Major László: “Egyedül titkos, belső életemben vagyok némileg otthonos”
Kertész Imre: A néző, Feljegyzések 1991-2001
Kertész Imre A nézőben felidézi gyerekkori élményét, amikor hat-hét évesen naplófüzetet kért ajándékba, de miután megkapta, csak ült a fehér lapok felett, s nem merte bepiszkítani azokat. A visszaemlékezés megírásakor, a hatvanadik életévén is túl, ez a gyermekkori kép még mindig ösztönzőleg hat rá, és a sok-sok teleírt könyve ellenére továbbra is úgy érzi, hogy a mondanivaló, ami folyton kikívánkozik belőle, benne rekedt, s már soha nem tudja kiönteni magából. Eltekintve attól, hogy persze mindig lehet többet és mást vagy csak ugyanarról másként írni, az olvasó, aki végigtekint Kertész életművén, nem találja az üresen maradt oldalakat, s nincs hiányérzete a ki nem mondott tartalmak miatt. Mint, ahogy e kötetet kézben tartva sem, mert érvényesül benne, amit Kertész a naplóvezetésről ír, melynek szerinte akkor van értelme, ha “átmegy a rejtélyes emocionális szűrőmasinán, amely végül művészi formát és érzést kölcsönöz a nyers tényeknek”.
A néző az 1991 és 2001 közötti időszak feljegyzéseit tartalmazza Hafner Zoltán gondozásában, azon kilencvenes évekét, amelyben Kertész Imre számára is az elvesztegetett évek miatti fájdalom keveredik a jövőből való kirekesztettség érzésével, miközben a magyar társadalom jelentős részének meghatározó élménye a múlt iránti nosztalgia marad. A helykeresés eme éveiben ő sem érzi magát otthonosan: “egyedül titkos, belső életemben vagyok némileg otthonos” – írja könyvében, ami a Gályanapló azon mondatát juttatja eszünkbe, amely egyben a Végső kocsma Exitjének befejező gondolata is, s amely így hangzik: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.” E naplót is arra próbálja használni, hogy megteremtse, s fenntartsa e másik, valóságosabb világát, az alkotói létet, ami annyira különbözik az „úgynevezett íróságtól.” Ahogy egy másik helyen fogalmaz e „titkos élet” életének veleje, mindennek, ami fontos számára ez a fundamentuma: “Csak addig vagyok – a szó totális értelmében, vagyis a magam létvalóságának teljes értelmében –, amíg írni tudok. A többi nem én vagyok.”
Tovább fűzi a fenti gondolatkört A néző címét ihlető naplójegyzetben, amelyben az élete és művei közötti összefüggést kérdőjelezi meg, sőt írói létezésében való kételyének ad hangot, eljutva egy külső szemlélő perspektívájához: „Az események – tegnap a kudarc, ma a siker – fantomszerűek; az életem fantomszerű; nem élem át eléggé, mintegy a nézője vagyok csak mindennek.” Ez az Außenseiter-lét ugyan különböző nézőpontokból (kitaszítottság a zsidóságból, a magyarságból, a magyar irodalomból, az itthoni értelmiségiek köréből stb.), de mindig vissza-visszatérő gondolat Kertész Imrénél, s az én eme idegensége, szerepnélkülisége A nézőben már-már identitásképző erővé válik, sőt olykor akár a saját életéből való kirekesztettség gondolatába csap át. (“Nem értem az életemet – pillanatnyilag egy teljesen fel nem fogott, el nem sajátított, tőlem meglehetősen távol álló életet folytatok…”) Mindehhez azt is hozzáteszi, hogy ez a hozzáállás művei formájára is hatással van: “Alaptémám, a saját idegenségem újra meg újra való megfogalmazása távol tart az analitikusabb módszerektől, és inkább lírai, mint epikai attitűdöt ad írásaimnak…” A néző címet tehát értelmezhetjük úgy is, mint az életet és önmagát szemlélő, értelmező író személyére való utalást, ugyanakkor gondolhatunk rá a kirekesztettségre való célzásként is (ami a bevonódás nem akarásából is következhet), s felfoghatjuk egyben a cselekvőképtelenségre való hivatkozásként is.
