Csáji László Koppány: Egyszerű történet
Tudvalevő, hogy a minket kerülgető Nap és Hold egymást váltogatva halad az égbolton át. Ha össze is torlódnak néhanapján, előbb-utóbb megbékélnek, és mindkettő folytatja útját, ott, ahol abbahagyta. Békében. Nem így volt ez a kis Marika esetében. Apja kislány korában eltűnt, s ő nagyon vágyott rá, hogy szeressék. Szerették is. Anyja, rokonai, s barátai is szép számmal voltak. Mivel meg kell hagyni, szép leány volt, a fiúk is legyeskedni kezdtek körülötte. A suhancok közül ketten is roppant mód megszerették. Rajongtak érte, mindent megtettek, hogy Marika észrevegye őket. Peti és Jani. Peti kitűnően tanult, igyekezett valami értelmiségi állás felé, bár ő is szép szál, deli legény volt. Jani viszont különlegesen nagy erőt kapott a sorstól, így hát sportolt, és roppantul kitartó volt. Mindketten úgy belehabarodtak Marikába, hogy szinte eszüket vesztették.
Marika viszontszerette őket. Mindkettőjüket. A szomszédok csak mosolyogtak a kamaszlány sikerén, és nem árulták el a fiúknak, hogy mit láttak. Jani a nagybátyjától kölcsönkért kis robogón szokott megérkezni a falu másik végéből, illatosan. Bedudált és elvitte a lányt motorozni. Nagyokat sétáltak a közeli erdőben. Peti a kertkapu melletti cseresznyefához támasztotta biciklijét. Felolvasott Marikának, és folyton nevetgéltek. Mari úgy érezte, fülig szerelmes mindkét fiúba, s egyformán vágyott mindkettő ölelésére, szerelmes szavaira. Hármasban azért mégsem lehettek együtt, így hát, amikor Petivel volt, egyre gyakrabban derengett fel lelki szemei előtt Jani, s amikor Janival volt, mind többször gondolt Petire. Csókjaik íze összeforrott a szívében. Nem gyúrhatta össze őket, választani pedig nem tudott közülük, nem is akart, mivel mindkettőjükben megtalálni vélte az igazit, így hát egyszer csak eléjük állt, és megmondta mindkettőnek – így, külön-külön –, hogy mit érez. „Szeretlek benneteket, mindkettőtöket ugyanúgy és teljesen, nem tudnék nélkületek élni!” Ezt mondta. Nem is sejtette, mit él át ezután a két fiú.
„Hát, Petikém, csak nem élhetünk így, csúfságban?!” – kezdte beszédjét Jani, s Peti folytatta: „Bizony, barátom, ha már a mi édes Marikánk nem tud választani, nekünk kell helyette!” De mitévők legyenek? A lányról egyikük sem akart lemondani, főleg nem szépszerivel, így hát összetanakodtak, s elhatározták, hogy versenyre kelnek. Jani erősebb volt, meg mégsem verhette Petit, hogy nézne ki, hogy egy agresszív ember benyomását keltse. Ezért aztán férfias versenyre keltek, amifélét csak igazán tökös legények bírnak. Aki győz, egyedül szeretheti majd Marit, a másik pedig elkotródik a színről. A közeli tó partján sziklás meredély emelkedett, a strand felől egyre magasabbra törve az ég felé. Úgy döntöttek, innen ugranak fejest felváltva a tó mélységes mély vizébe, aztán ha a másik is megtette ugyanezt, egy-egy lépéssel feljebb kapaszkodva addig folytatják, míg az egyikük vissza nem lép, s nem mondja, hogy ezt ő már nem vállalja. Aki megretten – veszít.
Rákövetkező nap hajnaltájban mindketten kiszöktek hazulról, s elkezdték a versenyt. Ugrott az egyik, ugrott a másik. Aztán feljebb léptek egy-két lépést, és magasabbról folytatták. Egyre rettentőbbnek tűnt a mélység alattuk, egyre hatalmasabbnak a vízcsapás, ami a fejüket érte, de egyik sem rettent meg, folytatták. A hullámok már-már apró fodrocskáknak tűntek alant, s rajtuk a visszaverődő napfény szilánkjai táncoltak. Ettől még egyikük sem rettent meg. Már egy órája ugrottak, úsztak ki, kapaszkodtak fel s ugrottak újra. Egyre magasabbról. Néha valaki elbandukolt a távolban a szántóföldek felé, megbámulta őket, s továbbment. A sziklafal egyre veszélyesebb meredélyein kapaszkodott a két fiú fel, egyre feljebb, feljebb, és az ugrás röpte már-már egy örökkévalóságnak tűnt számukra. De ott lebegett előttük Marika csodás, csillogó, szerelmes szempárja, érezték ajkukon édes csókját, tenyerükben pedig forró, puha kezecskéjét.
