Az Öntészetben (Poétai plener, 2.)
Poétai plener. Szerkesztőségünk szervezi: kigondol egy élményt ígérő helyszínt, előzőleg megállapodik három-négy költővel, akik – miután elfogadták a játékszabályokat – ránk bízzák magukat, s adott időpontban, megbeszélt helyen: találkozunk. Megérkezünk a helyszínre, a költők letelepednek (mozgásuk azonban nem korlátozott), s harminc percben megalkotják a látvány-idézte verset. Átadják kéziratos művüket. Teremtettünk pici utócsiszolásra is lehetőséget: a poéta másolatot vihet haza – majd küldi a begépelt véglegest. Az eseményt a helyszínen készült felvételekkel dokumentáljuk.
Második alkalommal Hegyi Botos Attila, Tamási Orosz János és Zalán Tibor adta fejét a kalandra. 2016. november 3-án a Szabó Öntészeti Kft. budapesti szoboröntő műhelyében vendégeskedtünk – köszönet érte Szabó József úrnak, az üzem tulajdonosának! (A szerk.)
* * *
Tamási Orosz János
Kokillák hava
talpig vasakban talpig bronzban
áll az idő tanúja míg le nem döntik
újra anyaggá törik ismét rozsda
s jő a jövő marokkal marja formába
gyúrja s önti kokilla homok izzás
homály derengés ragyogás alkony
és éj és hajnal ragyogás derengés
homály izzás homok kokilla öntik
s bronzba faragva marva áll a múlt
délceg árnyéka és nézd a galambot
nézd hogyan ül rajta majd kortyint
a szakállon remegő harmatból
s elszáll nézd kövesd vissza se
nézz repülj a messzeségbe repülj
ércnél maradandóbb semmiségbe
faragd felhőkbe csak emberarcodat
s születsz majd abból esőnek
verődsz a földnek sárrá ölelkeztek
s szikkadtok homokká s tesznek
kokillákba öntenek szobornak
s állsz majd délcegen míg le nem
döntenek ércnél maradandóbb
csak így lehetsz más nem lehetsz
nem lehetsz más itt csak maradsz
* * *
Hegyi Botos Attila
IDŐMARGÓ
Szavak és
falak és falak-
on hirdetmények.
Idő s az idők,
mikről nem születik
boldogító feljegyzés,
sem zeng
örömittas ének.
Feledésről emlékezni?
Még ideje sincs.
Ma voltak.
S ahogyan voltak, már
ma sem lennének:
engedni, ENGEDNI!
Drága, drága
igék. Igék
idők öntödéjének
udvarán a fák.
Kohók vajúdó bronza,
az öntőformák,
a két szó közt
eltűnődő barát.
Maguktól nyíltan
megtörténnek.
* * *
Zalán Tibor
Ősz a bronzöntőben
Iromba szobrok áznak az őszben
Sárga fény mint arany csorogna a bronzra
A megfeketedett atyák türelmesen ácsorognak
fal melletti magányukban vajon a bronz-magánynak
van-e kiáltása van-e sírása van-e sóhaja
ha a bronz lélek kiszakad belőlük – nyilván
éjjelente – amikor a nagy udvaron csak a sötét lépked
és szél veri az ágakról a leveleket le le
A félbevágott ló álma szeretnék lenni (ha köztetek
lehetnék bronz-leventék Bányahomok pereg ujjaim
között ezredévek peregnek el észrevétlenül A
homokot megtartja az elme az idő elveszik a
lélek derengéseiben Időtlen ad fészket az időtlennek
Ad öröklétet a magánynak Minden szobor magányos
Minden ember szobor Emberként az elmúlás szobra –
szoborba öntve az ember elmúlása A félbevágott
ló felnyerít álmában A folytatásban elveszíti majd
a lényegét Hagyd így legalább őt Idő! Torz
létében ragyog fel a teljesség
* * *
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvételei (2016)
Cimkék: kézirat, poétai plener, vers
