Tamási Orosz János: „Az a csönd lett mit úgy hívnak halálos”
Illyés Gyula naplójegyzetei, 1956-1957
Egy leginkább a fiatalabb korosztálynak szóló, a könnyedebb témájú írásokból gyakran visszaköszönő mondatpárral kezdem; az ellentmondások logikáját követvén, mert hát a cím – a szóban forgó szerző versének sora – nem épp a vidám felütés kottáját követi. Mégis elsősorban a fiatalokra utalok, hiszen a kötet s az ahhoz kapcsolódó történelmi pillanat, melyről szólni óhajtanék, bár mindannyiunk életének meghatározó találkozásai, mégis elsősorban őket érinti. Hogy megértsék azt, amiről nap mint nap hallanak, hol így, hol úgy, hol ezt, hol azt; s hogy megértsék azt, amiről apáik és nagyapáik leginkább az egyéni és közösségi hallgatásokból rakhatták össze önmaguk tanulságait. Hogy megértsék, vagy legalábbis értelmezni próbálják azt, ami nem olyan könnyű – világosan látni s eligazodni a félreértelmezések, átmagyarázatok sikátoraiban. Illyés Gyuláról lesz szó, s az ő 1956-ban és 1957-ben papírra vetett, töredékesen megőrződött naplójegyzeteiről. A forradalomról, melynek során „Atlantisz sorsára jutottunk”, írja ő, s emelődött ki címként a kötet borítólapjára ez a sor; és ez a sor valóban talán még annál is tágabb metafora, mint amit itt, e „címszerepben” sugall.
De, no lám, könnyedebb indítást ígértem, és már milyen komor vagyok; lépjünk most még vissza, oda. Nos, a mondat, amire utaltam, így szólna: ha mindent tudni akarsz Illyés Gyuláról, de csak egy könyvet szeretnél elolvasni, akkor bizony ne ez legyen az; ám, ha mindent tudni akarsz 1956 történelmi súlyáról, de csak egy könyvet akarsz elolvasni róla, abban az egyébként szomorú helyzetben akár még ez is lehet az. Mert hát mindenképp szomorú általános állapotokat élünk, amúgy, az írás és olvasás terén tanúsított ismeretszerzés terén; ennek egyik lehetséges magyarázataként, hogy némiképp kontextusban maradjunk, idézzük ide Illyést, más forrásból; „…az írástudó ritkán árulta el úgy a közügy-tudót, mint világszerte napjainkban”, írta a Szellem és erőszak egyik esszéjében; az a kötet egyébként lehetne az az egyetlen, melyet érdemes betéve, szó szerint megtanulni, kedves ifjú olvasó, és neked, elbölcsült kortársam, sem ártana újra felnyitni; s hát végtére is mindenkinek, aki, így vagy úgy, magát Illyést próbálja összerakni, bonyolultságaival; a szúrós kedvű bíráló épp úgy talál magának kedvére valót ebben a kötetben (is), miként legelfogultabb híve.
De nézzük végtére is „magát a medvét”.
Illyés naplójegyzeteit arról az eseményről, melynek horderejéről, horizontjáról és lehetőségeiről lényegében mindent megismerhetünk e sorokból, egyetemes tanulságairól épp úgy, mint hétköznapi pillanatairól, az elkerülhetetlen, s mégis zavarba ejtő módon bekövetkező fordulatról. Ez különösen fontos a leveretését követő sok évtizedes csönd, majd az azt követő, egymással olykor élesen szembehelyezkedő értékelések közötti eligazodásban, a tények és érzelmek harmonikus logikájának összefésülésében. Hiszen Illyés, szinte mellékesen, az adott pillanatok, pillanatnyi történések feljegyzése során az utókor előtt e hangzavar által rejtve maradt kérdéseket válaszol meg; olyan kérdéseket, melyek súlytalanítása, vagy épp hamis irányba induló feloldása számos esetben adott és ad alapot a társadalom csoportjainak szembefordítására. Adott és ad, írom, mert a felszín fecsegése, olykor otromba lármája e történelmi pillanatokban is éles kontrasztban áll a mélység pengeélként artikuláló csöndjével. Ráérezhetünk erre, szinte azonnal, Illyés naplójegyzeteinek böngészése közben, de még inkább akkor, ha azonnal felfedezzük a kötet jegyzetanyagának kincsesládáját, Horváth István filológusi munkájának hallatlan precíz, szerteágazóan merítő, értékén – híjával a még nem elkoptatott jelzőknek – alig dicsérhető gazdagságát. S kéretik ezt nem túlzásnak venni; ez azon könyvek egyike, melyben a szerkesztő-szöveggondozó munkájának értéke, hozzátett lelkesedése nem csupán hangsúlyozza, de megemeli az alapszöveg súlyát, értékét. Olykor nem kevés bátorság kell s kellett ehhez, hiszen időnként jelentősen pontosítani, korrigálni, tényszerűbb kontextusokba kényszerült illeszteni a szerző naplótöredékeit, ezt nyilván Illyés maga is – „gyorsan írok, tehát pongyolán, hamis hatásoknak engedve” írja ő maga feljegyzéseinek sodrását érezve – megtette volna, ha feldolgozza azt, ám lemondott róla; magát a naplót is elrejtette, létezése – Illyés Mária a kötet előszavában ír erről, szépen – elfelejtődött. Majd felbukkant a padláson tárolt régi kéziratok dossziéi között; és most eltűnődhetünk a benne olvasható üzeneteken.