Aztán az egyik még magasabb kiszögellésnél, amikor Peti következett, a víz már nem volt olyan hívogató és kegyes, hanem dacos és kemény lett. Peti olyan erővel csattant rá a tótükörre, hogy elvesztette az eszméletét. Elnyelték a habok. Jani várta, várta, hogy felbukkan, számolt tízig, húszig, aztán lemászott a szikláról, és úszva kezdte keresni. Kereste, kereste, meg is találta, s kihúzta a partra rivális barátját. Élesztgette, pofozta, nyomkodta a mellkasát, majd kiabált, ordított rá, végül még mesterséges lélegeztetéssel is próbálkozott. Sikertelenül. Peti meghalt. Ott tartotta barátja testét a karjaiban, és zokogni kezdett. De már késő volt, nem tehetett semmit. Szaladt a házakhoz, kiabált, integetett, jöttek az emberek, jött a mentő, de már csak azt tudták mondani: Peti bizony meghalt. Meghalt. Vége volt szegénynek.
Marika hamar megtudta, mi történt, szaladt, zokogva rohant a tóhoz, ráborult Peti vizes, kihűlt testére, és minden elsötétült előtte. Tétova, tehetetlen éjszaka lett, mint amikor elfogy a beszélgetés, sötét van, mindenki fáradt, lomha és néma. Egyszerre volt minden lassú és egyben túl gyors is ahhoz, hogy reagáljon rá. Szóltak hozzá, de ő csak bámult, nézett ki a fejéből a távolba. Rohant Jani is, megölelte, de mintha csak egy élettelen testet ölelne, a lány érzéketlen volt és hallgatott. Hazakísérték a kis Marikát, lefektették. Álmában olyan vízben úszott, ami eleinte áttetsző és halványkék volt, aztán egyre nagyobb hullámokkal vette körül, egyre sötétebb kék lett, egyre feketébb, majd kátrányszerű, sűrű és ragacsos. Kiabált, de nem hallotta senki. Kapálózott, de csak még inkább beleragadt a sűrű, gonosz masszába, ami aztán elnyelte. Látott odalent valami kis világosságot, úszni próbált felé, s a világosság nem volt más, mint Peti, kezében egy lámpással. Némán, szomorúan, talányosan mosolygott. Érzelem nélkül, mintha nem is látná Marikát. Próbálta meglökni, felébreszteni, de Peti egyszer csak elkezdett zsugorodni, és eltűnt, mintha csak egy buborék lett volna. Marika kapálózott, a buborékot kergette, de az minduntalan kipergett kezéből, mire aztán végre-valahára felébredt.
Reggel Marika édesanyja beengedte Janit a kislány szobájába, és mindketten megálltak a lány ágya mellett. Marika rájuk nézett. Csatak veríték volt, riasztó álmában vergődte magát bele. Egykedvűen nézett Janira, és megszólalt: „Menj el tőlem, látni sem bírlak! Undorodom tőled. Hozzám ne érj soha többet, te gyilkos! Elvetted tőlem, akit legjobban szeretek, így hát most téged gyűlöllek a világon a legjobban. Kotródj előlem!” Jani nem könyörgött, nem szabadkozott, nem is magyarázkodott, csak hátat fordított, és csöndesen becsukta maga mögött az ajtót. Lassan, súlyos léptekkel bandukolt végig a házak között, hazament, és csak bámult ki az ablakon. A nap delelőre ért, de ő csak nézte az eget, a felhőket, amik gomolyogtak, majd eltűntek a láthatáron. Az ő szerelme azonban nem tűnt el, mélyebb és fájóbb volt, mint valaha, és arra gondolt, hogy ha már így kellett lennie, immár ő sem élhet Marika nélkül. Másnap hajnal előtt kisétált a sziklafalhoz, még magasabbra kapaszkodott, olyan magasra, hogy a tó már szinte csak egy ezüst tálnak tűnt odalent, és belevetette magát. Két nappal később találták meg, a nyaka kitört, teste kezdett felpuffadni. Eltemették őt is.