A néző naplójegyzeteinek meghatározó jellemzőjük az eseménynélküliség és az erőteljesen filozofikus hangvétel, s a vissza-visszatérés a német szellemi élet olyan nagy alakjainak gondolataihoz, műveihez, mint Thomas Mann, Wittgenstein vagy Nietzsche. Központi témái közé tartoznak a metafizika kérdései, Európa hanyatlása és a kilencvenes évek magyar szellemi életének provincializmusa. Továbbá ír magánéletének sorsfordulóiról, így felesége elvesztéséről, akinek elengedését megrendítően tárja elénk; de helyet szentel a későbbi második feleségével, Magdával való kapcsolatának is, s az öregedéshez kapcsolódó önreflexiói is teret kapnak a munkában. Emellett végigkísérik az írást a németországi írói sikereihez, „a világhír kapujába” történő belépéséhez kapcsolódó elmélkedései, annak a folyamatnak az értelmezése, elemzése, amit Kertész – ironikusan, s némi távolságtartással – „elhíresedésének”, „üzemmé válásnak”, az „irodalomgyári márkajelzésének”, egzisztenciájának nyilvánossá válásának nevez, s amihez való viszonyát A végső kocsmában is részletesen boncolgatja. Átszövi A nézőt a funkcionális ember beszűkült életterének és az élet egzisztenciális megélésének kínzó ellentéte, amit más műveiben, így a Gályanaplóban is tárgyalt már.
A kötetben Auschwitz-magyarázat kísérletekkel is találkozunk, amelyre Kertész Imre, mint az emberi természet megnyilatkozására tekint, melyben lelepleződött a tény, a forma, amelyben élünk, s amelyben „Európa mélylélektanának rettentő története” kulminált. Auschwitz jelentőségét szerinte tovább fokozza a tény, hogy „egy kétezer éves kultúra megszűnésének kinyilatkoztatása” is egyben. Ezt kiegészíti azzal, hogy nem csak az egyik totalitárius diktatúra nyomja rá bélyegét munkáira: “… ha nem éppen a Holocaustról írok, akkor is a Holocaust, illetve a sztálini rémvilág szelleme hatja át szemléletemet.”
A naplójegyzetek első olvasásra mélyen pesszimistának tűnnek, különösen a Magyarországra vonatkozó megállapításai, ami egyrészt az öregség élményéből, másrészt abból táplálkozhat, hogy az Auschwitzot és Buchenwaldot megjárt író az átlagnál sokkal érzékenyebben reagál a világ történésire, de összefügghet ez azzal is, hogy A nézőben is “radikális ön- és közanalízis” végez, akárcsak többi művében. Ennyire borúlátó hangvétellel a Gályanaplóban nem találkozhattunk, de ízelítőt kaphattunk már e mély pesszimizmusból A végső kocsmában. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy ugyanott maga is bevallja, hogy személyiségétől nem idegen, hogy valamiképpen vonzódik a negatív gondolatokhoz: „Szeretem a szép életet, amelyhez sötét gondolatok társulnak.” Míg a Gályanaplóban úgy fogalmaz, hogy az „inspiráló boldogtalanság” alkotói létének fontos ösztönzője.
Bizonyos belső keserűségből, indulatból táplálkozó kijelentései túlzásnak tűnnek (pl. „Ez a hely – Budapestnek hívják – a pokol feneke.”), s nehéz megérteni őket, hiszen egy a német koncentrációs táborokat megjárt író szemszögéből hangzanak el, ugyanakkor e gondolatok újabb adalékul szolgálnak Kertész ezen életszakaszának mélyebb megértéséhez. Az író, akit saját megfogalmazása szerint Budapesten „önemésztő depresszió” gyötör, így egészíti ki a fentieket, megkülönböztetve a pesszimizmust a negatív életélménytől: “A negatív tapasztalatot összekeverni a pesszimizmussal: nagy dilettantizmus, tudatlanság.” “A negatív tapasztalat egyszerűen valóságismeret.” „Ami engem illet: negatív tapasztalatom a zsidóságom volt…” Mindezt így fűzi tovább: „a negatív tapasztalat viszont nem ellentéte a vitalitásnak, sőt a negatív tapasztalat az egyetlen termő forrás, amelyből e század nagy alkotásai erejüket merítették.” S a vitalitás Kertész Imre számára – ahogy már utaltunk rá – elsősorban épp az alkotáson keresztül tör felszínre. Ahogy Az angol lobogóban, úgy A nézőben is ott az alapüzenet, hogy a művészet, az alkotás szegezhető szembe az emberi élet kilátástalanságával.