Azt írtam fentebb: „ha mindent tudni akarsz Illyés Gyuláról, de csak egy könyvet szeretnél elolvasni, akkor bizony ne ez legyen az; ám, ha mindent tudni akarsz 1956 történelmi súlyáról, de csak egy könyvet akarsz elolvasni róla, abban az egyébként szomorú helyzetben akár még ez is lehet az.” Érvényes megközelítésnek érzem ezt, továbbra is, egyetlen pendítéssel kiegészítve: mindkét esetben ez mindenképp megfelelő kezdet. Illyés írói, költői személyiségéhez, a művész alkotói egyéniségének titkaihoz nincs ennél pontosabb kulcs; általában sincs ilyen esetekben a konkrét eseményekre reagáló, azokra reflektáló, olykor mégis a szabad ötletek jegyzékéig futó ösvények bejárásánál megfelelőbb képlet. Illyés egyénisége s személyisége nagyon pontosan megrajzolható akár e napló sorait követve; rálelhetünk itt is, olykor, annak okságára, hogy életútjának döntéseit miért vitatták s vitatják némely elemző dolgozatok, viselvén az amúgy valóban elkerülhetetlen kívülállás eleganciáját, de nem fogadván el azt, hogy a cselekvés akarása nem ritkán viseltesebb göncöt, gúnyolható gúnyát aggat ránk.
A kívánt cezúra olykor mégis eltéveszthető. Épp emiatt is oly fontos ez a naplójegyzet-passió; precízen s okosan kiegészített töredékei az események valós idejű rögzítése révén rávilágítanak arra a két kérdésre, hogy immár szavunk a történelemre fordítsuk, ami hatvan év után is egyszerre tűnik túlbeszéltnek és megválaszolatlannak. Az első: mégis, kinek a forradalma? S ki őrzi hitelesen miértjét?
Az elmúlt harminc év lármája épp ezt feszegeti, nem ritkán óhatatlanul szolgálva tovább az előző három évtized csöndjét. Mondhatnánk azt, a világirodalom idei méltán Nobel-díjasát idézve: „a választ, testvér, azt fújja már a szél”; bizony, a Blowing in the wind visszhangjára odafigyel-e valaki, legalább most, a Nobel-díj árnyékában; de ne kalandozzunk el, hiszen a választ már e naplóban kimondja Illyés, utalva a szavak idősíkjait olykor rejtélyesen összekötő titokzatosságra, mert hát, erről ugyan Illyés mit sem tudhatott, azok a suhancok, meglehet, Bob Dylan dalokkal indultak volna maguk hányaveti módján a harcba; „Mama, vedd le rólam ezt a jelvényt / többé már nem használhatom”; mert ők a tett, mert, szóljon már Illyés, „Egy nemzet akarata válságos pillanatokban a »suhancok« útján fejeződik ki. Akik nem félnek a kockázattól, ők a »szabadok« (a meglévőhöz még nem kötöttek) s a »felelőtlenek«! Szavuk egy percig érvényes. Kimondják a kimondanivalót, elvégzik a történelmi feladatot s tréfálva hazamennek”. (Október 25. Csütörtök). Fentebb utaltam már az írói személyiségre, ez itt is felötlik a kései olvasóban, de szavunkban most fontosabb a történelem arcéle. Amit ennél pontosabban rajzol meg október 31-én, olvassuk: „Azt érzem, mintha nem törpegerincű nép fia volnék. … Mert ezeknek a tetteknek a végrehajtóit testvéreimnek, öcséimnek, fiaimnak érzem. Egy családban tudom velük magam. Azt érzem, hogy helyettem és nevemben cselekedtek. … Akiket én ott harc közben láttam, egytől egyig munkásfiúk voltak. … Fölkelésük megindítói és részben vezetői diákok voltak. Tudjuk, ezekben az években ki iratkozhatott