Voltak, akik a fiúkat hibáztatták a történtek miatt, de még többen, akik Marikát. Összesúgtak mögötte, ha vásárolni ment, szótlanul kifordultak az üzletből, és csak néztek rá nagy, kerek szemekkel. Fürkészve, vádlón. Marika úgy érezte, mintha a két fiú ütötte lyukon az egész világ szeretete elillant volna. Mintha minden mosoly és boldogság eliszkolt volna előle. Próbált volna már beszélgetni az emberekkel, vágyott rá, hogy legalább megkérdezzék, mi van vele, mit akar vásárolni, de csak az édesanyja beszélt hozzá a köszönésen kívül mást, ő is szomorúan. Végtelen sóhajtozások közepette. Hideg, fehér fények cikáztak Marika körül, kaparták a lelkét. Álmaiban pengékkel játszott. Odasimította kézfejéhez, nyakához, és arra gondolt, hogy talán le is nyel majd egyet. De mindig felébredt, és mindig otthon volt, félhomályos, fülledt szobájában.
Aztán egy hajnalon ő is kiment a tóhoz. Talán néhányan észre is vették, hova igyekszik, de nem szóltak rá, nem állították meg. Megy, hát menjen, s legyen meg, aminek lennie kell. Marika felmászott a sziklára, jó magasra, és lenézett. A tó még halványkék volt, az ég színéhez hasonló, és a nap éppen hogy csak kóstolgatta a látóhatárt. Nézte Mari a vizet, szorongatta a sziklát, és peregtek a könnyek arcocskáján. Azon a csodás, hajdanán oly mosolygós pofikán, amit Peti és Jani annyiszor simított, csókolgatott végig. Mari remegett, és tudta, hogy miért jött ide: ugrania kell neki is. Ilyen magasról, hogy végre vége legyen. Aztán arra gondolt, hogy a két fiú miért halt meg: őmiatta. Azért, mert ő van. Marika töprengeni kezdett. Gondolkozott, és úgy érezte, hogy korántsem olyan könnyű ez a helyzet. „Én ugyan nem akartam, hogy meghaljanak. Persze, hogy ők sem! De miért tették ezt? Miért ugrottak le, ki kérte tőlük? Talán én? Dehogy. Ők döntöttek így. Nélkülem. Helyettem. Megkerülve engem. Megölték egymást a butaságukkal. Most én is öljem meg magam az ő butaságuk miatt? Még mit nem! Ha azért haltak meg, amint mondják, hogy én boldog legyek, nekem boldognak kell lennem! Ha velük, hát velük, s ha nélkülük, hát akkor nélkülük. Boldognak kell lennem! Hiszen csak ennek van értelme. Meghalni két fiú ostoba kakaskodása miatt értelmetlen lenne. Elmegyek hát, új életet kezdek, és boldog leszek.” Ezt gondolta, s talán még másokat is, de egy idő után lemászott, hazament, összepakolt, és elutazott a nagyvárosba.
Némi téblábolás után állást kapott. Egyszerű állást, de hát azt is meg kell becsülni. Szűkösen, de megélt belőle. Egy ideig a fiúk halála napján még hazautazott, kiment Peti sírjához, aztán két napra rá Janiéhoz. Vitt virágot is nekik, elidőzött a tónál, de a helyiek továbbra sem beszélgettek vele. Anyja kérdezgette, hogy megy sora a nagyvárosban, és néhány rokona is megenyhült, de a barátaival már nem értett szót. Vágyott vissza a városba, a munkahelyi barátai közé, a forgatagba, ahol ha az ember megszólít valakit, az udvarias távolságtartással ugyan, de válaszol. Ott nem kell mindenkiben saját fogadtatásunkat kémlelni. Villamos zakatol, a troli csápjait mereszti, az üzletek pedig hívogatnak. Minden olyan szép és új, hogy könnyen elfeledteti a múltat. Jól érezte magát. Egy napon megismerkedett egy gazdag orvossal, aki belehabarodott a gyönyörű, titokzatos leányba. Mari is megszerette őt, s végül összeházasodtak. Az esküvő szűk körű volt, de roppant elegáns. Mari csak az édesanyját hívta meg, és egyik nagybátyját. Tanúnak pedig munkahelyi barátnőjét, akitől annyi fortélyt tanult az elmúlt években. Végre ismét szerették, megint volt férfi mellette, és boldognak érezte magát. A nászúton teherbe esett, és kilenc hónapra rá megszületett egy édes kis csöppség.
