennek ellenére, vagy éppen ezért igazán még nem kristályosodott ki a gondolat, megmenteni-e. Vagy inkább segédkezni? Ápolni? Jártunk eleget nála, hogy kiismerjünk minden zugot, vakon is, sötétben is, tapogatózva. Eleget tudtunk a terveiről? Aligha. Mondta már, de annyiszor, hogy el se hihettük, mint a farkast kiáltónak, hogy a végén úgyis, s a torka előtt elhúzta a mutatóujját. S amióta a derekában, megemelvén az asszonyát összecsúszott az a bizonyos három vagy négy csigolya, nagyon meg se tudtuk volna vigasztalni. Fogadni mertünk volna az asszonnyal, hogy egy éven belül a felesége után megy.
Próbálkoztunk, de ő nem hitt semmiben, hagyják az Úrral. Egészen pontosan hol is? Hol a mennyek és hol a pokol? Dajkamese, csöppségeknek való. Az élet végül tökéletes megsemmisülés. Mutassanak csak egyet is, aki visszajött. A hús molekulákra, atomokra, vissza az eredethez. Túlvilág? Elnéző mosollyal bámult a szemünkbe, ti ilyesmiben? Tanult emberek, intett, vagy inkább legyintett? Nem emlékszem pontosan. Ültünk nála, még azelőtt, hogy bezárkóztunk volna, annyiszor mondta, mondom, ahogy az ujjával a nyak előtti gesztussal, hogy ha elviselhetetlen fájdalom kínozza, így, ni.
Most már tartósan berendezkedett nála, nem csak így alkalomszerűen, mint mi, hanem hetek, hónapok óta. Eleinte úgy tett, mintha tovább akarna állni, de aztán mégis itt kért menedékjogot. Állandóan üldözték mindenhonnan, valahol le akart telepedni. De hogy miért ennél a tehetetlen aggnál? Érti ezt valaki? Kiette a vagyonából, már ha volt azza neki, lerágta csontig, és még és még, s még mindig ott csücsült nála, belefeküdt az ágyába, beleszuszogott az arcába, talán a nyálát is folyatta, ahogy elaludt szépen, mint akinek semmi gondja, ez új helyt, háborúságon kívül biztonságban az élete.
Szóval egy este, azon az estén, azon a bizonyoson fölmentünk hozzá, és bezárkóztunk, de hermetikusan ám, hogy elzavarjuk ezt a rohadék ingyenélőt, pedig odakinn pokoli hőség, éjfél előtt egy fuvalom, a huzatnak egy hengergőző unokája se futott át a lakáson, ha keresztben mindent nyitva hagytunk, akkor se. Érezhetően közeledett az önmagunkat pörcre sütő világvége, azt a nyarat kéne elfeledni, mind meghülyültek az emberek. Csak ő maga maradt józan, de ő aztán minden mértéken felül. Mi talán még bort is vittünk magunkkal, vagy egy eresztés sört, elvégre nem tudtuk pontosan meddig is tart. Folyt a fejünkből a víz. Ő már ott ült az ágy szélén, vagy már a fürdőben tett-vett, szöszmötölt? Követtük, ha nem is forró nyomon mindenhova a zárt lakásban, ahonnan elég hamar elfogyott a levegő. Nem mondhatnám, hogy sokat kommunikáltunk volna, értettük mi már némán is. Amúgy is elég nehezen nyílt meg bárkinek, még nekünk is, akik régóta ismertük, elindított a pályán vagy csak belefutottunk olyan révén, akit ő indított el a pályán. Elmondta a véleményét az írásainkról, méltatott, szidott, kritizált, de állandóan hangsúlyozva, ő nem ért az irodalomhoz. A hetilapnak is csak az első felét érti, ezért veszi, ahol a kritikus ellenzéki politikai cikkek megjelennek, a tényfeltáró riportok, hátra sose lapoz. Nem érti a verseket, prózát. Azért persze Goethét, Schillert olvasott eredetiben.
Még égett a villany, a tükörbe bámult, ha még fölérte, mert alig tudott kiegyenesedni, pedig igazán egyenes tartással áldatott meg, egész életét egyenes tartással véges-végig, még írni is úgy írt, állva, jegyzeteket, glosszákat, dühös hozzászólásokat, vagy kommentálta a papság újabb és újabb bűneit. Nem hitt semmiben, és elcsépelt lenne azt mondani, hogy viszont a semmiben szilárdan hitt, a tökéletes megsemmisülésben. Éjszakánként nem álmodott semmit, pontosabban sose emlékezett rá. Sose egész életében. Így aztán az álom felől se tudtunk volna fölhozni valamit. Aki nem emlékszik egyetlen álmára se, nehezen talál utat a transzcendenshez? Nem, ez nem kérdés, kijelentés.
Állt a tükör előtt, e nagyon is földi transzcendencia előtt, a képmása előtt, épp csak a fejét tudta odáig fölnyomni, hogy lásson. A nyakát már nem, pedig, mondhatom az időnek abból a nagyképű és tudatlan birtoklásából, amit a túlélők jegyezhetnek föl, az utólagos rá- és elszámolásból, hogy jó lett volna, ha látja. Egyszerűbb, legalábbis.