be az egyetemre. Akik szinte a hajdani árja-törvények szigorához hasonlóan tudták igazolni munkás vagy paraszti származásukat. S ráadásul szellemileg is kiválóak voltak, mert hisz a rendszer még belőlük is csak zárt számút vett föl. Hát még a népi hadsereg fiatal katonatisztjei. Itt nem volt elég a munkás vagy paraszt származás. A szülők munkásmozgalmi múltjával, forradalmi érdemeivel kellett megtoldani.” S majd egy nappal később papírra kerül a gondolat folytatása, összegzése: „A szabadságharc első szakasza győzelmet hozott. Aki ezeken a napokon Pest utcáin járt, tudja, ezt a harcot munkás, paraszt és értelmiségi származású diákok kezdték, munkásfiúk vitték döntésre, munkás és paraszt honvédok fejezték be. Az első szakasz nagy vívmánya a szabad választások előkészítése, a tíz év előtti pártok föltámasztása.” (November 1. Csütörtök). Ez a gondolatmenet, az események rögzítésével párhuzamosan születő elemzés, végig jól követhető, s majd még pontosabban kerül bele abba a dokumentumba, mely november 28.-án kelt, s a Magyar Írók Szövetsége, valamint a Petőfi Párt Irányító testülete (köztük természetesen Illyés) fogalmazott meg. Ennek egyik lényeges eleme: „Az ország népét, életszínvonalának alacsonysága, politikai jogainak erőszakos korlátozottsága, függetlenségének és szuverenitásának hiányérzése folytán egyre fokozódó elégedetlenség öntötte el. … A tömeghangulat nyomása következtében beállott újabb s újabb párt- és kormányváltozások azt a hitet táplálták a népben, hogy jó úton jár, s magatartásával végre is kivívja jogos követeléseit. A nép kívánságai forradalmi kívánságok voltak, és a népnek nem volt tudomása lappangó ellenforradalmi erőkről. A forradalom első korszakában két réteg figyelte dermedten a forradalom tényét. Az egyik Rákosi és Gerő hibás politikájának szektáns csoportja volt, a másik pedig a Horthy-korszakból megmaradt deklasszált és megfogyatkozott reakciós réteg. Az úri Magyarország és a burzsoázia maradéka semmi részt sem vállalt a forradalom kockázatából”.
Eddig tartson az a lényeges gondolat-vonulat általam történő felidézése, mely a második kérdés kapcsán válik fontossá, előtte azonban utaljunk, röviden, kivonatosan, a gondolat teljességére. Illyés, mint mások, pontosan összegzi, az események menetét követve s elemezve, hogy a forradalom a háború utáni új hatalom diktatúrája, erőszakossága, fölényes úrhatnámsága, az emberi lét, a szegénység iránti közöny és közömbösség ellen tört ki, vált cselekvővé. A felvonuló tömegek, a később fegyvert ragadók mindaddig hinni akartak valamiben s valakiknek, s ebben a hitében árulták őket el a korábbi években; fosztották meg az értelmes, élhető jövő építésének küzdelmétől, s taszították őket újabb eszközökkel a régi szegénységbe, nyomorba, szenvedésbe. Abból rekesztették ki őket, melynek harcát vele harcoltatták meg: a szabadság iránti vágyát, annak akarását, szeretetét, annak alanyi cselekvőképességét alázták meg, törték, gerincénél, el. Húzzuk ezt alá, hiszen nagyon fontos lelki mozzanata azon kérdéskörnek, mely szintén egyszerre túlbeszélt és elhallgatott: mi volt Kádár jóvátehetetlen bűne?