Borúlátó sorai ellenére a művet végigkíséri a boldogságra való törekvés, s ennek egyik esszenciája talán az a mondat, ami így hangzik „az ember kizárólag azzal szerezhet örömet Istennek, hogy boldog”, a világgal való összhangnak ez az egyetlen elérhető útja. A boldogsághoz vezető út a magánéletben a szeretet. Amikor felesége végső küzdelmét folytatja a betegséggel, így ír erről: „… ha valaki elmondhatja, hogy csodálatos élete volt, akkor azért volt az csodálatos, mert szeretett és szerették. Más érték ezen a földön nincs.” Íróként az alkotás öröme vihet közelebb a boldogsághoz, s Kertészt elriasztja az alkotás nélküli élet hüllőszerűsége, csupasz kegyetlensége, amit így elemez tovább a naplójegyzetek egyikében: „De ahol nincs többé művészet, ott “metafizikai tevékenység”, vagyis létélmény sincs többé, csak vegetáció.” Viszont a boldogság eme két pillére, a szeretet és az alkotói lét között ellentmondás feszül, mert „Az alkotás az önzés kizárólagosságán alapszik; alkotó ember nem képes másokért élni, egy másik élet szolgálatában állni…”, s Kertész Imre saját bevallása szerint ő maga is megéli a boldogság és az alkotás eme ellentétét.
A koncentrációs táborokat megjárt, s a kilencvenes években bizonyos antiszemita tendenciákkal szembesülő író számára a naplójegyzetek megírásakor is vissza-visszatérő témája zsidó identitásának kérdése. Nem tekinti magát izraeli írónak, vagy az ószövetségi hagyományokat folytató haszid írónak, hanem univerzális értelemben vett európai zsidó írónak tartja magát, „vallástalan hívőnek” akinek „egyetlen identitása az írásbeli identitás.” Ezt a gondolatot így értelmezi tovább: “Hát mi vagyok, ha nem zsidó író – persze a “zsidó” cum grano salis alkalmazva, vagyis nem fanatikus “mélyzsidó”, hanem az európai nagy kudarc következményét hordozó protagonista értelmében.” Ide idézhetjük a Végső kocsma Első nekirugaszkodás című részében ugyan egyes szám harmadik személyben írt, de Kertészre is vonatkoztatható gondolatát: „valamilyen szimbolikus zsidóságban él, amit Auschwitz, a kulturális gyökértelensége meg a nyugati rokonszenvei határoznak meg. Semmi vallási kötöttség, semmi „népi” közösség.” Hogy a képet némileg tovább árnyaljuk, érdemes ide idézni, hogy hogyan ír a Gályanaplóban zsidóságáról: eszerint nem tekinti magát ténylegesen zsidónak, de mégis fontos zsidósága, mert az a „kirekesztettség átélésének nagy iskolája”, s ebből következően ő „egyetemes emberi tagadás” „a totális elnyomás falán.”
A „zsidó író” szerepköre Kertész számára tehát egyértelműen szűkös kategória, s amikor például zsidó létről beszél, akkor nem az első szóra teszi a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a másodikra. Zsidó volta abból a szempontból meghatározó, hogy zsidósága miatt érték olyan determinációk, amelyek a léthez való viszonyára mély hatást gyakoroltak. Vagyis Kertész számára a magyarság, zsidóság másodlagos kategóriák maradnak, függetlenül attól, hogy egyébként negatívan vagy pozitívan éli meg azokat. Ugyanez a gondolat jelenik meg, amikor A végső kocsmában arra a felvetésre, hogy őt nem érdekli, hogy mit jelent magyarnak lenni, az alábbi szellemes mondattal válaszol: „Nem – mondom – engem az érdekel, hogy mit jelent lenni.”
A néző feljegyzései egy szokatlanul optimista mondattal zárulnak, amely azáltal, hogy a könyv központi helyén szerepel, részben ellenpontozza a művet át-átszövő pesszimista (vagy a fentiek szellemében inkább negatív tapasztalatokból táplálkozó) gondolatokat. Ez a befejezés A végső kocsma Exitjéhez képest jóval derűlátóbb, s utal az alkotás nyújtotta öröm mellett, Kertész ama másik, titkos, valóságosabb világára is, amelyben a boldogságnak is helye van. “De egy pillantás a munkaasztalomra, s az azon túli feldúlt kertre – s egyszerre elfog az öröm: míg élsz, boldog légy, mert egyedül a boldogság méltó a léthez, vagy különben méltatlanul tengődsz.” Ugyanakkor a fenti idézet ellensúlyozására ide kell idéznünk egy másik gondolatot a boldogságról, ami mégiscsak jellemzőbb az egész mű hangvételére: “Önmagában véve a boldogság is nem hübrisz-e már? Az egész élet alázatra int…”
Major László a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kertész Imre portréja (PIM/DIA)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