Odakészítette egy székre az eszközt. Sokszor beszélt így, körülírásban, s nem tudunk nem hívek maradni a stílusához. Apró kis fémdarab, utcán le se hajolna érte az ember, még ha első pillanatban megtévesztené is a csillogása.
Nem értettem, miért tétovázunk. Ha még érvelhettünk volna, az utolsó percek. Már nem lehetett, kellett volna sokat pepecselni.
Benne is nőttön-nőtt az elszántság, tapinthatóan feszültté tette jelenlétünk, még akkor is, ha egyszerűen keresztül nézett és látott rajtunk, semmibe vett. Meg se mozdult volna a levegő, ha fölpattanunk a fotel széléről, ahol eléggé türelmetlenül vártuk a fejleményeket. Akinek, ugye, ráérő ideje bőven, az beleül a mélyébe, ezzel is demonstrálja. Mi éppen az élén egyensúlyoztunk, fölpattanásra készen, nem mintha bármit is megakadályozhattunk volna, és egyáltalán fölpattantunk volna bármire is.
Az eszköz a széken, már csak néhány apró teendő, mielőtt végleg. Villogott rajta a játszi fény. Meglehet, ezért kapcsolta ki tökéletesen.
Néhány apró teendő, például lekapcsolni a villanyt, hogy ne lássuk. Nem a kapcsolóval, hanem az egész lakásban, a főtáblán, hogy véletlenül se szólaljon meg a csengő, amivel fölverhetnék a lépcsőházat, s bezárkózott lakóit. Mire megtalálnánk, késő legyen. Már nem is emlékszem pontosan az ürügyre, amivel kiment. Súgott még valamit a légbe? Vagy csak gondolt? Vagy még azt se? Hallottuk, hogy nyel egyet. A nyál alágördült a tápcsatornán, a tápcsatorna felső, még egyben lévő szakaszán, a nyelőcsövön, morrantak a belei. Izgul, állapítottuk meg, naná, hogy izgul. Nekünk is rezsegett a bensőnk, kiszáradt a szánk, folyt a tarkónkon, halántékunkon a verejték. Talán ekkor emeltük szánkhoz az üveget. Talán az tompította az érverést, vagy éppen az erősítette föl, így nem hallhattuk a szisszenést, csak a fojtott káromkodást előtte. Ilyen tettet nem lehet önmaga elleni düh nélkül jól végrehajtani.
A láncfűrészest is úgy tudjuk elképzelni, hogy vesszél rohadt kiáltással esett neki a fülsiketítően zúgó eszköznek.
Ő amúgy is mindig káromkodott, mint egy kocsis, ibm-ezett, de lépten-nyomon, és nyers erővel, sok decibeles hangerővel, hogy kihallatszhatott az utcára. Előttünk, templomba járók előtt, akik előtt azért moderálhatta volna magát. Megver majd az ég, mondtuk, mentségünkre legyen (de kell-e mentség), hogy nem szemünket forgatva. Mert azért elég gyakran kiszaladt ez-az a szánkon.
Szitkozódott-e előtte, abból merítve erőt vagy mit, kérdés.
Amikorra megpirkadt már, az ágyon feküdt, rászáradt a vér. Átaludtuk volna az éjszakát? Csak a mesékben történik így, valami lágy fuvalom, és kész, az aranyalmának hűlt helye. Szégyenben égett az arcunk, noha, mondom, nem azért jöttünk, hogy megakadályozzunk bármit. Birokra keltünk volna vele, ahogy szorongatta az eszközét? És ha bennünket vág meg?
A fürdőben a kő, a csempe, a tükör (akkor mégis csak eléje állhatott) minden csupa vér, a kádban kisujjnyi vastagon. Hogyan, mivel, mi úton vánszorgott az ágyig?
Mindenütt vérfolyás jelezte az útját, a konyhától a szobáig mindenütt.
Nem mondhatnám szépnek, amikor rátaláltak vagy egy bő héttel utóbb, a csontjára aszva, vagy inkább szétcsócsálva a nyüvektől. Még ott ültünk a fotel szélén, kezünk a homlokunkon, mintha töprengenénk, vagy inkább eltűnődnénk, meg se hallva, ahogy ránk törték az ablakot. A szilánkok szétrepültek, a megfrissült levegőben tűnt igazán elviselhetetlennek a bűz, fokozhatatlannak. Hogy is bírhattuk ki, hogy? Gázálarcot húztak, míg kinyitották az ajtót, bennünket észre sem véve, kiket utólag csendestársaknak nevezhetne a kriminalisztika, aztán ránk szabadult a pokla, tűzoltók, nyomozók, a ház lakói s nem utolsósorban az örökösök.
Illusztráció: Bűncselekmény helyszíne (pixabay.com)
Cimkék: asztalfiók, próza