A válasz egyik lehetséges kulcsa szintén itt olvasható, a napló soraiban, vagy azok mögött. Nem szándékosan elrejtve, dehogy; épp csak hogy valóban csak meglibben, átsuhan a tények árnyékaiban. Egy furcsa lelkiállapot, melynek felfejtéséhez az első általam beemelt idézetből is kiindulhatunk; a forradalom lehetőségének kételye, ám csodaszerűségének mégis-elfogadása lassan-lassan egyfajta realizálható reménnyel párosul; ahogy haladunk előre a napok sodrában, előttünk születik meg egy tényként ugyan soha nem elfogadott, nem úgy kezelt érzés az íróban; az az érzés, mely miatt ő maga is annyiszor s majd még sok évig, ez után is, elmegy a falig, vájja azt, mert űzi valamiféle akarat; ne féljünk kimondani: népe, nemzete, hazája sorsának jobbá tétele. Ha egy konszenzust ezért kell elősegíteni, ha egy kompromisszumot ezért kell elfogadni, akkor nem lehet azt felülíró kívülállóként tűnődni csak az adott helyzet reménytelenségén; akkor sem, ha az adott helyzet – reménytelen. Az a fajta reménytelenség, az a szkepszis, mely az „írók forradalmának” valósága volt; akik elhitték, elfogadták a negyvenes évek végén a rend körvonalazódását, de tiltakoztak is ellene, aki ahogy tudott. Illyés például papírra vetette híres versét, az Egy mondat-ot, majd elrejtette, másra bízta, a vers kéziratának története önmagában a kor lenyomatát tükröző regényes legendárium; miként, mind mondtam, a forradalomra készülődő írók valósága; erről tesz említést, ennek helyzetébe emel bennünket a napló felütése, október 23.-án Miskolcra indulnak, Szabó Lőrincet köszönteni, sok hete leszervezett időpont ez, egyszerre különös és megható pillanat: a forradalom ifjúsága még nem sejti, de órákon belül cselekedni fog, a nagy írók pedig görgetik s hevítik tovább a parazsat, nem gondolván még a tűzzel. De már nem csupán lazul, de bennük is rég elengedett az a kötés, melyről majd Illyés leírja ezt a sort, a suhancokról szólván: „a meglévőhöz még nem kötöttek”. Nem úgy, mint ők, kiket magához kötött a rég felrúgott és megszegett konszenzus, annak terhe, beleértve a sok-sok éven át szükségtelenül vállalt kompromisszumokat; mit ért mindez? Hogy majd, zárjuk le a hosszú gondolatot, Illyés feljegyezze naplójában az Egy mondat-ról, már 1957 január végén, hírt kapván valakitől egy összejövetelről: „Ő megvédett engem. De már mások is azon a véleményen voltak, hogy a Zsarnokság című verssel sokat »jóvátettem«. Hogyha kétkulacsosnak tartottak is … most úgy látszik – szimbólum lehetek”. Értjük-e, megérthetjük-e elkeseredését, magába nyelt indulatait, érti-e, megérti-e valaha is a politika azok szomorúságát, akikkel visszaél, akiket beszennyez, akik tisztessége s hite mögé bújva elköveti legaljasabb árulásait. Milyen belső, évtizedek óta s még évtizedekig tartó lefojtott indulat munkál abban, aki – keserűség? irónia? – ferljegyzésre érdemesnek véli, abban a pillanatban, Karinthynak szólóm üzenetét: „»Vigyázz magadra. A hazára.« De ezt is szinte tréfás hangon, milyen lelki szükségből?„ (November 6. Kedd). Értjük-e, valóban értjük-e azt az írót, aki makacsul hitt népe, nemzete, sorsközössége elrendelt, megérdemelt igazában, ám ettől addig, akkor, s már haló poraiban is meg akarják fosztani? Igen, hitt, akkor, amikor – sokadszor is – elhintik benne, bennük a remény lehetőségét, illúzióját; úgy, s itt a válasz, ahogyan Kádár tette azt, s tették rendszere nyájasai. Ott lebeg mindez a feljegyzések szavai között, a hit, hogy lehet, talán mégis, lehet valami Kádár kompromisszumokat, konszenzusokat ígérő, lebegtető manővereiben, a tárgyalások alakításában; ott van ezek lenyomata, a kivárás kora, a leszámolás terrorgépezetének beindításáig; arról Illyés már nem beszél, nem tudósít, ám sokkal ékesszólóbban beszél a puha diktatúra konszolidációnak nevezett előkészítéséről; nagyívű szépprózák lehetőségének skiccei, vázlatai rajzolódnak sorra elénk, befejezett és befejezetlen, olykor már befejezhetetlen mondatok foszlányaiból. Átlátja s átláthatóvá teszi a kínzóan ismerős manővereket, s ami legfontosabb: pontosan érzékelteti a felépülő rendszer konok dacát a demokráciával szemben.