Teltek, múltak az évek. A Nap és a Hold egymást előzve suhantak át galaktikus léptükkel fejünk felett. A lányból asszony lett, a kisbabából pedig szép szál legény. Lett kistestvér is, még kettő. Járták a világot, mivel az orvos egyre távolabbi helyeken kapott munkát, s egyre jövedelmezőbbet. Marika odaadó feleség, és gondos anya lett. Tíz-tizenöt éve járt utoljára odahaza, réges-rég elvitte a szél a Jani és Peti sírjára helyezett utolsó nefelejcs-csokrát. Már-már el is feledte azt a régi, szörnyű nyarat, amikor majdnem kisiklott az ő élete is.
Aztán egy este, amikor vacsorázott a család, Marika édesanyjával, akit meghívtak meglátogatni az unokákat, az anyuka sajnos elszólta magát. Ejtett néhány szót a hajdani tragédiáról. Nem sokat, nem is rosszindulattal, csak egyszerűen, s azt is megemlítve, hogy végül mégis milyen szép családja lett Marikának. A férj kíváncsiskodni kezdett. Marika kiszaladt, az édesanyja pedig nemsokára utána. Amikor aztán este a gyerekeket lefektették, a férje visszatért a kérdésre. Hogy is volt az a hajdani tragédia? Marika rendkívül kellemetlenül érezte magát, feszengett. Vakarózott volna, de uralni próbálta mozdulatait. „Hogy is volt? Két idióta fiú szeretett egyszerre, és a két bolond meghalt. Őrültek voltak. Mintha a szakadékba ugrálva elnyerhetett volna valamelyik engem… Érted?! Őrültek! Megérdemelték! Meghaltak. Leugrottak a magas szikláról. Szörnyethaltak. Ennyi.” A férj mondta volna, hogy Marika édesanyja kicsit másképpen mesélte mindezt, de nem akart tolakodó lenni. „Nem érted? – ordította Mari. – Gyűlölöm őket. Őrült, bolond volt mindkettő, majdnem engem is megöltek! Gonosz, elmebeteg, idióta népség. Hagyjanak már nekem végre békét ezekkel! Azt kapták, amit megérdemeltek.” Kikelt magából, verejtékezett. A férje pedig csak nézte, hosszan, csöndben, majd hátat fordított, elindult a fürdőszobába, és elkezdte mosni a fogát. „Őrültek, ördögfajzatok! Még jó, hogy meghaltak, mielőtt nagyobb baj lett volna belőle!” – kiabált be Mari a fürdőszobába. Férje ránézett, de szemében valami rettegő, idegenkedő fény volt, mint amit Mari annak idején, a fiúk halála után a helybeliek tekintetében látott. Ott lüktetett még a fejében a „megérdemelték” szó, felrémlett a szikla, ahol annak idején állt, és a nap meg a hold, a hideg este, a hajnalpír. Megborzongott.
Aztán másnap Marika elbúcsúzott a családjától, és hosszú idő után először hazautazott. Néhányan megismerték, a modern nagyvárosból hozott drága ruháit bámulták, meg az arany ékszereit, de a rokonságból csak néhányan keresték fel édesanyja házát, hogy üdvözöljék. Hamar le is feküdt. Álmodott a gyermekeiről, ahogy a csodás napsütésben kenegeti őket naptejjel a tengerparton, meg a férjéről, aki gondterhelten jön haza, és ránéz. Ránéz úgy, ahogy akkor, fogkrémes szájjal, szánakozva. Felriadt. Derengett már, a hajnali köd azonban elzárta tőle a világot. Kimászott az ablakon át a kertbe, beleült a hintába, a nagy fa alatt. Nyikorgott az ág, a hinta deszkája nedves volt a harmattól. Üresség járta át. Mezítláb botorkált végig az ösvényen a tó feletti szikla felé, amit a hajnali nap küszködve, bevilágított. Felkapaszkodott, és mintha ráüvöltöttek volna: „Gonoszak! Elmebetegek! Jobb is, hogy meghaltatok!” Aztán egy halk, meleg szellő ölelte körül. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Jani és Peti simogatta, becézte, csókolgatta őt. Az elmúlt húsz év úgy tűnt el, mint egy buborék, aminek színes, varázsos fodrozódását kipukkasztja a pillanat, szétrebbenti egy ártatlan levél zöld éle. Ott állt, és a tó tükre hívogató, ezüstös hangon szólongatni kezdte. Talán a mélyben még vár valami.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán felvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