Nem mondja ki, már s még nem, csupán tudtunkra adja, hogy a forradalom vezetőinek a kivívott eredmények miatt kell meghalnia; hiszen „Az első szakasz nagy vívmánya a szabad választások előkészítése, a tíz év előtti pártok föltámasztása” sikerrel járt, legalábbis elindult fölötte a látszatalkuk hazugsághálója. Márpedig ide visszatérni, vagy akár csak gondolni rá, lehetetlen és elfogadhatatlan út volt a hatalom birtoklóinak. Az a rendszer, annak álma, mely nem urakban s szolgákban gondolkodik; mely makacsul hisz, szolgálván is annak eszközeit, a többpártrendszeren alapuló, tiszta és becsületes, őszinte demokráciában; ennek szolgálata, ennek napi szintű, hétköznapi bizonyítása az, ami egy túltengő hatalom számára amúgy mindig elfogadhatatlan. Olvassuk hát a naplót, a pillanatok, a hétköznapok letehetetlen olvasmányát adják, a lassan kezdődő egyéni és nemzeti idegösszeomlás kezdeteiről, a sok-sok példával alátámasztott tanulságról: „Érdemes tehát – mert hisz eredményes – hazudni az igazság legkiáltóbb esetében is” (Január 12. Szombat) – írja Sartre mondatai kapcsán, oly elegáns iróniával; ám a dráma sűrűsége, legbenső lényege is nyomon követhető, felvillan már annak első napján, egy tétova kérdésben – „Hajnalban telefon: ellenkormány. Ideggyengeség?” (November 4.Vasárnap), sokat mondó kitekintés kései olvasókra; – a könyv, igen, akkor is megunhatatlan olvasmány, ha a történet elsődleges fordulataira vagyunk kíváncsiak, de, mondom, méltóan egy klasszikus íróhoz, hordoznak olykor általános, egyetemes tanulságokat is e textusok. Hadd emeljek ide ezek közül csak egyet. A szöveg Ady baráti körének három személyiségét említi, az ő jellemzésükből indul ki, imígy kanyarítva a szót: „Nézzük meg hogy a korról, amelyből kinőttek, mit vallanak, olyanformán, ahogy a még »fajtaazonos« fák gyümölcse is rávall a talajra. Mindhárman az első világháború előttben gyöke- [A folytatás hiányzik]”.
Ott van az. Végig, nagyon pontosan, ott van.
Csak nagyon figyelmesen kell olvasnunk, legfőképp ott, ahol a míves filológus, Horváth István sem tart velünk. Épp csak jelez valamit lehetőségeinkről; jelez arról, hogy a míves, szövevényes líra avagy széppróza is nagyon erős belső logikán épül fel; követni s értelmezni kell tanításait. Nem árt, de nem mindig jó, ha elfogódottság és pátosz hat át bennünket, a múlt egy-egy tanulságába botolván. Példám erre egy pillanat kettőssége. Illyés Mária eligazító, szép és megrendítő előszavában van egy különös mozzanat. „A legmaradandóbb esemény számomra azonban apám egyik szűkszavú, de életre szóló leckéje”, írja. „November volt már, amikor egy hajnalban fölébresztett: – Öltözz föl – szólt. … fölvitt a padlásra. … A még koromfekete ég alatt jól látszottak a pesti hídfőn álló tankokból kilőtt világító lövedékek, ahogy a budai várba csapódtak. Ahol célt értek, ott lángok csaptak föl.” A következő sorok egy tűzharc érzékletes képét formálják, később ezt olvashatjuk: „Majd apám a kigyulladt épületre mutatott és azt mondta: – Az ott az Országos Levéltár”. Nos, anélkül, hogy kételkednénk a színes kép valóságában, moccan bennünk valami tűnődésféle. Arról, hogy a koromfekete ég alatt lángoló épület pontosan beazonosítható-e? Illyés november 6.-án kelt bejegyzésében aztán rálelünk egyfajta feleletre: „Este – a hídról az orosz tankok a Bécsi kaput lövik, ott magyar tankok mozognak: tüzelnek vissza. Kigyullad a levéltár jobbszárnyának felső emelete, kiég. A padlásról nézzük sötétedésig”. Lám, a dolgok olykor roppant egyszerűek; a lírai költő, meglehet, metaforaként adja tovább érzései lenyomatát, olykor nem is alkotásban, csupán alkotó dialógusban, ám mindig rábukkanhatunk az eredeti képre, a lenyomat valóságára. Ránk bízatik, hogy mit hogyan értelmezünk, s mit viszünk tovább, múltunkból, történelmünkből, történeteinkből.
Ami – ott van. Végig, nagyon pontosan, ott van, s ott marad, velünk.
(Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1956-1957. Magyar Művészeti Akadémia és Magyar Szemle kiadása, 2016)
Illusztráció: Illyés Gyula portréja (Zinner Erzsébet fényképfelvétele, MTI, 1956)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
